A holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) A zombifilm ujjászületése

Az italowestern, az italohorror és a filmműfajok újjászületése

Egyedülálló eset a művészetek történetében, hogy egy műfajt egyetlen műalkotás képvisel, a többi puszta előkészület, előzmény, kísérlet, vázlat vagy utóhang, széljegyzet, kommentár.

Azt is mondhatnánk, hogy G. A. Romero Dawn of the Dead című filmje egymaga képviseli a műfaj klasszikus szakaszát, a korábbiak – bár a maga módján nem egyik remekműnek tekinthető – csupán preklasszikusok, míg a követők a műfaj manierista dekadenciáját képviselik.

Ahogyan a Volt egyszer egy Vadnyugatban, egy műfaj hattyúdalában, minden western benne van, ugyanilyen alapfilm a Dawn of the Dead, de előlegező értelemben, akkora hatást gyakorolva a folytatásra, amivel sokáig az általa teremtett mozgástér bűvöletében tartja a benne beteljesedett műfajt. Az italohorror, bár szakirodalma, elméleti visszhangja a műfaj jelentőségével mindmáig nem arányos, s így ez a jelentőség többnyire nem is tudatosult, nem kevésbé fontos, mint az italowestern. A Hollywood-film az emberiség egész mitológiáját betöltötte az amerikai mitológia tölcsérébe. Az italowestern végezte el eme sikeresen egysé-gesített anyagon az ellenkorrekciót, átkódolva ezt egy globális mitológiává, mely nem az amerikai álom exportját szolgálja, ellenkezőleg, olyan szellemi eszközöket biztosít, melyekkel elérhető az amerikai nemzeti romantika különösségeitől megszabadított valódi egyetemes-ség, mely – miután most már senki sem hiszi, hogy egy a történelem beteljesedett „jó végére”

eljutott példamutató, kitüntetett nép fogja az emberiség számára elhozni, repülőgép anyaha -jói val vagy interkontinentális rakétáival, netán atomcsapásaival vagy vegyi fegyvereivel (melyek monopóliumához, és korántsem általános megsemmisítéséhez, oly hisztérikusan ragaszkodik) a szabadságot, s azt sem hisszük, hogy a szabadság egy társadalmi osztály nagylelkű ajándéka lesz a többi osztály számára, akiket a kitüntetett osztály vezetni hivatott

– a dezillúzió, a csalódások és félelmek vitájára alapítja a maradék remények tisztázását.

Az amerikai western hőse magányos vadász volt, az olaszé magányos vad. A XX. század, melyek poklába való alászállásunk minden lépését csak a film dokumentálta pontosan, a csa-lódások és a leépülés kora. Az olasz kultúrában a XX. század elején egyformán erős a keresz-ténység, a kommunizmus és a nacionalizmus. Az olasz lélek eme magában vett széttépettsége is, de a kultúrák szembesülése és kommunikációja is hozzájárul a képzelőerő aktivizálódá-sához, a nagyszabású kivándorlás következtében ugyanis az amerikai liberalizmus ideológiája is reprezentatív jelenvalóságra tesz szert, mondhatni családtaggá válik az olaszok mindennapi életében. Nem véletlen az sem, hogy a szemiotika is az olaszoknál vált a lingvisztika abszt-rakt függelékéből a magunkra és a világra való ráismerés egzakt fenomenológiájának kísér-letévé. Egyszerre virágzott fel a mítosz tudománya és maga a mítosz. Így válik az olasz kul-túra olyan cseppé a tengerben, amely élesen képes tükrözni a tenger különböző áramlatait.

A háború utáni válság elnyúlása és a lassú konszolidáció, a „gazdasági csoda” viszonylagos késlekedése is hozzájárul egyfajta ébredéshez, melynek során a fokozott terheléspróbák alá helyezett, ugyanakkor szerencsére reménytelen, kiúttalan helyzet csapdájába nem került olasz lélek az emberiség nevében kezd érezni és gondolkodni. Ma a latin-amerikai filmben játszódnak le hasonló reményt keltő folyamatok. Az ébredés maga is ébredést nemz: a hong-kongi film az olasz kód közvetítésével találta meg a maga hangját, ebben ismert a maga lehe-tőségeire, s a hongkongi példa nyomán az indiai film is felébredt az amerikai álomból.

