Zombirománcok Jean Rollin: Zombik tava, 1982

A korai zombifilm vizsgálata során megfigyeltük, hogyan léptek fel a zombik a melodráma kérdésfeltevéseinek közegében. Most olyan kamarafilmeket vizsgálunk, amelyek a zombik kollektivisztikus világában próbálják kifejleszteni a melodráma csíráit, s azt kutatják, lehet-séges-e pozitív érzelmeket és intim viszonyokat kifejleszteni e zord talajon.

A Zombik tavaerotikus filmként kezdődik, visszanyúlva a pornográfiát megelőző mezte-lenfilm tradícióihoz (Russ Meyer is ebben a műfajban indult). A meztemezte-lenfilmtől a pornó-filmhez vezető filmtörténeti átmenetet a Zombik taván belül az obszcén princípium analiti-kus radikalizációjaként, a pornográf elem felfokozott változataként képviseli a rút iszonyat, melyet a meztelenség felébreszt. A meztelenség kihívó szépsége, a lemeztelenített női test provokációja felébreszti az élet tavát, az őspocsolyát. Fürdőző szépséget látunk, aki a Max Sennett-burleszkekből éppúgy ismert, mint az első erotikus filmekből. A testét felfedő fiatal nő feldönti a „Fürödni tilos!” táblát, s tárulkozva merül a tóba, melynek iszapos mélyéről csodálkozó arcú szörnyek pillantanak fel a ficánkoló önélvezet képére, a korlátlan nárcizmus óceáni érzésére, a női autoerotika vágyakat ébresztő és egyben gúnyoló felszabadulására.

Vetkőző, nyújtózó, tárulkozó lény. Az érzékek minden oldalú kéje, a korlátlan önátadás képe.

Átadja magát az elemeknek, előbb a napnak, majd a víznek. A boldog nőt látjuk, a lét kéjé-ben úszva, kikéjé-ben a vágy és a kielégülés nem válnak el, hogy szembe kerüljenek egymással, hanem a vágy közvetlenül megy át kielégülésbe, s látjuk a boldogtalan férfiarcokat, kiknek vágya a sóvárgó nyomorúság ellentéteként definiálja a kielégülést, s így mintegy az ember önnön bőréből kibújásként, s egy más egzisztencia idegen, boldogabb világában való partra

szállásként a beteljesedést. Tompa ordítást, mély nyögést, kínok kollektív kórusát váltja ki a sötét mélységek fölött ellebegő könnyed meztelenség. Magunk is a mélyből figyeljük, ahonnan nézve templom a tó, melynek kupoláján a nő, nyíló nemi szervvel, obszcén angyalként libeg, Erósz és Aphrodité, Vénusz és Ámor egy személyben. Vak ösztönnel leng a nő felé az eltorzult arcú, elátkozott csapat, mint rovarhad a fény felé. A zombik, akiket nem fogad be, kivet, kiköp magából a tó, s akik nyugtalan mészárosokként kószálnak a be nem fogadottságként ábrázolt megváltatlanság élőhalott útjain, olyanok, mint a férfi, akit nem fogad be a nő: nem tudnak meghalni, azaz megkönnyebbülni, oldódni. A kielégületlen férfiak egyenruhás katonák.

Egy elmúlt korszakból itt maradt német megszállók, bukott hódítók. Most a nőt nem kaphatják meg, mint egykor Franciaországot. Az ember-természet viszonyt frontként bemutató meg-váltatlanság az örök háború képe, mely nem ismeri a béke titkát. A tó és a nő, az iszap és a férfi képe erotikus katasztrófafilmként vezeti fel a horrort. Engedjétek egymáshoz őket: szű-nik a horror, ez a képlet.

A cselekmény kiindulópontja katasztrófikus találkozás. Konfúzus dulakodás, elemek ellenállása által lassított, rémálomba illő vonaglás a víz alatt. Fullasztó vágyak tombolása.

Végül a felszínt látjuk, mely semmit sem árul el: lombon átsütő nap, fehér hattyú lebegése.

A természet szépségei itt is úgy takarják a mélyben zajló kegyetlen folyamatokat, mint a szép bőr száraz tökélye a belek savas munkáját. Minden hazugság, ami szép? Hogyan viszonyul a trubadúr igazsága a harcoséhoz? A lovag premodern fogalmában még összefért e kettő.

