Brian Yuzna: Return of the Living Dead III., 1993

rajta élősködjenek. Kurt, aki jó apa szeretne lenni, még zombiként is kitanulja ezt a mester-séget, ami nekünk, akik formálisan nem vagyunk zombik, se sikerül.

Valamilyen nagyon szép mert pesszimista, azaz nem hivalkodó, nem túligérő és nem túl-követelő szereteteszményhez jutnak el végül a vizsgált film törvényszerűségeit untig ismétlő, s mégis megunhatatlanul népszerű zombirománcok. Felismerni magamban a szörnyet, a diszkontinuitást, a differenciát, az ellenállhatatlan és beszámíthatatlan erőket, és félteni tőlük a másikat – ez a szeretet. Az életösztön áthelyezése belé, a másikba, itt már nem annyi, mint a másik örömeit elirigyelni, javaira vágyni, mert a vágyak kisiklottak, az emberek nem érzé-kelik az emberi alapszükségleteket, az emberré tevő erők akaratát, de meglopkodják egymás vágyait és elmerülnek az értelmetlen dúskálásban, a fölösleges hajhászásában. A szeretet most azt jelenti, hogy az ő fájdalma fáj, s nem érte harcolok (nem hiszünk már a tolakodó szeretetben és lehengerlő boldogításban, nem hiszünk egymás birtokolhatóságában és megválthatóságában), hanem magam ellen harcolok, mert az „én” a pokol kapuja, a „te” legfel -jebb ütközési felület. Ez a zombirománc új szerelemkoncepciója.

körébe tartozó testi pokol meglesése kiábrándítja a fiút, s az apában való csalódás erősíti kapcsolatát a lánnyal. „De itt vagyok én!” – bíztatja Abigail, aki ezzel mintegy adoptálja őt.

A kiábrándulást apa és fiú szakítása követi. A félresikerült kísérlet után az apát áthelyezik, menni kell Oklahomába. A fiú ekkor fellázad a hányatott élet ellen, mely csupa áthelyezés, utazás és újrakezdés. „Végre vannak barátaim.” Ez első sorban Abigailt jelenti, aki fontosabbá vált, mint azok a véletlen kapcsolatok, amelyeknek helye van a lázas tevékenykedésben, hol kő kövön – sőt most már „sejt a sejten” – nem marad.

A totális terror új értelmet nyer, nemcsak a látható környezet ellenőrzését, nemcsak a ter-ritoriális hódítást. A sejtekig és atomokig hatol, a világ legbelsejéig, melynek sem titkai, sem önmozgása nincs többé. Meddig lehet elmenni, mi fog történni ezzel a világgal, melyben még az atom sem lehet szabad, s nem járhat a maga pályáján? A hatalom, melyet megmámo-rosítanak az általa mozgásba hozott erők, végül többet ébreszt fel és mohóbban kavarja őket, mint amit kontrollálni is tudna. Ahogyan társadalmuk, úgy a szerelmespár sem érzékeli a kötöttségeket, a lehetőségek határait, a veszélyeket. „Elszállt” emberek, de világuk is az: a kor, a nemzedék képezte ezt a kifejezést.

A katonákat megmámorosítja, hogy elvették a földtől a holtakat, a lányt megmámorosítja, hogy elvette a katonától (az apától) a fiát. Az apának a hullák maradnak, hisz az anya is halott, s a forró, vörös, élő nő a fiúé. Az apa a holtakat piszkálja, a lány a fiú nemi szervét, méghozzá motoros száguldás közben. „Vedd le rólam a kezed, szörnyeteg.” – lökte el a fiú az apát, s ezt követően, a szabadulás mámorában, a lány teszi rá kezét a fiúra, szeretkezni a száguldó motoron. Baleset következik, a lány most már fizikai értelemben is elszáll, s a szép vörös fej lámpaoszlophoz csattan. A túl eleven lányt egy perc múltán hullaként tartja karjá-ban a kétségbeesett szerető. Abigail átvette az apai funkciókat is, amit az tett lehetővé, hogy az apa nem tudta átvenni a gazdátlanul maradt anyai funkciókat (mint ezt később egy fiával folytatott beszélgetés jelzi). Funkció-monopóliuma révén a lány tartja végül kézben az összes élethez kötő kapcsokat. A szülőtől a normális fejlődés idején is távolodik a gyermek, melyben lázadások és csalódások segítik őt. A felbomló család világában a csalódások elmérgesednek. A szerető képét még nem terhelik csalódások: a vágyott lehetőségek kristá -lyosodási pontja. Abban a pillanatban válik világossá, hogy Abigail anya, apa és feleség egy személyben, amikor holtan látjuk a szerető karjaiban, aki nem tud belenyugodni, beviszi a bázisra, s a trioxin segítségével visszahozza az életbe, pontosabban, az ötvenes évek melod-rámáinak nyelvezete számára is ismert „áléletbe”, a lányt. A halált követő feltámadás ismét megerősíti iszonyat és kéj asszociatív kapcsolatát: Abigail nem tudja, hogy meghalt, azt hiszi, hogy szeretkezett. „Fantasztikus volt, gyere még egyszer!”

