Az elveszett források problémája

A historiográfiát böngészve mai szemmel úgy tűnik, mintha a kutatás megfeledkezett volna arról, hogy a latin nyelvű források többsége, amelyek bármilyen módon is említést tesznek Theoderich itáliai pozíciójáról, Konstantinápolyban, erős keletrómai befolyás alatt született. Mi okozhatta ezt a feledékenységet?

A 19. század végén, a nagy forráskiadások időszakában a hangsúly Marcellinus munkáján és annak forrásain volt. Ennek oka elsősorban az volt, hogy Marcellinus comes 476-os bejegyzése nyomán kialakult a Nyugatrómai Birodalom végét jelző korszakhatár,¹²⁴ ami csaknem másfél évszázadon keresztül alapjaiban határozta meg a korszakkal foglalkozó kutatók hozzáállását az 5-6.

század eseményeivel kapcsolatban. A korábbiak tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy a német nacionalizmus térnyerése itt is tetten érhető.

19. század első felében Marcellinus krónikájának vizsgálata során Kaufmann felfigyelt arra, hogy a szerző csupán néhány nyugati eseményről számol be krónikájában, amelyek annyira általános jellegűek, hogy akár konstantinápolyi évkönyvekből is származhattak.¹²⁵ Kaufmann-nal ellentétben Holder-Egger azt igyekezett alátámasztani, hogy Marcellinusnak a birodalom nyugati feléből származó értesülései az ún. ravennai évkönyvekből származnak.¹²⁶ Mommsen tanítványa, Otto Seeck, hasonlóan Kaufmannhoz arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Marcellinusnál megőrzött nyugati események olyannyira általánosak, hogy azokkal Konstantinápolyban is tisztában lehettek.¹²⁷ 1894-ben, amikor Mommsen a Monumenta Germaniae Historica (MGH) részeként kiadta Marcellinus krónikáját, tanítványa megfontolásai alapján elvetette, hogy Marcellinus a ravennai évkönyvekből vette volna értesüléseit. Marcellinus és Iordanes szövegkiadásaiban így IGN (ignotus) jelzéssel látta el azokat a szöveghelyeket, amelyek mögött

123 B^ARNWELL 1992, 136, T^HOMPSON 2002, 65-72, O’D^ONNELL 1979, 100.

124 CROKE 1983, 1, MARC. COM. 476.2. “Hesperium Romanae gentis imperium, quod septingentesimo nono Vrbis conditae anno primus Augustorum Octauianus Augustus tenere coepit, cum hoc Augustulo periit, anno decessorum regni imperatorum quingentesimo uigesimo secundo, Gothorum dehinc regibus Romam tenentibus.”

125 KAUFMANN 1884, 471-510.

126 H^OLDER-E^GGER 1877, 47-111.

127 S^EECK 1889, 601-635.

azonos forrást, vagy forráscsoportot sejtett, elsősorban egy konstantinápolyi krónikát, hiszen Iordanes hivatkozik a Romanában egy bizonyos annales consulumque series-re.¹²⁸

A korban a Getica pongyola latin nyelvezete ugyanis korántsem vívta ki a kutatók elismerését. Mommsen és társai, különösen a klasszikus irodalom tükrében úgy gondolták, hogy Iordanes gyenge latinja hasonlóan gyenge intellektusra vall, így munkájának eltérő színvonalú részei és tévesztései egész egyszerűen más munkákból kerülhettek a Geticába, miközben nem vették figyelembe, hogy Iordanesnek a latin már a harmadik beszélt nyelve lehetett.¹²⁹ Az MGH kutatóinak Iordanesről alkotott véleménye alapvetően határozta meg a 20. század kutatását.

Bergmüller 1903-ban írt doktori disszertációjában "Kompilator ersten Ranges"-nek nevezte Iordanest,¹³⁰ a kutatói hozzáállás pedig a későbbiekben sem változott.¹³¹