Ennek híján a keleti tömegfilm azon a visszhangtalan s egyetemes világformálásra képtelen szinten maradt volna, mint a az ötvenes évek bármilyen nagyszerű, a nemzeti kultúrából kitörni nem tudó japán szamurájfilmjei vagy a thai melodrámák. Végül maguk az amerikaiak is az olaszoktól kellett hogy újra tanulják műfajaikat. A Dawn of the Dead olasz-amerikai filmként készült 1978-ban: „a legiszonyatosabb, legbrutálisabb, legnyomasztóbb alászállás a pokolba, amit a mozivászon valaha látott.” –írta egy korabeli kritikus (C. W. Smith, Dallas Times-Herald. Idézi Ronald M. Hahn – Volker Jansen: Lexikon des Horror-Films. Berlin 1989. 498. p.).

A film négy részre tagolódik. Az első részben a szokott és ismert valóság felbomlásának tanúi vagyunk. Szemünk előtt esik szét a világ egy televíziós élőadás formájában. Előbb az interjú fullad vitába és hangzavarba, majd kibontakozik az általános káosz és demoralizáció, a munkatársak cserben hagyják posztjukat, megindul a menekülés. A második egység a rohamrendőrök támadása, egy külvárosi épület megtisztítása a zombiktól. A harmadik szek-vencia a szökés története, melyben négy embert követünk, akik helikopterrel indulnak neki az ismeretlennek. A negyedik, legterjedelmesebb részben hőseink elsáncolják magukat egy szupermarket felső emeletén, ahonnan zsákmányoló utakra, rablóhadjáratokra indulnak a zombik megszállta alsó régiókba. Végül egy másik rablóbanda is megjelenik, majd a zom-bik megtalálják a felfelé vivő utat, s a csapat maradéka – kettejük halála után – elszáll a reménytelenségbe, pontosabban hárman, hisz a hősnő terhes, tehát benne van a harmadik hónapját élő harmadik személy.

Anti-terror kommandó

(A rá nem ismerés etnofilozófiája és a fasizmus-diszkusszió)

Az épületet megszállva tartó puertoricoiak nem adják ki holtjaikat. Az első szekvenciában a meginterjúvolt tudós adott hangot a rá nem ismerés felvállalása imperatívuszának, s a

felis-merhetetlenné vált rokon idegenségének felismerését követelte. Az követelte, hogy a zombit másnak, nem-embernek tekintve, megelőző csapást mérjünk az új fajra. A tudóssal szemben az újságírók fejezték ki a közérzület vélhető álláspontját: nem lehet egyszerűen szétloccsan-tani hozzátartozóink vagy szomszédaink fejét, mint egy tojást. A rohamrendőrök is kétféle-képpen reagálnak. Megjelenik egy vérmes, tenyeres-talpas rendcsináló, aki szakadatlanul szájal és tüzel, lő mindenre, ami él. Ha idejében kipusztították volna a… Kiket is? Kire mérendő a megelőző csapás? Az első képsor témája éppen a tanácstalanság. A magabiztos rendcsinálók mégis úgy vélik, ha idejében kipusztították volna a meghatározhatatlan, ponto-sabban csak a gyűlölet és gyanú, előítélet és rosszindulat, önzés és etnocentrizmus kódjaiban meghatározható, kinevezett, kijelölt ellenséget, most nem lennének zombik. Már az első szekvenciában úgy tűnik, mintha olyan pontra értünk volna, ahol már csak rossz alternatívák vannak: a kenetes álláspont bennünket áldoz fel a zombiknak, az új fajnak, melynek érdeke összeegyeztethetetlen a miénkkel, hisz az emberhús az egyetlen tápláléka. A másik, a tiszto-gató álláspont a veszetteké, a vérfürőben eksztázisokat átélő vérmes gyilkosoké: a megelőző csapás eszméje, gyakorlatilag a népirtás által homogenizáló és pacifikáló „béketerv”. A roham-rendőröket fenyegető veszély, hogy a más bőrszínben (etnikumban, vallásban, ideológiában, mentalitásban stb.) csak a zombit látják, a puertoricoiakat fenyegető veszély, hogy az azo nos bőrszínben nem látják meg a zombit. Az első illúzió gyilkos, a második öngyilkos illúzió.

