Az 1960-as évek szakpolitikája: a közös agrárpolitika

1. táblázat: Gazdasági növekedés a GDP százalékában, 1960–1973.¹¹

Gazdasági növekedés a GDP százalékában 1960–1967 1968–1973

Belgium 4,6% 5,3%

Franciaország 5,5% 5,2%

Németország 3,8% 5,0%

olaszország 5,6% 4,9%

Luxemburg 2,8% 5,5%

Hollandia 4,6% 5,1%

5.2. Az 1960-as évek szakpolitikája: a közös agrárpolitika

A mezőgazdaság minden fejlett ipari országban állami támogatásban részesülő ágazat.

Ennek több oka van. Egyrészt a mezőgazdaság a természeti viszonyoknak erősen ki-tett tevékenység, amely nem feltétlenül minden évben jövedelmező a termelők számára.

Másrészt, a mezőgazdasági népesség jövedelemtermelő képessége általában elmarad más ágazatok (ipar, szolgáltatás) jövedelmi viszonyaitól, s ez különösen igaz volt az ötve-nes-hatvanas évek Nyugat-Európájában. Harmadszor, a mezőgazdaság stratégiai ágazat is: egy térség legalább részleges önellátását katonai-biztonságpolitikai szempontból is biztosítani szokták.

A nyugat-európai mezőgazdaság több szempontból is elmaradott volt a hatvanas évek-ben a világgazdaság vezető mezőgazdasági termelőitől: az elaprózott birtokstruktúra, a cse-kély mértékű gépesítés megdrágította a termelést.

Már az EGK-t létrehozó Római Szerződés 39. cikke megfogalmazta a hatok céljait a közös agrárpolitika területén: a mezőgazdasági termelés ésszerűsítése és a termelékenysé-gének növelése, megfelelő életszínvonal fenntartása az agrárszektorban dolgozók számára, az agrárpiacok stabilizálása és az agrártermékek elfogadható áron történő biztosítása a fo-gyasztóknak.¹²

A közös agrárpolitika létrejötte azonban csak francia nyomásra valósulhatott meg. Az egyes tagállamok mezőgazdasági érdekei ugyanis különbözők voltak. A francia mezőgaz-daság már az 1950-es évek végére többet termelt, mint amennyit a saját piacán értékesíteni tudott volna. Ezért Franciaország a mezőgazdasági termékeinek szeretett volna piacot sze-rezni. A francia mezőgazdasági termékeknek azonban csak olyan exportpiac felelt meg, ahol a világpiacihoz képest magasabb áron lehet értékesíteni, világpiacra történő értékesítés esetén pedig megfelelő exporttámogatásra lett volna szüksége a francia mezőgazdasági ter-mékeknek. De Gaulle, háta mögött a francia vidék agrárlobbijával, a fentieknek megfelelő megoldást keresett országának az integrációs kereteken belül. A mezőgazdasági szektor az NSZK esetében nem volt akkora, mint a franciáknál, és annak ellenére, hogy az NSZK is tá-mogatta az agrártermelőit, mégis állandó élelmiszerimportra szorult. A franciák feltett

szán-11 oECD statisztika In TSoUKALIS, Loukas: The new European economy revisited. 1997, Oxford university Press, 16.

12 EGK-t létrehozó Római Szerződés 39. cikk. Az Európai Közösség Alapító Szerződése.

Róma, 1957. március 25. http://www.euvonal.hu/kulugy/upload/M_26/rek5/3.doc

déka volt, hogy betörnek a német piacra, termékeik azonban nem voltak versenyképesek a külső országok, például az Amerikai Egyesült államok olcsóbb termékeivel szemben.¹³

Sicco Mansholt, aki ekkor az Európai Bizottság mezőgazdasági biztosa volt, korábban holland mezőgazdasági miniszter, és aki a közös agrárpolitika (KAP) szülőatyjaként vonult be a történelembe, a franciák álláspontjával sok mindenben nem értett egyet. A franciáknak is megfelelő, de a piaci mechanizmusoktól nem túlságosan elszakadó köztes megoldást ke-resett, amely a közösségi agrárpiaci beavatkozást még egy olyan szinten valósítaná meg, amely a külső partnerek előtt sem zárja be az EGK agrárpiacának kapuit. Mansholt a közös mezőgazdasági politikai irányítását a Bizottságban képzelte el, és nem szerette volna, hogy a KAP működése kormányközi alkuk eredményeképpen valósul meg. De Gaulle számára azonban ez már a nemzetekfelettiség érvényesülését jelentette volna, így ő a Tanács meg-növekedett hatáskörét szorgalmazta az agrárpolitikában is.¹⁴

Az igazi csatát azonban nem Mansholt és De Gaulle, hanem Adenauer és De Gaulle vívták meg. Az 1958-tól 1962-ig tartó időszak a németek és franciák alkudozásairól szólt, és tétje valójában a francia agrárlobbi és a német ipari lobbi érdekeinek összeegyeztetése volt. A többi négy tagállam tulajdonképpen csak e két ország döntései következtében ki-alakult kész helyzeteket kényszerült elfogadni. Az alkufolyamatnak tehát a KAP csak az egyik eleme volt. De Gaulle ugyanis a vámunió megvalósítását is a közös

mezőgazdasá-13 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Boulder London, Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers, 94.

