a Montánunió és a Római Szerződések
4.2. Az európai regionális védelmi integráció kísérlete
tánunió kialakítása azonban előhozta azokat a – most már nem háborús, hanem intézményes – problémákat, amelyekkel az intézményrendszer a mai napig küzd. A közösségi érdek fon -tosabb vagy a tagállami? Fenyegetik-e a kisebb tagállamok érdekeit a nagyobb tagállamok?
Hogyan biztosítható az intézményrendszer demokratikus működése?
A Montánunió megalakulását és működésének első éveit nem kísérte figyelemmel a mé -dia, s ezáltal az állampolgárok figyelme. Voltaképpen a technokraták kezdeményezését ek -kor még csak ők tartották fontosnak. A legitimitás kérdése nem is került szóba, s az intéz -ményrendszer demokratikus karakterét is csak a kimaradó britek kérték számon.
4.2. Az európai regionális védelmi integráció kísérlete
1950-ben újabb fordulat következett be a hidegháború és az európai védelmi integráció tör -ténetében: kitört a koreai háború. 1950. június 25-én Kim Ir Szen szocialista Észak-Koreája megtámadta Dél-Koreát, csapatai átlépték a 38. szélességi fok mentén kialakult demarká -ciós vonalat. Henry Kissinger szerint a konfliktus egy kettős félreértés következtében ala -kult ki. Egy évvel korábban az Egyesült államok kivonta csapatait Dél-Koreából, és több amerikai politikus, többek között Dean Acheson külügyminiszter is úgy nyilatkozott, hogy a terület nem tartozik az amerikai érdekterülethez.25 Az észak-koreaiak ezt komolyan vet -ték, és rábeszélték Sztálint, hogy engedje az erőszakos egyesítést. A félreértés másik fele az volt, hogy Kim Ir Szen és Sztálin nem számított arra, hogy az amerikaiak ilyen komolyan veszik a konfliktust akkor, amikor az ázsiai térség jelentős része feletti ellenőrzést már át -engedték nekik. Truman azonban azonnal elrendelte csapatainak bevetését. A másik oldalon formálisan Kína nyújtott segítséget Észak-Koreának. A konfliktusban voltaképpen mindkét fél önmérsékletet tanúsított: nem vetettek be atomfegyvert, és végül senki sem törekedett győzelemre: 1953-ban a határok nagyjából ott stabilizálódtak, ahol a háború előtt voltak.26
Hogy egy földrajzilag ilyen távoli konfliktus miért volt hatással az európai folyamatokra, arra három magyarázat adható. Egyrészt, ez volt az első fegyveres konfliktus a két szuper -hatalom között – és mivel Sztálin többször hangot adott azon nézetének, hogy a harmadik világháború a kapitalista és a szocialista világrend között fog kitörni, sokan rettegtek ettől a lehetőségtől. Másodszor, ez volt az első „meleg” konfliktus a hidegháború közepette, és tekintettel arra, hogy 1949. augusztus 21-én végrehajtották Kazahsztánban az első szovjet kísérleti atomrobbantást (ezzel beállt az atomerő-egyensúly), potenciálisan mindkét fél be -vethette volna az 1945-ben Japánban már óriási pusztítást okozó fegyvert. Harmadszor, a konfliktus egy kettészakított ország két fele között robbant ki, melyek két különböző kato -nai tömbhöz tartoztak. A szituáció kísértetiesen hasonlított az Európa közepén egyébként is a nemzetközi politikai folyamatok középpontjában levő megosztott Németországéhoz. De hogy fogja egy ilyen lehetséges támadás esetén az NSZK megvédeni magát, ha folyamat -ban van a leszerelés és nem is NATO-tag?
Az éleződő hidegháború következtében az NSZK újrafelfegyverzése már 1949 őszén is felmerült, de most azonnali cselekvésre volt szükség. 1950 augusztusában Dean
Ache-25 KISSINGER, Henry: Diplomácia. Grafo–Budapest, 1996, Panem–McGraw–Hill, 459–478.