A rohamrendőrök gázálarcot vesznek fel, egyszerre felismerhetetlenné, sci-fi-lénnyé, gép-emberré, maszkká válnak, miközben állati bődüléssel hömpölyögnek elő odúikból a zombik.

A vérmes rendőr felrug egy ajtót s tüzel. Emberfej loccsan, érett gyümölcsként, s véresővé válik, mielőtt megnézhettük volna, kicsoda. Később férjét a testével védelmező szegény-asszonyt látunk az öldöklés káoszában: Ne bántsák! A nagytestű, lomha férfi azonban zava-ros tekintettel mered a semmibe, s az asszonyra hajol, jókora darabot harap ki vállából, majd, a hihetetlen szörnyűség bekövetkeztét követő tanácstalan dermedtségben, még egy darabot, a karjából. A kenetesek, a puertoricoiak védelme ürügyén, a zombikat is elfogadnák, a vadak – a zombiveszély ürügyén – a puertoricoiakat irtják. Az egyik illúzió túl tágan, a másik túl szűken vonja meg az emberi határait. Roger (Scott H. Reiniger), a cselekmény kezdeti sza -kaszában toborzódó menekülők egyike, többször megpróbálja megfékezni a gyilkos rendőrt, akit végül társai likvidálnak, másrészről a saját zombijaikat védelmező puertoricoi vezér, Martinez első golyója épp egy szimpatikus, hangsúlyozottan jámbor rendőrt talál homlokon, Roger barátját, aki a légynek sem árt, ezért érzi szükségét hősünk a fiú biztató felkarolásá-nak a roham előtti pillanatokban.

A felbomló tévéadáshoz válik hasonlatossá a rajtaütés káosza. Miután mindenki egyedül maradt, egyformán fontos a cselekvés radikalitása és a megkülönböztető képesség kifino-multsága. A rendőrök egy része védelmezi a puertoricoiakat a közöttük levő zombiktól, más része a zombikkal együtt irtja a puertoricoiakat. Egyformán fontos felismerni az emberit az emberség vagy lehetősége legapróbb jelében, de felismerni az emberség legapróbb maradék lehetőségének hiányát is, vagyis nem akarni töbé felismerni az emberit ott, ahol már nincs belőle semmi. Az antiterrorszekvenciában a rend őrei ártatlanokat gyilkolnak, s az ártatla -nok kártékonyakat védelmeznek. Értelmetlenül ömlik a vér, gyermekjátékok húscafatokkal keverednek a földön az otthonban, ahová benyitunk. A fel nem ismerés, rá nem ismerés, azonosulásra és beleérzésre való képtelenség pillanata veti fel a kérdést, hogy támadásra, megelőző csapásra kell készülnünk vagy kultúraváltásra? Azért nem ismertük fel bennük az

embert, mert bennük nincs már belőle semmi, vagy mert bennünk nincs belőle elég?

A filmben a későbbiekben többször szóvá teszik hőseink az érthetetlen habozást, a védekezés késlekedését. Az „ellenállás” megszervezésének követelése az antifasiszta terminológiát idézi. Másfelől, amikor a pontosan ezt követelő tudós a „konzekvens megsemmisítés” paran-csolataként fogalmazza meg mindezt, a fasiszta retorikára emlékeztet az emberi tábor termi-nológiája. Az első roham után egy fiatal rendőr émelyedve bámul a semmibe. A puertoricoiak a saját vérükben gázolnak, az angolszászok a mások vérében. Az anti-terror-kommandó túl-tesz a zombikon, a szerencsétlenek terrorján, akik foggal-körömmel pusztítanak, beleznek ki és falnak fel, s az éhes és személyes tett, éppen emberközeli mivoltában, rútabb és iszonya-tosabb, mint az anonim formákban arató gépesített halál. A zombik mégis emberibbek, de ezért nem fogunk elmenni zombinak. A fiatal rohamrendőr maga felé fordítja fegyverét:

Roger arcát látjuk, az ő arcvonásai kommentálják bajtársa halálát.