A következőkben a normális szerelmesfilmek logikáját követi a cselekmény, mint a pár közös útja, kalandok sora, melynek kérdése, egymáshoz vezető út-e a szerelem? A kérdés pikantériáját fokozza, hogy az egyik fél zombi. Abigail feje időnként kinyaklik, eltört a gerince. Lassanként fedezi fel új életét. Nagyon éhes, de kiköpi az undorral kóstolt ételeket, még nem tudja, mire van szüksége: élő húsra, friss vérre. Állandó konfliktust jelent, önle-győzést követel a lánytól a megváltozott helyzet: új természete nem a nemi szervében, hanem a gyomrában készít helyet partnerének. „Erős érzelmi kapcsolat volt köztük, mely visszatarthatja a lányt a bántalmazástól, kivéve, ha kihagy az agya. Ha bántalmazza a fiút, akkor a fiú is olyan lesz, mint ő." – magyarázza a szakértő.

Abigail, aki felfal egy kínai boltost majd egy mexikói gengszterbandát, mindvégig küzd vágyával, megpróbálja legyőzni ösztöneit, önmegtartóztatásra késztetni éhségét és agresszi-vitását, szerelme védelmében. Zombi, akinek erősebb az – ő esetében a halálösztönnel egy-beeső – életösztöne, realitásérzéke, mint szerelmi vágya. Csak a halál mutatja meg, hogy csupán az életösztön számít, nincs szerelem. De a lányban még nem halott a mag, az emlék, a vonzó fikció bűvölete, a szerelem lehetőségének emléke. Abigail ezért kínozni kezdi magát, feltépi, darabolja, vagdalja, testét, tárgyakat fűz bele, húz rajta át, hogy így fegyel-mezze követelő vágyait. Meg kell erőszakolnia az éhes testet, mert a test éhsége megerősza-kolja az ént, a lelket, veszélyeztetve a társat. A kín megfékezi a vágyat. A szenvedélyt csak egy másik szenvedéllyel lehet megfékezni. Az iszonyat kéje, a kín, tovább fokozható, mint a vágy gyönyöre, a szerelmi beteljesedés? Maga a vágy is kíntermészetű vajon, s ezért fékez-hető meg, mind nagyobb kínokkal a vágy, és pótolható a gyönyör? A leépülés által újra tiszta Destrudóvá vált szenvedély, a lét eredeti, komor kegyetlenségébe és fenyegetett dühébe visszafolyt Libidó könnyebben kielégíthető, mint a szerelmi ösztönként kifejlett és önálló-sult leszármazottja, mert a Libidónak kooperációra van szüksége, míg a destrukció a min-denütt jelenvaló konfrontációból nyer kéjt. Ezért kínozza a lány önmagát: a szadomazochista esztétikaként kibontakozó negatív önkielégítés fordítja vissza a világról önmagára az éhség (=gonoszság) őskéjét.

A lány olyasforma átalakuláson megy át, mint majd a Crash című Cronenberg-film egyik hősnője, mind kevésbé hasonlít önmagára, egyre több fémalkatrésze van, karmok, tüskék.