A 20. század közepén, Holder-Egger után Ensslin volt az első, aki amellett érvelt, hogy Mommsen IGN jelzése nem egy helyi konstantinápolyi krónikát takar, hanem egy nyugati történeti munkát. A német kutató munkásságának tagadhatatlan előnye volt, hogy ráirányította a figyelmet arra, hogyan is dolgozott Marcellinus és Iordanes ugyanabból a forrásból. A kutató érvrendszerének alapját hat szöveghely adta (III. Valentinianus és Licinia Eudoxia házassága,¹³² Bonifatius Észak-Afrikába hívja a vandálokat,¹³³ Thracia osztrogót/hun inváziója,¹³⁴ Basiliscus halála,¹³⁵ Krisztus születése,¹³⁶ Iosephus és Claudianus¹³⁷), melyek mindegyikével azt kívánta bizonyítani, hogy nyugati munkákból származtak. Elemzése végén arra jutott, hogy a Getica nem más, mint Cassiodorus elveszett gót történetének felületes kivonata, ugyanakkor – a szerző gyenge latinja miatt – a Romana sem tekinthető Iordanes saját munkájának. Ensslin szerint a történetíró ebben az esetben ugyancsak egy elveszett munkát kivonatolt. A kutató úgy gondolta, hogy a Romana nem más, mint a Theoderich által 525-ben kivégzett Q. Aurelius Memmius Symmachus (cos. 485) elveszett Historia Romanának kivonata.¹³⁸

Ensslin hipotézisére alapozta nézetét Marinus Antony Wes, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Romulus Augustulus 476-os eltávolításáról csak Marcellinus és Iordanes számol be. Wes meggyőzően érvelt amellett, hogy az információt mindketten Q. Aurelius Memmius Symmachus

128 J^ORD. R^OM. 388.

129 CROKE 1987, 117.

130 BERGMÜLLER 1903, 3, GALDI 2010, 357.

131 Iordanes Geticájának morfológiai és szintaktikai sajátosságaira lásd G^ALDI 2010, 357-375.

132 JORD. ROM. 329, MARC. COM. 437, ENSSLIN 1949, 71.

133 JORD. GET. 167, JORD. ROM. 330, ENSSLIN 1949, 71.

134 JORD. ROM. 331, MARC. COM. 442.2, ENSSLIN 1949, 73.

135 JORD. ROM. 342, MARC. COM. 471.1, ENSSLIN 1949, 79.

136 JORD. ROM. 258, ENSSLIN 1949, 19-28

137 J^ORD. R^OM. 57, J^ORD. G^ET. 29, E^NSSLIN 1949, 23-24, 67.

138 E^NSSLIN 1949.

(cos. 485) elveszett Historia Romanájából vették. A kutató véleménye szerint a korban egyedül a szónok ősökkel rendelkező Symmachus bírt olyan tudással, amivel felismerhette Romulus eltávolításának jelentőségét.¹³⁹ Wes szerint Iordanes és Marcellinus nem tett mást, minthogy egyszerűen megismételte Symmachus véleményét, aki felismerte 476 jelentőségét,¹⁴⁰ immár nem csak a Geticát, de a Romanát is egyszerű kivonatnak tartották. Wes arra épített, hogy Symmachus ugyan 518-ban befejezte munkáját, de kiegészítette azt, egészen 519-ig, mert ebben az évben olyan események történtek, amelyek alapjaiban változtatták meg Konstantinápoly és Ravenna kapcsolatát: Eutharicust Theoderich utódjának jelölte a császár, illetve Akakios-féle skizma is véget ért. A kutató szerint azzal, hogy a császár hivatalosan is elfogadta Eutharicust, egyet jelentett azzal, hogy a keletrómai kormányzat nem ideiglenes megoldásként tekint az osztrogótok itáliai uralkodására, miközben a római arisztokrácia bízott abban, hogy a régi rend helyreállításra kerül.

Ebben a kontextusban Romulus Augustulus eltávolítása különös jelentőséggel bírt, hiszen ő volt az utolsó nyugatrómai uralkodó. Symmachust ezek a történések arra indították, hogy megírja a Historia Romanát, ami egyfajta politikai irat volt az osztrogótok itáliai uralkodásával szemben. A kutató elgondolása szerint Theoderich erre megbízta Cassiodorust, hogy egyfajta elleniratként, készítse el a gótok történetét.¹⁴¹

A kutató elgondolásának alapját az a feltételezés adta, hogy Marcellinus már 518/519-ben készen volt krónikájának első verziójával, valamint, hogy Symmachus Historia Romanájának pontos keletkezési ideje nem ismert, de meghatározható. Wes szerint a 476-ról szóló bejegyzés Symmachus munkájából került Marcellinushoz, következésképpen a Historia Romanának még Marcellinus krónikája előtt el kellett készülnie. A kutató azzal igyekezett bizonyítani feltételezését, hogy a Historia Romana keletkezési idejét 519-re helyezte, azonban ebben az évben jelent meg Cassiodorus Eutharicus consulságának tiszteletére írt krónikája is, aki ekkor még egy szóval sem említi 476 jelentőségét, de később a Geticában, ami – Ensslin szerint – Cassiodorus elveszett gót történetének másolata, már megjelenik az információ. Wes ebből azt a következtetést vonta le, hogy 519-ben kortársai előtt ismeretlen volt Symmachus munkája.