A második szekvencia konfliktusának lényege az illúziókkal és ellenillúziókkal való le -számolás, amelyek forrása az, hogy egy etnikai probléma takarja el az igazi konflikust, a szellemi lény és az ember-utáni lény konfliktusát.

A zombifilmeket a kritikusok olykor lefasisztázták, amiért a zombik kiirtásához kötik a megmentés, a megmenekülés képzeteit. Nem vették észre, hogy a filmekről folyó fasizmus-vita már a filmekben is folyik, e vitát a szereplők is folytatják, s így e vitát folytatva a film kritikusa mintegy átváltozik a film szereplőinek egyikévé, besorolja magát a filmben harcoló táborokba, s nem tekinti át többé azok viszonyát és konfliktusuk természetét. A „másságot”

jelenti-e a zombi és a „másság” iránti destruktív viszonyt propagálja-e a zombifilm? A kér-dés azért nem teljesen demagóg – ahogyan a Romero-film elején a tudós a tévémoderátort olcsó demagógiával vádolja – mert a Hammer-horror „forradalmi romantikája” valóban elin-dult azon az úton, hogy a monstrumot a „mássággal” – akkor még nem létezett ez a pontat-lan és felületes kifejezés –, a fel nem szabadított, el nem fogadott erővel azonosítsa.

Természetesen nem az élőhalott Hammer-változatairól van szó, hiszen az élőhalott nem játszhatja a meg nem értett, félreértett, szerencsétlen erőt, mert sokkal inkább maga testesíti meg a mit sem értőt, a kommunikációképtelent, a közvetíthetetlent, a bosszúszomjast, a gyű-lölet lázadását. A Hammer-filmek emancipatórikus Frankenstein-mitológiájának sci-fibe oltott felmelegítése tette a Szárnyas fejvadászt annak idején vonzóvá és sikeressé. A zombi-film, Romero óta, etnikai és egzisztenciális szorongások viszonyát tematizálja. Az etnikai szorongásokat illuzórikus felületnek tekinti, melyek mögött egzisztenciális szorongások rejlenek, mely utóbbiak világa sem egyszerű és homogén, éppúgy hozzá tartozik az emberi létért való szorongás, mint az emberi léttől való szorongás.

A puertoricoiak zombijai egy pince mélyén kuporognak, koncokon dulakodva, kézfejet rágcsálva, ropogtatva vagy lábszáron lakomázva. A rendőrökkel szemben szánalmasan véd-telenek, mert figyelmük csak a koncukig terjed. Végül Peter (Ken Foree) és Roger vállalja a mészárlást, két olyan ember, akinek ez nem szerez örömet, s nem azért gyilkolják a zombikat mert azok puertoricoiak. A zombi ugyanis nem a különböző, a más, ellenkezőleg, a kü lönbségek megszűnése. A feketék és fehérek egyformán sápadt, fakó lényekké válnak, ar cu -kon ugyanaz a kifejezés, mozdulataikban azonos bábszerű gyámoltalanság, s viselkedésük tendenciája is azonos, nagy tömegekbe egyesülnek, gyülekeznek, nem tudják hova billeg-nek, csupán követik egymást.

A zombifim műfaja Amerikából jött és ott érte el később legkegyetlenebb formáit; felte-hető, hogy olyan szorongásokat fejez ki, amelyek szintén itt váltak legkegyetlenebbé. E szo-rongások első forrása a népkeveredés, mely különböző frusztrációkat hoz magával. Az idegen kultúrával való szembesülés során fellépő fordítási nehézségek és félreértések is agressziót nemzenek, de ezeknél nagyobb az eltérő életmódok által akaratlanul okozott károk agresszió -nemző hatása (pl. a zajos és a csendes, agresszív és pacifikált, felszabadult és gátlásos, durva és kifinomult, nagy illetve kis presztizsű életformák együttélésekor keletkező súrlódások.) E konfliktusokból adódik a magunkét korlátozó, fenyegető életmód embertelenségének érzése.

