A II. világháború utáni világpolitikai helyzet és annak hatása az európai egységesülési
3.1. A világháborút követő esztendők
Stunde Null – nulladik óra. A német történelemben ez az elnevezése a II. világháborút lezáró kapitulációnak. 1945. május 8-án a Wermacht feladta a küzdelmet, elismerték Németország vereségét, és ezzel véget ért a hat esztendeig tartó, történészek szerint mintegy 50-60 millió
ember1 életét követelő világégés. Európa a háborús katasztrófa állapotában volt minden szempontból: az ipari termelés a töredékére esett vissza, elpusztultak a gépek, nem volt nyersanyag. A mezőgazdaság a háborús cselekmények és a munkaerő hiánya következtében szinte termelésképtelen volt.2 Megsemmisültek a kommunikációs vonalak, a vasút, a közút, a hidak nagy része. Elpusztultak a munkaképes férfiak tömegei. A lakosság éhezett, fázott, otthonaik összedőltek vagy megsérültek. Rengeteg volt a volt háborús övezetben a hontalan – a korábban Németország által megszállt területekről, a munkatáborokból és a koncentrációs táborokból tömegesen vándoroltak korábbi otthonaik felé, s 1945 őszétől elindult a Potsdamban elhatározott lakosságcsere is, mely elsősorban németek kitelepítését jelentette Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról.
Európa a szovjet és az amerikai csapatok segítségével szabadult fel a német gőzhenger alól, ami hosszú távra meghatározta az öreg kontinens sorsát. Olyan országok, amelyek
1 oRmoS mária: Németország története a 20. században. A német egységtől a német egységig.
Budapest, 2008, Rubicon Könyvek, 288.
2 Csak Franciaország vonatkozásában a következő adatok állnak rendelkezésre 1944/45-re vo-natkoztatva: az épületek egynegyede megsemmisült, mintegy egymillió család fedél nélkül maradt, az ipari termelés az 1938-as, utolsó békeév teljesítményéhez viszonyítva 38%-ra esett vissza, a mezőgazdasági termelés szintje is hasonlóan alakult. Lásd GAZDAG Ferenc: Franciaország törté-nete, 1945–1995. Budapest, 1996, Zrínyi Kiadó, 15.
Berlin, 1945
3.1. A VILáGHáBORÚT KÖVETő ESZTENDőK 61 hatalmas gyarmatbirodalom vezetőiként3 (Nagy-Britannia, Franciaország) ötven évvel korábban még – mai kifejezéssel élve – globális szereplők voltak, képtelenek voltak megakadályozni a háború kirobbantását, és külső segítséggel tudtak csak véget vetni annak. A térség a történelemben először Európán kívüli nagyhatalmak hatalmi játszmáinak terepévé vált. Annak ellenére, hogy Európa továbbra is a világpolitikai események centruma maradt, gazdaságilag, katonailag és politikailag egyaránt alárendelt szerepre kényszerült; a szuperhatalmak kalkulációinak tárgya, alkuk színtere lett.
A két nagyhatalom az Amerikai Egyesült államok és a Szovjetunió volt. A későbbi események ismeretében nehéz elképzelni, de 1945-ben viszonyuk nem volt egyértelműen ellenséges. Roosevelt amerikai elnök a háborús időszakban a második világháború utáni rendezést még az ún. „négy világcsendőr” együttműködésen alapuló koncepciója alapján képzelte el. A tervnek az volt a lényege, hogy a fő katonai és gazdasági erőket koncentráló államok – az uSA, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Kína – felelősek lennének a háború befejeztével a béke hosszú távú fenntartásáért.4 A fegyverek elhallgatása után azonban a második világháborús antifasiszta koalíció szétesett. Legyőzetett a közös ellenség, amellyel megszűnt az összekötő kapocs a korábban egy oldalon harcoló, de eltérő társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedésű hatalmak között. A terv ellehetetlenülését okozta továbbá, hogy Roosevelt túlbecsülte a szövetségesek, de főleg Nagy-Britannia gazdasági és katonai erejét: a britek kiszorultak Indiából, Palesztinából s később Görögországból.
Megváltoztak a politikai szereplők is. A Roosevelt, Churchill és Sztálin alkotta háborús triumvirátus megszűnt: Roosevelt meghalt, őt Harry Truman követte az uSA elnöki székében, Churchill pedig elvesztette a választásokat, s a második világháborút követő években „magánemberként” politizált.