Jean Rollin filmje a Szerelmem Hiroshimazombiváltozata: a német katona, a szövetsége-sek bombázása során testével védi a francia lányt, mint hős lovag. Egy férfi és egy nő: Helen és Kurt története, a megszálló katonáé és a partizánok lányáé. A háború a nagyvilág nagy-üzeme, a gépesített kollektivitás mészárszéke, mellyel szemben biblikus és intim térként áll szemben az istálló, ahol a párt szeretkezni látjuk. Az istálló a tisztaság és termékenység, a szerény élet teremtő erejének képe, míg a mészárszékkel azonos nagyvilág a kollektív ambí-ciók mértékvesztő engesztelhetetlenségét és gőgjét képviseli. Hosszan falja a nőt, a paraszt-szűz testét, mellét a katona, de a szerelem másfajta falás, mely nem falja fel, amit szeret, a felfalás véges zombi-kéjével szemben ez itt a végtelen gyönyör képe. Később elnyeli a fér-fiarcot a rohamsisak, a katonát a páncélautó, az egyént a csapat, az embert a háború. A hódí-tó Kurt tette magáévá Helent, és a menekülő Kurt búcsúzik tőle. Megvert, kivérzett hadsereg osztaga tér vissza a defenzíva idején. Kurt tíz percet kapott a búcsúzásra. Olyasfajta háborús románcot látunk, amelynek klasszikusai a lengyeleknél Dygat, nálunk Tersánszky.

„Visszajövök!” – ígéri Kurt, de már a falu határában lemészárolják, társaival együtt, a parti-zánok. Ez azonban a zombirománc hősét nem akadályozhatja meg ígérete teljesítésében, melyet a baba, a kisebbik Helen fölött tett a szülőágyon, mely egyúttal Helen halálos ágya is.

A konfliktus forrása, hogy a szerelem kisvilágában ráismerünk a különbözőben rejlő azonosra, a háború nagyvilágában azonban nem. A zombifilm ráismerési tilalma tehát abból fakad, hogy kollektívvá és totálissá vált a háború, békekötés nincs, barátság, szerelem csak fegyverszünet, ezért mindig fel kell készülnünk a törésre, a szakítási pontra, ahol nem szá-míthatunk többé egymásra. De ha a kisvilág ráismerést követel, a nagyvilág rá nem ismerést ajánl, ott az azonost, itt az azonosíthatatlan, veszedelmes roncsot vagy hulladékot kell egy-másban felismernünk, melyik parancsra hallgassunk? Merj rá nem ismerni! – tanítja A hol-tak hajnalarohamrendőr-szekvenciája. Vedd észre, végre lásd meg az identitás látszatában a végtelen differenciát! Ismerj rá a felismerhetetlenné válásra! A lepusztulás

megfordíthatat-lanságára, a kultúra korróziójára, az ember antikváltságára, az érzelmek lehűlésére, a lélek kiürülésére, a lelketlen reagálógépre, mely leckét mond és legázol, akinek nincs módja ígérni, mert szavai nem érvényesek és nem vállalhat felelősséget magáért, mert lényege az alkal-mazkodás, a szakadatlan átváltozás, életereje a tökéletes hasonulás bármihez, ami jön. A zom-bifilm egyébként logikus ráismerési tilalmának ezúttal veszélyes oldalát emeli ki a háborús románc. Az egykori sikeres partizánakció groteszk ismétlését látjuk, a partizánok tüzelnek, de a zombik csak jönnek, megállíthatatlanul, zölden és véresen, az egykori győztesek felé.

