A tinédzser „trash”, mint erotikus bohózat (Mathias Dinter: A tinizombik visszatérnek, 2004)

Ezáltal jön létre az ellenállásra képtelen, befogható, terelhető, láncra verhető, egyszerű műveletekre betanítható tunya tömeg, mely a rendszer újjászületésének termőtalaja.

1.2.8.4. A tinédzser „trash”, mint erotikus bohózat

szerény Ízisz, aki visszahozza a „lúzer” Oziriszt az alvilágból. Pótlólagos feltétel az apa leü-tése, aki, „tudós” orvos lévén, semmit sem ért, s ki akarja önteni az ifjú szerelem művét, a visszatérés mágikus szérumát. Ha az új Ízisz személye egymagában a természetes élethez való megtérés feltételrendszere, akkor e feltételrendszer hatékonyságának feltétele az eman-cipáció a felvigyázó hatalmaktól.

A tinikomédiában a zombilét végül is az örömök forrása. Az egyik barát megtalálja a szomszéd szüzet, a másik összejön a nagy múltú tanárnővel, aki nemcsak a vallástörténet-nek, a szexnek is tudósa, a harmadik pedig felfalja a szadista tornatanárt. A filmben a zombi szociális metaforikájának mindkét aspektusa benne van: a zombi előbb a rizikótársadalom kegyetlen és lélektelen sikerkultuszát képviseli, később ennek túlpörgését is, mint forradal-mat, amennyiben a zombik számolják fel a tanárokat és diákokat is terrorizáló playboy, a szponzor-papa rugbysztár-fiának kényuralmát.

1.2.9. Eszkatológia és felszabadításelmélet (George A. Romero: Holtak földje, 2005)

Valami baktérium vagy démon, mondják a filmben, elindította a halottakat. A bakteriológiai és a teológiai metafora közötti patthelyzet a társadalmi metaforát húzza alá, mely a korábbiak -hoz képest tovább erősödik Holtak földjében. Nincs társadalom, mert két társadalom van, két egymást kizáró világ, egy helyen.

A bevezető szekvencia zombijai szürkületi világban tántorognak tétován. Míg többségük céltalan dülöng, néhány zombi egy pavilonban nyekergeti hangszereit. A groteszk zenekar-ral világuk már az első jelenetben középpontra tesz szert, a többiek körülöttük kóvályognak, a kín zenévé válik, s épp az a zene, mely nem hasonlít önmagára, fejezi ki, hogy a zombi visszaköveteli magának mindazt, aminek iszonyatos karikatúrájává változott. Az új film zombijai esztéták, emberei csak hedonisták, Épp ezért félrevezethetők és legyőzhetők a zom-bik, a szépség csapdájába ejtett rútak. Az égre bámuló zombikat elbűvöli a tűzijáték, a magukról megfeledkezett, bámészan gyönyörködő lények pedig akadálytalanul tarolhatók.

Halálos ítéletük a szépség, az ég nagy képernyőjére varázsolt csoda. Csapdává vált az ég, mert a világ határa az eget is magához hasonlító képernyő médiuma. A mediatizált kultúra a csapda, melynek vizsgálatából kell, hogy kiinduljon az új társadalomkritika.

A cselekményvilág alapsíkját képezik a zombik. A zombi a szabad préda, aki nem számít embernek, megölése sem bűnnek. Ugyanakkor, mint a cselekmény kibontakozása során mind jobban megvilágosodik, nekik van ígérve a jövő, övék a tudatosulás drámája. A zom-bik egyrészt paraziták, akik nem tudnak termelni, csak fogyasztani, a másokéból, sőt a más-okból élnek, de ezáltal másrészt gyermekek. A zombinép a gyermekek társadalma, akiknek felnőttséget ígér a jövő. A zombi nyilvánvalóan parazita, de van egy titka, amely szerint vala-mi egészen más, valavala-mi több rejlik benne, vala-mint avala-minek látszik vagy vala-mint avala-mivé vált. A zombi fordítottja a harácsoló tulajdonos, a monopolista kisajátító, akinek titka, hogy parazita.