Az 1945 és 1947 közötti időszak a két nagyhatalom közötti kapcsolatok útkeresésének kora. Azt a tényt, hogy Európa nyugati fele a brit-amerikai érdekszférához, Kelet-Közép- és Kelet-Európa országai pedig a szovjet zónához tartozzanak, senki sem kérdőjelezte meg. A Szovjetunió „birtokon belül” volt az Elbától keletre, hiszen a szovjet csapatok szabadították fel a térséget. Az angolok és az amerikaiak úgy vélték, a Szovjetunió ún.
indirekt uralmat gyakorol majd a térségben, hasonlóképpen az uSA karibi és a britek közel-keleti befolyásához.5 Mivel a győztes hatalmak elfogadták Jaltában a felszabadított Európáról szóló nyilatkozatot, amelyben az aláírók lefektették az érdekszférájukhoz tartozó országokban a demokrácia garanciáit, úgy gondolták, hogy hatékony lépéseket tettek a zóna szovjetizálása ellen. Sajnos, ez a későbbiekben elégtelennek bizonyult.
3 Az angol, a holland, a francia és a portugál gyarmatbirodalom a második világháború végéig jórészt érintetlen maradt. utána azonban fenntarthatatlan volt a régi rend: a gyarmatok hevesen kö-vetelni kezdték függetlenségüket, a háború meglazította a kapcsolatokat az anyaországokkal, a gyar-mattartók meggyengültek. Az Egyesült államok és az újonnan alakult ENSZ is ellenezte magát a gyarmatosítás fogalmát: a fejlett országok demokratikus alapelvei éles ellentétben álltak azzal, hogy egy ország egy másik ország alávetettségében éljen. Gyarmati háborúk sora indult, amely nemcsak az érintett területeken, hanem az anyaországokban is mély nyomokat hagytak: a volt gyarmatokról érkező bevándorlók betelepülését gazdasági és társadalmi hatás kísérte, míg Franciaországban pél-dául komoly belpolitikai hatást is gyakorolt. Lásd részletesen DAVIES, Norman: Európa története.
Budapest, 2001, osiris, 1006–1009.
4 FISCHER Ferenc: A kétpólusú világ, 1945–1989. Tankönyv és Atlasz. Budapest–Pécs, 2005, Dialóg Campus Kiadó, 28.
5 I. m. 59.
Nyilatkozat a felszabadított Európáról
„A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének miniszterelnöke, az Egyesült Királyság miniszterelnöke és az Amerikai Egyesült Államok elnöke tanácskozásokat folytattak országaik népeinek, valamint a felszabadított Európa népeinek közös érde-kében. Együttesen kinyilvánítják kölcsönös egyetértésüket aziránt, hogy a felszabadí-tott Európa átmeneti bizonytalanságának időszakában a három kormány egybehangolt politikájával segíti a náci Németország uralma alól felszabadított európai népeket és a tengely volt európai csatlós államainak népeit abban, hogy sürgős megoldásra váró politikai és gazdasági kérdéseiket demokratikus eszközökkel oldják meg.
Európában a rend helyreállítását és a nemzetgazdasági élet átszervezését úgy kell megoldani, hogy az lehetővé tegye a felszabadított népeknek a nácizmus és fasizmus utolsó maradványainak megsemmisítését és a maguk választotta demokratikus intéz-mények megteremtését. Az Atlanti Charta ama alapelvének megfelelően, amely sze-rint minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar, vissza kell állítani mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkormány-zatát, amely népeket ettől az agresszív nemzetek erőszakkal megfosztottak.
Ama feltételek javítása érdekében, amelyek mellett a felszabadított népek érvénye-síthetik ezeket a jogaikat, a három kormány, valahányszor a körülmények azt meg-követelik, együttesen támogatni fogja bármely felszabadított európai államnak vagy a tengely volt európai csatlós államainak népeit abban,
a) hogy megteremtsék a belső béke feltételeit;
b) hogy szükségintézkedéseket foganatosítsanak az ínséget szenvedő népek meg-segítésére;
c) hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani;
d) hogy elősegítsék ilyen választások megtartását mindenütt, ahol ez szükségesnek mutatkozik.
A három kormány tanácskozni fog a többi egyesült nemzettel és az európai ideigle-nes hatóságokkal vagy más európai kormányokkal, valahányszor az őket közvetlenül érdeklő kérdések megvizsgálására sor kerül.