A szorongások másik forrása a kultúraváltás, a győztes kultúráknak a vesztesek helyére nyo-mulása, illetve a kapitalizmussal bekövetkezett permanens akkulturáció, a saját kultúra per-manens önátépitése, saját tradíciónk eltűnése. A kultúraőrzés és felhalmozás helyébe lép a gyors alkalmazkodás. A megértés helyébe a hatékonyság. Az általános műveltséget megelőző általános választójog lefelé homogenizálta az uralkodó osztályt: a társadalmat nem a szellem vezeti, hanem a cinizmus és demagógia. A gazdasági siker szintén nem a szellemi kifino-multság függvénye, hanem a legközelebbi viszonyokat áttekintő számító mentalitásé. Az isko-larendszerben szintén lefelé homogenizálódik a kultúra, s a magasabb osztályok veszik alá az alacsonyabbak obszcén nyelvét, hiú, nárcisztikus testkultuszát, sóvár pénzfetisizmusát, teljesítményvisszatartó cselédmentalitását, a jussát követelő élelmességben való vakhitet, a ragadozó mentalitást, amely csak kapni szeret és vinni, adni és hozni irtózik. Mivel az új tár-sadalom nem a szülők magas kultúráját igazolja vissza, a gyerekek legalacsonyabb kultúrájú társaikat követik, a korcsoportban ezek az irányítók. A gyerek életakarata a szülő kultúráját az élhetetlenség beteges szimptómájaként utasítja el, ahogy őt is elutasítanák társai, ha ezt a kultúrát képviselné az iskolában. Mindennek következménye a mindenkori idősebb nemze-dék idegenkedése, sőt néha rettegése az új generációtól, az eldurvulással, ridegséggel, kím-életlenséggel kapcsolatos panaszok. Az akkulturációs próbatételek is igénybe veszik a szel-lemet, a dekulturációs jelenségek azonban nagyobb megpróbáltatást jelentenek, amennyiben az ember úgy érzi, a kegyetlen jövő felé menetelő vérmes újbarbárok a szellemről való lemondást állítják a befogadás, beavatás feltételéül. A lét feltétele a szellem nemléte? De a lét formája-e a zombi, vagy a semmi megtestesülése?

A populáris fantázia valószínűleg nagyon régi szellemi mentalitást képvisel, amikor a létet azonosítja az értékkel. Lét és érték nem két külön világként néznek a horror fantaszti-kus ontológiájában farkasszemet. A lét azonos az értékkel, amennyiben az érték nem más, mint képesség a létezésre és a léteztetésre, önmaga és mások lehetőségeinek, mint közös lehetőségeknek világra segítésére. Ha valamiből túl sok van, mint a zombiból, ha valami passzív, improduktív, önállótlan, mint a zombi, aki nem ember, de nem tud leválni az ember köldökzsinórjáról, belőle és általa él, akkor ez a valami erején és lehetőségein felül létezik, lerombolva azt a világot, amelyben lehetségessé vált, s – egy sor más létet lehetetlenné téve – ezzel aláássa a maga létlehetőségeit is.

A zombifilm rémképe, az új monstrum, nem kisebbséget, etnikumot jelent, hanem az embernek azt az állapotát, amely felé mind megindultunk, s amivé bőrszínre, hitre, tudásra, érzületre való tekintet nélkül bármelyik percben átalakulhatunk. A film közepe táján hőseink fenn állnak a vártán, a zombiktól elhódított gazdag tereket uralva, a szupermarket felső ré -giói ban. Nézik az alanti világot, a zombik bukdácsolását odalent. – Kik ők? – kérdi a nő – Micsodák? – Peter felel rá – Egy rész belőlünk. – és nagyapjáról a trinidadi lelkészről kezd

mesélni, aki azt mondogatta: ha a pokolban nem lesz már több hely, a holtak visszatérnek, hogy elfoglalják az élők helyét.

A zombik előbb a puertoricoiak között jelennek meg, de papjuk kommentárja átértelmezi őket a szegények képviselőivé. A menekülés közben a mezőn kószáló zombik, akikre a söröző vadásztársaságok célba lőnek, a messziről látott embert képviselik. A bevásárlóközpontban jelenik meg a zombi, mint hőseinkhez hasonló lény, a zombi mint vásárló. S végül megje -lenik mint csoporttag, Roger átváltozásakor. Egyre közelebb fedezzük fel őt, lassan tisztázó-dik valódi státusza, mint bennünk lakóé. – Megpróbálok vissza nem jönni, meg akarom kísérelni, nem szabad visszajönnöm… – ismételgeti a beteg Roger, kérve Petert, hogy „gon-doskodjon” róla, ha mégis megtörténne, ha odáig jutna. Nem akar így bolyongni, véres és vérmes pusztítóként, mint a többiek. Peter ezért őrködik a hulla fölött, míg mozdul a reá terí-tett lepedő. Ráncos múmiaarc néz fel ránk, minden kínokon túlról, a lepusztulás mélyéről.

