A gazdasági és monetáris unió (GMU)

Az intézmények területén is az EK továbbfejlesztéséről döntöttek a hatok vezetői. Napi -rendre került az Európai Parlament közvetlen választásának a lehetősége, tanácskoztak a közös európai egyetemek létrehozásáról, az Európai Szociális Alap reformjáról, a tech -nológiai együttműködésről, valamint az EuRATOM-on belül egy új kutatási program el -indításáról.

Az integráció továbbfejlődése szempontjából a hatok előrelépést tettek a politikai unió megvalósításában is. A külpolitikai együttműködés beindítása mögött azonban eltérő tag -állami érdekek húzódtak. Míg a franciák számára továbbra is Európa világhatalmi szerepé -nek és ezzel együtt Európán belül Franciaország vezető szerepé-nek a megszilárdítása volt az elsődleges cél, addig a német kancellár keleti politikájának megvalósításához kellett a külpolitikai együttműködés kereteinek a kialakítása. A hatok vezetői megállapodtak abban, hogy a jövőben szorosabban együttműködnek a külpolitikában. Ezt az együttműködést kor -mányközi kereteken belül kívánták megvalósítani rendszeres találkozók és gyakori konzul -tációk formájában. A külpolitikai koordináció részleteinek a kidolgozásával a belga külügyi hivatal vezetőjét, Etienne Davignont bízták meg.

A hágai csúcstalálkozó harmadik területe a bővítés terén is előrelépés történt. A már majdnem egy évtizede csatlakozni vágyó országok előtt kinyílt az EK kapuja. Hágában a hatok döntöttek arról, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Nagy-Britanniával, Ír -országgal, Dániával és Norvégiával.

6.2. A gazdasági és monetáris unió (GMU)

A közös Európának föderatív jövőt képzelő politikusok és közgazdászok körében már az ötvenes évek óta terítéken levő célkitűzés volt a gazdasági és monetáris unió megterem -tése. Az EGK-t létrehozó Római Szerződésben is találhatók utalások erre vonatkozóan.¹⁰ Intézményi szinten pedig 1958-tól működött leginkább tanácsadó szerepben a Monetáris Bizottság, amelynek feladatai között már szerepelt a GmU létrehozásának kidolgozása.

A gyakorlatban azonban a Monetáris Bizottság munkája nem terjedt ki a tagállamok közötti együttműködés elősegítésén túlra.

A gazdasági és monetáris unió megteremtése a hetvenes évek elejéig elért vívmányokhoz képest sokkal mélyebb együttműködést jelentett volna. A gazdasági és monetáris unió létre -hozása ugyanis a tagállamok gazdasági szuverenitásának jelentős megnyirbálását eredmé -nyezi. A makrogazdaságban az államok számára a gazdaságpolitikai koordináció és a mo-netáris politika a két legfontosabb eszköz az időről időre jelentkező egyensúlytalanságok befolyásolására. A gazdasági és monetáris unió megteremtése éppen ennek a két pillérnek nemzetek feletti szintre történő átvitelét jelenti. Vagyis a GMu-nak létezik egy gazdaság -politikai koordinációs és egy monetáris -politikai vonulata.¹¹

A funkcionalizmus irányzatának logikájából kiindulva, a GMu megteremtése természe -tes következménye a tagállamok között megvalósult és egyre inkább mélyülő integráció -nak. A spillover hatás konkrét példájaként megemlíthető, hogy sem a KAP keretén belül

10 EGK-t létrehozó Római Szerződés, 103–108 és 67–73. cikk.

11 MARJáN Attila (szerk.): Az Európai Unió Gazdaságtana. Minden, amit az EU gazdasági és pénzügyi politikáiról tudni kell. 2005, HVG Könyvek, 117.

kialakított intézményes árak szerinti garantált felvásárlások, sem a közös külső vámtarifák kialakítása nem nélkülözhette hosszú távon a tagállami valuták árfolyamának egymáshoz történő rögzítését. Abban azonban már eltérők voltak a tagok nézetei, hogy a spillover ho -gyan zajlik majd: a gazdaságpolitikai koordinációt vagy a monetáris uniót kell-e előbb meg -valósítani. A németek, hollandok, olaszok úgy gondolták, hogy előbb a gazdaságaik ma -gasabb szintű konvergenciáját kell megvalósítani a gazdaságpolitikák összehangolásával, mielőtt a valuták árfolyamát rögzítenék, a franciák, belgák és a luxemburgiak elsőként a közös monetáris politika létrehozását támogatták.¹²

A hágai csúcson döntöttek a GMu létrehozásáról, melyet a tagok 1980-ig szerettek volna fokozatosan megvalósítani. A franciák elégedettek voltak, hiszen a döntésben saját gyen -gélkedő valutájuk megsegítését, valamint a világban egy közös európai pénzügyi rendszer védőhálójának megvalósulását látták. A németek is kiálltak a GMu mellett, nem annyi -ra gazdasági érdekeik (a márka volt az egyik legerősebb valuta ekkor), hanem st-ratégiai megfontolásaik miatt. Willy Brandt annak fejében támogatta a monetáris integráció létre -hozását, hogy a tagállamok, köztük Franciaország szövetségessé válik az Ostpolitik megva -lósításában. „Willy Brandt számára a monetáris együttműködés egy aktív Westpolitik része volt, melyet arra használt, hogy elcsendesítse azokat a félelmeket, melyek a tagállamok körében keletkeztek egy második Rapalló létrejöttével kapcsolatosan, valamint biztosítsák a franciák beleegyezését Berlin státusának újratárgyalására.”¹³

