(Annales chrétiennes, 14 Déc. 1895. No. 1253.) Itt közöljük szószerint azt a kevésbé szerény hangon irt levelet, melyet Charbonnel ur Paris érsekéhez intézett, s melyet a L'Eclair közölt. Ki világlik e levélből, hogy a tervezett kongresszus hivei, de első sorban maga Char-bonnel ur a hit szempontjából mily szerfölött veszélyes talajra lépett, mert a hangoztatott állitások valamennyien bent vannak a Syllabus-ban. íme maga a levél:
„Eminencziád !
E levelem kérés, könyörgés lesz.
Alázatosan, de nem megalázkodóan szeretnék irni, azonban rögtön levelem elején kijelentem, hogy nem aka-rok Eminencziád fölkent személye, ősz feje és tekintélye ellen fellázadni. Mint szabad ember s nem mint lázadó akarok cselekedni.
Mintegy két hónappal ez előtt egy Párisban az 1900 évben tartandó, vallási kongresszus eszméjét vetettem föl egy folyóiratban, hogy mindenki hozzászólhasson. Néhány hivatott férfiúnak, barátaimnak és magamnak is ugy
tet-szett, hogy általában nagynak és nemesnek fogják találni ez eszmémet, mely azt czélozza, hogy e századot, mely-ben oly iszonyú vallási, tudományos és társadalmi czivó-dások dühöngtek, a béke egy ünnepélyes nyilatkozatával zárjuk le, s hogy a közelgő század küszöbén az Evan-gélium azon békét hozó tanáról tegyünk hitvallást, hogy mindnyájunk közös atyja az Isten s hogy mi egymásnak testvérei vagyunk.
Egy napon a világ összes tájékáról egybeseregelné-nek a különböző vallások hivei s mindnyájan ugyanezt a credo-1 tennék l e : „Hiszek egy Istenben"; ugyanazt az imát rebegnék el mindnyájan: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben." Igy leszállana hozzánk az a láthatatlan Egyház, hol egy lélekben egyesülnek mindazok, kik hisz-nek s imádkoznak. S a hivők egyesüléséhisz-nek e fenséges látványából a gondolkodó világ azt a tanulságot vonná le, hogy manapság végtére minden szabad gondolat, őszinte meggyőződés sőt még a ki nem elégített kutatás is jogo-san követelheti nem csak a türelmet, hanem a tiszteletet is, s hogy végre megvalósult az, a mitől oly sokáig fél-tek, — a lelkiismeret szabadsága.
A „vallási kongresszus" e jelentőségét s a benne rejlő mély bölcseleti tanulságot az egész sajtó igen szé-pen megérezte.
Azonban csalódásom annál nagyobb és fájdalmasabb volt, midőn megtudtam, hogy tervem a vallás szolgái közt rossz vért szült. A papság túlnyomó része előtt vál-lalkozásom fölöslegesnek látszott s bizony, véleményük szerint, jobb lett volna, ha a csaknem állami hivatal-nokká sülyedt papságot továbbra is meghagyom csöndes szendergésében „Mi keresztelünk, esketünk, temetünk ; hagyjanak békét a lelkiismeretek kibékitésével." Ez volt a tiltakozás általában, s a papság becsapta orrunk előtt az ajtót, hogy tétlensége továbbra is biztosítva legyen.
Az értelmiség azonban várta és követelte a papság nyilatkozatát. E követelését tolakodásnak bélyegezték, — végre az újságok homályos és sejtelmes nyilatkozataikka azt a hírt terjesztették el, hogy a „vallási kongresszus8
megbukott, — hogy megbukott, mert Eminencziád nem helyeselte. S ha azt kérdezték, miért? — erre nem volt felelet. Szóval tervem nem találkozott helyesléssel, — de ennek okait nem adták elő.
Ez kétségkívül nagy baj volt. A kongresszus hívei eleinte fölzúdúltak, de később ismét vissza nyerték nyu-galmukat és bizalmukat arra a gondolatra, hogy végtére-is az „általános vallási kongresszus" nem lesz sem kizá-rólag párisi, sem kizákizá-rólag franczia, s hogy az ilyen eszme az egész világot érdekli, Amerikát pl. éppúgy mint Francziaországot. Sőt még az esetben is, ha láttuk volna,, hogy Eminencziád magas és tiszteletreméltó személyisége meg hiusítja tervünket ; lelkiismeretünk megnyugvást talált volna abban, hogy cselekvéseimben egy Gibbons, s egy Ireland tanácsai vezéreltek s hogy az amerikai egyház e nagy és kiváló vezérei tervünket támogatják sőt védelmezik.
