Dawn of the Dead-paródia (Edgar Wright: Shaun of the Dead, 2004)

Az, amit az uj film a Dawn of the Deadcselekményéből magáénak érez és reprodukálni tud, nem tölti ki a mozielőadás időkeretét. A varázsát vesztett bevásárló központ nem válik koncepciózus cselekménykonstrukció színhelyévé. Miután pár harci próbatételnél többet nem sikerül kihozni belőle, a szereplők odébb állnak. A remake átmegy enciklopédiába.

A bevásárló központ bemutatása során már kizsákmányolta a film a Mad Max 3-at, most a Mad Max 2.következik. A bevásárlóközpontba helyezett várostrom-drámát felváltja az utóbbi film stílusában bemutatott nehéz utazás. A cél, eljutni a kikötőbe, ahol jacht vár, mellyel elér-hető valami sziget, a 28 nappal később végéről ismert zombimentes idill légből kapott uticélja.

Az utóbbi hamisságát észlelve azonban ezúttal visszavonják a happy endet. Fulcinál a szi-getről New Yorkba hazatérőket várja új zombiroham, itt a nagyvárosból a szigetre menekül-teket rohanják meg a zombik. Ez a zárástípus, mely Bava: Vámpírok bolygójaidején új volt, mára teljesen automatizálódott, s sajnálatos módon már senki sem tud bele vinni újabb csa-vart, frissítő fordulatot.

1.2.8.3. Dawn of the Dead-paródia

helyén kudarcot vall, a kortárs csoportban újul meg, Shaun pedig azért kedveli és védelmezi a debilitásig infantilis óriáscsecsemőt, mert ő is így szeretne élni, ő is ilyen, nincs egészen jelen, minden nap elbotlik ugyanabban a járdaszegélyben, nem veszi észre a körülötte zajló rémtetteket, mert nem szokta meg, hogy létezik a világ, kötelességszerűen, ám hit nélkül igyekszik letudni az egyforma napokat, de az ásítozó konformizmusnál több elkötelezettség nem köti a léthez, sem figyelem annak törvényeihez. Shaun és Ed, a két barát életének értelme a sör, a zenegép, a sósmogyoró és a televízió, a megszokott viccek felkérődzése a megszokott barátokkal, a szokott kocsmában, fecsegés, melyet a mondanivaló hiánya tesz a meghitt köl-csönös elfogadás rituáléjává.

A Mátrixtársadalmában azt hiszik, hogy „normális” emberi életet élnek, ami azonban már csak álom, illúzió. AShaun of the Deadvilágában az emberek még ébren szaladgálnak, még él és mozog a gyakorlati világ, de már csak mint mimézis: az emberek figyelmetlenül sza-ladnak komolyan nem vett feladatok után, melyeket nem tudnak teljesíteni, a család és mun-kahely egyaránt defektes kulisszavilág, s minden nap egy újabb, rosszul sikerült előadás, mely nem győz meg, hogy élünk, sűrű ásítozások, szellentések és a képernyők ingereinek unott követése közepette.

Shaun böfögve baktat üdítő italával és jégkrémjével, és nem veszi tudomásul a város átváltozását. Hőseink akkor döbbennek meg, akkor észlelik a világvégét, amikor kialusznak a képernyők. Az élet máshol van, de nem egy jobb világban, nem a vasfüggönyön vagy a ten-geren túl, hanem a képernyőkön. A barátoknak csak a képernyőhöz van viszonyuk, fotelben hátradőlve, szemmel és szájjal abrakolva szeretnek viszonyulni a megvágott, megszerkesztett, előrágott létezéshez, a létezés kényelmes, kasztrált változatához. A kasztrált világ képekre van redukálva, s a kép épp ezért nem megmutat, nem feltár, hanem eltakar, elválaszt a világtól, a játék mint a kényelmi szempontok alapján kilúgozott létezés közegeként. A család nem-csak elszigetelt kertvárosi nukleáris család, egyúttal másodlagos viszonyokból eszkábált, ott-hontalan műintézmény, az apa mostoha, a nemi kapcsolat is frusztrált, mert Shaun Eddel való kapcsolata szorosabb, mint a férfi-nő viszony. Az életben már nem, csak az életen kívül, a játékban sikerül egyesülni, azaz magunkon kívül, a képernyő súlytalan, feltételes viszonya-inak médiumában. Az emberek mind játékosok, első sorban Ed, akinek átváltozása a legzök-kenőmentesebb, épp ezért ez az átváltozás lesz a cselekmény fordulópontja. Ed átváltozása már nem a régi világ vége, hanem az új világ hajnala. Azt, amit Gide Lafcadioja számára az értelmetlen cselekedet jelentett, Ed számára minden cselekedet elhanyagolása, a cselekvés általános leértékelése jelenti. Minden, amit rábíznak, vagy amiben részt vesz, kezdettől fogva meghiúsul, de ha a viszonyok valóban kiüresedtek és a világ értelemvesztett, akkor igazságát ez az ember, a megtestesült szabotőr és élő cáfolat fejezi ki.

A film végén megjelenik egy kemény militarizmus, a tökéletesedett instrumentalizáció társadalmának bevezetőjeként. Mint a mítikus gondolkodásnak a társadalom eredetéről szóló elbeszéléseiben kezdettől fogva tapasztalhattuk, ezúttal is egy nagy szelekció a kombináció előzménye, a zombik felét kiirtják, másik felét pedig beépítik a „szervezett” társadalomba.

