A legitimáció útja: A császár kakasa

A következőekben Prokopios Háborúkról írott művének egy caputját kívánom elemezni,³⁹ ugyanis figyelemre méltónak tartom, hogy a vandál háborút tárgyaló kötetet nem a vandálokkal kezdi a szerző, hanem a vizigótokkal, illetve Róma 410-es ostromával. Ráadásul ennek elbeszélése során egész egyszerűen megfeledkezik Galla Placidia elhurcolásáról, és valamiért nagyobb jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy hogyan jutottak be a gótok az örök városba, mintha csak a barbárok elleni háború is ebben gyökerezne. Olvasójának gyanúját csak fokozza, hogy Róma ostromának leírása során két, egymással ellentétes történetet mesél el a város elestéről. Az elsőben

39 P^ROCOP. D^E B^ELLIS. 3.2.

a vezér ügyességének tulajdonítja a sikert, a másodikban viszont már egy római asszony “árulása”

jelenik meg. A két történet között a Honorius császár különös szórakozottságáról szóló elbeszélés kap helyet. Kétségtelenül szokatlan az elrendezés, hiszen a szerző egy látszólag már lezárt történetet mesél el újra, ráadásul egyazon szakaszon belül. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a császár különös viselkedése, valamint Alarich sikerének második története mögöttes jelentést hordoz.

A vizsgált szakaszban Prokopios archaikus etnonímekkel nem csupán klasszikus művekre utal, így kiemelve mondanivalójának lényegi jelentését, és elbeszélését is keretezve. A caput elején, még mielőtt hozzákezdene az ostrom tárgyalásához, felsorolja azokat a népeket (gótok, vandálok, vizigótok és gepidák), amelyek ekkor a birodalom területén éltek,⁴⁰ de azt is megjegyzi, hogy ezek a népek csak nevükben különböznek egymástól, tetteikben azonosak. Sőt, azt is megemlíti, hogy ezeket a népeket egykoron sauromatáknak vagy melankhlainosoknak vagy éppen getáknak nevezték, ezzel is utalva Hérodotos munkájára, amelyben ezek a nevek először feltűntek.⁴¹

Hérodotos elbeszélésében a görögökkel szemben álló barbárok szokásai meglepő hasonlóságot mutattak. Miután a szerző számot vetett a mitológiai asszonyrablások (phoinikiaiak, trójaiak) egész sorával, az általa ismert világba vezeti olvasóját, amelyben a lüd Kroisos bukását sem a véletlen, hanem egy asszony szeméremének megsértése okozza, amelyet még elődje követett el.⁴² De a thraciai geták értékrendje is meglehetősen hasonló volt. Lányaikra ők sem vigyáztak és azt sem bánták, ha azok idegen férfival háltak. A nép sorában a legnagyobb erényének egyébként is a rablás számított.⁴³ Talán ezek az egyezések is kiemelt szerepet játszottak abban, hogy legyőzésüket követően mind a lüdek, mind a geták csatlakoztak a perzsa sereghez. De talán az sem mellékes, hogy ezek a népek jobbára két nép keveredéséből jöttek létre, így például a sauromaták, a szkíták és az amazonok vegyesházasságából születtek. Prokopios tehát Hérodotos nyomán, bár névleg elkülönítette a különböző népeket, szokásaik és tetteik révén előbb-utóbb valamennyien az ismert világ perzsa, és egyúttal barbár oldalán találták magukat.

Mindezek után Prokopios egy újabb archaizáló népnevet is bevezet a taulantok szó alkalmazásával,⁴⁴ amelyet mindössze két alkalommal használ a teljes korpuszban. A szóval előbb a

40 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.1-2.

