a Római Szerződések
6. Az útkeresés évei – 1969–1979
6.5. Bővítés és külkapcsolatok
is ez a francia szuverenitás egy részének Brüsszelbe történő transzportját jelentette. Így az állandó titkárság felállítása már nem is szerepelt a javaslatok között.
Ennek ellenére a hatok 1970-ben elfogadták a javaslatot, és elhatározták, hogy rendsze -resen találkoznak a külpolitikai ügyek megtárgyalása céljából. A Davignon-terv alapján létrehozott ún. Európai Politikai Együttműködés (EPC)31 egészen a kilencvenes évek ele -jéig a tagállamok külpolitikai együttműködésének az intézményes kerete maradt. Az EPC nem jelentett valódi közösségi politikát, létrehozása mégis az első lépcsőfok volt a közös külpolitika kialakításához, hiszen a külpolitika terén eddig működő tagállami bilaterális egyeztetéseket a hetvenes évektől felváltotta a hatok, majd a kilencek hatékonyabb multi -laterális egyeztetése és közös állásfoglalások kialakítása. Ahogy Gazdag Ferenc rámutat:
„az Európai Politikai Együttműködés már indulásában is inkább volt eljárási, mint intéz -ményi modell, s az EK intézményein kívül állt”.32A tagállamok mindig a soros elnökséget betöltő országban tanácskoztak. Így történhetett meg például, hogy „az EPC keretén belüli egyeztetésre délelőtt Koppenhágában (ha Dánia volt éppen a soros elnök) került sor, majd a külügyminiszterek elrepültek Brüsszelbe, hogy délután a közösségi ügyekről a Tanácsban döntsenek”. 33 Az EK egységesebb külpolitikai fellépésének első jelei közt megemlíthető az EBEÉ értekezleten történő egységesebb fellépés, valamint olyan nyilatkozatok, melyeket a közel-keleti kérdés békés rendezésére vagy a dél-afrikai népirtás elítélésére az EPC keretein belül együttesen tettek a tagállamok. Európai Politikai Együttműködés szerény eszközei mutatkoztak meg ugyanakkor az afganisztáni háborúban.34
6.5. Bővítés és külkapcsolatok
1970-ben megkezdődhettek a csatlakozási tárgyalások Nagy-Britanniával, Írországgal, Dá -niával és Norvégiával. A tárgyalások kormányközi konferenciák keretei között zajlottak, de a hatok egymás között is tárgyaltak a bővítésről, és kiemelt szerepet kaptak a hagyományos diplomáciai találkozók is.
A brit csatlakozás esetében például a brit–francia találkozóknak és ezen belül is a Heath- és Pompidou-egyeztetéseknek különös jelentősége volt. A franciák és a másik öt tagállam is támogatta Nagy-Britannia csatlakozását, a csatlakozási tárgyalások sikeressége azon-ban nem volt garantálható.35 A brit csatlakozást „már háromszor” gátló tényezők közül sok ugyanis a hetvenes évek elején is létezett.
A legjelentősebb feszültségforrás most is a KAP volt. Nagy-Britannia ugyanis számos mezőgazdasági terméket olcsón hozott be a korábbi gyarmatairól. Annak ellenére, hogy a nemzetközösségi kapcsolatok jelentősége a brit élelmiszerimportban folyamatosan csök -kent, a Nemzetközösség országaiból behozott mezőgazdasági termékek a hetvenes években
31 European Political Cooperation (EPC).
32 GAZDAG Ferenc: Az európai integráció és külpolitika. Budapest, 2005, osiris, 215.
33 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Boulder London, Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers, 143.
34 Erről bővebben Lásd HILL, Christopher–SMITH, Karen E. (szerk.): European Foreign Policy.
Key documents. European Parliament. Secretariat, 2002, 259.
35 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Boulder London, Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers, 135.
is számottevő tételt képviseltek az élelmiszer-behozatalban. A konkrét gazdasági érdekeken túl ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartása a brit külpolitika birodalmi elemének tovább -élését is szimbolizálta. Az új-zélandi vajimport, amely a teljes brit vajfogyasztás 40%-át tette ki, például olyan fontos ügynek bizonyult, amelyre a szigetország átmeneti mentessé -get alkudott ki magának. A franciák természetesen csak annak fejében mentek bele hasonló alkukba, ha Nagy-Britannia cserébe a KAP finanszírozásában megfelelő szerepet vállal.