A Werner-terv olyan ambiciózus célokat fogalmazott meg, mint a tőkeliberalizáció tel -jes megvalósítása, az európai valuták árfolyam-ingadozásainak minimalizálása, majd egy későbbi lépésként az árfolyamok visszavonhatatlan befagyasztása és egy közös valuta be -vezetése. A megvalósítást egymásra épülő szakaszokra bontva képzelték el.

A Werner Bizottság szakértői világosan látták, hogy ehhez intézményi szinten is válto -zások szükségesek. Javaslatot tettek arra, hogy a Tanács évente legalább háromszor üljön össze a Közösség gazdasági fejlődési irányainak a megtárgyalására. A javaslat szerint az Európai Bizottság javaslatot kezdeményezhet a GMu végrehajtásához kapcsolódó ügyek -ben. A Werner Bizottság javaslatában továbbá az Európai Parlament hatáskörének kibőví -tése, valamint a képviselők megválasztásának módján történő változtatás is szerepelt. Két új intézmény felállítását is kezdeményezték: egy a tagállami kormányoktól független, de az EP-nek felelős gazdaságpolitikai döntéshozó központot, valamint a jegybankok közösségi szintű együttműködését megvalósító intézményt. A Werner-terv tehát a tagállamok szuve -renitása jelentős részének közösségi szintre való átruházásával a nemzetek felettiség felé történő elmozdulást szorgalmazta.

A Werner Bizottság azt is kiemelte, hogy a megvalósítás csak akkor lehet sikeres, ha a gazdasági növekedés, és a foglalkoztatás megfelelő szinten marad mind a hat tagállamban, a regionális fejlettségbeli különbségek és a társadalmi egyenlőtlenségek is csökkennek.

Vagyis a szociális és kohéziós dimenzió már ekkor megjelent a GMu létrehozása felté

-12 Ez a kérdés a közgazdászokat és szakpolitikusokat is megosztotta. Erről Lásd COFFEy, Peter:

The European Monetary System – Past, Present and Future, Second Revised Edition. Dordrecht, 1987, Kluwer Academic Publishers, 7–8.

13 moRAVCSIK, Andrew: The Choice for Europe. Social Purpose and State Power from Messina to Maastricht. New york, 1998, Cornell university, 244.

6.2. A GAZDASÁGI éS moNETÁRIS UNIÓ (GmU) 145 teleként. De a Werner-terv azt is a megvaló

-sítás feltételéül jelölte meg, hogy a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer továbbra is mű -ködik. A felsorolt feltételek közül egyik sem állt fenn a hetvenes évek elején, amely meg is pecsételte a terv sorsát.

A Werner Bizottság javaslata alapján az Európai Bizottság kezdeményezte a GmU első szakaszának megvalósítását 1971 és 1973 közötti időben, Franciaország azon -ban ekkor még nem állt készen arra, hogy a szuverenitásának a legkisebb részét is fel -adja. Így elutasította a tervet és azt is, hogy további szupranacionális szellemben műkö -dő intézményeket hozzanak létre. A franci -ák számára csak egy kormányközi alapokon működő GMu lett volna elfogadható. A né -metek ugyanakkor a tagállami gazdaságpo-litikák összehangolása után szerették volna a GMu-t megvalósítani. Annál is inkább, mert

féltették az erős német márkát, és tartottak az inflációtól. A Tanács végül azt a kompromisz -szumos döntést hozta, hogy a GMu megvalósítását 10 év alatt kell véghez vinni, amely meg is kezdődött 1971-ben.

Időközben azonban alapjaiban megrendült a második világháború után létrehozott nem -zetközi pénzügyi rendszer. Az Amerikai Egyesült államok 1971 nyarán felfüggesztette a dollár aranyparitását. 1971-ben a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer megmentésére tett utolsó kísérletként az uSA, Kanada, Nagy-Britannia, Japán és a hat akkori EK-tagállam által aláírt egyezmény értelmében a tíz állam vállalta, hogy a dollárhoz képest egy kiszéle -sített sávban tartják a nemzeti valutájuk árfolyamát.¹⁴ Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyes EK-valuták, például a francia frank és a német márka árfolyama egymáshoz képest akár kilenc százalékos sávban is mozoghatott. Ennek kiküszöbölésére a tagállamok 1972 tavaszán Bázelben megállapodtak abban, hogy valutájuk árfolyamait ennél szűkebb sávban tartják, vagyis bármelyik EK-valutához képest egy ±2,25-os sávon belül. Ez a mechaniz -mus volt az ún. valutakígyó, amely a Bretton Woods-i alagútban mozgott. Az utolsó szöget a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer koporsójába 1973-ba verték be, amikor megszűnt az alagút. Ettől fogva az államok szabadon alakíthatták ki valutájuk árfolyamát. Ennek ellené -re az európai államok megtartották a kígyót, vagyis egymáshoz képest továbbra is 4,5 szá -zalékos sávon belül határozták meg az árfolyamaikat. Az 1973-ban kilenc tagúvá vált EK tagállamai nem voltak képesek mindig a sávon belül tartani a valutájuk árfolyamát. A brit font, az olasz líra és a dán korona is időszakosan vagy tartósan elhagyni kényszerült a sávot.