41 H^DT. 4. 21., 4.57., 4.102., 4.110., 4.116-117., 4.119-120., 4.122-123., 4.128., 4.136. (sauromaták), H^DT. 4.20., 4.100-102., 4.107., 4.119., 4.125. (melankhlainosok), HDT. 4.93-94., 4.96-97., 4.118.; 5. 3-4 (geták)

42 HDT. 1.8-14. vö. 1.91.

43 HDT. 5.5.

44 WILKES 1992, 174-175. A taulantok fénykora az i. e. 4. századra tehető, utolsó említésükre Prokopiost megelőzően i. e. 168-ban kerül sor, így valószínűsíthető, hogy a taulantok népe már rég nem volt fellelhető az adott területen.

vizigótok, majd az osztrogótok tárgyalása során találkozunk, ráadásul akkor, amikor a szerző ezeknek a népeknek az Itáliába indulásáról értekezik, ezzel is erősítve a két nép közötti kapcsolatot.⁴⁵ Ugyanakkor 410 tárgyalása kapcsán a caputon belül a vizigótokról megjegyzi, hogy Thraciából indultak útnak, hogy egész Európát fenyegessék,⁴⁶ majd azzal zárja a caputot, hogy az osztrogótok szintén Thraciából indultak a nyugati területek meghódítására.⁴⁷ A két nép történetének egy mondatos, szinte szó szerint azonos leírása arra szolgál, hogy keretbe foglalja az elbeszélni kívánt történet. Prokopios ezzel, valamint a taulantok szó megfontolt használatával ismét azt érzékelteti, hogy ezek a népek csak a nevükben különböznek egymástól, tetteikben azonosak.

Prokopios hérodotosi és thukydidési allúziója az előzménytörténetek irányába mutat, amely közös vonása a jogtalan uralkodás. Hérodotos különböző népek homogenizálásával kezdi munkáját, de azt is megjegyzi, hogy az ősbűnt Kandaulés testőre, Gygés követte el. Hérodotos története szerint az utolsó Hérakleida uralkodó bukását egy asszony szeméremének megsértése okozta. Kandaulés ugyanis rendszeresen kérkedett felesége szépségével. Sőt, egy alkalommal még azt is felajánlotta testőrének, hogy titkon lesse meg az asszonyt, mikor az a hálószobában megszabadul ruháitól. Az asszony azonban észrevette az őt megleső testőrt, akit másnap választás elé állított: vagy megöli férjét és őt feleségül veszi, vagy őt ölik meg. Gygés az előbbit választotta, így nemzetsége (Mermnadák) szerezte meg az uralmat.⁴⁸ Delphoi megerősítette hatalmát, annyit azonban hozzátett, hogy a Hérakleidák majd bosszút állnak Gygés ötödik utódján (Kroisos).⁴⁹

Hérodotoshoz hasonlóan Thukydidés története is a Hérakleidák uralkodói jogához kapcsolódik. A szerző a peloponnésosi háború előzménytörténetének elbeszélésekor az alapkonfliktus kulcsszerepét osztja a taulantokra. A történet szerint a gyarmati Epidamnosban a város növekedésével együtt a belső ellentétek is fokozódtak, mígnem a lakosok elüldözték a város arisztokráciáját, akik a közeli taulantok népéhez menekültek és segítségükkel a város megregulázásába kezdtek.⁵⁰ A kétségbeesett epidamnosiak követséget menesztettek Kerkyrába, hogy gyarmattartójuktól kérjenek segítséget, próbálkozásuk azonban üres fülekre talált. A városiak ezt követően jóslatot kértek arra vonatkozóan, hogy felajánlhatják-e a várost a korinthosiaknak,

45 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.9. (vizigótok esetében), 5.1.13. (osztrogótok esetében).

46 P^ROCOP. D^E B^ELLIS. 3.2.7.

47 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.39-40.