Ez utóbbi volt a másik olyan terület, amelynek kapcsán heves viták alakultak ki a bri -tek és a franciák között. A garantált felvásárlásokra és agrárlefölözésre építő KAP ugyanis nem kedvezett a briteknek. A brit gazdaságban ugyanis egyre kisebb részt tett ki a mező -gazdasági ágazat, és a termelés struktúrája is olyan volt, hogy vagy magasan fejlett, vagy nagyon elmaradott régiók jellemezték. A mezőgazdasági termékekből behozatalra szoru -ló Nagy-Britanniának tehát EK-tagként az importvámok miatt le kell mondania az Eu -rópán kívüli olcsó élelmiszerimportról, és megnyitnia a kapuit a drágább tagállami áruk előtt. Mivel a brit gazdaságban a mezőgazdasági ágazat nem számottevő, ezért nem tud részesülni elegendő mértékben a KAP forrásaiból. Kompromisszumos megoldásként az Európai Közösség végül is átmeneti időszakokat engedélyezett a briteknek egyes ter -mékekre vonatkozóan addig, amíg teljes mértékben átveszik a közösségi szabályokat.
Nagy-Britannia ugyanakkor beleegyezett, hogy az EK költségvetéséhez egyre növekvő mértékben járul hozzá. Ez a hozzájárulás a hetvenes évek végére a teljes EK költségve -tésének mintegy egyötödét jelentette. A kompromisszum rövid életűnek bizonyult: a brit költségvetési hozzájárulás ügye az Európai Közösség és a szigetország összetűzéseinek évekig meghatározó témája maradt.
A halászat volt a csatlakozási tárgyalások másik olyan területe, amely kapcsán Nagy-Bri -tanniának, de a többi csatlakozásra váró országnak, így Norvégiának, Írországnak és Dáni -ának is érdekeltségei voltak. Ezért a hatok úgy döntöttek, hogy egy újabb bővítés előtt ezt a területet is „még maguk között” szabályozzák. Így megegyeztek abban, hogy az uniós halászok a part menti vizeket kivéve – melyek továbbra is a helyi halászat területei – hozzá -férhetnek a közösség, így más tagállamok vizeihez. Ez a döntés a brit halászok körében ha -talmas felháborodást váltott ki, de a többi északi csatlakozó ország ellenállásába is ütközött, úgyhogy a hatoknak hamarosan módosítani kellett a közös halászati politikán.36
Az 1961 óta terítéken levő, de a hetvenes évek elején valós közelségbe kerülő brit bőví -tés, a szigetország és a többi tagállam közvéleményét, politikai elitjét és elemzőit is vitákra sarkallta. A korábban kormányon, ekkor ellenzékben levő munkáspárti Wilson élesen bí -rálta a miniszterelnököt a nemzetközösségi preferenciák feladásáért. Nagy-Britanniában a tagság ellen, de mellette is rendszeresen tüntettek. A többi európai ország sajtója pedig már a francia–német tengelyen létrejött EK jövőjének esélyeit latolgatta.
A csatlakozás végül a francia–brit politikai alku következtében jöhetett létre. A brit gaz -daságnak szüksége volt a közös piacra, Pompidou pedig européer politikusként, valamely jelentős történelmi feladat végrehajtójaként szeretett volna távozni Franciaország éléről.37 A franciák beleegyzését a megváltozott körülmények is alátámasztották. A brit csatlakozás
36 1976-ban az EK-tagállamok, a nemzetközi szabályozással összhangban 12 tengeri mérföldről 200 mérföldre tolták ki a tengereik hasznosításának határát. Lásd Közös Halászati Politika (Common Fisheries Policy) http://ec.europa.eu/fisheries/cfp_en.htm
37 Pompidou ekkor már tudta, hogy súlyos betegségben szenved.
6.5. BőVÍTÉS ÉS KÜLKAPCSOLATOK 153 harmadik felvonásának idejére ugyanis a vámunió már megvalósult, a KAP pedig már mű -ködő rendszere volt az európai integrációnak. Nem kellett tehát attól tartani, hogy a britek belépésük után saját érdekeiknek megfelelően átformálják az integrációt. A két politikus, Pompidou és Heath teljesen eltérő motivációkkal azonos célt kívánt elérni. Az már csak a történelem paradoxona, hogy valójában az európai egységről nagyon hasonló nézeteik vol -tak. Egyikük számára sem volt elfogadható egy olyan nemzetek feletti Európa létrehozása, ahol a döntéshozatal az államok szuverenitásának szupranacionális intézményekbe való át -ruházásával történik.