Teste tele van a világnak feltáruló nyílásokkal és a világba behatoló fallikus fémalkatrészek-kel. Az eredmény démonikus látvány. Mire utolérik hőseinket az üldözők, Abigail ördögien dekoratív, iszonyatossá szépült rémként kerül elő, születik újjá a csatornákból. Magát szülte újjá csodafegyverként, ebben is versengve a földtest és társadalomtest globális kontrollőrévé avanzsált katonával, a fegyvergyáros apával, s a világot rendcsináló katonai csapásokkal kormányzó birodalommal, melynek titkos laboratóriumaiban készül a világvége.

Abigail egyúttal kulturális heroina: újfajta esztétikum, a testékszer felfedezője. Előttünk születik egy új fetisizmus, az ember felkínálja húsát a lehető legtöbb, legsokfélébb behato-lásnak, mert átjártsága és felfűzöttsége, odaadása és birtokoltsága érzése azonos számára a létérzéssel. Bélyegre, jelvényre vágyik, felajánlkozásra, a más számára való lét kifejezésére, a test médiummá nyilvánítására, az autonómia tagadásának pátoszára, új fenségre. A testék-szer mint dísz-seb, erotikus szimbólum is, nemcsak a közösségnek való felajánlkozás, eroti-kus ajánlat is, méghozzá totális, mely az egész testet az exhibíció örök orgazmusában tárul-kozó nemi szervvé nyilvánítja.

A cselekmény váza az üldözött pár története, amely Fritz Lang, Peckinpah, Don Siegel klasszikus műveire megy vissza. A rendőrség, a katonaság és egy mexikói banda által üldö-zött szerelmespár a csatornákban talál menedéket, az éji folyóparton megismert csavargó kuckójában, aki Révésznek nevezi magát. A szerelmespár többszörösen üldözött, a katona-ság is két csapatra szakad, az apáéra, aki meg akarja menteni fiát, s egy vérmes parancsnoknő osztagára, ki a fiút is úgy likvidálná, ahogy a fiával szemben megértőbb vagy tűrőképesebb apa is meg akarja tenni a lánnyal. A különösen kegyetlen parancsnoknő új hivatássá, tudós profizmussá teszi, ami a Paura iparosa esetén még rémtett. Látjuk, amint átfúrja a modern szent, a Révész agyát. Az asszony, mint katonanő, a valódi apa fölé rendelt domináns anti-anyaként jelenik meg, s a maradék gondoskodó funkciókat végül az apa látja el, míg a domina

a kontroll elvét viszi a végsőkig, széttrancsírozza a testeket, hogy gépeket gyártson belőlük a Pentagon számára. Ő itt az őrült tudós, de nem privát zseni már, mint a gótikus horrorból ismert mad scientist. Besorozták, s a világra ráülő túlhatalom szimbólumaként jelenik meg, egyúttal a nőiesség végeként, melynek nincs többé legitimitása a besorozottak harcosvilágá-ban. Abigail szexőrülete úgy is értékelhető, mint a nőlét lehetetlenné válása elleni lázadás és tiltakozás. A kasztráló anyarém egyúttal megerőszakoló nő, aki száz nyíláson akar behatolni a magáévá tett testekbe, és csak az uralom kéjét ismeri. Mindenki kiveszi részét a borzalom megtermeléséből: a kínai boltost a banditák sebesítik meg, a vadul tüzelő rendőrök golyója öli meg, és végül Abigail falja fel. Mindenki borzalmas, de végül a legszeretettebb, a sze -relem által óvott Abigail válik a legborzalmasabbá. Ám a végső borzalom dramaturgiai pozí-ciója paradox: ha nincs mód nagyobb borzalom irányában tovább lépni, egyetlen fokozási lehetőség, dramaturgiai, narrativikai kiút marad, a jóság emléke, a kísértés a jóra. Az etikai érzések újrafelfedezése úgy lép fel, mint a borzalomesztétika beteljesítésének formakövetel-ménye. Az elbeszélés által önmaga számára kreált csapdából való narratológiai kiút az élet etikai útjának képe.