A zombifilm olyan kor terméke, amikor a fizikai megsemmisülés képénél rettenetesebb a szellemi megsemmisülés gondolata, mely az emberiség olyan egyesülésének képe, amibe az egyén mint személy nem nyerhet befogadást. Az élet elvesztésénél ijesztőbb az identitás-vesztés, s ugyanakkor ez az identitásvesztés úgy jelenik meg, mint a legnagyobb erő. – Van egy óriási előnyük velünk szemben: nem gondolkodnak. És napról-napra többen vannak! – mondja Peter. A zombik valójában nem ölnek, hanem befogadnak, csak az emberek ölnek.

Ha a zombi megöl, nem megsemmisít, hanem élőhalálra ítél. A zombi, beavatási szimbólum-nak tekintve, egy újfajta, globális-tömegtársadalmi befogadás képe. Míg a helyi kultúrákban, konkrét tradíciókban a beavatás ára a kultúra elsajátítása, mert a befogadó a társadalom, mely a kultúrát befogadó lényként fogadja be az egyént, az újfajta beavatás ára – ahol a befogadó egy arctalan tömeg, szociális massza, labilis és konfúzus emberanyag, a biopolitika tárgya – a befogadás, a „mieink” közé valóvá nyilvánítás ára a minden konkrét kultúráról való lemondás, az absztrakt erő, a puszta éhség által kontrollált bioautomaták hadseregébe való besorolás. A zombi a különösségek terhét levető általános.

A rá nem ismerés, az idegenkedő elutasítás, mely a régi epikában tévedés, érzéketlenség, a feledés műve, a felületesség, figyelmetlenség és önzés illúziója, most igazságot közöl, a közvetíthetetlen elidegenedésre és visszafordíthatatlan önelvesztésre való ráébredésként.

A rá nem ismerés választja el az anyagot és a formát, azt, amit kaptunk, és azt, amit csinál-tunk belőle. A lebomlást, formavesztést, önelvesztési fenyegetéseket tudatosító rá nem ismerés, mely anyaggá nyilvánítja az anyagot, nyerssé a nyerset, kezdetté a kezdetlegest, visszanéz az okokra és determinációkra, míg a ráismerés helyreállítja ezek kapcsolatát olyan értékek-kel, melyek mozgásban tartanak és az élethez kötnek. A rá nem ismerés az ember találkozása a maga legmélyével, az a tapasztalat, hogy az emberben benne rejlik minden nem emberi, és semmi sincs biztosítva számára, semmihez sincs született előjoga, semmi sem privilégium, ami emberi: mind nehezen megszerezhető és könnyen elveszíthető, s minden, ami embertelen, legbelül, az önlét legmélyén les ránk. Ha joggal beszélhetünk a történelem végéről, csak annyiban, amennyiben éppen mai szorongásaink vezetnek el bennünket egy szellemi vég-pontra, amire Adorno is gondolt, s ahol valóban felvetődik a kérdés, hogy a XX. században történtek után valóban van-e még értelme pl. a Kilencedik szimfóniának? Olyan pontra érkeztünk, ahol ugyanazt találjuk magunkban, amit a természettörténet utolsó nem-emberi pillanatában éltek át elődeink, akiket a lét megőrzésének lépéskényszere vitt rá az emberi minőségek felfedezésére. Az emberi szellem alapja az élet, és az élet alapja az éhség, a

dest-ruktív bekebelezés végtelen ismétlési kényszere, amit csak az fékez, hogy egy másik beke-belező tárgyává válik, a győztes agresszoré vagy a síré. Az ember alapja embertelen éhség, és ennek szublimált általánosításában még pusztítóbb, az egész természetet veszélyeztető formája a bírvágy. Az emberben csak az emberi, ami a benne rejlő életakaratnak eme megszálló, alávető, kizsigerelő, bekebelező, destruktív alapimpulzusaival szembeszegül. Az ag -resszió megtámadja, a destrukció megszünteti, míg a szellem magában fedezi fel és vizsgá-lja a megcélzott idegen létet.