Willy Brandt ebben a folyamatban most nem volt főszereplő, számára ugyanis a franciák támogatása az NDK-val és a keleti blokkal kialakított újfajta viszony miatt volt elsősor -ban fontos. A csatlakozási tárgyalások végkimenetelét tekintve azon-ban a többi tagállam -mal együtt nyomást gyakorolt a franciákra azzal, hogy kinyilvánította, hogy még egy „De Gaulle-i vétó” nem történhet meg az EK történetében. A brit csatlakozási tárgyalásokat 1972 januárjában sikerült lezárni, és Edward Heath konzervatív brit miniszterelnök aláírta Nagy-Britannia csatlakozási szerződését.
Az ír, dán és a norvég csatlakozási tárgyalások a brit tárgyalásokkal párhuzamosan zaj -lottak. A három ország eltérő fekvése, érdekei szintén különböző pontokon eredményeztek vitákat, feszültségeket. A lakosság azonban a három országban eltérően viszonyult a csatla -kozáshoz, amely az 1972-ben tartott referendumokban is megmutatkozott.
Írország esetében volt a legerősebb a csatlakozás támogatása. Az ír tagság melletti két legfontosabb érv ugyanis gazdasági szempontból a perifériastátusból közösségi segítséggel történő felemelkedés, valamint az ország Nagy-Britannia mellé egyenlő és független euró -pai országgá emelkedése olyan célok voltak, amely egységbe kovácsolta az ír nemzetet, így a népszavazáson a résztvevők 80%-a mondott igent a tagságra.
A skandináv országok esetében nem beszélhetünk ilyen széles körű támogatottságról több okból kifolyólag sem. Egyrészt ahogy arról a negyedik fejezetben is írtunk, a skandi -náv országok az egymás közötti kapcsolataikat mindig is előtérbe állították a tágabb európai összefogással szemben. Az ötvenes évek eleje óta az Északi Tanács keretén belül működtek együtt, ezenkívül a hatvanas évek elején gazdasági együttműködésük szervezetéül az EF -TA-t választották, amely szabadkereskedelmi társulásként működött. A skandinávok tervei között szerepelt egy szorosabb regionális gazdasági integráció, egy északi vámunió kiala -kítása is. A megvalósítás legfőbb akadálya azt volt, hogy az északi államokat a biztonság -politikai kérdések megosztották. Dánia, Norvégia NATO-tag, Svédország semleges ország volt, míg Finnország speciális kapcsolatot tartott fenn a Szovjetunióval. A Nordek végül a finnek miatt nem jött létre, azonban maga a kísérlet annak a bizonytéka volt, hogy a skandi -návok történelmi, kulturális sajátosságaik miatt elsősorban az északi országokkal szerettek volna egy magasabb gazdasági integrációs szintet megvalósítani, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem jöhet létre, fordultak az EK-csatlakozás felé.38
Ezenkívül a skandináv lakosságnak mindig is szkeptikus véleménye volt a nemzetek feletti, központosított intézmények hatékonyságáról, és gyanakvással szemléltek minden
38 A skandináv államok a hatvanas években az EGK-hoz hasonló északi regionális gazdasági együttműködés létrehozásáról tárgyaltak. 1969-re aláírták a Nordek Szerződést. A szerződést azonban Finnország a Szovjetunióval fenntartott viszonya miatt nem ratifikálta. Dánia ezután az EK-csatlako-zás mellett döntött, és így Svédország, Norvégia és Izland sem ratifikálta a szerződést.
szupranacionális törekvést a közös Európában. Az északi országok számára a skandináv szolidaritás sokszor erősebb kötődésnek bizonyult, mint európaiságuk.
A norvégok esetében az említett tényezőkön túl a csatlakozás elutasítását három fő té -nyező okozta. Egyrészt a későn, a 20. század elején létrehozott fiatal norvég nemzet erős nemzeti tudata ellene hatott a szuverenitás közösségi intézményekbe történő átruházása.