A Révész vagy a Néger figurája az egyetlen pozitív kép. Csavargó, segítő, gondoskodó barát, később szent és mártír, végül zombi. A furcsán viselkedő csavargó kissé őrült, a részvét és szolidaritás már csak őrületként él, és már csak a csatornákban, a patkányok között. A Révész, miután megsegíti a párt, talizmánt ad a fiúnak, lelkére köti, ő is adja tovább annak, akit talán egyszer majd megsegít, „mindig akad valaki, aki segít”, ez a Révész reménye.

Nászútfélét élünk át a Révész rejtekén. „Elmegyünk Seattle-be, lakást bérelünk, én dobos leszek, te pedig ülsz a bárban, és egész este engem nézel.” – tervez a fiú. „Undorító vagy.”

– mondta egyszer a véres, falánk nőnek, de megbánta, rohant utána, kihalászta a szennyvíz-ből, s undorítóbb formában, mint amikor kidobta, ismét ölelte. Van valaki, akivel az ember végigmegy az úton, mert mindent elfogad tőle, s ez a határtalan feldolgozó képesség a sze -relem: ez az új zombirománc szerelemkoncepciója. Ám ez a fajta szerelem nem bevezet az életbe, hanem kivezet belőle. Élet és szerelem nem ismernek rá egymásra, mert a szerelem végül a rútat is szépnek látja, a banalitás kegyetlensége pedig semmit sem ismer fel többé, sem szépet, sem rútat.

„Úgy szerettelek azelőtt, amilyen voltál, amilyennek lenned kell.” – vallja Curt rimánkodva.

„De hát nem látod, hogy nem megy?” – kérdi Abigail kétségbeesve. „Nem tudom, mi történt velem, nem élek, nem vagyok halott, csak nagyon magányos.” A jó akarása nem segít, a jóakarat nem éri el a jót, mégis megakadályozza a legrosszabbat, tehát nem értelmetlen.

„Szeretnék olyan lenni, mint voltam, de nem érzem ugyanazt. Én csak olyan iszonyúan éhes vagyok…” A lehetetlen jóság emléke őrzi az életet, ha nem is jól. Mindig vissza kell venni a maradék emberségből, hogy a cselekmény ne váljék ellentmondásokat tagadó és lehetet-lenségeket ígérő, problémákat elmaszatoló s lelki kényelemérzetünket kényeztető, aljas giccsé, megőrizze érzelmi hitelét. Látjuk Abigailt, amit megmentőjét, a négert falja, remegve tömi szájába a még élettől gőzölgő belsőségeket. Felnyüszít: „Segíts!”, de Curt feldolgozó, befo -gadó képessége ezzel eléri a törési pontot, kihátrál a képből, s átengedi a katonáknak a lányt.

A tékozló fiú megtér a szerelem csatornavilágából, vérgőzös labirintusából, az atyai házba. Most az atya tervezget, és a fiú hallgatja. Mégis megyünk Oklahomába? Túléljük e kamasz kalandot? Curt elhagyta a lányt, aki mindig is óvta őt magától. Abigail volt a kinti

világ képviselője a benti világban, az ostromló zombiké a kuckóban, a menedékben. „Kötözz le, nem látod, hogy én is közéjük tartozom?” – kiabált a lány.

A történet e ponton, a gyermekkor utolsó nyarának történeteként, pozitív fordulatot is vehetne, ha nem térnénk vissza a bázisra. A közönyös és anonim apparátus laboratóriumnak nevezett kínzókamrái meghaladják a Fu Manchu-típusú zsarnokok, despoták lehetőségeit, a tudományos-technikai racionalitás hideg célszerűsége a gonoszság képzelőerejét. Curt még egyszer elindul a folyosókon a nyögések és sikolyok nyomán. Itt látjuk végül a vézna, sápadt, meztelen lányt, ki az új esztétikum felfedezésekor még maga dolgozta össze magát a testidegen világgal. Az új ráció véghez viszi és idegen kézbe adja, amivel, az új esztétikum felfedezésekor, magunk kacérkodtunk. A hullákat barkácsoló destruktív antianya műhelyé-ben kikötött kis hősnőnkre is a közös sors vár, átváltozni harci rémmé, techno-janicsárrá.