Objektív hübrisz és áruesztétika

A világ gépezete még eleven, az atomerőművek áramszolgáltatása zavartalan. A tetőn landoló, majd a padlástérben védett rejteket találó hőseink, alászállni készülve a bevásárlóközpontba, szereznek egy kulcscsomót és elfordítanak egy kallantyút a kapcsolótáblán. Fény önti el a csarnokokat, lágy zene szól, andalító dallamok töltik be a bőség csarnokait, mozgólépcsők lódulnak, önműködő üvegajtók nyílnak, szökőkutak lövik ki vízsugarukat a magasba, ezer-egyéjszakai pompával tárul a modern földi paradicsom, hivalkodik a bőség világa, az áruk-kal zsúfolt polcok és kirakatok, de a csábítás és kínálat labirintusaiban érzéketlen zombik kószálnak. Mindenütt ott vannak, bizonytalanul tapogatózva, tétován dülöngve, céltalanul és tanácstalanul. Egyensúlyukat vesztve a mozgólépcsőn, medencékbe hullva, itt, ahol minden megvan, a minden létező és lehetséges szükséglet kielégítésére felszólító bőség csarnokai-ban, nem találják, amit keresnek. A legprimitívebb reflexek mozgatta népet egy régi élet hal-vány emléke hozza ide, nem hagyja nyugodni a gazdagság, mellyel immár mit sem tudnak kezdeni. A tárgyak jelen vannak, de a zombik nem a tárgyakat keresik, csupán a tárgyak iránti elveszett szükségleteket keresik, a szükséglet emléke körül keringnek, mely kihunyt az elve-szett képesség nyomán. A technika által tehermentesített kényelmes generációk mind több szellemi funkcióját vette át a mechanizmus, a kiszolgálás, elég volt megrendeléseket leadni és gombokat nyomogatni, míg végül maradék képességeink is kialudtak, mert a passzív, receptív készségeket az aktív készségek tartják életben. Az abszolút fogyasztó, a tisztán receptív ember végül passzív készségeit sem tudja szinten tartani. Itt van egybegyűjtve tár-sadalmunk minden szükséglettárgya, csak az a szükséglet kielégítetlen, mely emberré tehetne bennünket. Dőlve-borulva tántorognak a zombik, mint a járni tanuló gyerek, ám ez a fordí-tottja, nem a tanuló képe, hanem a leépülőé, a feledőé, a funkcióvesztőé. A fogyasztói öntudat kényelmi társadalma, a funkcióleadás sivár és borzalmas eredményének képe áll szemben a tárgyi javak gazdagságával, melyek gúnyolják az ember szegénységét, ők, a tárgyak vettek át minden funkciót, készséget, kifinomultságot, bennük van minden tudás, megfosztottak a kultúrától, kívül van minden, s belül a semmi. A zombivá válás egyik módja – a Fulci-fil-mekben – az, hogy az ember egyszerűen kifordul, kihányja a belsejét, külső és belső helyet cserél. Ezért gúnyol az áruparadicsom tárgyi gazdagsága: ők vettek át minden gazdagságot, ami belőlünk immár hiányzik, kik kielégíthetetlen örök éhség által hajszolt fogyasztózsákként kujtorgunk a felesleges javak sehová sem vezető labirintusaiban. A zombiképzet a fogyasztó kulturális infantilizmusát kivetíti a biológiába, biológiai infantilizmusként ad az élősdiségről kiélezett, felfokozott képet, hogy ráébresszen paradoxiájára. A paradoxizáció azért szükséges, mert a természetellenes, mesterségesen gerjesztett életképtelenség össztársadalmi méretek-ben természetessé vált. Az eltompult fogyasztó puszta felhasználóként viszonyul a techniká-hoz: élősdiként, függőként, kiszolgáltatottként, képességeit elvesztve, burjánzó szükségletei