Az ellenünk szervezett ellenállás sokkal félelme-tesebb lett volna, ha puszta kijelentések helyett okok-kal fegyverezte volna föl magát. Megtörtént végre ez is.
Mindjárt a legfélelmetesebb dologgal kezdték: vájjon a>
"vallási kongresszus" eszméje nem ellenkezik-e a h i t t e l ? "
S széltében-hosszában eretnekséggel vádoltak. Hogyan, tehát Gibbons cardinális s az Egyesült-Államok az a tíz érseke, kik a new-yorki conferentián 1892-ben egyhangúlag elhatározták, hogy a katholikusok is részt vesznek a chicagói vallási kongresszuson, — tehát ezek mind eret-nekek ? S eretnek az a hetven püspök, ki ezek példáját követte? Végtére is, lehetséges, — mert hát a keresz-ténység ez ifjú apostolai, ott Amerikában, távol a vén Európától nem igen vizsgálgatják a eretnekség eseteit,
hanem összes törekvéseinket arra fordítják, hogy a mo-dern élettel érintkezve, a folytonos munka és küzdelmek közé egy kissé bevigyék a keresztény eszményt ; óh ezek nagyon jói tudják, hogv az igazi abban áll, ha nemes-lelküek és könyörületesek vagyunk, — a mint erre az evangélium tanit.
A „vallási kongresszus" — szólott tovább az ellen-vetés — a türelem elvének dicsőítése. Annál jobb reánk nézve, — annyi bizonyos. Azonban a mi jó elvakultjaink s van köztük „mindenféle" épp ugy mint Pascal jezsuitái j között — erre azt felelik, hogy „minden igazság, de első sorban a vallási igazság türelmetlen, hogy a katholikus egyházat a türelmetlenség szelleme élteti." Ugy hiszem, Eminencziád, nem szükséges bebizonyítanom, hogy ilyes-féle nyilatkozatok vallásos újságokban tényleg megjelentek.
Sőt még igy is i r t a k : „On e kongresszusával az Isten eszméjét akarja u j életre kelteni. Nos, ez eszme nem ér semmit, ha ez nem az igaz Isten eszméje. Az igaz Isten pedig az, kit mi hirdetünk." S ily elbizakodott, kegyetlen, embertelen, szívtelen nyilatkozatok a huszadik század küszöbén, a megváltó bölcselkedés száz éves uralma után ! Valóban csoda, hogy a megsértett lelkek egyszerre fel nem lázadtak ! De hiszen a goudolatot, mely él, csak a holt egyházak (les eglises mortes) vetik meg. A világ pedig tova halad, s nem törődik a holtak birodalmával.
Ha a katholikus egyház helyeselné az ily elfogultak eljárását s ily alapon vonakodnék meghallani azon szá-mos hivő óhaját, kik visszaemlékezve Chicagóra, várva-várják egy „vallási kongresszus" áldásait, — mit szól-hatnánk akkor az oly fajta bölcselőknek, kik ekként
irnak : „A türelmetlenség élteti az egyházat, s ennek o k a magában az egyházban van. Az egyház tehát csakis akkor élhet, ha elnyomni és lerontani törekszik minden egyebet, a mi nem ő ; az ő éltető eleme halál minden e g y é b b vallásra, gondolatra nézve, melyek azonban,
minthogy a lelkiismeret szent jogánál fogva ugyancsak élni és védekezni akarnak, — szintén türelmetlenséget hirdetnek az egyházzal szemben, Tehát csakis az egy-háznak nem szabad türelmetlennek lennie?" Ez Renonvier urnák és követőinek megdönthetetlen okoskodása. De vájjon ez okoskodásra nem vet-e homályt az a sok elő itélet, melylyel az „igazság jogainak" túlzó védői az egyház, következéskép a vallási eszme ellen eltelve vannak ?