48 HDT. 1.8-14. vö. 1.91.

49 HDT. 1.8-14. vö. 1.91.

50 THUC. 1.24. A 408-as római események szoros párhuzamot mutatnak a epidamnosi arisztokrácia menekülésével. Zósimos szerint ugyanis Stilicho kivégzése után több ezer gót katonát, nőt és gyermeket mészároltak le Itáliában. A túlélők Alarich-hoz menekültek, aki immár az elüldözött gótokkal kiegészülve indult Róma ellen, akárcsak a taulantokkal kiegészült arisztokrácia Epidamnos ellen.

annál is inkább, mert a város alapítója is Hérakleida volt.⁵¹ A prokopiosi allúzió tehát két olyan előzménytörténetre mutat, amely szorosan kapcsolódik a Hérakleidák hatalmi legitimációjához.

Hérodotos esetében egy asszonyrablással egybekötött hatalomgyakorlás veszi kezdetét, Thukydidés esetében pedig kiderül, hogy az epidamnosi gyarmatváros jogosan Hérakleida alapítójához tartozik.

A történetíró ezt követően elbeszéli, hogyan is vették be Alarich katonái Róma városát. Az első történet szerint miután Alarich sok időt vesztegetett az ostrommal, kitalálta, hogy csellel veszi be a várost. A seregéből összehívott háromszáz olyan fiatalt, akiknek még nem sarjadt ki a szakálla, ám kellően erősnek bizonyultak. Ezt követően beavatta őket tervébe, miszerint a város patriciusainak szánja őket ajándékként, mintha csak rabszolgák lennének. Utasításba adta a fiataloknak, hogy tanúsítsanak annyi kedvességet amennyit csak tudnak és buzgón szolgálják kijelölt urukat mindenben, de csak egy bizonyos ideig. A megjelölt napon déltájban, amikor a gazdáik az ebéd utáni sziesztájukat tartják, valamennyiüknek ki kellett mennie a Salaria kapuhoz és egy váratlan rohammal végezniük kellett az őrökkel.⁵² Így is tettek, majd kinyitották Alarich előtt a kapukat. A második történet szerint már egy arisztokrata asszony, egy bizonyos Proba nyittatta ki Róma városának kapuit. Az asszony a történetíró szerint annyira szánta Róma népét, amely már éhezett, és kannibalizmusra is vetemedett, hogy inkább megparancsolta a szolgáinak, hogy az éj leple alatt nyissák meg a kapukat a gótok előtt.⁵³ Alapvető különbség a két történet között az időpont, hiszen míg Alarich ifjú katonái a szieszta idején, az őrök megölése után nyitották ki a Salaria kaput, addig Proba szolgái az éj leple alatt, az őrök sérelme nélkül tárják ki a kapukat, mintha nem is egy eseményről lenne szó. Az első történet kapcsán Benedicty Róbert már rámutatott arra, hogy ennek legkorábbi allúzióját Hérodotos szolgáltatja Babilon ostromának leírásakor.⁵⁴ A másik történet azonban megválaszolatlan. Az asszony elárulta a várost, ennek a súlyát azonban tompítja Prokopios azzal, hogy megemlíti a római lakosok szenvedését.

A kulcsot a két történet közé ékelődő mese rejti. A szerző a ravennai udvarba kalauzolja olvasóját, ahol továbbra is megmarad a Thukydidés elbeszélésével fennálló párhuzam. Az ostromlott epidamnosiak ugyanis előbb gyarmattartójukhoz, Kerkyrához fordultak azzal a kéréssel, hogy ne nézzék közönyösen pusztulásukat, inkább próbálják meg összebékíteni őket a száműzöttekkel és vessenek véget a háborúnak. Zósimos szerint miután Alarich ostrom alá vette a

51 THUC. 1.24. vö. PROCOP. DE BELLIS. 3.2.25-26.

52 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.14-22.

53 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.27-28.