Egyszer az embertelen jelenség titka az emberi lényeg, máskor az emberi jelenségé az embertelen lényeg. A zombi fogyaszt, mert nem tud termelni, az ember tud termelni, de szin-tén csak fogyaszt, a tulajdonos privilégiumai által bitorolja, s az alávetés által fosztja ki a világot. Az összeomlásból nőtt ki a város fölött uralkodó Kaufman (Dennis Hopper) biro

-dalma, az uralomnak az összeomlás a bázisa, az uralom definíciója a rendetlenségből élő és azt újratermelő „rend”-csinálás. A zombik tehát paraziták, míg a tulajdonosok a szuperpara-ziták. A szuperparaziták, akik másokat dolgoztatnak, veszik el az időt, azaz az életet, vilá-gukban a nem-zombi sem a maga idejét éli, mert nem rendelkezik életideje fölött, s ez is egy-fajta élőhalál. A szuperparaziták azok, akik mintha mindent adnának, holott ők bitorolnak mindent, amit kisajátítottak, s amiből azért adnak vissza egy kicsit, hogy szolgálatukba álljunk, s most már helyettük és számukra raboljuk ki egymást.

Az „ellátmányozók” harcosok, akik az összeomlott világból, melyben a zombik kóvá -lyognak, beszerzik a javakat az elit védett világa számára. Zombi és ember viszonya fantasz-tikus kifejezése a kétféle ember, a harcos és az elitember viszonyának: a zombi sem lehet ember, és a harcosok sem kerülhetnek be az elitbe. Cholo (John Leguizamo) álma, aki azt hiszi, felemelkedhetik, nem teljesül. Kormányzók és harcosok (tulajdonosok és dolgozók) viszonyának igazságát, a különbség lényegét mint kárhozatot fejezi ki harcosok és zombik viszonya. A kárhozat teológiai fogalma egzakt szociológiai fogalommá válik, az irreverzibi-litás, mint halált hozó idő struktúrája válik társadalmi struktúrává a kárhozatban. A háború azonos a munkával, a dolgozó harcos, akinek státusza középhelyzet, mely a zombikhoz képest privilegizált, a tulajdonosokhoz képest azonban kárhozat. A tulajdon az üdv, ezért az üdv botrány, a munka a relatív kárhozat, míg a zombi helyzete az abszolút kárhozat pokla.

A város a városban, az elit luxusvilága, a város közepe, a világ tengelye, az élő város a hal dokló belváros és a halott külvárosok fölött: egy felhőkarcoló. Itt élnek a tulajdonosok. A forradal-már értetlen, nyomorult néphez szól, akik nem figyelnek rá, mert lefoglal a betevő falat gondja, amit csak a tulajdon szolgálatával lehet megszerezni. A lázító szónok a toronyra mutat: ti építettétek, ők csak elvették, beleültek. A zombi azt fejezi ki, önállósítja és fokozza fel, ami a mun -kásban, munka és tulajdon mind extrémebb és botrányosabb szétválása következtében, halott.

A hasonló filmekben, a Mad Max-trilógia óta, az ember nem azért újnomád, azaz otthon-talan csavargó, mert ez egy magasabb rendű új életforma lenne (mint a kor elitkultúrája, pl.

Deleuze, gondolja), hanem mert kisajátították létfeltételeit. A filmek természetesen nem a kistulajdont támadják, amit az ember maga termelt és szolgált meg, vagy aminek értéke megfelel annak, amit maga termelt, hanem azt a tulajdonost, aki egy nép történelmi erőfeszí -tései által felhalmozott értéktömegre teszi rá kezét, s ezért kell terrorista különítményekkel, ma gánhadseregekkel védelmeznie magát. Csak ez a tulajdon számolja fel a társadalmat, mely nek csak ettől kezdve van a helyén két társadalom, azaz káosz és permanens polgárháború.

