Szakítás a művészi korszak emberkoncepciójával
1.1.17. Zombikép és istenismeret
Honnan jön, egyelőre ne is azt kérdezzük, hogy a zombi honnan jön, csak azt, honnan jön a zombiképzet? Legnyilvánvalóbban bizonyos teremtésképzetekre emlékeztet. Régen az iste-nek keze formálta a sarat emberré, itt azonban egy istentelen, lélektől és értelemtől elhagyott, kifáradt és kiürült világot látunk, melyben a sár formálja önmagát. Régi teremtéstörténeti képzetekben a sár mozdulása az első lépés a lélek felé, az üdvtörténet első, tétova lépése. Ma viszont a temetői táj, épp ellenkezőleg, a lelket leszűrve teremti meg a létnek a lélekkel szembeni, a lélek fékező terhétől megszabaduló inváziója képét. A zombi a tiszta pragmatiz-mus, a reflex szükségszerűségének megváltása minden magasabb ambíciótól, mint szükség-telennek ítélt bonyodalomtól. A zombi a lélek és kultúra kollektív antikváltságának, a lelket és kultúrát levető új kollektíva legyőzhetetlen erejének képe.
Az „ősi küldött” a kezdet előtti világ küldötte: a rém. Ha azt mondhatjuk, a zombi az önmagát formáló sár, azt is mondhatjuk, hogy az anyag vonzásának és taszításának képe. Ez a sár, melyből minden lett, el is nyel mindent. Az önmagát formáló sár, a legősibb feltáma-dás, a legalacsonyabból támadó magasabb, azért jön el, hogy jelezze, minden magasabbnak meg kell térni az őstehetetlenség deltájába. A zombi azért jön el, hogy felfalja világunkat, az emberi arculatú világot. Minden világmagyarázatnál ősibb és alapvetőbb a rettegés, amely-nek testet ad a zombi képe. A sír, amelyből a zombi kilép, a föld torka, amely elnyel bennün-ket, a zombi az elnyelő, felemésztő alvilág megszemélyesítője, ezért emberevő.
A zombi a legprimitívebb a primitívek között, a legősibb az ősök között: a kezdet előtti világból, ahová a pusztulásban és romlásban minden visszatér, előjön a legrégibb, legprimi-tívebb generáció, hogy visszakövetelje a világot. A mítoszokban a kezdet a distinkció
kategóriája. A teremtő erők elválasztják egymástól az eget és a földet, az embert és az állatot, a férfit és a nőt stb. Az anyag formát kap, a káoszt legyőzi a rend, a katasztrófát megfékezi egy világterv, a gonoszenergia békés felhasználásaként születik a jó. Az, amit Eliade a mítoszok nagy témájának tart, a kezdet tökéletességének víziója: a formálás műve, a formák kezdete. A zombik korábbi világból jönnek, melyben az anyag gyúrja az anyagot, s az egy-másnak feszülő létezők dúlásának, az őspocsolya erjedésének nincs tendenciája. A céltalan lét egyetlen értelme, hogy ne valami más legyen a helyén, de ez a minimális értelem sem teljesülhet, mert a céltalan lét rothadás, hiányzik, ami összetartja, nincs benne az önismétlésnek, a reprodukciónak garanciája.
A zombi az eltömegesedés képe? A zombi az emberi érzékenység sötét alapjainak képe?
Mind igaz, de nem igazán mély. Egyik is másik is előfordul más műfajokban, melyek, ha talán kevésbé keményen is, többnyire részletezőbben s életközelibben artikulálják eme élmé-nyeket, problémákat. Mindez nem válaszolja meg, mi az oka annak, hogy ez a végrém (a végső iszonyat invázióját képviselő szörny) annyira elbűvölte a nemzedékeket. Nem magyarázza, miért visítanak gyönyörrel a fiatal nézők, ha meglátják. Miért érezzük a zombit mindennél távolibbnak, s ugyanakkor mégis meghittnek, ismerősnek?
Képzeljük el elődünket, amint 5 millió év előtt Kelet-Afrika szavannáin kóborol.