A zombi (Howard Vernon) visszatér, a kis Helen (Anouchka) nem fél apjától, a mocsár-ember, a tó szörnye, a zöld iszaplény simogatni próbál. A Zombik tava a Szerelmem Hiroshimakereszteződése a fekete laguna szörnyével (Jack Arnold: Creature From the Black Lagoon, 1954). Apa és lánya felismerik egymást, az apa zombiként is hős lovag marad, ki megvédi lányát társaitól, a csapattól, a többi zombitól. Az embernek van valami mindenféle kegyetlen hatalom által asszimilálhatatlan magva, mely egy világon kívüli pont, honnan ki lehet mozdítani helyükről a világokat, melyek hatalma idáig nem ér, ahogy a régiek mondták, a zombivilág-előtti generációk: a fertőzet „megáll a lélek házának küszöbén”. Akiben ez az asszimilálhatatlan mag vagy immanens transzcendencia él, az nem egészen zombi. Ez az a pont, ahol egymásra ismernek a pótolhatatlan egyszeriségek és megélik az ismételhetetlen alkalom szenzációját. Akik erre a pontra elérnek, azok felülemelkednek az alantas viszonyo -kon, mert van bennük valami, él bennük egy emlék, egy privilegizált élmény, amely az élet igazi csúcsát jelenti, ahol senki sem éri el, méri be, magyarázza meg és ezért nem is mani-pulálhatja többé őket. Behozhatatlan előnyre tesznek szert minden kollektivitással, a meg-szálló, asszimiláló, parancsnokló erőkkel szemben. A lét szabadságában és lehetőségei kor-látlanságában oldódnak fel és nem a parancsolt viszonyokra redukált kollektív rabság leépü-lési formáiban. A zombiban él egy emlék, ha a csúcspontot, a gyengéd rajongás egzaltációját megélte, megmarad ennek a minden másra visszavezethetetlen, redukálhatatlan rátalálásél-ménynek az emlékezete. Egyszerre megfordul minden: eddig a zombit egy törésponton ismertük fel, ahol az ember egyszerre nem azonos többé magával, egy veszélyes kisiklás beszámíthatatlanná teszi. Most azt látjuk, hogy ez a töréspont, az emberi önazonosság határa, egy végtelen differenciapont, egy felcserélhetetlen belső gazdagságot és messzeséget magá-ban rejtő mag hiánya, a szubjektivitás hiánya. Előbb úgy tűnt, a zombi-baj a differencia meg-nyilatkozása, most úgy tűnik, a zombiból épp a végtelen egyéni differencia hiányzik, s ennek megtámadottságában áll a katasztrófa. A közönséges zombi csak örök katona és nomád, a többi zombihoz tartozik, elballag, amerre ők, éppúgy nem tudja, mit akar, mi űzi és mi hiányzik. A csoport viszi, amelybe besorozták. Egyszerre azonban megjelenik egy zombi, akiben él egy emlék. Kurt megküzd a csapattal, a hordával az egyéni életért, a pusztítással az őrzésért. Megküzd magával is, mert ő is a csapathoz tartozik, a kislányért, akit még, mert gyermek, nem ettek meg az embertelen viszonyok. A kislány találkát ad az apának, sétálni mennek, kedves groteszk pár egy elmaradt élet útjain, melynek már nincs helye a világban.

Egy zombi felfedezi az emléket, megéri a ráismerést, megpróbálja a jóságot, kísérletet tesz rá. A zombikban azért nem volt szabad ráismerni a mieinkre, mert elvesztették a ráismerő és azonosuló képességet, nem ismertek ránk. Ebben a zombiban azonban most feldereng a ráis-merés. A német-francia háborúból születtek a zombik, a német-francia szerelemből a meg-mentő. Mintha a halott Helen képe adná a tanácsokat, s mintha ő várná valahol Kurtot, akit a kislány feladata Helenhez visszavezetni a test és a viszonyok rabságából. A kis hadnagy,

aki nem tudja, hogy a háborúnak vége – és talán nincs is vége, csupán hidegháborúként vált totális és örök háborúvá, világháborúból a világ létmódjává – lánya védelmében tűzhalálba vezeti csapatát. A napalm a megoldás – mondja az újságírónő. A tűzön át visz az út az üdvbe.

A „tisztító tűzre” azért van szükség, mert az azonosban, rokonban, amit fel kell ismerni, rejlik a nem-azonos, az idegen is, amit szintén fel kell ismerni. A szeretet múlhatatlan érvénye és a jóvátehetetlen romlás egyformán erős. A kislány szeret és megsirat, de kiszolgáltat a napalmtámadásnak. „Isten veled papa, add át mamának az üdvözletemet, te voltál a legjobb barátom.” A kis Helen a halálba vezet, s ezt azért teheti, mert az apa, ha meg tudná mondani, hogy mit akar, ő is így akarná. Mert egy vödör vér kell féken tartásához, s a kis Helen kínálja a vért, tenyeréből itatja apját, hogy ne változzék át beszámíthatatlan rémmé. A semmi befo -gadó öle olyan végül, mint egykor Helen öle, menedék, mely rejtve véd a nagyvilág, a meg-járt háború által ránk rótt köz-maszk, szörny-pofa éhségétől, az iszonyú átváltozástól.