A Holtak földjeáltal elmesélt eszkatológikus esemény, a világvége, nem más, mint tulaj-donos, munkás és munkanélküli viszonyának, a beteg társadalmi struktúra lényegének leké-pezése az idő dimenziójában. A társadalom „alja” alatt van egy „aljatársadalom”, mely a tár-sadalom bűnét és botrányát fordítja a tártár-sadalom ellen.

Az elit tolvaj, kiszolgálói pedig rablók, de a tolvaj a bűnösebb, mert a világot lopta el az emberiségtől, a rablók csak egyes javakat zsákmányolnak. A zombi az, aki nem részese ennek az egész perverz dialektikának, épp ezért egy másik, feloldó dialektika tartaléka. A vulgáris mítoszból érthetjük meg, miért ment ki a „divatból” a dialektika, s vele együtt az „egész”, a

„realitás” és a „fejlődés” eszméje is: azért, mert a gondolkodás nem ismerte fel, az adott tár-sadalmat szervező és mozgató perverz, s a magát a létet szervező és mozgató másik, feloldó dialektika különbségét. A zombi, épp mint a perverz dialektika végeredménye, de egyúttal a vele való szakítási pont is, szabad préda, akire mulatság célba lőni, a fe lesleges ember, aki

tévedésből létezik, míg a harcos olyan eszközember, akire szüksége van a fennálló világnak.

Ám ha a felesleges ember fogalmával írjuk le a zombit, akkor éppen az ő képe vádolja a ha -talmat mint legfeleslegesebbet. A világ a legfeleslegesebb ember birtoka, aki őrzi az összes hazugságot és paradoxiát, míg a felesleges embert mindez kínozza és élőhalálra ítéli, ezért vajon nem az ő feladata lesz-e, hogy lázadjék a legfeleslegesebb ember ellen?

A Holtak földjea megsokszorozott lázadás története. Cholo, a terrorista, ki akarja rabolni a társadalom kirablóit, de életszemlélete azonos az övékkel. Az ügyeskedő és feltörekvő Cholo esete azt illusztrálja, hogy az ember vagy azok szövetségese, akik alatta vannak, a fel-sőkkel szemben, vagy a felette levőké, a nála is elnyomottakkal szemben. Cholot felhaszná-lja és becsapja a hatalom, a szónak nincs jelentése és az ígéretnek kötelező érvénye abban a világban, amely két világ, ahol a kevesek üdve a sokak kárhozatán alapul. Cholo ügyeske-dik, de a kézműves kisterroristának a globális, totális államterrorral szemben nincs sansza.

A forradalmár a szavakat veti be a fegyverek ellen, utópiát vázol, szabad világról beszél.

Riley (Simon Baker), a film hőse, a magányos lázadó, szemlélődik és cselekszik, nincs eldöntött pártállása, számára a társadalom epizód, a lét célja nem az együttlét, ő vívja meg a harcot, de a forradalmároknak ajándékozza a megtisztított, felszabadított világot, ahogy a westernhős, úgy ő sem kér belőle: a szabadság műve a felszabadítás aktusán túl kezdődik, Riley azonban odébb áll, kivonul a felszabadulásból, mert semmi sem igazolja vagy mind-eddig semmi sem igazolta, hogy a szabadság állapot, létrend is lehet, a felszabadulás aktu-sán, az aktus pillanatán túl. Riley leginkább a zombikhoz csatlakozhatna, akiknek kollektív kivonulása párhuzamos az ő privát kivonulásával, ez azonban lehetetlen, hisz a zombik szá-mára ő legfeljebb táplálék lehetne. Groteszk, de igaz képe ez forradalom és értelmiség, az éhség lázadása és a szellem lázadása paradox viszonyának: a felszabadítandó tömeg mindig sokkal ingerültebben viszonyult a vele rokonszenvező és ügyét felvállaló intellektuelekhez, mint a vaskos életszemléletű, nyersen realista burzsoához, akinek „józan”, „praktikus” men-talitása követhetőbb volt számára.