Nagyon jól tudom, hogy erre szőrszál-hasogatással és kitéréssel felelnek. „Türelmetlenség a tévely ellen, — de türelem a személyekkel szemben" — igy kiáltanak fel. Mily hitvány okoskodás, mely azonban az iskolában xősen t a r t j a magát. Hiszen a türelem kérdése nem
valamely elvont, hanem kiválólag gyakorlati és társadalmi probléma, melyet nem lehet általánosságban megoldani ; a személyekkel mindig kell számolnunk.
Az egész kérdés nem annyira az igazság és tévely, mint inkább a személyek körül forog, kik őszintén meg-vannak győződve, hogy az igazság, vagy legalább is : egyik-másik igazság birtokában vannak. Türelmetlenség a tévelylyel szemben Î De hiszen a tévely ön-magában nem is létezik, mert tulajdonkép csakis hiánya az igazságnak-A tévely csakis valamely személyben testesülhet meg.
Mert végelemzésben e tévely valakinek gondolata, még pedig, hibás vagy tökéletlen gondolata. Üldözni a tévelyt, ez, — bármint csürjük-csavarjuk is a dolgot, mindig annyit jelentett^ fog jelenteni, mint üldözni a személyeket.
Azonban egy még czifrább ellenvetés is felütötte fejét. Türelmesnek lenni, ez még hagyján. Hanem egy vallási kongresszus, m e l y e n az egész világ vallásai parla-menti egyenlőséggel volnának képviselve, — a türelem-nél bizony jóval messzebb m e n n e : szentesítené s a népben felkeltené azt a meggyőződést, mely a hit közönynek
kedvez, hogy t. i. „mindegyik vallás jó," s hogy „egyik vallás annyit ér mint a másik." — Nos hát, Eminen-cziád, itt az ideje, hogy mi, kik nem akarjuk az iga-zolatlan és embertelen, dogmák mögé búvó önkényt eltűrni, — nyíltan megmondjuk véleményünket : — nem mindegyik vallás egyenlő jó, kétségkívül, de mindegyik-ben van valami jó, t. i. a vallás, s mindegyik igazán vallásos lelkiismeretet értékessé tesz éppen őszin-tesége, jóhiszeműsége : egyik vallás nem ér annyit, mint a másik, — kétség kívül, de egyik lelkiismeret ép annyit ér mint a másik, s egyiknek oly joga van mint a másik-nak meggyőződésének tiszteletben tartását követelni.
Ha a hit Isten legnagyobb ajándoka, akkor a „jó-hiszeműség" az embernek legnagyobb érdeme, legszen-tebb joga, melyet meg kell védenie. A vallás becse attól függ, hogy mily szolgálatot tesz az embernek, de kü-lönösen, hogy az erkölcsöt mennyire támogatja. Mit ér a legszebb s a legfenségesebb vallás, ha nem székel a szivekben ? S vájjon melyik ember ér többet, az-e, ki bár egyszerűbb hite szerint él, avagy pedig az, ki lel-kiismeretét nem hozza összhangba tökéletesebb hitével ? Folyton-folyvást hangoztatjuk, hogy a vallást az embe-rekre való szempontból kell megítélni. Nem is annyira a vallásról van szó mint inkább vallásos emberekről, s nem credo-król és vallási igazságokról, hanem vallásos jó-hiszemű lelkekről. S igy a felekezeteken és templomokon kivül egy magasabb törekvésű fenkölt érzésű és imád-kozó egyesület képezi tulajdonkép az igaz „egyházat,"
mely megvalósítja a vallások fenséges békéjét, melyet bánatában és óhájaiban a hit vezérel, mely nyugtalan és kinzó gondolataiban és szenvedéseiben az ég felé fordul s ott keresi az Istent.
Tehát, Eminencziád, valóban erőtlen érvek azok, melyeket a katholikus tétlenség felhasznál, hogy megme-neküljön azon nemes m u n k a terheitől, melyet az egész világ hő óhajtása reá róna. De ugy sejtem, hogy nem e felhozott okok döntöttek.