Mindegy, hogy ösztönei gyengülése készteti kisegítő eszközök keresésére és kiterjedtebb képzetalkotásra, vagy az eszközhasználat és képzetalkotás kölcsönhatása gyengíti ösztöneit, az a lényeg, hogy az ösztönök helyét képek és később fogalmak kombinatorikája tölti ki. E lényt foglalkoztatják, üldözik képei. Számára is megrendülés hozzátartozói, társai halála, hiszen a majmok vagy elefántok számára is az (lásd az elefánthalál nagyjelenetét Marton – Bennett:
Salamon király kincsecímű filmjében). A hulla képe a szakítási pont ősélménye, ahol a sze-retett vagy megszokott lény többé nem válaszol, idegenül néz ránk, keresztülnéz rajtunk, nem adja több jelét, hogy velünk érezne és hozzánk tartozna. Elődünk álmában, melyet nem tud világosan megkülönböztetni az ébrenléttől, eme átváltozott hozzátartozója, kit a meg-rendülés erős alapképként rögzített, vissza-visszatér, azaz, amíg a gyászmunka el nem éri a megbékélést és az élethez való visszafordulást, e zombik üldözik ők. Ahogy a holtat elnyeli a sír vagy alvilág, úgy akarja elnyelni a visszatérő holt, most már az elnyelés világának köve-teként, az élőket. Bennünket követel vissza a rém, a sár, a mély képviselője. Ez a különösen nagy félelmek következtében oly későn műfajképző erővé vált szörnyképzet egyik forrása, melynek segítségével a mai műfajrendszer minden más toposzánál régibb és alapvetőbb félelmeket hordoz és rendszerez. Olyan mély félelmek törnek felszínre a világ minden tra-dícióját ész nélkül és mohón befaló – e tekintetben természete szerint alapvetően zombiszerű – gépművészetben, melyeket már a kultúra keletkezésekor, épp e keletkezés feltételeképpen elfojtott az új lény, amikor nekilátott természetellenes menetelésének az evolúció útján. Ez azonban azt is jelenti, hogy az iszonyat kéje fellélegezve vállal fel olyan félelmeket, végre szembenézve velük, melyek elől az ember időtlen idők óta menekült. Bálint Mihály, a bor-zalom szenzációja, a borzongás gyönyöre, az iszonyat kéje, a thrill első elemzője egyben arra is rámutat, hogy az újrakezdés feltétele a regresszió, s a regreszió és újrakezdés viszonyaként elemezhető minden lélekfelkavaró szenzációélmény. Amikor az emberiséget egy fazékba üríti a történelem, melyben a legnagyobb különbségek szembesülnek, veszélybe kerül minden identitás, felvetődik a kérdés, ki tud átkelni ezen a vízen, amely mi magunk vagyunk, együtte -sünkben? Ki tud olyan színné válni, mely nyomot hagy a jövő palettáján, pontosabban sajátos
erejével hozzájárul, hogy e pocsolya ne fojtson magába mindannyiunkat, azaz egyáltalában legyen jövő? Minden esetre kétségtelenül lehetséges új kezdet ez, de minden kezdet káosz-természetével frusztráló. A művészet és kultúrtörténet minden emlékét ledaráló, egyetlen filmfolyamba ürítő kamera mint kultúrtörténeti jelenség szociális megfelelője az őspocsolyát modelláló új emberiség. Nem véletlen, hogy a film rögtön kivívta az avantgarde lelkesedését, s a magas kultúra derékhada ugyanakkor olyan szorongásokkal reagált rá, melyeket korábban egyetlen művészet keletkezésekor sem tapasztalhattunk. A film történelem előtti emó -ció kat, szenvedélyeket kavar fel egy olyan korban, amely tudatosan s minduntalan – hol negatív, hol pozitív előjellel – a történelem végéről beszél. A felkavart elementáris emóciók olyan érzések, melyek ellen mindeddig védekeztünk, s melyek, a gépi- és tömegművészet, a gépesített és kollektivizált tudattalan elszabadult hatalmainak kerülőútján jutnak be a kul-túra épületébe, honnan ki voltak tiltva az előző évszázadokban és évezredekben. A tömeg-kultúra poklaiba alászálló kutatás megsokszorozza a tudattalant. Két tudattalan: a fogalom-má válni nem tudó kép és a képpé válni nem tudó érzés. Az előbbivel küzd a tömegkultúra hermeneutikája, az utóbbival maga a kultúra küzd. A képek azonban tele vannak a képpé válni nem tudó ősi és elemi érzések képpé válása kezdeményeivel. Az individuális tudatta-lanban, melyet a tudatot a centrumba állító kultúra a tudatigényes miliőben zajló létfenntartás érdekében megfegyelmez, e szabad gyököket a szerző-mozgó tevékeny élet sikeressége mér-tékében törli az elfojtás, a kollektív tudattalanban azonban mindez fennmarad, s a képkezde-mények egymásra utalnak, fenntartják, néha ártatlan képekkel óvják mindazt, ami az uralkodó kultúrától idegen, de a lelket mélyen érinti. A polgári gazdaságnak szüksége van a primiti-vizmusokra, melyeket a polgári kultúra tagad. A technika és a tömeg szövetségese az üzleti szellem, de a skrupulusokat elutasító pénzéhség kulturális szempontokat, az adott kultúra önvédelmét szolgáló parancsolatokat önzően és feltétlenül alávető gazdasági hatalma által nyitott cselédlépcsőn törnek be a kultúra épületébe (megint csak azt mondhatjuk, végül rést találva, mint a zombik) a mindeddig sikeresen kitiltott képzetek.