Riley el kell hogy hagyja a várost, mert a városlakók felszabadulása nem az igazi felsza-badulás, az, amit a városban látunk, csak a középréteg felszabadulása a monopolista kisajá-títást képviselő elit uralma alól. A film cselekményének distanciából és homályba borítva, érzékeny tisztelettel bemutatott nagy aktusa nem a város felszabadulása, hanem a zombik kivonulása. Romero ezzel, halványabbak után, újra nagy filmet csinált. A zombik képviselik a posztmodern neokapitalizmus alapélményét, a lázadás lehetetlenségét, az üdv lehetetlensé-gét, a tett, az akció, a kezdeményezés, a fejlődés tagadására alapított társadalom elleni tilta-kozás reménytelenségét és egyben elkerülhetetlenségét. A lehetetlen lázadás egy ponton mindig átalakult, egyszerre átcsapott a lehetetlen elleni lázadásba, s ez a pont semmi más, mint a megléphetetlen meglépése, az ugrás a lehetetlen vállalkozás kellős közepébe, a paradox tett, mely érthetetlenre, hihetetlenre és reménytelenre vállalkozik. Így a zombik képviselik a Holtak földjében a genezist, az emberi szubsztancia össztörténetének jelenlétét minden egyes bátor tettben, eredeti vállalkozásban, kreatív aktusban. Minden aktív pillanat a világ-történet sűrítménye. Nem a halál csak ilyen sűrítmény, hanem az élet minden elsajátított, kiaknázott, szuverén pillanata.

A film elején látható zombik ügyetlenül ténferegve, tanácstalan rögtönözve, vázlatosan másolnak elfeledett lehetőségeket. Aztán jön a zombi a benzinkúttól, aki, mint Dürrenmatt Az ígéret című regényének hőse, de – váratlanul – több sikerrel, lázad a végzet ellen. Miért

több sikerrel? Mert Az ígéret még csak beharangozza azt a társadalmi formációt, melyről a Holtak földje, elviselhetetlenné válásának beteljesedését jelezve, nem egyszerű kijelentést tesz, mert ez a film sokkal inkább fohász, kiáltás, ráolvasás vagy követelés: legyen vége már!

Már tökéletesen elviselhetetlen ez a világ, de még tökéletesen mozdíthatatlan, s pontosan ez az élőhalál: kollektív, össztársadalmi, globális élőhalál, szégyen és gyalázat, mint világrend.

A derengés néma, akarat és tudat nélkül, homályos emlékek nyomán tévelyeg. Mit hoz a benzinkút zombija? A felháborodás, a düh, a harag, melyet képvisel, az első közösségszervező erő. A többiek lassan a felmorduló néger óriás köré gyűlnek, nincs még itt semmi tuda -tosulás vagy döntés, csak az aktívabb vonzása, nem monolit, fétis, kőbálvány vezérli le a világtörténelem kezdetét, mint a 2001: Űrodüsszeiában, vagy legyen a gyűlölet az a monolit, akkor azonban a gyűlölet az itt nemlétező, fölösleges istenek ajándéka. Az egyik zombi egy fegyvert vesz fel, a másik bárdot ragad, még ugyanaz a ténfergés, de egyben már mégis menetelés is, a „semmik vagyunk s minden leszünk” átmenete ez, munkásmozgalmi pátosz és hatalmi gőg nélkül, észrevétlen átmenet, a nagy pillanat megfoghatatlan rejtezkedésében és csak utólag látható nagyságában.

