New-age-obskurantizmus az új vámpírfilmben

Lussier Dracula 2000című filmjében halhatatlant akar elpusztítani Van Helsing, ami lehe-tetlen. A tudós vámpírológus, ezúttal inkább valamiféle magánrendőr és az emberiség önkén-tes és titkos önkén-testőre, Drakula vérével tartja életben magát, hogy sakkban tartsa azt. A vámpír-vér megfertőzi Van Helsing lányát, aki átmeneti lénnyé válik, halhatatlan, vámpírnemű emberlénnyé, aki mostmár nemcsak Drakula fajtársa, hanem vágyának is célobjektuma.

Vámpír és ellenfele mostmár egyaránt külön világot alkot, együtt valósítják meg a

neokon-zervatív hatalmi utópia felettes társadalmát, melynek számára csak a biopolitikai manipulá-ció tárgya a valóságos társadalom. Az ellentmondások és harcok nem a mi világunkban bon-takoznak ki, hanem a fejünk felett. A Van Helsing-lány úgy a vámpír vérrokona, mint a Dogma című film hősnője Jézusé. A társadalmi, sőt világtörténelmi státuszt a vér dönti el.

Az új filmek biologizálják a kiválasztottság fogalmát, a vér ad jogot az emberiség megmen-tésére. A vérnek persze minden hőskultuszban szerepe van, de eddig a hősjog a kiontott, fel-ajánlott, felál dozott és nem az örökölt vérből vezetődött le.

A Dracula 2000 a bibliai történetre vezeti vissza a vámpírt, miáltal Dracula és Van Helsing harca, a vallásháborús konnotációkon is túllendülve, a vallás lényegét jeleníti meg háborúként. A biblikus tematika az új, felszínesen és demagóg módon politikus filmekben nem erősíti, ellenkezőleg, banális biopolitikában oldja a vallási szemantikát. A Dracula 2000a szimbólumok erejét visszaváltja a fegyverekére. A megtámadott kereszttel próbálja távol tar-tani a vámpírt. „Ateista vagyok.” – vicsorog rá a szörny. A kereszt azonban mégsem haszon-talan, mert rugós késként is működik, melyet a film hőse a vámpír szemébe döf.

A Lussier-film kétes értékű poénja, hogy Drakula azonos Júdással. Az új Drakula nem helyi zsarnok, világuralomra tör, az emberiséget akarja „elcsábítani Jézus Krisztustól”, és a maga képére formálni. Ezért örök háború folyik az emberiség üdvéért, mely őrzőinktől függ:

a vámpírt Van Helsing halála után Mary, az öregúr lánya tartja sakkban, aki kezdetben kal-lódó, zavart, magányos ember volt – akárcsak a Dogma szintén keserű szingli hősnője –, de végül megérik: „Életemben először tudom, ki vagyok, és mit kell tennem.”

Obskurantizmus és erőszakkultusz, fanatizmus és barbarizáció egymást felpörgető köl-csönhatásának médiuma az új vámpírfilm. A Dracula 2000-ben vallásháború, az Underworld 1.és 2-ben etnikai háború folyik. Az etnopolitikai felszínességekbe bonyolódó mítosz azonban politikai tézisdrámává laposodik, s nem éri el az igazi esztétikai tárgyat, amellyel a mélység kezdődik, s az emberek instrumentalizálása és manipulálása véget ér, a

„másvalaki abszolút másságát”. A csoportok csak akkor közeledhetnek, és találhatnak egy-másra, ha a kultúrát áthatja a művészet üzenete, mely szerint a végső különbség a szingula-ritás és nem a pluralitás, az egyének és nem a csoportok szintjén keresendő. Az Underworld vámpírnője, aki egész életében automatikus természetességgel irtotta a farkasokat, végül fel-ismeri, hogy saját apja az igazi ellenfél. A vámpírlány farkasembert szeret, amivel a drama-turgia nyilván az interetnikai szimpátiaérzéseket szeretné generálni, de ezt azon az áron éri (vagy nem éri) el, hogy az etnikumok távolságát biológiai, faji távolságokká stilizálja, a vér-mérséklet lelki különbségeit vagy a kultúra különbségeit „ a vér és faj” testi különbségeivé fokozva: így azonban többet veszít a biológiai révnél, mint amit nyert az identitáspolitikai vámnál. Sokkal kisebbek a különbségek, mint amelyek legyőzését követeli tőlünk a térí-tő túlbuzgóság. A politikai propaganda mindig azt generálja, ami ellen állítólag fellép, mindig a felszíni érdekellentétek kibékíthetetlen ellentmondássá mélyítője. A propaganda lényege szerint semmi más, mint a közvetíthetőt közvetíthetetlenné tevő, ágáló álközvetítés.