54 BENEDICTY 1960, 76-77. A csellel bevett város különböző előzménytörténeteire lásd. uő. vö. HDT. 4.93, 4.97; 4.118 Benedicty elgondolását kiegészítheti az előszóban már látott gondolatmenet, hiszen Hérodotos leírásában a gótok elődei, a geták, nem csak szokásaikban voltak azonosak a perzsákkal, hanem éppen akkor csatlakoztak a nőrabló perzsákhoz, amikor azok Babilon ostromára indultak.

várost, egy háromtagú senatusi követség indult Ravennába, amelynek Priscus Attalus is tagja volt.⁵⁵ Noha Prokopios egy szót sem ejt a követségről, a lényegi mondanivaló azonban megegyezik, hiszen a 6. századi auktor szerint a császár az egyik eunuchtól, nevezetesen a baromfiak őrzőjétől értesült Róma pusztulásáról. A uralkodói baromfik őrét akár a császári javak őrzőjének vagy comes sacrarum largitionumnak is nevezhetjük, hiszen a tisztségviselő elsődleges feladata a császári javak igazgatása volt.⁵⁶ Zósimos szerint ugyanis Priscus Attalust éppen ezen látogatása alkalmával nevezte ki a császár comes sacrarum larigitionumnak.⁵⁷ A hír hallatán keservesen így szólt:

“Hiszen nemrég még a kezemből evett!”⁵⁸. A történet szerint ugyanis a császárnak volt egy nagy kakasa, amelyet, akárcsak a várost, Rómának neveztek. A meglepett „eunuch” világossá tette a császár előtt, hogy bizony nem a szárnyas, hanem a város pusztult el. A történetíró szerint, amikor a császár meghallotta, hogy a kakas életben van, megkönnyebbülten így sóhajtott fel: “Már azt hittem, barátom, hogy a kakasom, Róma pusztult el”,⁵⁹ és mit sem törődve a római eseményekkel folytatta napját. A leírásában szereplő császári érdektelenségében a kerkyraiakéhoz hasonló közöny tükröződik, hiszen utóbbiak szóra sem méltatták az epidamnosiakat.⁶⁰ Ennél azonban különösebb a kakas, amelyet immár a kezéből etet az uralkodó.

Az előző két allúzióhoz hasonlóan Prokopios kakas motívuma is egy jóslatra utal, s ahogyan az előzőekben, most is a legitimáció kerül előtérbe. A Honorius által dédelgetett kakas ugyanis az elkövetkező uralkodás szimbóluma. A motívum a 11. század fordulóján alkotó Ióannés Zónaras munkájából fejthető vissza, aki a korai bejegyzéseit kortárs történetírók felhasználásával formálta.⁶¹ A történetíró beszámolója szerint Valens (328-378) uralkodása végén a császárhoz közel álló Libanios és Iamblichos (Proclus tanára) egy alkalommal kakasjóslást végzett, amely a következőképpen zajlott. A görög ábécé huszonnégy betűjét a porba írták, majd mindegyikre búzamagot helyeztek, ezt követően szabadjára engedtek egy kakast. A szárnyas előbb a théta, majd az epszilon, omikron és a delta betűkről csipegette fel a magot, így rajzolódott ki a „Theod” szó.

Amikor a császár tudomására jutott a jóslás eredménye, minden ok nélkül összegyűjtötte azokat, akiknek a neve ezzel az öt betűvel kezdődött, így a Theodosiusokat, Theodotusokat és a Theodorusokat, valamint másokat, és egyszerűen kivégeztette őket. A történet magja Prokopios

55 PLRE2 180-181, “Priscus Attalus 2”.

56 ODB 486, “Comes Sacrarum Largitionum”.

57 ZOS. 5.44.2.

58 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.25.

59 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.25-26.

60 T^HUC. 1.24. vö. P^ROCOP. D^E B^ELLIS. 3.2.25-26.

61 Z^ON. 13.16. 81-82., Zónaras forrásaira lásd. B^ANCHICH–L^ANE 2011, 8-11.

kortársánál, Theodóros Anagnóstésnál is megjelenik némileg pontosabb formában. A Hagia Sophia lektora szerint Valens azért ölte meg őket, mert azt jövendölték róluk, hogy uralkodni fognak.⁶²