A militarizált tömegirtás és a biopolitikai instrumentalizáció eredménye, a happy end, ugyanaz a világ, amelyben élünk, s végül az teszi élhetővé és élvezhetővé, hogy mindenki majdnem egyformán stupid: elnyomó és elnyomott, kiváltságos és alávetett minőségi kü -lönbségének felháborító drasztikumát csökkenti a kultúra mennyiségi különbségeinek csekélysége. Az új felső osztály ugyanolyan leépült emberekből áll, mint az alsó, egyetlen kü

-lönbség, hogy ezek megtanultak ölni, ezért a veszteseknek meg kell tanulni dolgozni: az új világban a zombik dolgoznak.

A társadalmi metaforaként is működő film egyúttal a konvencionális kalandfilm követel-ményeinek is megfelel: Shaun hősi átváltozást él meg, egy csapat élére áll, végül szerelmé-vel eléri az új világot, mely, ha a néző odafigyel, és nem kíván inkább tudomást nem venni róla, ugyanaz az értelmetlen fogyasztói luxus, mint a romeroi Dawn of the Dead vacsoraje-lenetének szertartásában. Ezáltal a happy end úgy hat, mintha a tévéreklámok virtuális való-ságában történne az új honfoglalás, és várna az új haza. A Dawn of the Deadidején a reklám még egy csillogóbb világot ígér, ma már csak ugyanannak a kisszerű, ambíciótlan, értelmetlen örömökkel kényeztető nyárspolgári világnak a folytathatóságát.

A Shaun of the Deadelső poénja, hogy a katasztrófa eljövetele, a zombivá válás nem a sorsdöntő fordulat, mert amikor eljön a vész, már minden régen úgy folyt, mintha zombik lennénk. Ember és zombi különbsége minimális, és ez a minimális különbség jelenti itt a világvégét: ugyanúgy él az egyik, mert nem jut eszébe jobb, és a másik, mert nem tud mást.

Amikor eljön a feltűnő világvége, a világnak már régen vége: nem a katasztrófa az ugrópont, hanem a kialvás, egy kialudt világ omlik össze. A második poén, hogy a társadalom aljának majdnem debil figurái válnak új elitté, mert a vészes hanyatlás következtében az a szerény minőség, ami röviddel előbb az alja volt, most elég hozzá, hogy ezután a krémjévé legyen.

A harmadik poén, hogy ember és zombi minimális különbsége, a minimális többlet, a debi-litás és imbecildebi-litás különbségének megfelelő társadalmi differenciáció eredményez egy új harmóniát. Az új társadalom harmóniája a számítógépes játék, a televízió, a sör, a coca cola, a jégkrém, a földimogyoró és hasonló ingerek által generált mesterséges stupiditás, a ter-peszkedő csócsálás passzív aktivitása segítségével valósul meg. Amennyiben az ember nem-csak azt nem tudja, mit akar, még azt sem, hogy mit csinál, azért megbízhatóan betölthet egy helyet a passzív-receptív emberek társadalmában, ha a másiknak még van annyi esze, hogy az előbbit betanítsa egy mozdulatra, melynek elvégzését megjutalmazza az odavetett kis véres konccal. Nincs önvédelem, feleslegessé teszi az általános önfeladás, mely megkímél a vérfürdőtől.

Az új társadalom lehetőségének lelki feltételeit Shaun és Ed viszonyában fejti ki a film.

Shaun és Ed elválaszthatatlanok, egymásra utaltak, Shaun lelkében is van egy Ed, ezért ül végül Ed a barátság láncain, Shaun pincéjében. A gyengeségeikben rokon lelkek korrupt szö-vetsége a prevenció biztonságával küszöböli ki a szellemet. A kényelmi reagálások, fogyasztói kéjek kölcsönös megerősítésében és kiszolgálásában álló új bajtársiasság, a jellemgyengeségek bajtársiasságára épülő korruptul határtalan tolerancia kezdettől katasztrófaként éli meg az életet, melyben csak egy fészekalja lény összetartása számít a kinti viharral szemben, és minden értelemben a hárítás a legfőbb erény. Ennek a mentalitásnak elementáris formájára kopaszítója a komikum, mely explicitté teszi a kollektív debilitást, mint az egész kultúra (vissza) -fejlődésének tendenciáját.

A semmittevők függése, már nem is szenvedélyektől, csak a kitérést szolgáló apró örö-möktől, már nem is a szórakozáshoz, csak az unott szórakozottsághoz való ragaszkodás, a gyengeségeket megerősítő korlátlan elfogadó készség, a demotiváltak szolidaritása, az élet-nek való általános ellenállás spontán egységfrontja vezet a neokapitalista forradalom lelki feltételeinek felhalmozásához, végül a rendszer látványos és nagy erejű regenerálódásához.

Ezáltal jön létre az ellenállásra képtelen, befogható, terelhető, láncra verhető, egyszerű műveletekre betanítható tunya tömeg, mely a rendszer újjászületésének termőtalaja.

1.2.8.4. A tinédzser „trash”, mint erotikus bohózat