26 FISCHER Ferenc: A kétpólusú világ, 1945–1989. Tankönyv és atlasz. Budapest–Pécs, 2005, Dialóg Campus Kiadó, 122–124.
98 4. AZ EuRóPA-GONDOLAT A GyAKORLATBAN
son amerikai külügyminiszter arra kérte – inkább utasította – az európai NATO-tagállamo-kat, hogy jelezzék, mekkora haderőt képesek felállítani. ugyanekkor Churchill az Európa Tanácsban felvetette, hogy az NSZK-t fel kell fegyverezni, de oly módon, hogy a német haderő egy európai hadsereg alá tartozna. Acheson és a brit kormány azon az állásponton voltak, hogy az NSZK-t a NATO keretében kell felfegyverezni – amelynek még nem volt tagja. Adenauer óvatosan reagált a felvetésre, de hosszú távon az NSZK számára nyilvánva-lóan a szuverenitás megszerzése (és a Vörös Hadsereggel szembeni védelmi képességének megteremtése) ezzel a javaslattal újabb esélyt kapott. A franciák megrettentek: öt évvel a második világháború vége után német újrafelfegyverzés?! Új javaslattal kellett előállni két okból is: egyrészt, a Montánunió tárgyalásai javában zajlottak, s ha kikerül Franciaország kezéből a kezdeményezés, az negatív hatással lehet a tárgyalás kimenetelére. Másrészt, akár a Churchill-, akár az Acheson-féle német újrafelfegyverzés valósul meg, az NSZK-nak ön-álló hadserege lesz. Monnet újra leült gondolkodni – bár ebben az esetben hegymászásról nem szólnak a források –, és az európai biztonságpolitikai együttműködésről szóló tervét ezúttal René Pleven miniszterelnök mondta el.
A javaslat szerint tehát közös európai hadsereg jönne létre közös parancsnokság alatt, kö-zös védelmi miniszter irányításával, kökö-zös költségvetéssel. A tagállamok bizonyos mennyi-ségű haderejüket kizárólag a közös védelem szolgálatába állítanák, emellett megmaradna
A koreai háború
4.2. AZ EuRóPAI REGIONáLIS VÉDELMI INTEGRáCIó KÍSÉRLETE 99
Pleven francia miniszterelnök beszéde a Nemzetgyűlésben, 1950. október 24.
[…]„A közös védelemhez való német hozzájárulás megoldása, minden kompromisszu -mon túl és halogatás nélkül egyszerre keresendő a rögtöni akció lehetőségében és az egyesült Európa perspektívájában.
A keret, amelyben az európai problémákat megvitatják, széles keretek között meg -valósult az Európa Tanácsban. […]
Ebben a szellemben 1950. május 9-én a francia kormány javasolta valamennyi európai országnak a szén- és acéltermelés közössé tételét…
A francia kormány úgy vélte, hogy a szénnel és acéllal kapcsolatos terve megvaló -sítása lehetővé teszi, hogy az emberek gondolkodásukban megbarátkozzanak az euró -pai közösség eszméjével, mielőtt még szóba kerülne a közös védelem kényes kérdése.
A világ eseményei nem adnak kormányunknak ilyen haladékot. […]
Az események kényszere egyedül nem tenne lehetővé konstruktív megoldást. Min -den rendszer, amely rögtön vagy idővel, közvetlenül, vagy sem, feltételekkel vagy anélkül német haderő megteremtéséhez vezetne, felélesztené a bizalmatlanságot és a gyanakvást. Német hadosztályok, német védelmi minisztérium felállítása végzet -szerűen előbb-utóbb a német hadsereg és ezáltal a német militarizmus újjáéledéséhez vezetne. Ilyen következmény, amelyet egyébként különböző alkalmakkor szövetsége -seink egyöntetűen elítéltek, magára Németországra is veszélyt jelentene.
[…] a francia kormány kéri, hogy az európai haderő megteremtéséhez való német hozzájárulás ügye olyan megoldást nyerjen, amely számol a múlt kegyetlen tapaszta -lataival és azzal a fejlődéssel, amelyet minden ország európai gondolkodású embere szeretné látni ha érvényesülne Európában.