A történet archetípusát az eseményekkel kortárs Ammianus Marcellinus munkájában találjuk. A történetíró szerint befolyásos tisztségviselők egy csoportja (Fidustius, Hilarius és Patricius) jövendölés útján igyekezett megtudni Valens leendő utódjának nevét. A vádlott Hilarius szerint a jóslás a következőképpen zajlott. A delphoi háromlábú (tripus) mintájára babérfaágakból elkészítettek egy asztalkát, amelyre különféle fémekből készült kerek csészét helyeztek rá, melynek szélére az ábécé huszonnégy betűjét vésték. Egyikünk, aki a ceremóniákat jól ismerte, szerencsehozó zöld ágakkal a kezében az asztalkához lépett és verseket mormolva fohászkodott.

Ezt követően meglóbált egy fonálra erősített gyűrűt, ami a megjelölt közökben, ide-oda ugrálva hozzáért az egyes betűkhöz, hexameterek jöttek létre, amelyek választ adtak a föltett kérdésekre.

Hilarius szerint mikor azt kérdezték, hogy ki lesz az utódja a mostani uralkodónak, az ugráló gyűrű ezt a két szótagot súrolta: „Theo”, és hozzátoldotta még a következő betűt (d). A résztvevők egy ideig azon tűnődtek, hogy ki múlja felül jelenleg a többieket, mígnem valaki fölkiáltott, hogy a jóslat Theodorusra értendő.⁶³ Miután Hilarius az egész dolgot elbeszélte, hozzáfűzte, hogy Theodorus semmit sem tudott erről. A Valens a bírák előterjesztésére kivégzéseket rendelet el, amelyek nem csak a jóslás résztvevőit érintette, hanem sokan másokat, hiszen a történet értelmében valamennyi „Theod” kezdőnevű személy veszélyes lehetett az uralkodásra.

Ammianus története a 29. könyv elején kapott helyet, amelyben a szerző figyelme – a perzsa fenyegetés időszakos csillapodásával – az állam belső ellenségei irányába fordul. A Theodorus elleni per mintegy bevezeti id. Theodosius comes üstökösszerű karrierjét, amelynek a kötet végén váratlanul vége szakad.⁶⁴ Noha Ammianus nem említi, de id. Theodosius halálát is koncepciós per okozta. A comes I. Valentinianus legfőbb bizalmasának számított.Egyre növekvő elismertsége természetszerűen udvarbeli irigyeinek számát is gyarapította, de a császár életében pozíciója biztosított volt. 373-ban Afrikába vezényelték a helyi lázadás leverése érdekében, amin sikerrel úrrá lett, azonban két évvel később, amikor I. Valentinianus tragikus hirtelenséggel elhunyt, a védőháló, amely eddig gátat vetett a Theodosius-ellenes udvari intrikáknak, eltűnt. A császár helyét fia, az alig tizenhat éves Gratianus vette át, aki a hozzá közel álló udvari tanácsadók⁶⁵

62 T^HEOD. L^ECT. E^PIT. 209. Anagnóstés beszámolója szerint azokat végezték ki, akiknek a neve thétával kezdődött.

63 AMM. MARC. 29.1.29-33 vö. 29.1.8. Ammianus már jóval a történet leírása elején (29.1.8) megemlíti, hogy a jóslást végző személyeknek időbe tellett rájönni, hogy ki lehet a megfelelő utód: „atque cunctantibus, quisnam ea tempestate omnibus vigore animi antistaret, visus est aliis excellere Theodorus, secundum inter notarios adeptus iam gradum”.