Ha csak az éberség önmagához való minden napi visszatalálása kontinuus, a tartalmak nem, akkor az embernek nincs tartozása sem mással, sem magával szemben. Ha csak a meg-lét a fontos és nem a kimeg-lét, akkor az álom egyenértékű a halállal, mert nem tudhatjuk, ki lesz, aki másnap felébred, kicsodaként ébredünk. Meddig tartozunk hűséggel, szolidaritással annak, aki nem teszi azt, amivel viszonyunknak tartozna? És hogyan is tehetné, ha nincse-nek többé ilyen tartozásokat magukkal hozó viszonyok? A rokonfelismerő berendezésként alapított európai kultúra két és félezer évi fejlődésének végén vagyunk, ezért vált kényelmet-lenné a fejlődésgondolat. A rokon- később barátfelismerő szerkezet segítségével léptünk be eme kultúrába, melyből most egy az előbbi helyére beszerelt ellenségfelismerő gép segítsé -gével lépünk tovább. Az ellenségfelismerő gép egy hiperracionális antikultúra magvaként szolgálja a technocivilizáció versengés-maximáló és ezáltal ellenségkép-függő szupertársa-dalmába beletagoltak létfenntartását. A Zombik tavában a szerelmi cselekménnyel szembe-állított háborús cselekmény szintjén a gyűlölet kötelességgé válik, s a kötelességteljesítést a fel nem ismerés biztosítja: hogyan is tudná megnyomni a ravaszt, aki felismeri az embert a barikád túlsó oldalán? A kötelesség művi rabságként, az egyének bekebelezéseként, csopor -tokhoz való csatolásaként jelenik meg, a lelkiismeret pedig az egyéni érzékenységbe, a privát szenzibilitásba olvad, nem introjektált közösségi törvényként, nem felvállalt külső parancs-ként, nem elidegenedett kötelességparancs-ként, hanem a személyes szellem kritikai képességeparancs-ként, önellenőrzéseként jelenik meg. Az egyéni lelkiismeret nemcsak introjektálja, hanem felül is vizsgálja a kollektív szellemtől örökölt késztetéseket. A kollektív szellem felülbírálja az egyéni ösztönt, de az egyéni szellem – a végső pont, az éberség sarkpontja – számára a kollektív szellem is csak ösztön, a vívó, birkózó kollektív testek ösztöne.

A Zombik tava partizánjai az ellenségben csak az ellenséget látják, a németben nem ismernek rá az emberre, abszolút jóban és gonoszban gondolkodnak, s az önteljesítő prófé-cia ként működő fekete-fehér világnézet teremti a zombivilágot. Az eredeti rá nem ismerés, amely még bűn volt, az európai kultúra elárulása, teremti azt a világot, amelyben a ráismerés életveszélyes, mert az azonosulási készség csődje megteremtette a valóban felismerhetetlent, az áthidalhatatlan távolságot, eltüntette a ráismerés tárgyát, megteremtette a felismerési tila-lom tárgyát. A német nemzet nekiment a franciának, nem ismert rá a rokonra, szomszédra, a francia partizán nekiment a német kisembernek, nem ismert rá a hozzá hasonló áldozatra.

Az önmagát teljesítő prófécia azonban fordítva is hathat: ha van még a rémben valami emberi, amire ráismerek, átalakulhat „jó zombivá”, s ez a zombirománc szomorú, groteszk

hőse. Már maga a zombi is paradox képződmény, ember és nem-ember, élő és halott. Most, a jó szörnnyel, megkettőződik a paradoxia. Most már nemcsak a rokonban kell felismernünk az idegent, a felismerhetetlenül elváltozott rémben is fel kell ismernünk, keresnünk kell a fel- és elismerhető minőség maradékát. De van-e mód a háborúban hezitálni, válogatni?

Mert ha nem lenne meg benne a vélt emberi minőség, s egy percig késlekednénk, végünk.

Ha túl gyorsan ölünk, megöljük, ami a másik táborban még emberi, ha nem ölünk elég gyor-san, megölik, ami bennünk még emberi.

Van-e visszaút a nem autentikus, nem belőlünk következő, formális és lélektelen, kívül-ről irányított tettekből, az engedelmességből, konformizmusból, megalázkodásból, szolga-ságból? A zombifilm sivár világában, ahogyan Romero vagy a Dead and Buriedbemutatták, egyenes út vezet a banalitástól a bestialitásig. Van-e visszaút és ellentendencia? Van-e a lélekben készség a jóra? A ráismerés, azonosulás, hűség, részvét, elfogadás, megértés veszé-lyessé válása jelölte ki az európai kultúra végét, és magyarázta meg a születő új, hideg és sürgeteg világot. Maradt-e valami élő magva az emberi lehetőségeknek, melyekből feltá-madhatnak? Ezt nyomozza a zombirománc.