A fiú fellázad, a lány emberi gonoszsága és önelvesztése felvállalhatóbb, mint a totális és kollektív, hideg és fizetett, hivatássá és kötelességgé lett embertelenség. Curt ismét csatlakozik Abigailhez, kiszabadítja, csitítgatja a lányt, közben a többi zombi is megindul. Elszabadul a pokol romantikus iszonyata, mely mégis szebb, mint az új érzéketlenség egyetemessége, a hideg számítás világuralma, a bornírt társadalmi gyalázat. A megtérés a lányhoz jel a zom-bilázadásra. A néger, pontosabban a maradványaiból összetákolt lény, aki – taroló zombiként – visszaemlékezik a felmutatott talizmánra, még egyszer segít a szeretőkön. Újabb szép motívum: a „Szent” (vagy „Fekete Angyal”) ördögként, rémként is szent marad. A bázis a zombiké, s az atya, az utolsó kijáró lezárása előtt, visszahívja az életbe fiát. „Gyere fiam, hagyd ott őt!” – „Fiam, te nem oda tartozol, itt a te világod!” A fiú azonban, mint az egykori Wells-film, a The Time Machine hőse, visszatér a lányért a rémvilágba, és vele marad. A zom-bik gyötrő éhsége emberibb, mint az atyavilág hatalmi álmai. Az atyavilágban lehetetlen dologgá vált a nő, és a fiú lányt, a férfi nőt szeret. A lány terve megvalósul, sikerül végleg elszakítania az apától fiát, aki már maga is fertőzött sebesült. A halálos ítéletet kifejező seb azonban szerelmi stigmává változik, a kínzó vágy jele a hűség jelévé. Nincs pokolkapu és mennykapu, csak egy kapu, a kiút a banalitás közös világából, az egyéni út, melyen egy ember ereje nem elég végig menni, kettő kell hozzá.

„Ki kell innen jutnunk!” – suttogja az eszmélő Abigail. „Kinn vagyunk Abigail.” – vála-szolja a szerető. A kéz találkozik a kézzel. Ez a zombirománc fontos aktusa. Az örökké üldö-zött párt egyre többen szorongatták: banditák, rendőrök, katonák, végül zombik. Akárcsak a Dawn of the Dead végén, nincs hová menni. Egyetlen kiút maradt, a krematórium. Akárcsak A zombik tavában, – a Jean Rollin-féle megoldás klasszicizálódott: csók a tűzben. Kéz a kézben, száj a szájban, a tűz, a fény, a kéj, az oldódás képeivel zárul a zombirománc.

A zombirománc szerkezeti lényege egyszerű, de izgalmas játszma. Mintha a szeretők beszélgetnének az ágyban. Ha szederjes lenne a bőröm, akkor is szeretnél? Igen. Ha kiütések, sebek borítanának, akkor is szeretnél? Igen. Ha gonosz lennék, akkor is szeretnél? Nagyon.

A játszma lényege, hogy az élet átváltozó képessége korlátlan, míg a lélek befogadó, feldol-gozó, elfogadó, megértő képessége korlátozott. A szerető beleszeret a szép formába és a kedves lélekbe, de nem tudja, mi vár erre a darab húsra, mely mindeme szépségeket hordozza.

Erősítik vagy gyengítik a kapcsolatot az átváltozások próbatételei, mindaz, ami jön? Ez a zombirománc problémája. Curt elér az elviselhetetlennel szembesítő szakítási pontra, de aztán rájön, hogy Abigail nélkül, elesett, az idő és az anyag által meggyalázott szerelme nélkül még rosszabb, s most már mindketten odáig mentek és ott tartanak, hogy nincs megállás,

mindezt többé nem lehet végig nem csinálni. Akkor is szeretnél, ha megölnélek, ha megen-nélek? Igen. Akkor is, ha nem ismernélek fel többé? A szerelmesfilmben nem lehet nemet mondani. Ez a tagadást nem ismerő világ. A zombirománc eme igénytelen, de nem ihlettelen kis tucatterméke, ha végiggondoljuk, koherensebb és mélyebb, mint – az emberevő szerető képével szintén eljátszadozó – Ferreri, aki csak frivolan játszik e témával. Mert Ferreri kiszakítja összefüggéseiből a jeleket, melyek a párbeszédet folytató filmek sokaságában magya -rázzák egymást.

1.2.8. A zombi jövője