Másrészt a kutatások eredményei alapján a hetvenes évek elején már köztudomású volt, hogy az ország hatalmas kitermelhető kőolajkészletekkel rendelkezik, amely az EK-kere -teken kívül is biztosíthatja a norvég gazdaság növekedését. Harmadrészt Norvégiának nem volt érdeke a közös halászati politikában történő részvétel sem. A halászati és más mező -gazdasági lobbicsoportok aktív EK-ellenes kampányának következtében végül az 1972-es referendumon a nem válaszok kerültek többségbe, melynek következtében a norvég mi -niszterelnök is távozni kényszerült posztjáról.
Dániában viszont a gazdasági érdek – például, hogy a közelgő brit tagsággal Dánia egyik legjelentősebb exportpiaca is EK-n belülre kerül – elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a népesség nagyobb része igent mondjon a csatlakozásra.
1973. január elsejével tehát három országgal kilenctagúra bővült az Európai Közösség.
Az EK támogatottsága azonban belülről sem volt elég erős. Ezt a bővítés kapcsán szintén 1972-ben tartott francia népszavazás is megmutatta, hiszen a várt elsöprő többség helyett csupán a népszavazáson részt vevők 61%-a támogatta a bővítést, amely igen nagy pofon volt a még hatalomban levő Pompidou elnöknek.39
A következő pofon a szigetországból érkezett. A brit választásokon 1974-ben a Mun -káspárt szerzett többséget, és a korábban már miniszterelnök Harold Wilson ismét átvette a kormányrudat. Wilson visszatérése után rögtön kezdeményezte a csatlakozási feltételek újratárgyalását, amely az egyes mezőgazdasági termékekre kapott átmeneti időszakok meg -hosszabbítását, valamint a brit költségvetési hozzájárulás csökkentését jelentette. Nagy-Bri -tanniának sikerült e célokat többé-kevésbé elérni, mert a tagállamok konstruktívan álltak a brit törekvések megvalósításához. Attól tartottak ugyanis, hogy az újratárgyalás miatt ki -alakult konfliktus mély válságba sodorhatja az egész EK-t. A költségvetési hozzájárulás csökkentéséről történő tárgyalást ugyanakkor egy későbbi időpontra halasztották, és annak mértékét sem határozták meg.40 Pártja baloldali szélsőséges csoportjainak nyomására a brit miniszterelnök, Wilson arra is rákényszerült, hogy a brit tradíciókkal szöges ellentétben áll -va, népszavazást tartson a brit tagság folytatásáról. Ez volt az első (és egyelőre utolsó) euró -pai integrációs ügyben tartott népszavazás Nagy-Britannia történetében.41 A kérdés, melyet feltettek a brit állampolgároknak, a következőképpen hangzott: „Egyetért azzal, hogy az Egyesült Királyság az Európai Közösség tagja maradjon?” Az ellenzékben levő, konzer -vatív Edward Heath, a brit belügyminiszter Roy Jenkins, de a konzervatív párt újdonsült vezetője Margaret Thatcher is az EK-tagság mellett kampányolt.42
39 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Boulder London, Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers, 143.
40 Egy ún. korrekciós mechanizmust ugyan bevezettek 1976-ban az ERFA működésében, de ennek hatása Nagy-Britannia hozzájárulásának csökkentésére jelentéktelen volt.
41 A brit parlamentáris rendszerben nincs hagyománya a népszavazásnak, és ennek megfelelően Nagy-Britanniában igen ritkán tartanak népszavazást.
42 BBC on This Day 1950–2005. http://news.bbc.co.uk/onthisday/hi/dates/stories/june/6/
newsid_2499000/2499297.stm.
6.5. BőVÍTÉS ÉS KÜLKAPCSOLATOK 155
Az intenzív kampány eredményeképpen, 1975-ben a brit polgárok többsége az integráci -ós tagság megtartása mellett voksolt, amely enyhülést hozott a kialakult helyzetben. Európa megmenekült egy újabb egzisztenciális válságtól.