A zombi maga is gyakran szól: már nem vagyok ugyanaz. Vigyázz velem! Vigyázz ma -gad ra! Temess el engem, kedvesem. Ez nem egyszerűsíti problémánkat, hiszen az, aki így szól benne: még ugyanaz. A ráismerőre kell ráismernünk, az emlékezőt kell felismernünk.

A „jó” zombiban él egy emlék, egy hűség, vagy ha nem is él, legalább feldereng. A „jó”

zombi tudja, hogy a zombi rossz. A jó zombi egy pillanatra felfogja, hogy a zombit a maga kínja vezeti és nem a más öröme hajtja. Felismeri a primér, önző – rettenetes és kegyetlen – késztetésekre redukált lét rút és veszedelmes mivoltát. Nem akar ilyen lenni, de nem tud megváltozni. A jó zombi meg akar halni, s azt akarja, hogy éljünk. Tudja, hogy nincs semle-gesség, nincs ártatlan és közönyös középút, ha nem tud értünk élni, csak ellenünk élhet. Egy lehetősége van nem ártani nekünk, ha magának árt. Az, amire rá kell ismernie a maradék emberség felismerésének, az az ő szeretete, az ő egykori ráismerése mireánk, s felderengő emlékezete eme ráismerés boldogságának. Ezt kell meglátnunk a kritikus pillanatban.

Ráismerések ismernek rá egymásra.

A felismerés eredetileg a másvalakinek az énnel való emancipációja és a létfenntartási ösztön gondoskodó figyelmének kiterjesztése reá. Az első felismerő erő a rokonság, a rokoni érzés, a második a szerelem. Az előbbi ember-előtti idők öröksége, az ember nóvuma csak az, hogy függetleníti az ösztöngaranciáktól, s az ezek kapacitását érzékenységben túlteljesítő kultúra hatáskörébe utalja, ami egyúttal alternatív ráismerés-kultúrák gazdag varianciájához vezet. Az utóbbi, a szerelem, kései vívmány, melynek kulturális természete félreismerhetetlen.

A rokoni érzés a családtagok körét, csoportját ismeri fel, a szerelem egy távoli idegent állít különös megvilágításba: mintha már mindig ismertük volna, mintha már leéltünk volna vele egy (vagy több) előző életet. A Zombik tavamint apamelodráma a szülői ráismerést, az ere-detibb ráismerési katarzist kombinálja a szerelem mint szekundér ráismerési lehetőség vagy üdvpotenciál katarzisával. De az újabb rétegen keresztül közelíti meg a régit, a szerelem teremti azt az intimvilágot, amelyben a szülői ráismerés megéli a maga hűségdrámáját. Az apa-melodráma, mely a Szerelmem Hiroshima örökségébe beoltja Victor Hugo Nyomo rultak -jának emlékét, a szeretet újrafelfedezésének drámája egy szeretet nélküli világban. Az ero-tika, akárcsak a háború vagy a gazdaság, másokon élősködik, a szeretet hagyja és várja, hogy

rajta élősködjenek. Kurt, aki jó apa szeretne lenni, még zombiként is kitanulja ezt a mester-séget, ami nekünk, akik formálisan nem vagyunk zombik, se sikerül.

Valamilyen nagyon szép mert pesszimista, azaz nem hivalkodó, nem túligérő és nem túl-követelő szereteteszményhez jutnak el végül a vizsgált film törvényszerűségeit untig ismétlő, s mégis megunhatatlanul népszerű zombirománcok. Felismerni magamban a szörnyet, a diszkontinuitást, a differenciát, az ellenállhatatlan és beszámíthatatlan erőket, és félteni tőlük a másikat – ez a szeretet. Az életösztön áthelyezése belé, a másikba, itt már nem annyi, mint a másik örömeit elirigyelni, javaira vágyni, mert a vágyak kisiklottak, az emberek nem érzé-kelik az emberi alapszükségleteket, az emberré tevő erők akaratát, de meglopkodják egymás vágyait és elmerülnek az értelmetlen dúskálásban, a fölösleges hajhászásában. A szeretet most azt jelenti, hogy az ő fájdalma fáj, s nem érte harcolok (nem hiszünk már a tolakodó szeretetben és lehengerlő boldogításban, nem hiszünk egymás birtokolhatóságában és megválthatóságában), hanem magam ellen harcolok, mert az „én” a pokol kapuja, a „te” legfel -jebb ütközési felület. Ez a zombirománc új szerelemkoncepciója.