Ha a három kormány úgy véli, hogy valamely felszabadított európai államban vagy a tengely valamely volt európai csatlós államában a körülmények ilyen eljárást szükségessé tesznek, a három kormány haladéktalanul megtanácskozza a szükséges intézkedéseket, hogy eleget tegyen a jelen nyilatkozatban lefektetett közös felelőssé-gének.
Ezzel a nyilatkozatunkkal újból hitet teszünk az Atlanti Charta elvei mellett, meg-erősítjük az Egyesült Nemzetek nyilatkozatához való hűségünket, valamint azon el-határozásunkat, hogy a többi békeszerető nemzettel együttműködve felépítjük a jog elvein alapuló nemzetközi rendet, amely a békét, a biztonságot, a szabadságot és az emberiség általános jólétét szolgálja.
3.1. A VILáGHáBORÚT KÖVETő ESZTENDőK 63
A II. világháború után kialakult érdekszférákban az uSA és a Szovjetunió a feladataikat és a lehetőségeiket merőben eltérő módon értelmezték. Az Egyesült államok számára a béke legfontosabb garanciája a politikai életben a demokrácia, a gazdaságban a piacgazdaság és a szabad kereskedelem s a hozzá tartozó érdekszférában a „korlátozott hegemónia” volt (mint például Latin-Amerikában). Sztálin számára a biztonságpolitika kulcseleme a klasszikus, birodalmi érdekszféra-politika volt, amelynek keretében, övezetében biztosítani kell a Szovjetunióhoz hasonló politikai erők garantált uralmát s a biztonsági zóna geopolitikai kereteit.6 Belpolitikai összefüggésében Sztálin 1947-ig bizonyos fokú „önmérsékletet”
tanúsított: bár támogatta a görög gerillaháborút és a francia és olasz kommunista pártokat, Kelet-Közép-Európában még nem segítette kizárólagos hatalomra a kommunista erőket (a térség legtöbb országában ebben az időszakban még koalíciós kormányok voltak, bár természetesen az erős kommunista befolyás jelen volt, különösen Lengyelországban), valamint Titót is önmérsékletre szólította fel Jugoszláviában az azonnali proletárdiktatúra bevezetését illetően. A Szovjetunió geopolitikai státusának javítása ügyében azonban kíméletlen volt: Törökországgal szemben területi igényekkel lépett fel azzal a céllal, hogy szovjet katonai támaszpontokat létesíthessen a Boszporuszon; csak Truman követelésére hagyták el csapatai Azerbajdzsánt; az ENSZ Biztonsági Tanácsának felszólítására vonultak ki Észak-Iránból; s még sorolhatnánk a példákat.7
1945–46-ban az Egyesült államok és a Szovjetunió viszonya még tisztázatlan volt. Az amerikai külpolitika ebben az időszakban egyértelműen az „egységes világrend” (One World) álláspontján volt, miszerint külpolitikai kezdeményezéseik során az egész világ spektrumában gondolkodtak. A Szovjetunió lépései azonban túl sok ellenséges üzenetet hordoztak – az amerikai külpolitika alapvetését ezért sürgősen felül kellett vizsgálni.
A fordulat 1947-ben következett be. George F. Kennan amerikai diplomata híres „hosszú távirata”, melyet a szovjet politikai rendszer természetéről még 1946 februárjában írt, 1947 júliusában (irodalmi változatban) „mr. X.” név alatt megjelent a Foreign Affairs című folyóiratban.8 H. Freeman matthews amerikai külügyminisztériumi diplomata a Kennan által azonosított fenyegetés alapján határozta meg azon térségeket, amelyeket potenciálisan szovjet agresszió fenyeget, ezek: Finnország, Skandinávia, Kelet-, Közép- és Délkelet-Európa, Irán, Irak, Törökország, Afganisztán, Szinkiang és Mandzsúria.9 1946/47 telén a
6 I. m. 62.
7 KISSINGER, Henry: Diplomácia. Budapest, 1996, Panem–McGraw–Hill–Grafo, 431–458.
8 Lásd LuKACS, John: George F. Kennan. A Study of a Character. yale university Press, 2009.
9 H. Freeman MATTHEWS-memorandum, „A szovjet irányvonal politikai elemzése a katonai kérdéseket illetően” 1946. április 1. In Foreign Relations, United States, 1946. I. köt.,1169. Idézi KISSINGER, Henry: Diplomácia. Budapest, 1996, Panem–mcGraw–Hill–Grafo, 434.