A hetvenes évek nemcsak az EK első bővítésének időszaka, hanem a közösség külkap -csolatai intenzifikálódásának a periódusa is. Amíg az ötvenes évek végén és a hatvanas években a hatok leginkább a gazdasági integráció alapjainak, a vámuniónak a kialakításával voltak elfoglalva, addig a hetvenes években a tagállamok kifelé irányuló kapcsolatrendsze -rének a megteremtése is célkitűzéssé vált. Az 1973-ban kilencekké bővült EK új helyzetet teremtett: megindult a hatvanas években még versenytársszervezetet jelentő EFTA fokoza -tos kiürülése. Nagy-Britannia EK tagságával ugyanis az EFTA a vezető államát vesztette el. A megmaradt EFTA-tagállamokkal újfajta viszonyt alakított ki az Európai Közösség;
kétoldalú szabad kereskedelmi megállapodásokat kötött velük.
1975-ben az Európai Közösség az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni43 országokkal együttműködési szerződéseket kötött, melyek aszimmetrikus kereskedelmi megállapodá-sok44 és segélyek nyújtását jelentették. Ez volt az ún. I. Loméi Konvenció, melyet ezután
43 Az ún. APC országok (African, Caribbean and Pacific countries).
44 Az aszimmetrikus kereskedelmi megállapodás azt jelentette, hogy az EK egyoldalúan megnyi-totta piacait az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országok előtt.
1. térkép: Kilencek, 1973
ötévenként újabbak követtek, jelentőségük pedig abban rejlik, hogy a Lóméi Konvenciók képezik az alapjait az EK és a fejlődő országok között kialakult kapcsolatrendszernek.45 Eh-hez hasonló társulási megállapodásokat kötött a hetvenes évek végén az EK a nem európai országokkal, így Tunéziával, Marokkóval, Algériával, Egyiptommal, Libanonnal, Jordániá-val is.46
Az EK külkapcsolatai kibővülésének további lendületet adott, hogy három olyan európai mediterrán országban is politikai fordulat következett be, melyek már korábban jelezték csatlakozási szándékukat az Európai Közösséghez. Portugáliában az 1974-es szegfűk for-radalma megdöntötte Salazar utódjának diktatúráját. Spanyolországban Franco tábornok halálával 1975-ben véget ért a spanyol katonai diktatúra korszaka, és I. János Károly király a demokrácia visszaállítását kezdte meg. Görögországban Papadopulosz ezredes diktatúrá-ja 1974-ben ért véget, amikor a görögök népszavazás keretében a köztársasági államforma mellett döntöttek.
Csatlakozásuk eddigi legfőbb akadálya, a diktatórikus berendezkedésük ezzel meg-szűnt. A hetvenes évek közepén Görögország, majd Spanyolország és Portugália is felvé-telét kérte az Európai Közösségbe, és az évtized végén meg is kezdődtek velük a csatla-kozási tárgyalások.
45 1980-ban és 1985-ben öt évre majd 1990-ben 10 évre kötöttek ilyen egyezményt.
46 BALÁZS Péter: Az Európai Unió külkapcsolati rendszere és Magyarország. Budapest 1996, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 51.
Margaret Thatcher, az ellenzékben levő Tory Párt vezetője a következőképpen kommentálta az 1975-ös referendum eredményeit:
„Az emberek amellett voksoltak, hogy megtartsák a helyüket Európában és Európán keresztül a világban is. A világos és egyértelmű üzenetük az, hogy a nemzetben még mindig jelen van az új kihívásoknak való megfelelés szándéka, amely jelentős erő, és amely lehetővé teszi, hogy Britannia ismét naggyá váljon.”
„Másképp kifejezve: a referendumnak alapvető jelentősége van. Megismételte azt az üzenetet, amely az utóbbi két parlamenti választáson is elhangzott, nevezetesen, hogy a britek nagy többsége a megfontoltságot tartja a haladás vezérelvének.”
„A szélsőséges baloldaliak megbuktak. 1975. június 5. számukra egy csapás, en-nek ellenére folytatják majd a megosztó politikájuk népszerűsítését a mi országunk-ban. Ez az ő missziójuk. Nem szabad azonban engedni, hogy sikerre vigyék ezt a missziót.”
Our chance in Europe. Margaret Thatcher üzenete a EK csatlakozás kapcsán megtartott népszavazás-ról. 1975. június 6. Conservative Monthly News, June/July 1975. Margaret Thatcher Foundation.
http://www.margaretthatcher.org/speeches/displaydocument.asp?docid=102705
6.6. INTÉZMÉNyRENDSZERI VáLTOZáSOK – KORMáNyKÖZISÉG ÚJ KÖNTÖSBEN 157