Az olajválság és a nemzetközi pénzügyi instabilitás következtében a hetvenes évek közepén az integráció tengelyének két állama, az NSZK és Franciaország is kilépett a sávból.

14 Lásd Smithonian Egyezmény, 1971.

Pierre Werner

A Werner-terv megvalósítása lekerült a napirendről. Az EK-tagállamok a hetvenes évek elején kialakult bizonytalan gazdasági és pénzügyi környezetben azzal voltak leginkább el -foglalva, hogy saját nemzetgazdaságukat megvédjék. A közösségi vállalásaik ellenére nem volt ritka, hogy protekcionista gazdaságpolitikát folytattak, és árfolyam-politikájuk kialakí -tásában sem egyeztettek a többi tagállammal.

A monetáris integráció megteremtésének ügyét, az 1974-ben megválasztott francia el -nök, Valery Giscard’Estaing és a szintén 1974-ben hatalomba került Helmut Schmidt német kancellár karolták fel újra. Úgy látták ugyanis, hogy az EK-tagok valutáinak árfolyam-in -gadozásai már a közös piac létét fenyegetik. A hetvenes évek második felének monetáris javaslatai azonban korántsem voltak olyan ambiciózusak, mint a Werner Bizottságé, és a tagállamok érdekellentétei is csupán a kis lépésekben történő előrehaladást tették lehető -vé. A németek nem szerették volna, ha az európai valuták közül legstabilabb német márka gyengülne az új rendszerben. Eleinte a német jegybank és német közgazdászok is ellene voltak a monetáris integrációnak, mert attól tartottak, hogy ez inflációt és instabilitást ered -ményez.¹⁵ A franciák az európai monetáris integrációban a németek és a német márka domi -nanciájától tartottak, és most sem szerették volna a másodhegedűs szerepét játszani. Ennek ellenére az 1970-es évek végén már a gyengélkedő francia frank stabilitásáért cserébe haj -landónak mutatkoztak egy magasabb fokú gazdaságpolitikai koordináció megvalósítására is. A kisebb országok igényeinek is meg kellett felelni, és törekedni arra, hogy az erőteljesen ingadozó olasz líra is bekerülhessen a rendszerbe. Az 1973-ban csatlakozott Nagy-Britan -nia már az EMS kialakításakor jelezte, hogy nem kíván egy rögzített árfolyamrendszerben részt venni. Olyan megoldást kellett tehát keresni, amelyben egyetlen európai valuta sem kap kiemelt szerepet, valamint a kialakított struktúra megfelelően rugalmas és opcionális elemeket is tartalmaz az EK-tagok egyéni érdekeinek a figyelembevételére is.

1977-ben az Európai Bizottság elnöke, Roy Jenkins kezdeményezte az Európai Monetá-ris Rendszer létrehozását. Az 1979-ben létrejött Európai Monetáris Rendszer három pillére:

a közös árfolyam-mechanizmus (ERM), az európai kosárvaluta: az ECu, valamint az Eu -rópai Monetáris Együttműködési Alap (EMCF)¹⁶ voltak. A rendszert úgy hozták létre, hogy elvileg minden EK-tag az EMS tagjává is vált, azonban arról már szabadon dönthetett, hogy részt vesz-e a rendszer lényegét jelentő árfolyam-mechanizmusban. Nagy-Britannia például egészen a kilencvenes évekig kimaradt az ERM-ből.¹⁷

A közös árfolyam-mechanizmus egy közös paritásrács meghatározásán alapult, amely-ben egyik nemzeti valuta sem jutott kiemelt szerephez. Ebamely-ben a mátrixszerű rendszeramely-ben azonban valamennyi résztvevő vállalta, hogy valutájának árfolyamát a többiek árfolyamá -hoz rögzíti, és a közösen meghatározott paritás-hoz képest egy ±2,25 százalékos sávban tart -ja. Az olasz líra számára ezt a sávot kezdetben ±6 százalékban határozták meg. Az európai

15 Egyesek szerint az EMS létrehozásáról hozott döntés német oldalról annyira politikai volt, hogy a Bundesbankot sem vonták be túlzottan a folyamatba. Lásd COFFEy, Peter: The European Monetary System – Past, Present and Future, Second Revised Edition. Dordrecht, 1987, Kluwer Academic Publishers, 84.

16 Az Európai Monetáris Együttműködési Alap (EMCF) már 1973 óta létezett, de csak az EMS létrehozásával kapott valódi szerepet.

17 BALDWIN, Richard–WyPLOSZ, Charles: The Economics of European Integration. mcGraw-Hill, 2004, 333–335.