A kormány a közös védelem érdekében olyan európai hadsereg megteremtését ja -vasolja, amely az egyesült Európa politikai intézményeihez kapcsolódik. […]
Az európai hadsereg felállítása nem vezethet a nemzeti katonai egységek puszta társításához, ez valóban nem lenne egyéb, mint régi típusú koalíció. A halaszthatatlan feladatoknak csak közös szervek felelhetnek meg. […]
ZSIGmoND László: Nyugat-Európa az Egyesült Államok és a nemzetközi helyzet. Új- és legújabb kori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. 3. kötet. Budapest, 1983, Tankönyvkiadó, 348–349.
saját hadseregük. Kivétel ezen elv alól az NSZK – esetükben kizárólag az európai haderő részeként létezne hadsereg, őket ugyanakkor a legkisebb csapategységekbe, zászlóaljakba osztanák be. Nem volt szó tehát német vezérkar és főtiszti állomány felállításáról. A Ple-ven-terv értelmében a tárgyalásokat a Montánuniót előkészítő konferencia befejezése után kívánták elkezdeni.
A britek már az ötlet felvetésekor kijelentették, hogy nem kívánnak a szervezet része-sei lenni, s a tárgyalásokon sem vettek részt – pedig 1951 októberétől már ismét Churchill volt a kormányfő, aki pedig támogatásáról biztosította a közös európai hadsereg felállítását.
Acheson és Adenauer ugyan formálisan támogatták a Védelmi Közösség ötletét, de inkább
hajlottak az atlanti megoldás felé. Az amerikaiak közül főleg Dwight D. Eisenhower, az eu-rópai erők frissen kinevezett főparancsnoka, későbbi amerikai elnök támogatta Monnet és Pleven terveit.27 A tárgyalások 1951 őszén kezdődtek el, ugyanazon hat állam részvételével, akik a Montánunió részesei voltak. A két érintett főszereplő, Franciaország és az NSZK politikai közvéleménye nem fogadta egyértelmű örömmel a javaslatot. Franciaországban a politikai klíma egyre bizonytalanabbá vált – nem utolsósorban az 1946 óta tartó, reményte -lennek tűnő indokínai háború következtében –, s a kommunisták és az egyre erősebb gaul -listák erősen ellenezték a tervet. Adeanuer ellenzéke pedig, az említett Kurt Schumacher vezette SPD, a pacifizmust hangsúlyozva, az újrafelfegyverzés minden kísérletét ellenezte.
A tárgyalások során végül mind a németek, mind pedig az amerikaiak egyre inkább haj -lottak a terv elfogadására. Az NSZK potenciális – még ha részeleges is – felfegyverzé -sének lehetőségére a Szovjetunió is reagált: 1952 márciusában négyhatalmi tárgyalásokat kezdeményeztek a német békeszerződés ügyében, amelyben felvetették a német egység, s egyúttal az ország semlegességének kérdését. Ennek ellenére 1952. május 27-én Párizsban aláírták az Európai Védelmi Közösségről (EVK) szóló szerződést (Franciaország, NSZK, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg). Előző nap Bonnban a megszálló hatalmak és az NSZK kormánya aláírta az ún. Németország-szerződést, mely szerint megszűnt az NSZK megszállása.28 A szerződés életbe lépésének feltétele azonban az EVK-szerződés ratifikációja volt.
Még ez év szeptemberében Alcide de Gasperi olasz kereszténydemokrata miniszterelnök a már életbe lépett Montánunióhoz és a ratifikációs folyamatban levő Európai Védelmi Közösséghez kapcsolódóan új javaslattal állt elő. Olyan Európai Politikai Közösség létre -hozását terjesztette elő, amely voltaképpen felváltotta volna a két szervezet intézményeit.
Kétkamarás parlamentet (egy közvetetten választott szenátus és egy közvetlenül választott parlament jött volna létre), egy végrehajtó tanácsot, egy a tagállami miniszterekből álló tanácsot, valamint bíróságot javasolt. A tervezetet gyorsan elkezdték pontosítani, hogy az Európai Védelmi Közösségről szóló szerződéssel együtt léphessen életbe. A katonai együtt -működés ugyanis politikai irányítást is igényelt – ezért a közös hadsereg nem nélkülözhette a részes államok politikai egyeztetési fórumát. Ezt az is alátámasztja, hogy az NSZK fel -fegyverzéséről szóló viták jelentős része az egyetlen európai politikai intézmény, az Európa Tanács keretében zajlottak.
Ez a szerződés azonban már az aláírásig sem jutott el, az EVK ratifikációs folyamata ugyanis komoly problémákkal küszködött. Franciaországban a tárgyalási szakaszban le -zajlott politikai viták előre jelezték a nehézségeket. Négy tagállam gond nélkül ratifikálta a szerződést, Olaszország úgy döntött, megvárja a francia parlamenti vitát.29 1953-ban a hi -degháború történései közül két esemény is az enyhülés felé mutatott: véget ért a koreai há -ború, és meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. Ennek ellenére minden tagállam, valamint
27 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Boulder London. Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers, 98–99.