Zombi- és munkásnép egyformán elnyomott, de a zombi tápláléka a munkás, ő is, akár-csak a tulajdonos, a munkáson élősködik. Lehet, hogy a jól táplált, zsíros tulajdonos ízlete-sebb zombieledel volna, de a kizsákmányolók védett világába az élőhalottnak nincs bejárása, ezért sorstársát, a munkást tépi szét, annak megy neki. A szegények szegényei a majdnem ugyanolyan szegényeket, a legszerencsétlenebbek a szerencsétleneket gyűlölik, mert a sze-rencsések, azaz bitorlók, messzebb vannak, mint az istenek. Mivel a zombi emberevő, s az ember feletti győzelme, mint létfeltételének elpusztítása, őt is halálra ítéli, így a zombiláza-dás be van zárva a kezdet lehetetlenségének paradoxiájába, de – már ez is naggyá teszi Romero filmjét – így is szép, a fenség pillanata. De a kezdet lehetetlensége ebben az apoka-liptikus lázadásvízióban egyben minden lehetőség rejtélyes foglalata. Ha az élőhalott halott élővé válik, úgy megtalálja a békét, de nagyobb átváltozás is lehetséges. Ha az élőhalál a múlt fogságában senyvedő lét képe, akkor a zombi emberré válhat. A jövő zombifilmje talán megkeresi azt a pillanatot, amikor a zombi nemcsak dühöngve morgolódik, hanem rajongva felsikolt, az élet kilép a halál fogságából és kimondják, azok mondják ki, akiknek létjogát és életértelmét addig senki sem artikulálta, az első szót. Ha eljött egy olyan totális világrend, amelynek már nem a törvénytelenség, hanem a törvény a legnagyobb szégyene, akkor ezen a világon már az Isten se segít, de ha már az Isten se segít, ez nem azt jelenti, hogy semmi sem segít, hanem azt, hogy akkor már csak egy zombi segíthet.

A Dawn of the Deadzombiológiája a Holtak földjében kétértelművé válik, a zombi-ológia mint zombitan, valamiféle zoom-biológia életmetafizikájába megy át. Zoom-biológia = annyi mint a fantasztikum vizsgáló szerszáma által ugrásszerűen ráközelíteni az élet eleven-ségének metafizikai lényegére, leválasztva a teljes életről az ál- és félélet korcsformáit és eltévelyedéseit. A forradalmi lázadás az élet lényegéhez tartozó ugrásszerű önmegújítások megfelelője a társadalmi életben. Nem puccs, nem hatalomátvétel, hanem kivonulás: az élet mindig túl van, kívül van, a megszilárdult, megmerevedett, önismétlő életen. Az élet eleven-sége nem az önismétlő képességben nyilvánul meg, mely az elevenség takaréklángja, ernye-dési formája.

A zombi nem tudja megemészteni az emberi táplálékot, csak az embert, aki már meg-emésztette őket, a zombi tehát másodlagos ember, aki nem a világot emészti, csak a világot

megemésztőt emészti: a civilizáció vége önemésztő tehetetlenségének kifejezése. De ha a zombi lázad, harcol, eszközt használ, kísérletezik, tanul és kommunikál, akkor most már maga csinálja magát és a világot, s nem fog rászorulni egy előemésztő lényre. Miután az emberi csúcsragadozó „legyőzte a természetet”, a következő lépés csak az lehetett, hogy munka és kizsákmányolás differenciálásával, hatalom és uralom felfedezésével, saját faján kezdjen élősködni, a csúcsragadozók ragadozójaként (ez lehetne a kizsákmányoló etológiai definíciója). Ezt a lépést a populáris mítosz is követi, ha pl. a vámpírfilm bevezeti a vámpírok vérét szívó újabb szörnygenerációt. Így bizonyára lesznek zombikkal táplálkozó zombik is, Romero azonban nem a kizsákmányolás spiráljára, hanem a felszabadulás és emancipáció logikájára kíváncsi: megtörhet-e a végzet, aminek alapja az, hogy a „magasabb” az „alacso-nyabb” rovására él, miáltal minden fejlődés talaja bizonytalan és lényegileg felháborító, ezért az értékek is nehezen védhetőek?

Lehetséges és lehetetlen csak a passzív-reeceptív világban különül el világosan. Az aktus mint aktív, teremtő cselekvés olyasmire irányul, ami nincs, különben nem aktus, csak más korábbi aktusok mimézise, lényegileg nem akció, csak recepció. Ha így van, akkor az aktus maga-magát teszi lehetővé, vagyis lehetetlenre vállalkozik, módosítja a világ lehetőségeit.

A nekiindulás komolysága előtt meghátrál a lehetetlen. Az eszkatológikus remény lényege a lehetetlen tagadása, s minden nekiindulás mögött ez áll, ennél kevesebb nem indít el semmi újat.