Midőn a három hatalom ezt a nyilatkozatot közzéteszi, egyben kifejezést ad ama reményének, hogy a Francia Köztársaság ideiglenes kormánya csatlakozhat majd hozzájuk a javasolt eljárásban.”
In Teherán, Jalta, Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Cibulevszkij, B. L. (szerk.). Budapest, 1969, Kossuth Könyvkiadó, 164–166.
brit Attlee-kormány tájékoztatta az Egyesült államokat, hogy 1947 márciusa után képtelen tovább folytatni Görögország és Törökország gazdasági és katonai támogatását a szovjet előrenyomulás megakadályozása érdekében. Az amerikai és a szovjet értékek és érdekek kezdtek súlyosan összeütközni. Mindezek következtében Truman elnök 1947. március 12-én közzétette a később róla elnevezett, de containment (feltartóztatási) doktrínának is nevezett amerikai külpolitikai stratégiát. Elkezdődött a hidegháború.
Az Egyesült államok nemcsak a világháború katonailag győztes hatalmaként érte meg a második világháború végét, hanem – mivel területén nem zajlottak hadi események, s Európa legfőbb hadiszállítójaként is működött – rendkívül megerősödött gazdaságilag is. Az uSA 1940 és 1950 között 50%-kal növelte gazdasági teljesítményét, csökkent a munkanélküliség, az autóipari termelés 1946 és 1955 között évente megnégyszereződött.
Az életszínvonal gyors javulást mutatott, 1949-re az amerikai családok felének volt autója.10 A háború végén sok amerikai közgazdász tartott attól, hogy a háború alatt hihetetlen növekedésnek indult amerikai gazdaság növekedése megáll, sőt, recesszióba süllyed. Mivel azonban Európának továbbra is óriási szüksége volt az amerikai termékekre, hiszen a háborús következmények miatt a termelés beindítása rövid távon lehetetlen volt, a gazdasági növekedés fennmaradt. A problémát nem a kereslet, hanem a fizetőképes kereslet hiánya jelentette.
Az Egyesült államoknak, mint a nyugati értékrend és gazdasági rendszer vezető hatalmának, lehetősége és érdeke is volt, hogy kialakítsa a második világháborút követő nemzetközi gazdasági és politikai rendszert. A nemzetközi gazdasági rendszer kialakítása már jóval a háború vége előtt elkezdődött – 1941 augusztusában Roosevelt és Churchill aláírta az Atlanti Chartát, melyben kötelezettséget vállaltak arra, hogy a háborút követően visszaállítják a világkereskedelem multilaterális rendszerét. Ezen az elvi alapon szervezték meg 1944-ben az Egyesült államok-beli Bretton Woodsban (New Hampshire) azt a nemzetközi konferenciát, mely lefektette annak a dolláralapú nemzetközi pénzrendszernek az alapjait, amely egészen a hetvenes évek elejéig biztosította a részes valuták stabilitását.
A nemzetközi pénzügyi rendszer kapcsolódó eleme volt a Nemzetközi Valutaalap11 (International Monetary Fund, IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank12 (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD, azaz Világbank). Az IMF eredeti feladata a különböző valuták közötti átváltási arányok szabályozása, valamint az országok között felmerülő fizetési nehézségek kezelése volt. A Világbankot arra a célra hívták életre, hogy a háború sújtotta országok számára az újjáépítéshez nyújtson segítséget, s később legfőbb feladata a világ legszegényebb országainak fejlesztése lett.13
1947-ben pedig – az eredetileg egy világkereskedelmi szervezet kialakítására vonatkozó tervek időleges feladásával – megalakult a Nemzetközi Kereskedelmi és
10 Az adatokat lásd a Library of Congress kutatási részlegének honlapján: http://countrystudies.us/
united-states/history-114.htm
11 A Nemzetközi Valutaalap honlapja www.imf.org
12 A Világbank honlapja www.worldbank.org
13 Ez az intézményrendszer megváltozott feladatkörrel, de a mai napig fennáll. Tevékenységét je-lentős kritika övezi mind politikai (antiglobalizációs mozgalmak), mind pedig közgazdászszakmai szempontból. Lásd STIGLITZ, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág Kiadó.
3.1. A VILáGHáBORÚT KÖVETő ESZTENDőK 65
Truman üzenete a Kongresszushoz, Washington, 1947. március 12.
„…Az Egyesült államok külpolitikájának elsődleges célja olyan feltételek megte-remtése, amelyek között mi és más nemzetek kialakíthatjuk a minden kényszertől mentes életmódot. Ez volt a Németország és Japán elleni háború alapvető tétje. Olyan országok felett arattunk győzelmet, amelyek arra törekedtek, hogy akaratukat és élet-módjukat rákényszerítsék más nemzetekre.