A kép mélyebb tudást tárol, mint a fogalom, a tudás hatásköre a régészeti leletekig terjed, a képzeletvilágban azonban a korábbi évmilliókat reprezentáló készségek is adottak.
Tudatunk spontánul újratermel, minden élményvilágban elrejtve őket, olyan képzeteket, melyek korábbiak, mint az írásbeliség és a magaskultúrák. A képzelet többet tud és többre emlékezik, mint a tudomány, ezért riad meg néha önmagától. S másrészről ezért válnak leg-mélyebb rettegései a gyönyör forrásaivá, olyan tereket nyitva meg lényünk mélyén, érzé-kenységünk közepén, melyek által az emlékező egyén, az időben megsokszorozva a teret, nagyobb világ birtokosának tűnik, mint az emberiség. A tömegkultúra rendszerezi az emberi -ség egy tölcsérbe öntött minden mitikus képét, s közben olyanoknak is új erőt ad, melyek időtlen-idők óta a kultúra perifériájára szorultak. Olyan mitikus képeket is mozgósít, ame-lyek a meglevőkből következnek, valami módon mindig hordozták is a meglevőket, de soha nem váltak reprezentatív mesekinccsé, mert olyan időkben uralták a tudatot – rém- vagy vágyképekként – amikor még nem voltak megfelelő eszközeink e képek kifejezéséhez. A tömeg -kultúra mesekincsének átfogó szemlélete, az összkontextus, a nagykorpusz elemzése olyan mítoszokra, olyan ikonográfiai és narrativikai csomópontokra figyel fel, amelyek a kifejtett mitológiákból mindig is következtek, de a kultúra történetében nem fejtették ki őket. Ha a mítosz az emberiség tudattalanja, olyan mítoszokkal is számolnunk kell, amelyeket nem sze-rettünk és nem akartunk elképzelni, és kiváltképpen nem mesélni és rendszerezni, de amelyek
azért üldöztek bennünket, minduntalan hírt adtak magukról, míg végül, a legsötétebb század-ban, a huszadikszázad-ban, egyszerre ránk törtek e történelem előtti képek. Mert e képek akkor vol-tak napirenden, amikor állatok lenni már nem, emberek lenni még nem tudtunk. A XX. szá-zadi embert újra felkeresik, mert e században összeomlik az emberlét vállalkozása, már nem akar sehogy sem sikerülni: a mozgósított erők leráznak minden formát. A kollektivizált és instrumentalizált emberanyag immunreakciója kiküszöböli a szellemet.
Ezek a folyamatok ébresztik a zombit, a természeten kívüli, de kultúra előtti fantázia ősképeként. Az előd, ki pusztítva, gyűjtögetve, mindeneken élősködve vonul át a világon, mivel elszakadt a természettől, s maga is túl van, kívül van a környezeti életközösségeken, magával is szembeállít valami túlságot, transzcendenciát. De mivel még maga sem teremt, a felfedezett vagy legalábbis megsejtett, átélt hatalmat, melyet retteg és imád, nem tudja teremtő hatalomként elképzelni. Az első istenek csak zombik lehettek, kik nem teremtették, hanem ették, zabálták a világot. Mivel ez a lény még az „egy” fogalmát sem ismerte, istenei pontosan így kószálhattak, fenyegethették a szállást, túl a belakott barlangon vagy a letapo-sott füvön, mint mai filmjeinkben városainkat és házainkat a zombik. De e lénynek, ki így látta az isteneket, még nyelve sem volt, nem tudta elmesélni rettenetes élményét. A XX. szá-zadnak kellett eljönnie, hogy bepótoljuk a mulasztást.