Már egy százada, hogy a franczia egyház sanda szemmel és ellenséges indulattal nézi a kor legmélyebbre
RELIGIO. 171
ható mozgalmait ! Lammenais, Lacordaire és Montalembert, szavait is egyideig mennyi bántalom érte ! S midőn ma-napság Angliában egy Manning, Amerikában egy Ireland s Rómában egy Leo akarják újból életre kelteni az elfe-ledett evangéliumot, a tömegek Evangéliumát, s midőn e férfiak azt akarják, hogy az Egyház újból megjelenjék a gondolkodó arisztokráczia s a dolgozó néposztály kö-reiben, az Egyház, miután sokáig a sekrestyéből és szen-télyből ki nem lépett, elfeledte a gondolkozók és munká-sok nyelvét.
Csak keserves litániákat tud mondani az elhagyott, üres templomokban. Nagy ellentét fejlődött ki azok közt, kik csak az ajtatossági gyakorlatok után törték magukat, s azok között, kiknek egy kevés vallás is kellett volna, s ez utóbbiak keservesen csalódtak. Krisztust a puszta külsőségek megfosztották isteni jellegétől. És valóban, Tolstojtól le egészen a legújabb irókig, hány nagy szel-lem, hány nemes sziv eseng az után, hogy Krisztus ismét az evangéliumban hirdetett Isten legyen !
S ha Egyházam beteljesítené oly sok lélek leghőbb vágyát, ha egy méltóságteljes gyülekezetben hajlandónak mutatkoznék az evangéliumhoz visszatérő kor szellemi és társadalmi életéhez közeledni, — az egész világ, kivétel
nélkül áldaná e jótéteményért. De vájjon nem kellene-e előre látnom, hogy a közelmúlt tunya tétlensége a bizal-matlanság és gyávaságban ismét fölelevenedik ?
E tartózkodás és gyávaság önmagának lesz szé-gyene. Az összes vallások és bölcseleti felfogások követői közt a „vallási kongresszus" eszméje pártolással kezd találkozni. Ha az egyház visszahúzódik és hallgatni fog, rá lehet mondani, hogy a lelkiismeret, az erkölcsi és tár-sadalmi élet alapelvei ellen agyarkodik, mely elvekből az egész emberiség táplálkozik, s melyekről lemondani nem fog soha sem.
Eminencziád nem helyesli a „vallási kongresszus"
eszméjét. Róma helytelenítését is sürgeti, — a mint hirlik.
Én tehát a legmélyebb hódolattal azt kérem, kö-nyörgöm Eminencziádtól, hogy vegye figyelembe a jövőt, s hogy ismerje el, hogy a nemes lelküségnek néha igaza lehet a hatalommal szemben."
EGYHÁZI TUDOSITÁSOK.
Budapest, márcz. 10. Tudomásul és válaszul. — A berlini „Germania" Magyarország milléniumáról nem tud jobbat mondani, mint a mi a következő jelenté-sében, illetve indítványában foglaltatik :
„A magyar milléniumi ünnep tulajdonképpen a sza-badkőművesek ünnepe is lesz, a mi a magyar viszonyokra jellemző. Májusban költözködik Magyarország simbolikus
nagypáholya újonnan épült palotájába a Podmaniczky-utczába Pesten és juniusban lesz a felavatási ünnepély, a melyre meghívták Magyarország és az egész világ szabad-kőműveseit, a kik ott nagy számmal meg is fognak jelenni. Mindenünnen jelentettek be küldöttségeket, még
Ausztráliából is. Az egyik kormánypárti lap i r j a : „A millénium ünnepségek sikerét bizonyára növelni fogja azon körülmény, hogy a vendégek sokasága látogatja
meg a magyar szabadkőműveseket. A magyar szabadkő-művesek különben nagy tevékenységet fejtenek ki a mil-léniumi ünnep érdekében. Tudtára adják a külföldnek részletesen az ünnepségek programmját és a millénium jelentőségét. Néhány páholy kezdeményezése folytán a budapesti szabadkőművesek bizottságot alkotnak, mely a kiállítás tartama alatt állandó lesz." A szabadkőművesek a milléniumot győzelmüknek tekintik. A szabadkőműves-ség igája alá hajtotta az államot, mely ezer éven át
ke-resztény volt. Kinek kedve van, a szabadkőművesek dicsőí-téséhez hozzájárulni, az utazzék a nyáron Testre !"