Testvére megkérdi a megsebzett, fertőzött terroristát, hagyja-e átváltozni vagy likvidálja-e inkább? Cholo elgondolkodik: „Inkább ne. Mindig tudni szerettem volna, hogy élnek a töb-biek.” A zombik: a kinti „többiek”. Az urak és a szolgák mellett, túl ezek viszonyán: a zom-bik ezúttal a besorolhatatlanok és ezért szabadok. Csak akikre lőni szabad, azok igazán sza-badok, akiknek minden előtte áll, akik nem hurcolják be a múlt fertőzetét a jövőbe. Az élők számára ők a fertőzőek, de a jövő számára az élők azok. A zombiinvázió hagyományos képe ezzel átértelmeződik az új honfoglalás képévé. S még ezután is, ennek célja is újabb átértel-mezésre vár. A zombik, akik előbb a tűzijátékot, az égre festett pompát bámulták értelmet-len bűvölettel, miután útra kelnek, s megérkeznek a folyópartra, a túloldalon megpillantják a világító felhőkarcolót, a kiváltságok és élvezetek palotáját, ezernyi fényes ablakával, mely mintegy a tűzijáték pompájának lekerülése, behozatala az égről a földre. Már nem a földön túl van, csak a folyón túl. Miután megpillantják a folyón túl a földi fényt, nem köti le őket az égi fény képe, nem sikerül elvonni őket a harctól a tűzijátékkal. A folyón túl a földön van minden, ami a folyón innen az eget jelentette és nem a földet. Fordítva kell átkelni a folyón, a vízen, a Léthe vizén, mely alámerülés és felmerülés, azaz újjászületés, egyben újrakeresz-telés is. Az elfeledett, számításba nem vett nép fordított átkelése a Léthe vizén annyi, mint a létjog születése, minden más értelemben vett újjászületés kezdete.

A zombik oldalán van a pátosz, mert a társadalomba és a kultúrába való bebocsátásért har-colnak, a hős viszont a kiválásért és kibocsátásért küzd. Minden győzelem után az előbbi cél ellentétéért kell harcolni, így nem válunk sem az előző, sem a következő létstádium rabjává, s csak így nem lesz végül minden vívmány új börtönné. Ezért vonul ki a hős, de miért vonul-nak ki a zombik, mert, ez az utolsó fordulat, végül a zombik is kivonulvonul-nak. Eddig a kivilá-gított palota felé haladtak, végső céljuk azonban nem ez, a győzelem után úgy fordítanak hátat a toronynak és a város fényeinek, mint korábban a tűzijátéknak, a honfoglalás nem a centrumba, hanem a perifériákra vezet, melyek az új termőtalajaként várnak, a honfoglaló zombik a homály felé indulnak el. Így két kivonulás zárja a filmet, a kárhozott népé, azaz

most már a kezdet népéé, és a hősé, aki a vég embere. A cselekvő aktus és a megértés is kivo-nul a fennálló világból, amit átvesz ugyan a forradalmi közösség, melynek azonban nemcsak Ryle fordít hátat, hanem Romero is, akit nem a kormányzás érdekel, hanem a kivonulás, mert a művészet nem a kész, berendezett, hanem a leendő világ története, melynek számára mindig van még egy további túlpart és új átkelés.

Az összeférhetetlenség a közös győzelem, Kaufman birodalmának elsöprése után is fennáll.

A népeknek egyforma létjoga van, de nincs megnyugtató létlehetőségük egymás világában.

Kevésbé azért, mert szűk a világ, sokkal inkább azért, mert az életformák frusztrálják, sőt, rombolják egymást. Melyik adja fel a magáét a másikért? Vagy mindenki feladja és egy álta-lános önfeladás és véglegesített identitászavar vagy kollektív sterilizáltság absztrakt művilá-gában egyesüljenek? A probléma, mellyel a felszabadulás változatlanul sötét éjszakája küzd, a gyakorlati vagy-vagy és az elméleti is-is közötti feszültség, a béke elméleti és a háború gyakorlati szükségszerűségének ellentmondása. Ám a lázadó, felkelő, győző és végül kivo-nuló zombik találnak megoldást. Előbb nekimennek a városnak, így a többi lázadókkal együtt döntik meg a hatalmat, aztán kivonulnak a városból, saját hazát keresni. A kivonulás előtt maga a zombinép is kettészakad, a bukott városon lakmározókra és a terméketlen parazitiz-mus ellen lázadókra, akik majd tovább mennek.