28 Ezen kívül az NSZK kormánya konzultatív jogot kapott a Németország egészét érintő kérdések-ben, a szövetséges hadseregek azonban továbbra is az NSZK területén állomásozhattak. Lásd MEZEI Géza: Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése (1945–1949). Európa és a hidegháború a dokumentumok tükrében. Budapest, 2001, Új Mandátum Könyvkiadó, 88.
29 GAZDAG Ferenc: Franciaország története, 1945–1995. Budapest, 1996, Zrínyi Kiadó, 61.
4.2. AZ EuRóPAI REGIONáLIS VÉDELMI INTEGRáCIó KÍSÉRLETE 101
Charles de Gaulle véleménye az Európai Védelmi Közösségről
„Mivel a győztes Franciaországnak van hadserege, és a legyőzött Németországnak nincs, szüntessük meg tehát a francia hadsereget, s mivel kell lennie kormánynak a hadsereg felett, létrehozunk egy hontalan kormányt. Mivel pedig ez nem tetszik majd mindenkinek, festünk egy új cégtáblát ezzel a felirattal: Közösség. Amúgy sem szá-mít mindez, hiszen az európai hadsereget teljesen az amerikai főparancsnok rendel-kezésére bocsátják. Különös, nagyon különös, hogy az amerikaiak nyílt és leplezett presszióval akarják Franciaországot arra kényszeríteni, hogy fogadja el az EVK-t, ami pedig csak pusztulásra ítélheti…
Arra buzdítják Németországot, hogy újra Európa leghatalmasabb országa legyen, az pedig előbb vagy utóbb csak háborúhoz vezethet. […]
Más okokból ugyan, de Anglia is azt kívánja, hogy ratifikáljuk az európai had-sereget, bár a világ minden kincséért sem csatlakozna hozzá. Másokra bízni a kato-náidat, elveszíteni a szuverenitásodat, elveszíteni domíniumaidat – ez Párizsnak jó, Londonnak nem… És mindez miért? – kérdezhetném. Azért, mert mi a kontinensen élünk, a szerencsétlen kontinensen, ahogy Churchill már előre elnevezte. Kétségtelen, maradna Németországban néhány brit katona, s az EVK mellé rendelnének néhány jóhiszemű brit megfigyelőt. […]
Valóban nagyon kellemes dolog díszvendégnek lenni egy olyan banketten, amely-nek a számláját mások fizetik.”
De Gaulle, Charles: Memoirs d’esoir. Paris, 1970, Plon, 441. Idézi GAZDAG Ferenc: Franciaország története, 1945–1996. Budapest, 1996, Zrínyi Kiadó, 62–63.
az amerikaiak – ahol a korábbi tárgyalópartner, Eisenhower volt immár az elnök – sürgették Franciaországot, hogy mielőbb ratifikálja a szerződést.
A politikai klíma azonban ebből a szempontból még kedvezőtlenebb lett. A Védelmi Közösség szinte szitokszóvá vált ellenzőinek körében. Franciaországban – Raymond Aron véleménye szerint – az EVK ügye volt a Dreyfus-per óta a leghevesebb politikai-ideológiai vita, s már nem csupán a német újrafelfegyverzés mikéntjének technikai megoldásáról volt szó, hanem Franciaország létkérdéséről.30 A belpolitikai helyzetet tovább rontotta, hogy az elhúzódó indokínai háborúban Franciaország megsemmisítő vereséget szenvedett a Dien Bien Phu melletti csatában 1954 májusában. Ennek következtében a kormány lemondott, és a következetes antikolonialista és az európai integráció mellett nem elkötelezett (és Mon-net-t kevéssé kedvelő) Pierre Mendes France alakított kormányt. 1954. augusztus 30-án vitte a Nemzetgyűlés elé az EVK kérdését. A vita során olyan érvek is elhangzottak, hogy az EVK Franciaország végét jelentené, s a francia hadsereg megsemmisülését. Végül 319:264 arányban leszavazták a javaslatot, s ezzel az Európai Védelmi Közösség sorsa megpecsé-telődött. Egyúttal természetesen lekerült a napirendről az Európai Politikai Közösség kon-cepciója is.