A kutató szerint, mivel Symmachus 519-ben már elkészült a Historia Romanával, ezért a Iordanesnál Theoderich uralkodására vonatkozó harminc évet is innen kell visszaszámolni, így 489-hez jutunk. Mivel Marcellinus műve 489 után nem tartalmaz nyugati bejegyzést, ezért a Historia Romana a 489-519 között készült. Továbbá úgy gondolta, hogy bár az 551-ben alkotó Iordanes ugyan tisztában volt Theoderich pontos uralkodási idejével, de mivel a szerző saját

139 WES 1967, 54-81.

140 J^ORD. R^OM. 344, J^ORD. G^ET. 242, M^ARC. C^OM. 476.2.

141 W^ES 1967, 110-122.

bevallása szerint is agramatus¹⁴² volt, Wes szerint éppen ezért nem tudta helyesen kezelni az uralkodó dátumokat. Demandt, Várady és Croke szerint ezért Symmachus Historia Romanájának 519-es keletkezési dátuma tarthatatlan.¹⁴³ Croke szerint azért is, mert a kutató nem vette figyelembe, hogy Marcellinus és Symmachus ugyanabban az időben alkottak, ám a birodalom különböző pontjain. Croke cáfolatában arra az álláspontra helyezkedett, ha sikerül bizonyítani, hogy Marcellinus értesülése nem nyugati munkából származik, akkor ezzel sikerül megcáfolnia Ensslin tézisét, ami Wes elméletének alapját adta.¹⁴⁴ Problematikusabb azonban a Romanában, Theoderich uralkodására vonatkozó harminc év, amit a szerző Odoacer legyőzésétől (493) számítva ad meg.¹⁴⁵ Wes nézetével szemben, azonban ez nem tényleges uralkodási éveket jelent, hiszen a szerző azt közli, hogy Theoderich “körültekintően és békében harminc éven át” (prudenter et pacifice per triginta annos continuit) uralkodott, ami így minden bizonnyal egy minőségi jelző a szerző szemében.

Ensslin és Wes hipotézisét mindenesetre csak tovább erősítette Arnaldo Momigliano, aki Iordanesben a dél-itáliai Cortona (Crotone) püspökét vélte felfedezni. Momigliano véleménye szerint Konstantinápolyban kialakult egy itáliai emigráns arisztokráciát tömörítő kör, amelynek Cassiodorus és Iordanes is tagjai voltak. Ez a csoport egy olyan megoldáson dolgozott, ami az osztrogót Itália számára, a háború lezárását követően, egy kedvező rendezést tett volna lehetővé.

Momigliano úgy gondolta, hogy 551-ben Germanus és Matasuntha házassága alkalmából Cassiodorus kiegészítette gót történetét, és Iordanes már ezt az átdolgozott verziót használta a Geticához. Momigliano szerint Matasuntha és Germanus, vagyis az Amal és Anicius házasság jelentőségét csak Cassiodorus ismerhette fel.¹⁴⁶ Momigliano úgy gondolta, hogy Iordanes Cassiodorus kérésére összegezte munkáját, annak érdekében, hogy a konstantinápolyi emigráns rómaiak számára könnyebben hozzáférhetővé tegyék a politikai üzenetet tartalmazó munkát,¹⁴⁷ Momigliano ezen nézet kifejtésekor figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Iordanes csak három napra kapta meg Cassiodorus gót történeti munkáját,¹⁴⁸ miközben szerinte együtt dolgoztak azon, hogy a gótok számára kedvező rendezést segítsenek elő Konstantinápolyban. Az olasz kutató feltételezése szerint Cassiodorus azért érezte szükségét a kiegészítésnek, mert Germanushoz hasonlóan, ő maga is az Anicius-nemzetséghez tartozott, hiszen az Ordo Generis Cassiodorumban

142 J^ORD. G^ET. 265.

143 DEMANDT 1969a, 99-100, VÁRADY 1976, 453, CROKE 1983, 105, CROKE 2001, 190-191.

144 CROKE 1983, 104.

145 JORD. ROM 349.

146 MOMIGLIANO 1966, 181-210. Momigliano munkája eredetileg 1955-ben jelent meg, de széles körben csak akkor vált ismerté, amikor 1966-ban ismét közreadták.