által kontrollált, dezorientált mámorban szédelegve. A zombi képe ezt a passzív-receptív tár-sadalmi viszonyt, a fogyasztói társadalom emlőjén infantilizálódott lény képét teszi át bioló-giai szimbolikába, olyan rémlényt kreálva, mely az élethez is élősdiként viszonyul. A zombi nem önellátó, önérvényesítő, önújratermelő élet, nem tudja életté feldolgozni a világot, szük-sége van egy másik életre, amely dolgozik helyette. A legelső, legprimitívebb szükséglet, a magzaté, csecsemőé, az éltető és tápláló testmelegen élősködött, s a kései kultúra dekaden-ciájában ez lett a legutolsó, maradék viszony. Az összes többi olyan kerülőúttá vált, melyen eltévedt az egyén fejére nőtt gazdagságot felhalmozó emberiség. Végül egymást gúnyolják az áruparadicsom gazdagsága és az emberpokol szegénysége, a rafinált kínálat és a megma-radt korcs szükséglet, az ölés, nyelés és emberhús szükséglete.

A kizártak, a felesleges többség, a leépültek nyáját a fogyasztás mámora már embervol-tuk idején is ugyanezen utakon késztette kerengeni napról-napra, ha nem is ilyen nyilvánva-lóan ostobán, mégsem kevésbé értelmetlenül. Magunkra ismerünk a zombikban: a zene fel-hangzásakor, fények, színek kigyúlásakor, világunk ironikus képével szembesülünk. Az, hogy korábban ez a rengeteg felesleges tárgy tartotta sakkban, számtalan felesleges kívánság száll-ta meg és vezette őket, nem kevésbé értelmetlen és embertelen, mint a mai üresjárat, sőt, az utóbbi, mert az előbbi gonosz varázslat értelmetlen semmisségét leplezi le, az igazság pilla-nata, amikor a fétistárgyak nem fedik el többé az üresjáratot. A felesleges bősége nem rejti el többé a lényeges hiányát, a vásárlógép dúskálása az emberlény kialvását, a tömeg a magányt, a verseny a céltalanságot.

A zombikép egyik értelme az infantilizmus, másik a destrukció. A világ minden ravasz és kifinomult gazdagságával végül a szükséglet imbecillitása áll szemben, leleplezve, hogy a szükségletek látszólagos gazdagsága azért volt olyan túlgazdag, mert valójában minden emberfeletti gazdagság egyetlen szükséglet kifejezési formája, megnyilvánulása volt: elélni a másik elől az életet, felülkerekedni egy zsákmányhalmozó versenyben, elmarni, kisajátítani.

Ennek a barbár szükségletnek volt szüksége a tobzódó túlkínálatra.

A borzalmat csinálják, az iszonyat történik. A zombi nem ártalmatlan, de ártatlan. Peter és Roger átvágnak a zombik megszállta előcsarnokon és behatolnak az áruházba, kizárva a zombikat. Akit nem sikerül kizárni, puskatussal verik agyon. Tapogató, kapaszkodó, segítséget kérő, tétova karok nyúlkálása. Dülöngő nyájak állati hörgése, bődülése. Sápatag zombik gyámoltalan tolongása, bámész sereglése. Csoportképek a kirakatüvegen, míg bent hőseink dúskálnak. Ha az egyiké minden, a másiknak nem marad más, csak az egyik. A nagy zsák-mányoló lesz az utolsó zsákmány.

A bevásárlóközpont válik a tulajdonképpeni cselekmény színterévé, az út rövid megszakí -tásának szánt leszállás ezeregyéjszakai varázsbarlangba vezet, mely csábító marasztalással ejti meg az utasokat. A férfiak képtelenek meghúzódni vagy menekülni, a padláson megpi-henni vagy tovább repülni, terveznek, harcolnak, hódítanak, terjeszkednek. „Hipnotizált benneteket ez a hely.” – panaszolja Francine (Gaylen Ross). Előbb taligával indulnak zsákmányszerző útra, utóbb kamionnal. A radikálisan kettéosztott, megfordíthatatlanul elva-duló, tökéletesedett módon igazságtalan, korrigálhatatlanul egyenlőtlen világban nem lehet többé igazságot tenni. Az emberiség eljátszotta egyenlőség, testvériség és szabadság sanszait.

Az emberek nem ismerhetnek többé magukra egymásban ott, ahol az összemérhetetlenség jóvátehetetlen összeférhetetlenséggé vált.