64 A^MM. M^ARC. 29.5.16.

65 Elsősorban a magister officiorum Maximinus, Romanus és Petronius Probus (cos. 371) javaslatára.

hatására koholt vádak alapján felségárulással vádolta meg az idősebbik Theodosiust. A vádlók közül a történetíró kiemeli Probust, aki szerinte ritka gyanakvó ember volt, a “Kétarcú Fortuna kegyeltjeként” hol jóindulatúnak mutatkozott, hol gonosz ármánykodónak. A Theodosius comesszel szembeni vizsgálatot gyorsan és titokban folytatták le már hetekkel Gratianus megválasztása után, a kivégzést pedig legkésőbb 376 januárjában végre is hajtották Karthágóban.⁶⁶

Alapvető különbség Ammianus és Zónaras történetében a résztvevők személye és a jövendölés módja. A nevek azonban árulkodóak, és nem mellékesen szoros kapcsolatban vannak a módszerrel is. A 11. századi történetíró leírásában szereplő Iamblichost (Proclus tanára) nem találjuk a kortárs leírásokban, minden bizonnyal nem véletlenül, hiszen a szerző a diák megnevezésével kétségtelenül a neoplatonista Iamblichosra (245–325) és tanítványára Proclusra (412–425) utal. Iamblichos a 4. században létrehozta a neoplatonizmus dualista irányzatát, amely megpróbálta szintetizálni a platóni és a pythagorasi tanokat. Éppen ez jelenti a kapcsolatot a két történet között. Pythagoras követői ugyanis úgy gondolták, hogy minden dolog kulcsa megmagyarázható számokkal, éppen ezért a görög ábécé egyes betűihez is számértéket rendeltek.

A jóslatban szereplő görög betűk számértéke (Τεοδ = 300+5+70+4)⁶⁷ Theodosius társcsászári kinevezésének dátumát (379) rejti.Apja halála után ugyanis az ifjabbik Theodosius, joggal tartva a további retorzióktól, visszavonult a család galiciai birtokára, ahonnan 378-ban maga Gratianus hívta vissza, ráadásul egy évvel később (379) tárcsászárává tette, így a jóslat, noha apja végzetét jelentette, előkészítette Theodosius uralkodását. A kakassal történő jóslás módja ugyancsak ehhez a csoporthoz kötődött.⁶⁸ Prokopios a történetet azzal a velős megjegyzéssel zárja, hogy bizony ily nagy volt Honorius ostobasága, hogy tudniillik összekeverte a várost a kakassal, amivel minden bizonnyal arra, utal – amellett, hogy összefüggésbe hozza a császárt az író korában államilag üldözött Platóni Akadémia tanaival – hogy a gyermektelen Honorius nyilvánvaló utódlási problémákkal küzdött.

Mindazonáltal, az előbbiek nyomán úgy vélem, hogy Prokopios által megőrzött uralkodói közöny annak tudható be, hogy uralkodását biztosítottnak vélte, de legalábbis Prokopios szemszögéből biztosított volt. Zónaras leírásában a kakas azzal jövendölte meg a Theodosiusok uralkodását, hogy a földről felcsipegette a császár nevének első négy betűjét, most viszont már Honorius tenyeréből eszik. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy már nem a vakszerencse, hanem a császár

66 OROS. 7.33.7, DEMANDT 1969, 624-625 (datálásra). A kortárs források közül Ammianus Marcellinus, Zosimos és az ismeretlen szerzőtől származó Epitome de Caesaribus egyáltalán nem említi az idősebbik Theodosius kivégzésének tényét. Symmachus, Pacatus, Libanios, Themistios és Claudianus még az utalást is elkerüli. A kortársak közül csak Jeromos és Orosius tesz említést az eseményről.

67 A^ST – L^OUGOVAYA, 2015, 83-84.

68 B^OYANCÉ 1972, 141-143.

kezében van dinasztia sorsa. Valóban, 410-ben, Róma kifosztása után, Galla Placidiát is magukkal vitték a vizigótok. A fogságból csak évekkel később sikerült kiszabadítaniuk a nyugatrómai csapatoknak Theodosius lányát, aki hazaérkezését követően, Honorius parancsára, Constantius senatorral kötött házasságot. A házasságból született III. Valentinianus, akivel 455-ben férfiágon kihalt a nyugati Theodosius-dinasztia.