A kényszertől mentes nemzetek békés fejlődésének biztosítása érdekében az Egye-sült államok vezető szerepet vállalt az EgyeEgye-sült Nemzetek felállításában. Az EgyeEgye-sült Nemzetek rendeltetése, hogy valamennyi tagjának lehetővé tegye a tartós szabadságot és függetlenséget. Nem fogjuk azonban céljainkat megvalósítani, ha nem vagyunk hajlandók segíteni a szabad nemzeteket szabad intézményeik és nemzeti integritásuk fenntartásában az agresszív mozgalmakkal szemben, amelyek arra törekszenek, hogy a totalitárius rendszert kényszerítsék rájuk. A szabad nemzetek megsegítése nem je-lent többet, mint annak nyílt elismerését, hogy a totalitárius rendszereknek a szabad népekre közvetlen vagy közvetett agresszióval való rákényszerítése aláássa a nemzet-közi béke és ennélfogva az Egyesült államok biztonságának alapjait. […]
Meggyőződésem, hogy segítségünknek elsősorban gazdasági és pénzügyi segély formájában kellene megnyilvánulnia, amely elengedhetetlenül szükséges a gazdasági stabilitáshoz és a politikai intézmények szabályszerű működéséhez.
A világ nem változtathatatlan, és a status quo nem szent és sérthetetlen. De nem engedhetjük a status quónak ilyen kényszerítő módszerekkel vagy a politikai beszi-várgás ürügye alatt való megváltoztatását, ami az Egyesült Nemzetek Alapokmányá-nak megsértését jelenti. Azáltal, hogy segítjük a szabad és független nemzeteket sza-badságuk fenntartásában, az Egyesült államok érvényt szerez az Egyesült Nemzetek Alapokmánya elveinek. […]
A totalitárius rendszerek csírái a nyomorúságból és szükségből táplálkoznak.
A szegénység és [a] polgárháború rossz földjében terjednek el és növekszenek. Telje-sen akkor fejlődnek ki, amikor a népben kihal a jobb jövőbe vetett remény.
Nekünk életben kell tartani ezt a reménységet.
A világ szabad népei ránk számítanak, hogy támogatjuk őket szabadságjogaik fenntartásában.
Ha bizonytalan magatartást tanúsítunk vezető szerepünkben, veszélybe sodor-hatjuk a világ békéjét – és bizonyosan veszélybe fogjuk sodorni saját nemzetünk jólétét is.
Az események gyors alakulása nagy felelősséget rakott a vállunkra.
Bízom abban, hogy a Kongresszus egyértelműen szembenéz ezzel a felelős-séggel.”
HALMOSy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1945–1982. Budapest, 1985, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 119–125.
Vámtarifa Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade, GATT). A GATT14 célja a vámcsökkentés és a nemzetközi kereskedelem átláthatóságának megteremtése (nem vámjellegű kereskedelmi korlátozások visszaszorítása) volt.15
Az Egyesült államok kezdeményezte a világpolitika intézményeinek kialakítását is.
A Népszövetség utódjaként, még a második világháború során elindult egy olyan globális szervezet előkészítése, melynek legfőbb célja a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, a nemzetek közötti kapcsolatok fejlesztése, a gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbará-ti jellegű nemzetközi feladatok megoldása, az emberi jogok védelme. Az 1945 februárjában lezajlott, több szempontból rendkívül fontos döntésekre jutó jaltai konferencián Roosevelt, Churchill és Sztálin megegyeztek a kialakítandó szervezet működésének alapelveiben, áp-rilisban San Franciscóban összeült az alapokmányt előkészítő konferencia, s ugyanott 1945.
június 26-án alá is írták az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányát. Az ENSZ, bár a világ népei közötti kooperáció elősegítésére hozták létre, néhány hónappal később már a készülődő hidegháború jegyében a szovjet–amerikai viták legfőbb színterévé vált.
14 A GATT 1994-ben alakult nemzetközi szervezetté a Világkereskedelmi Szervezet (Word Trade Organisation, WTO) formájában.
15 Lásd CAmERoN, Rondo: A világgazdaság rövid története. Budapest, 1998, Maecenas köny-vek–Talentum Kft., 437–440.
Harry Dexter White (USA) és John Maynard Keynes (UK) a Bretton Woods-i konferencián, 1944