30 GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Budapest, 2005, Osiris, 147.
A bukás óriási nemzetközi politikai botrány volt. Az az ország szavazta le az EVK-t, amelyik kezdeményezte. Az Egyesült államok a kezdeményezés mellé állt, és presztízs -veszteséget szenvedett. Nem utolsósorban pedig nem sikerült megoldani sem az NSZK védelmi kérdését, s nem léphetett életbe a Bonni Szerződés sem. Alternatív megoldásokra volt szükség azonnal. Három elvi megoldás volt lehetséges. Egyrészt, megoldhatták volna az NSZK katonai nagykorúsítását kétoldalú amerikai–nyugatnémet egyezmény keretében.
Ez azonban mind a franciák, mind pedig a britek kihagyását jelentette volna. Másrészt, megoldhatták volna az NSZK problémáját a Szovjetunióval közösen békeszerződés kereté -ben. Bár a nyugat-európai baloldali erők ezt a megoldást szorgalmazták, nem kerültek több -ségbe. És harmadszor, a britek által korábban is javasolt, egyszerű megoldás kínálkozott:
vegyék fel az NSZK-t a NATO-ba. Ebbe az irányba mozdult el a folyamat.
A ratifikációs kudarc után ez a forgatókönyv gyorsan újra követőkre talált: a brit dip -lomácia, úgy is, mint az eredeti ötlet gazdája, diplomáciai offenzívába kezdett a terv tető alá hozása érdekében. Az 1954. szeptember 28. és október 3. között Londonban lezajlott konferencián sikerült megtalálni a megoldást, s ezzel előkészítették a kérdés rendezését biztosító Párizsi Szerződéseket. Az 1954. októberében 19-én Párizsban összeült konferen -cián összesen huszonkét okmány született.31 Ezek négy csoportba oszthatók. Az első cso -portban azok a francia–német kétoldalú megállapodások találhatók, amelyek alapvetően a Saar-vidék rendezését érintik. Ebben a vonatkozásban Franciaországnak nem sikerült az érdekeit érvényesíteni: az általa javasolt „európai státust”, mely francia ellenőrzést jelentett volna, népszavazáson kellett volna megerősíttetni. A megállapodások második csoportja négyhatalmi megállapodás, melyet az NSZK és a megszálló nyugati hatalmak írtak alá.
Ezek értelmében szüntették meg a megszállási rendszert Németországban, s jelentették ki, hogy az NSZK egy szuverén állam joghatóságával intézi bel- és külügyeit. Ez a szerződés -csomag tulajdonképpen minden olyan rendelkezést magában foglalt, amelyet a meg nem született békeszerződésnek kellett volna tartalmaznia. A konferencia harmadik csomagja olyan kilenchatalmi megállapodásokat tartalmazott, amely az 1948-ban megkötött Brüssze -li Szerződést alakította át. Az öt eredeti aláíró tagállamhoz csatlakozott Olaszország és az NSZK, s az együttműködést Nyugat-Európai unió (West European union, WEu, NyEu) névre keresztelték. Megmaradt a Brüsszeli Szerződésből a kölcsönös segítségnyújtás elve, a kormányközi jellegű intézményi jelleg, s kikerült az esetleges német agresszió megemlí -tése. A NyEu tanácsának tagjai a tagállamok külügyminiszterei voltak, munkáját titkárság segítette. Az intézményrendszert kiegészítette, hogy a parlamentáris ellenőrzést az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése biztosította.32 A párizsi szerződéscsomag negyedik csoport -ját a NATO Minisztertanácsának határozatai jelentették, melynek leglényegesebb eleme az volt, hogy az NSZK-t meghívták a NATO-ba.
A párizsi szerződéscsomag megoldotta a védelem- és katonapolitikai dilemmákat, me -lyek a korszak leglényegesebb kihívását jelentették. A britek bekapcsolódtak az európai
31 I. m. 167–178. alapján
32 A Nyugat-Európai Unió rögtön megakulása után perifériára került. Feladatait más intézmények vették át – a szociális és emberi jogi feladatokat az Európa Tanács, a katonait pedig a NATO. Újra-élesztésére csak az 1980-as években, a „kis hidegháború” korszakában került sor, rövid időre. Lásd DuNAy Pál – GAZDAG Ferenc: Nyugat-Európai unió. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, 1994, SVKI.