Minden esetre szomorú, hogy Magyarország a sza-badkőművesség szájaize szerint alakult át a kulturharczos törvényekben foglalt u. n. reformok által. A mit tehát a
„Germania" a szabadkőművesség uralmáról és fészkelődé-séről beszél, szomorúan vesszük tudomásul.
Ámde van a dolognak másik oldala is. Ha valaki, mi nagyon jól ismerjük a külföldi, kivált a német sajtót.
Az, ha ok van reá, nemcsak kígyót békát örömest kiált Magyarországra, hanem rögtön előáll a németség ősi hagyományával is, és kikiáltja a pereat Hungáriát.
Németek, katholikusok, ne menjetek Budapestre, a milléniumi ünnepségekben való részvevésre s a kiállítás
megtekintésére, mert az a kiállítás, az az ünnep, a sza-badkőművesek műve, ünnepe lesz mindenestül.
Kedves urak, nos önök persze meglátják a mi szemünk-ben a szálkát, és sietnek világgá kikiáltani ; a maguk szemében ülő gerendáról pedig nagy okosan és igazi német gründlichkeit-tal igyekeznek hallgatni.
Hát az önök porosz-német császársága, az önök Sedan-ünnepei, és az önök német császári protekcziója alatt létesült római rablás és olasz királyság — nem szabadkőmű-ves czélzatok, nem szabadkőműszabadkőmű-ves aspirácziók szabadkő-műves eszközökkel létre hozott teljesülései-e mind? Hát azért Németországban nincs egyéb csak szabadkőműves-ség? Hát önök, tisztelt kath. centrum Németországban, mert szabadkőműves császárság, házasságjog stb. uralma alatt vannak, semmik ? Hát Magyarországban már nincs semmi, csak szabadkőművesség?
Nos hát, ha igazság kell, hát megmondjuk nyíltan és egészen. Sajnos ugyan, de ugy van, hogy mi magyar-országi katholikusok önökkel német katholikusokkal a szabadkőműves uralom tekintetében csak egálokká, de azokká lettünk. Előbb mi jobban álltunk. Ámde a szabadkő-műves uralom miatt nincs egymásnak mit szemünkre vetni, mert mind a ketten érezzük nyakunkon annak hatalmát.
Nem, nem a szabadkőművesség dicsőítéséhez, hanem ez ország keresztény katholikusságának jó szomszédi támogatásához való hozzájárulás végett csak hadd jöjje-nek a föld minden katholikusai Budapestre a millénium alkalmából !
Ha a szabadkőművesség miatt kell kerülni Magyar-országot : akkor kerülni kell NémetMagyar-országot is, és katho-likus ember nem teheti be Rómába se a lábát, mert itt csakugyan szabadkőművesek uralkodnak.
Qui bene distingvit, bene docet.
Ezt súgja meg a berlini Germaniának az ő buda-pesti összeköttetése ! ? ?
Kalocsa, márcz. 7. Pár szó a lcath. egyletekről. — Az itteni derék „Néplap'-ban a következő országosan megszívlelésre méltó buzdítás jelent meg :
A kath. egyletekről közölt kimutatásból kitűnik, hogy a mi egyházmegyénk — Kalocsa — első helyen áll e tekintetben ; mert habár az esztergomi főegyház-megyében többre rug is a kath. egyletek száma (52), tekintettel annak nagyobb terjedelmére és lélekszámára, aránylag több a kath. egylet a mi egyházmegyénkben (37), mint bármely másikban. A kath. köröket illetőleg pedig mindenképpen az első helyet foglaljuk el. (23)
Ezen viszonylag kedvező eredmény főként annak köszönhető, hogy kegyelmes atyánk, Császka György érsek ur őexja, az ilyen üdvös egyletek állítását fő-pásztori bölcs buzgalommal, sőt — mint számos példa mutatja — jelentékeny anyagi áldozatokkal is elősegíteni, gondozni mindig kész volt és bizonyára ezután is kész leend. De tanúskodnak eme egyletek az illető plébánosok lelkipásztori előrelátásáról és buzgalmáról is.
Ennek daczára ne bizzuk el magunkat, hisz egyre-másra csak minden harmadik községben (plébániában) van valami egyesület.