Zombik és munkások érdeke nem találkozik, a film végére mégis megtanulnak annyit, hogy ne egymást tekintsék ellenségnek. Az egymással összeférhetetlen kategóriák létjogá-nak kölcsönös akceptálása adja a film végső, sötét pátoszát. Riley, ha elfogadni és elviselni nem is, de a film végére megtanulja megbecsülni a zombik nálánál nagyobb hősiességét és teljesítményét. Az együttélés képtelensége nem ad jogot a támadásra, a létjog elvitatására.

Kenetes hazugságokra, az ellentmondás tagadására azonban nem lehet együttélést építeni, így az érthetetlen és elviselhetetlen idegen létforma akceptálása a távolságtartás segítségével a maradék remény. Váratlan fordulattal az, amit „közelségre uszításnak” nevezhetnénk, mutatkozik a kizsákmányolók stratégiájának, akik a bábeli keveredés és kölcsönös frusztráció segítségével csinálták a gyűlölet káoszát a társadalomból, hogy megosztva uralkodjanak a szolgákon és kárhozottakon. Ahogyan elmúlt századok szerelmi költészetében a szerelem és a vágy is ezt tette, úgy most egy új politikai mitológiában a szolidaritás is a távolságtartásból táplálkozik. Az együttélés felé vezető hosszú út kezdete az eltávolodás, a kölcsönös távol-ságtartás által kifejezett elfogadás. De ez a távoltávol-ságtartás nem kiközösítés, a kivonulók nem száműzöttek. Ellenkezőleg, a maradók Romero új filmjében az érdektelenné válók, és az eltávozók válnak ugyanúgy hősnéppé, ahogy az individuális hős is eltávozó: róluk fognak szólni a jövendő történetek. Itt nem az egyik csoport utasítja el és tartja magától távol a másik csoportot, amelynek életmódja, örömei és szükségletei zavarják. Ez is egy módja lenne annak, hogy az egyik csoport örömei ne váljanak a másik kínjaivá, ez azonban máris megindítaná a különbség ellenségességgé, az összemérhetetlenség összeférhetetlenséggé való átalakulását, a kezdeti gyűlöletspirált. A zombifilm története azonban készen hozza a megoldást, csak a korábban egyének viszonyában kipróbált modellt kell átvinni a közössé-gek viszonyára. Kímélt magadtól a másikat – ez volt a Dawn of the Deadtanulsága. Kíméld magadtól, alternatív preferencia struktúráidtól, szükségleteidtől és örömeidtől a másik cso-portot – ez a Holtak földjeimperatívusza. Hagyd élni a maga módján, ne várd, hogy azt sze-resse, amit te, ne kényszerítsd rá életformádat, tartsd tiszteletben idegensége határait, mert ha nem teszed, az már mind egyfajta emberevés. Az invázió a pusztító rabság jele a film elején,

míg a visszavonulás, a kivonulás az előkelőség, a tapintat lehetőségének születése, történe-tének kezdete a film végén. Ez itt a megoldás. Nem a másiktól védeni magunkat, hanem magunktól a másikat. Tragikuspesszimista újhumanizmus születik Romero zombimitoló -giá jából, melynek lényege: sanszot adni az összeférhetetlennek. Már a lövedéket indító gom-bon a tüzér keze, amikor Riley megszólal: „Ne! Csak egy helyet keresnek maguknak.

Akárcsak mi.” A zombinép után nézünk, távoznak a sötétségben és ködben, a hídon által. a kibékíthetetlen ellentét sem zárja ki többé az együttérzést és azonosulást.