147 M^OMIGLIANO 1966, 195-196.

148 J^ORD. G^ET. 2.

(Anecdoton Holderi)¹⁴⁹ elődjének nevezi Boëthiust és Symmachust. Momigliano ezen állításával az a probléma, hogy az Ordo Generis Cassiodorum szövege éppen azon a ponton sérült, amelyből megállapítható lenne a tényleges rokonság, ezért a kutatás ugyan valamilyen kapcsolatot feltételez az Ordó-ban említésre kerülő személyek között, de nem rokonit.¹⁵⁰ Ennek ellenére Momigliano elméletét a 20. század végének szinte valamennyi kutatója átvette, például Wolfram¹⁵¹ is, pedig jobban belegondolva, az olasz kutató Ensslin és Wes kettős hipotézisére építette elgondolásait. A kutatás számottevő része az 1970-as évek végétől a ‘90-es évek elejéig a szisztematikusan igyekezett bizonyítani, hogy Momigliano interpretációja teljességgel valószínűtlen, hiszen Mommsen óta az egész elgondolás azon alapul, hogy Iordanes egyszerű másoló.¹⁵² A század végére így kezdett általánosan elfogadottá válni, hogy Iordanes nem következetlenül másolta Cassiodorus gót történeti munkáját, általánosan elfogadott megközelítés azonban nem alakult ki.¹⁵³

Goffart ezzel szemben úgy gondolta, hogy a Getica “happy enddel”¹⁵⁴ végződik, Matasuntha és Germanus házasságának leírása nem más, mint propaganda, amelynek célja, hogy a latinul beszélő gótok és itáliai senatorokat meggyőzze arról, hogy Iustinianus gótok elleni hadjárata jogos és szükséges lépés volt. A házasság pedig nem másra szolgált, mint annak hangsúlyozására, hogy a gót nemesek egyenrangúvá váltak a rómaiakkal.¹⁵⁵ Goffart olvasatában a Getica két szerelmes története, a beteljesedés útjába pedig csak a császár és a gót királyság háborúja áll. A szerző szerint a Getica tévesztései mind azt a célt szolgálják, hogy a cselekmény elkerülhetetlenül sodródjon a házasság és a két nép egyesülésének irányába. De mi van abban az esetben, ha Iordanes nem egyszerű másoló, ha műve nem propaganda és ha Theoderich téves 30 éves uralkodásának is megvan a maga jelentése.

149 A szöveget 1977-ben publikálta A. Holder, így kiadójáról gyakran Anecdoton Holderiként is nevezik.

150 M^OMIGLIANO 1966, 205, O’D^ONNELL 1979, 262, G^ALLONIER 1996, 305. A kérdéses szövegrész Gallonier kiadásában: “ordo generis Cassiodororum: qui scriptores extiterint ex eorum progenie vel +ex quibus eruditis+ Symmachus patricius et consul ordinarius [...] Boethius [...]. Usener a quibus helyett civibus-t javasolt, míg Mommsen ingadozott a vel qui eruditi és vel ex quibus eruditis profecerint között, amit a Mommsen-féle Iordanes-kiadás előszavának 41. oldalán találhatunk meg. A vel qui eruditi javítás biztossá tenné, hogy Boëthius és Symmachus mint rokonok, nem pedig mint tanárok; mesterek szerepelnek az Ordo Generis Cassiodorumban. Momigliano ezt a javítást fogadta el, az ex cuibus eruditis profecerint-et pedig csupán annyival magyarázta, hogy aligha elképzelhető, hogy Boëthiust tanárként említette volna Cassiodorus. A kézirat bizonytalan a kutatás a ‘70-es évek végétől arra helyezkedik, hogy nincs bizonyítható vérségi kapcsolat Cassiodorus, Boëthius, Symmachus és az Ordo címzettjeként szereplő Rufius Petronius Nicomachus Cethegus között.

151 WOLFRAM 1990, 15, WOLFRAM 1997, 26.

152 VÁRADY 1976, 441–487, CAMERON 1981, O’DONNELL 1982, 223–240, BARNISH 1983, CROKE 1987, 117–134, GOFFART 1988, 20–111, WOLFRAM 1990, HEATHER 1991B, 3–67, AMORY 2003, 291-307.

153 CROKE 1987, 117-134, CROKE 2003, 365-366.

154 G^OFFART 1988, 68. A szerző nyolcadik fejezetének címe: „The Getica: History with Happy Ending”.

155 G^OFFART 1988, 62.