A túlpolitizált mítoszt átható demagógia nemcsak az etnikumok viszonyát telíti új feszültsé-gekkel, a nemek és nemzedékek viszonyát is agresszíven átpolitizálja. Az Underworldés a Bloodraineközös tanulsága, hogy az anyát nem a gyermek használja ki, nyomja el vagy öli meg, hanem az apa. Nem a gyermek az anya idejének és testének kisajátítója, hanem a férj.

Az apa mint a személyiségfejlődést és felszabadulást akadályozó túlhatalom koncepciója megfelel a patriar chátus feminista kritikájának. A Penge ugyanúgy mutatja be az anyát,

elnyomó hatalomként, mint más filmek az apát, ami arra utal, hogy a feminista kritikán túl-lendülő általánosítás megkettőzi a biopolitikai ressentiment tematikáját, s a nemek harca mellett bevezeti a nemzedékek harcát. A kor hedonizmusa, a fogyasztás-, élvezet- és élmény-kultusz által károsított szülőfunkciók zavarai, s a szexuális forradalom és felszabadult neve-lés címén elharapózott pedofília kártételei alkalmat adnak, hogy a hatalom új frontot nyisson a társadalom megosztására és az emberi viszonyok további szétforgácsolására. Már a hippie-nemzedék sem hajlandó eljátszani a szülőszerepet, a szülő a kortárs-csoport „haveri” viszo-nyait imitálja. Ezzel azonban átadja a kultúraközvetítés szerepét a militáns csoportokat szer-vező, agresszív véleményirányítóknak. Az apa- vagy anyagyilkosság, mely korábban a tra-gédia tárgya volt, az új harcifilmben szinte kötelességgé kezd válni, s ez a tendencia feltehe-tőleg erősödésre ítélt, mely megfelel a szociobiológia, az új társadalom adekvát ideológiája által propagált érvényesülési és sikerkritériumoknak. Ha az egyedek csak génhordozók, akkor a gének érdeke, miután átkerültek az új egyedbe, mint jövőbe vezető közlekedési esz-közbe, hogy az új génhordozó mielőbb átvegye a régi génhordozók által visszatartott vilá-got, ne hogy zsákutcába kerüljenek a gének.

A régi vámpírfilmben az etnikumok és nemzedékek is tanulnak egymástól, ezért cáfolódik meg a paraszti babonák nagyvilágias és tudományos megvetése, és ezért középponti alak Van Helsing mint öreg bölcs. A nemi különbség, mint az etnikaival szemben sokkal döntőbb biológiai differencia is a vonzás és nem a taszítás ereje. A döntő, mindezeken túl, a beavatási élmény, mert minden egyéb különbség másodlagos én és másvalaki különbségéhez, mint akár pszichológiai, akár ontológiai differenciához képest. A régi vámpírfilm alapvető kon-fliktusstruktúrájának lényege a lélekontológiai differencia dominanciája a biológiai differenciák fölött. Ha az igazi másság a másvalaki abszolút mássága, akkor a régi vámpírfilm, mely a nemi és a személyes különbségeket nyilvánítja végsőkké, sokkal mélyebb és egyúttal prog -resszívebb is, mint az új, mely a másságot, idegenséget vámpírok és farkasok világ feletti osztozkodása keretei között értelmezi. A klasszikus vámpírfilm minden egyes léleknek az abszolút különbség privilégiumában való végső azonosságára épül, s ezt akarja mint legfon-tosabb erőpotenciált emancipálni. A másság-fogalmat a csoport-nárcizmusok harci eszközévé silányító biopolitikai tanmesék degenerálják a fogalmat, mert ez a gondolkodásmód mindig a saját identitását gondolja, ha másságról beszél, így a másság jogait nem minden tőle kü -lönböző jogaiként, nem a különbségek végtelenségének akceptálásaként ismeri el, a fogal-mat csak a maga törekvései érvényesítésére és privilégiumai védelmére használja. A csoport-nárcisztikus másság-fogalom egy privilégikus identitás jogérvényesítése minden más más-sággal szemben, valójában egy másság-ellenes, monopolisztikus identitás kifejezése, nem véletlen, hogy a világuralmi monopólium szervezésének eszközeként, az amerikai életforma és kultúra mint állítólag egyetlen türelmes és demokratikus mentalitás hegemón igényének doktrinájaként lép fel az amerikai filmben. Ha az amerikai kultúra maga a szent és sérthetetlen, egyetlen igaz másság, akkor a többi kultúrák a „sötét fundamentalizmusok”, nemcsak a tra-dicionalista kultúrák kapják meg a magukét, az európaiakat is „EU-nuch”-nak nevezték az USA politikai publicisztikájában. Ezért értékesebb az individualitás és erotika mélységeit kutató régi vámpírfilm, mint a mai politikai tanmesék, ami nem jelenti, hogy a csoport konf -liktusoknak nincs helye a vámpírfilmben, csupán azt, hogy személyes drámákkal kellene hite-lesíteni és az igazi másság akadályaiként kellene bemutatni a fanatikus csoportok konfliktusait.