A zombi nemcsak képtelen a létre, nem is képes elviselni a létet, a zombiban, mint a létet elviselni képtelen létben, önmaga ellen fordul a létezés. Az életképesség ellen lázadó, azt kisebbségbe szorító és megsemmisítő életképtelenség fölénybe kerülésének képe a zombiin-vázió. A zombi olyan rém, amelynek a képe egy végső pontra vezet vissza és egy végső kép-ben testesít meg minden szorongást. A negativitás végpontjának bejelölésével, indirekt kon-cepciót jelöl ki az elképzelendő és megteremtendő pozitivitás ellenpólusáról. Az ember mint lehetőség-termelő lény önképe a zombiban ellentétévé változik, a zombi lehetetlenség-ter-melő. E lehetetlen, sőt minden lehetőséget lehetetlenné tevő, saját létalapját, eredetét, elve-szett lényegét, táplálékát, az emberséget és elevenséget felemésztő, tisztán receptív, passzív lény képe arra utal, hogy a destruktivitás nem több, mint puszta receptivitás, a destruktív aktivitás passzív aktivitás, mert az aktivitás csak a teremtésben valósítja meg saját lényegét.
Nem tenni meg a rosszat, nem elég, teremteni kell. Lemondani a pusztításról nem elég, ez nem igazi pacifikáció.
A pszichoanalízis gyermeke az orális stádiumban még csak a bekebelezést ismeri, s az anális stádiumban azonosul a „termékkel” , fedezi fel az objektiválást. Ez a teremtés első élménye. Az, ami a gyermek számára az exkrementum, a primitív (=primér) ember számára a megmunkált fa vagy kődarab, valami, ami kívül van, de hozzá tartozik. Az ember azonban egy elővilág derengő homályából érkezik meg a kőkorszak szilárd objektivációinak világába.
A pusztításismeret időtlen időinek élményvilágába tör be a teremtéstudat lehetőségismerete.
A teremtéssel kapcsolatos spekulációk számtalan nehézséggel találkoznak, s ezek mind a mai napig kísérik őket. Ha az Isten mint teremtő megelőzi a teremtést, csak önmagából teremthet, önmagát gyúró sárként. Ha az Isten áthatja a világot, a teremtő a teremtést, akkor a világ önmagához való viszonya teszi ki lényegét, amely azonban kétarcú, azaz lehet teremtő vagy pusztító. Ha a teremtő teremt, valamiféle formában pontosabban formátlanságban adottnak kell lennie a teremtés kezdetén, mely dicső aktust így ellentéte keretezi. Kiutat csak a naivitás ismer, mely elveti a teremtésről való spekulációkat, adottnak veszi a világot, s az adottság sorsára kérdez rá, ez pedig a széthullás, az önemésztés, az erjedés, s ebből az örökös
elmúlásból bukkannak felszínre az önmagukhoz hasztalan és csak viszonylagos sikerrel ragaszkodó létezők, kísérletként a létezésre. Ezért nem elég alkalmazkodni az adottságok-hoz, lavírozni a széthullás erjedő áramlatain, ezért van szükség a mítoszokban hőstettre, olyan extrém erőfeszítésre, mely a produkció ellenáramlatával lesz úrrá a szétesésen, mely-nek mindvégig kiszolgáltat a bármilyen ügyes passzív alkalmazkodás. Ha Isten azonos a világgal, akkor önmagát eszi, önmagával van ellentétben, az önemésztő világ lelkeként. A terem-tés felfedezésével tehát a maga eredeti természete ellen lázad. Ennek az eredeti isteni ujjá-születésnek (mint világteremtésnek) emléke minden ujjászületési képzet, mely később az istenekhez kapcsolódik. A mítoszok elemzése azt sugallja, mindig éreztünk mindent, sejtet-tük a lényeget, a szellemtörténet csak a kifejtés és pontosítás története. Az emberi fantázia lényegéhez tartozó szükségszerűség egy pulzáló kozmosz, mely a világot hol az önemésztő, hol az önteremtő erő jegyében kénytelen szemlélni, a kettő között csak ideológiai döntése-ket hozhat, ezzel világképedöntése-ket alapíthat, melyek nem győzhetik le egymást, az egyiknek mindig ott lesz a sarkában a másik, gyűjtve az érveket, hogy alkalomadtán, ha úgy fordul a világ, megdönthesse az egyoldalú világképet, a maga hasonlóan egyoldalú világképét állít-va helyébe. Mit mást tehetnénk, ha nem azt, amit Beckett antihősei, akik – a lét zöldségét rágcsálva – csak jó vagy rossz képet vághatnak, egyik ezt teszi, a másik amazt.