A dinasztikus kontinuitás egy senatori családdal, az Aniciusokkal folytatódott, amikor Anicius Olybrius feleségül vette III. Valentinianus lányát, Placidiát. Ennek a családnak a fontosságát őrizte meg Prokopios második története, amely egy asszony árulásának tulajdonította Róma elestét. A történetíró szerint Proba nem azért nyittatja ki a város kapuit, mert el akarja árulni Róma lakóit, hanem azért, mert szánalmat (ο κτείρωἰκτείρω ) érzett Róma kiéheztetett és egyre fogyatkozó lakossága iránt, helyzetüket reményvesztettnek értékelte.⁶⁹ Thukydidésnél az epidamnosi lakosok is csak azt követően fordultak a korinthosiakhoz, hogy követjárásuk zátonyra futott a gyarmattartó Kerkyránál. Prokopiosnál az asszony Latium népének biztos pusztulása helyett az egyetlen lehetséges megoldást, a fennmaradást választotta. Prokopios a thukydidési mintával szemben már nevesíti a „felajánlást tevő” Probát, aki ezáltal közvetítő funkciót nyer a történetében. Olyan személyként értelmezhetjük, aki a gótok és rómaiak közötti kapcsolatot szimbolizálja.

Prokopios szövegében már nem az asszony személyének van jelentősége, hanem nemzetségnek, az Aniciusoknak. Proba történetét Prokopios az “Egyesek azt mondják...”

formulával vezeti be.⁷⁰ A tartalmat tekintve ezt a ki nem mondott párhuzamot ismét Zósimos nyújthatja, aki Historia Nova című munkájában ugyancsak egy asszonynak tulajdonítja Róma

“elárulását”.⁷¹ Az 5. század végén alkotó auktor történetében Theodosius unokahúgát, Serenát⁷² gyanúsítják azzal, hogy a vizigótokat a város ellen hívta. Alapvető különbség a két asszony között, hogy míg Serenáról csupán annyit gyanítanak, hogy ő hívta a gótokat a város ellen, addig Probához már a gótok bejutása és így közvetve a két nép keveredése kapcsolódik. Ez a keveredés azonban házassága révén Serenában is megvan, és éppen ez jelenti a kettejük közötti hasonlóságot. Az asszony ugyanis Honorius unokatestvéreként feleségül ment Stilichóhoz,⁷³ a vandál származású magister militumhoz.⁷⁴ A dolog jelentőségére már Prokopios kortársa, Iordanes világít rá.

69 PROCOP. DE BELLIS. 3.2.27.

70 P^ROCOP. D^E B^ELLIS. 3.2.27. “Τινεdς δεd … φασιν”

71 ZOS. 5.38.

72 PLRE1 824, “Serena”.

73 PLRE1 853-858, “Flavius Stilicho”.

74 ZOS. 4.57.2; 5.4.1; 5.28.1; 5.30.3; 5.38. 384-ben Nagy Theodosius hozzáadta unokahúgát a Stilicho, vandál származású magister militumhoz. A császár ezzel a házassággal kívánta megerősíteni szövetségét a vandál származású katonai parancsnokkal.

Beszámolója szerint ugyanis 550-ben Iustinianus császár unokatestvére házasságot kötött Matasuntha osztrogót hercegnővel.

“Matasunthát a császár unokatestvéréhez, Germanus patriciushoz adta feleségül [...] az Anicius-nemzetség egyesült az Amallal”⁷⁵

Iordanes szerint tehát, a 6. század közepére Iustinianus unokatestvére éppen ahhoz a nemzetséghez fog tartozni, amelynek az egyik tagját Prokopios is megemlíti a Theodosius-dinasztia kontinuitását jelképező kakas után, mindezt olyan kontextusban, ami a két nép keveredésére utal.

Prokopiosnál történetében tehát a császárt azért nem zaklatja fel Róma pusztulása, mert tudja, hogy

Prokopiosnál történetében tehát a császárt azért nem zaklatja fel Róma pusztulása, mert tudja, hogy

In document Restitutio imperii– Az Anicius család szerepe másfél évszázad legitimációstörekvéseiben – (Pldal 16-27)