14 I. m. 96.

Sicco Mansholt, 1962

5.2. AZ 1960-AS ÉVEK SZAKPOLITIKáJA: A KÖZÖS AGRáRPOLITIKA 125 gi politika létrejöttétől tette függővé. A németek számára a vámunió megvalósítása olyan cél volt, melyért készek voltak kompromisszumokat kötni. A kompromisszumkészségeket mindkét oldalról segítette a hatvanas évek elején kialakult francia–német baráti viszony. Így az NSZK végül elfogadta a közös agrárpolitika francia igényeknek megfelelő változatának a megvalósítását.

Az 1962 elején beindított és 1968-ban végleges formát öltő agrárpiaci mechanizmus alapja a közös ár volt. Az Európai Bizottság minden évben a mezőgazdasági termékek több -sége esetében (a burgonya esetében például nem) megállapította a közös, ideálisnak tekin -tett árszintet. Ez az ár kezdetben messze meghaladta a világpiaci árat annak érdekében, hogy a termelők megfelelő jövedelemhez jussanak. A belső piacon, amennyiben például túltermelés következtében az árak túl alacsonyan alakultak a piacon, a Közösség az ún.

intervenciós felvásárlások segítségével feltornázta a közös ár szintjére a piaci árat. Ameny -nyiben kevés termék jelent meg a piacon, a közösségi tartalékokból vagy külföldről piacra dobott áru segítségével állította be az ideális árszínvonalat.

A külföld esetében közösségi támogatás nélkül, a közös árszint magas volta következ -tében, versenyképtelenek lettek volna az európai termékek. Amennyiben egy termelő kül -piacon akarta termékét értékesíteni, a világpiaci árat számára közösségi forrásokból egészí -tették ki (exporttámogatás). Amennyiben egy termék külpiacról érkezett, ebben az esetben speciális „vámot” alkalmaztak: a beérkező termék árától függetlenül ugyanis a fizetendő

„vám” mértékét úgy határozták meg, hogy az a közös árszintet elérje. Ezt a speciális vámot agrárlefölözésnek nevezték.

A KAP biztosította az agrártermelők megélhetését és az élelmiszerellátás biztonságát, de már előre minden szakember látta, hogy hosszú távon fenntarthatatlan rendszer jött lét -re. A költségei exponenciálisan növekedtek, a termelőket állandó túltermelésre késztette, amely a földek túlvegyszerezéséhez, környezeti károkhoz is vezetett, s később nemzetközi kereskedelmi konfliktusokat is okozott.

A közös mezőgazdasági politika tehát egy olyan rendszert hozott létre, amely a gazdaság egy ágazatát tartósan kiszakította a világpiaci folyamatok hatásai alól. Ennek azonban ára volt, melyet egyrészt a tagállamok hozzájárulásaiból,¹⁵ másrészt a fogyasztók által fizetett magasabb árakból lehetett fedezni.

Az Amerikai Egyesült államok annak ellenére, hogy a saját érdekei ezzel ellentétesek voltak, mégsem szállt nyíltan szembe az EGK tagállamaival a KAP miatt. Ennek oka az volt, hogy az uSA úgy vélte, hogy a közös mezőgazdasági politika körüli viták során kiala -kult tagállami ellentétek olyan feszültségeket szülhetnek, melyek a még igen fiatal integrá -ciós struktúrák jövőjét is veszélybe sodorhatják. Az Amerikai Egyesült államok számára az integrációs folyamat további folytatódása volt az elsődleges szempont, ehhez pedig engedni kellett a francia agrárlobbinak.¹⁶

A KAP működése következtében a közösség a legtöbb mezőgazdasági termékből né -hány év alatt önellátóvá vált, és világpiaci exportját is jelentős mértékben növelte. Ennek ellenére hamar felszínre kerültek a közös mezőgazdasági politika anomáliái. A garantált

15 A hatok 1962-ben létrehozták az Európai Mezőgazdasági és Orientációs Garanciaalapot, amely-nek garancia szekciója az intervenciós politikát, orientációs szekciója a struktúrapolitikát volt hivatott finanszírozni.

16 I. m. 96.

közösségi felvásárlás következtében számos termékből a túltermelés miatt eladatlan kész -letek halmozódtak fel. A végsőkig fokozott termelés következtében a környezetvédelmi szempontok háttérbe szorultak, és a termelők nem igazán foglalkoztak a termelékenység növelésével és a birtokszerkezet korszerűsítésével sem. A KAP finanszírozása, amely a kö -zösségi költségvetés mintegy kétharmadára rúgott szintén előrevetítette, hogy a tagállamok közötti feszültségforrás lesz a KAP fenntartása. Mindezekkel a közös mezőgazdasági po -litika kidolgozója, Sicco Mansholt már az elején is tisztában volt, de a reformcsomagját csak 1968-ban terjesztette be a Tanácsnak. Ebben a reformtervezetben egy tízéves időszak cselekvési programját fogalmazta meg. A mezőgazdaság, 1980 elnevezésűtervezet szerint az ártámogatásokra épülő rendszer helyett a termelőket a termelékenységnövelésre kell ösz -tönözni, a mezőgazdaságban dolgozók létszámát mintegy ötven százalékkal csökkenteni, és a birtokszerkezeten oly módon javítani, hogy növekedjen a nagyobb birtokok aránya a kisbirtokokhoz képest. Mansholt elképzeléseiből az 1970-es években azonban nem sok va -lósult meg, és egészen az 1990-es évekig várni kellett a KAP valódi reformjára.