Felette kívánatos, hogy a kath. egyletek minél gyor-sabban s minél jobban terjedjenek. Ugyanis immár tagad-hatatlan, hogy hazánkban a kereszténytelen szellem mind-inkább terjed, fájdalom ! éppen a törvényhozásból kiindulva.
Pedig a mindennapi tapasztalás és a történelem tanúsága szerint a vallástalan szellem megrontója az egyén, a csa-lád, a társadalom igazi jóllétének. Véget kell tehát a vallástalan szellemnek vetni, s a keresztény elvek uralmát visszaállítani. Ezt főként a katholikusok tehetik meg, s kötelességük is ennélfogva megtenni ; mert az ország la-kosságának a nagyobb felét teszik. Es ezt meg is fogják tenni, mihelyt a katholikusok önmaguk, vallásuk, hazájuk iránti kötelességeiknek tudatára jutnak.
A kath. öntudat felébresztésére természetesen legal-kalmasabb lenne az autonómia; talán éppen azért késlel-teti azt a liberális kormány. Ennek hiányában kiváló szolgálatokat tehetnek, és példák bizonyítják, hogy tesznek is, a kath. egyletek. Ez igen természetes ; mert a rokon-gondolkozásuak gyakran találkozván, egymást erősítgetik a kath. érzésben, hozzászoknak ahhoz, hogy gondolkozá-sokat, cselekedeteiket, szóval életüket a keresztény elvek szerint irányozzák. Már most, ha kellő számban terjedné-nek el a kath. egyletek, ha egyetlen község, egyetlen plébánia se lenne azok híjával, csakhamar általánossá lenne a polgárok között a keresztény életnézet is, érvé-nyesülne minden téren s ennek folyományaként keresztény gondolkodású emberek jutnának a községek, törvényható-ságok élére s a törvényhozás házába.
Könnyen belátható ezekből, hogy a ker. kath. egy-letek — bárha ki is van azokból a politika zárva és köz-vetlen nem is foglalkoznak azzal — végeredményben mégis a legnagyobb mértékben és a legáldásosabban
kihatnak a politikai életre is.
Aki tehát azt akarja — és minden vallásos ember-nek akarnia kell, kiember-nek esze, szive helyén van — hogy a ker.- vallás boldogító szelleme hassa át a társadalom minden rétegét, minden intézményét: az keresztényi és
hazafias kötelességének tartsa, tőle telhetőleg mindent elkövetni a ker. kath. egyletek terjesztésére. Mert csak igy lehet nevelni az Isten 4. parancsát tisztelő gyerme-keket; a házasságot Isten akarata szerént szentségnek tartó s ezért egymás iránt hűséges, türelmes, szerető házastársakat ; a hazának minden áldozatra kész fiakat, lányokat ; egymáson segíteni kész felebarátokat ; jó cselédeket s jó gazdákat ; a törvénynek szívesen enge-delmeskedő polgárokat — és a községeket, törvényha-tóságokat, országot igazságosan s a polgárok iránti igazi atyai — mert keresztényi — jó indulattal kormányozni kész elöljárókat, tisztviselőket, minisztereket.
Minden gondolkodó ember előtt világosan áll az, hogy minél inkább áthatja a társadalom minden rétegét a Jézus életében s tanításaiban, a szent evangéliumban nyilvánuló igazi ker. szellem, annál közelebb jutuok azon ker. eszményi állapothoz, melyet az imént röviden érin-tettünk.
Alakítsunk tehát mindenütt — minél számosabb ker. kath. egyleteket.
New-York. Ujabb amerikai zárándoklat Rómába. — Szépen halad és már befejezettnek mondható a mi nemzeti zarándoklatunk szervezése, melynek czélja Európa szent helyeit s azok élén Rómát meglátogatni s ott hi-tünket felfrissíteni.
Már az 1894-iki év végén ment jelentés innen az
„Osservatore Romano"-hoz ez ügyben. Akkor némelyek nem hitték ; most már tény az egész. E sorok irója már akkor tudta, hogy a püspöki karnak nagyon tetszett az amerikai nemzeti zarándoklat eszméje, mely Kroop úrtól származik New-Yorkból. Története pedig a következő.
Kroop protestáns vallásban született és nevekedett, nőül
Kroop protestáns vallásban született és nevekedett, nőül