Az ötvenes évek Európája és a gazdasági integráció kezdetei

Az ötvenes évek Nyugat-Európájának gazdasági, társadalmi, belpolitikai és nemzetkö-zi viszonyai már alapvetően eltértek a negyvenes évek második felétől. Akkor, ahogy az előző fejezetben láthattuk, a politikai folyamatokat az újjáépítés, a gazdasági összeomlás elkerülése, a korábbi háborús konfliktusokat kiváltó ellentétek kezelése, valamint a kezdő-dő hidegháború mozgatta. Az ötvenes évek gazdasági, társadalmi, politikai és nemzetközi viszonyai már ezektől lényegileg eltérő képet mutattak. A gazdaságban következett be a legjelentősebb változás: míg kezdetben a „Wirschaftswunder” (gazdasági csoda) kifejezést Nyugat-Németországra alkalmazták, ezt a jelzőt később kiterjesztették Nyugat-Európa egé-szére. A fejlett ipari országokban (OEEC tagállamok, uSA, Kanada, Japán) 1950 és 1973 között a bruttó hazai termék évente átlagosan 4,5%-kal növekedett, s közöttük a legalacso-nyabb Nagy-Britanniában (2,2%), a legmagasabb pedig Japánban (7,3%) volt. A „csoda”

azonban nem is annyira csoda, ha az okoknak is utána nézünk. A folyamatot Nyugat-Euró-pában kétségkívül az amerikai gazdasági segítség, a Marshall-terv indította el, de a fenn-tartásáról az európaiak gondoskodtak: sikerült elkerülni a hiperinflációt, a háborús pusztítás után szükségképpen műszaki modernizáció következett, a szakképzett munkaerő rendelke-zésre állt. Az állam a keynesi gazdaságpolitika jegyében a háború előttinél jóval nagyobb mértékben avatkozott be a gazdaságba (bizonyos szektorok államosítása, társadalombizto-sítás bevezetése stb.), de a nemzeti jövedelem túlnyomó részét mégiscsak a magánszektor termelte ki.¹

Ekkor született meg az európai jóléti állam modellje, amely mellett az európai integráció tagállamai hosszú évtizedekre letették a voksukat, és amely azóta számos válságidőszakot és átalakítást is megélt, ma is az a gazdasági modell, melyet nem szívesen adnának fel a kontinentális Európa polgárai.² A kormányzati kiadások fokozatos növekedése a jóléti álla-mok kiépítésének legszembetűnőbb velejárója volt.

1. táblázat: Teljes kormányzati kiadás a GDP százalékában, 1938–73³ Teljes kormányzati kiadás a GDP százalékában^*

1938 1950 1973

Franciaország 23,2% 27,6% 38,8%

Németország 42,4% 30,4% 42,0%

Hollandia 21,7% 26,8% 45,5%

Nagy-Britannia 28,8% 34,2% 41,5%

* Maddison, 1984, 35.

1 CAmERoN, Rondo: A világgazdaság rövid története. Budapest, 1998, Maecenas Könyvkiadó, 440–447.

2 Különbséget kell tenni az angolszász brit modell és a kontinetális – francia és német – jóléti modellek között.

3 MADDISON A.: Origins and Impact of the Welfare State, 1883–1983. In Banca Nationale del Lavoro Quarterly Review, Vol. 37, no. 184, 1984. Idézi MILWARD, Alan S.: The European rescue of the nationstate. 2nd Edition. London–New york, Routledge, 35.

4.1. AZ ÖTVENES ÉVEK EuRóPáJA ÉS A GAZDASáGI INTEGRáCIó KEZDETEI 89 Az integráció keretein belül megvalósított gazdaságpolitika ugyanakkor a tagállamok közötti kereskedelmi korlátok lebontására irányult. A keynesi keresletösztönző gazdaság -politikát otthon, míg a smithi szabadpiaci modellt egymással szemben folytatott gazdaság -politikájukban alkalmazták a tagállamok.⁴ Ennek egyenes következménye, hogy az integrá -ció kezdeti időszakában a külkereskedelem állt a középpontban.

Nyugat-Európa még a világgazdaság átlagához képest is gyorsabban növekedett: egy 1951-ben közzétett gazdasági előrejelzés szerint az évtized végére az ipari termelés 40–

60%-kal emelkedett volna, mely végül is öt év alatt következett be. Az ötvenes évekre az újjáépítés annyiban befejeződött, hogy sikerült elhelyezni a korábban lakhelyükről elűzött tömegeket – 1948 és 1962 között Nyugat-Németországban 8 millió új lakást építettek.⁵ Gyorsan javultak tehát a lakásviszonyok, az újjáépítés következtében tömegesen szívta fel a munkanélkülieket az ipar – olyannyira, hogy vendégmunkások szervezett betelepítésére is sor került, főleg az NSZK-ban és Nagy-Britanniában.

Ami a belpolitikai viszonyokat illeti, a később az integrációs folyamatban jelentős sze -repet játszó országokban a legfontosabb fejlemény a kommunista pártok szalonképtelenné válása volt. Ahogy az előző fejezetben is említettük, a korszakot a szociáldemokrata pár -tok megújulása, valamint a kereszténydemokrata, keresztényszocialista pár-tok térhódítása jellemezte. A békés viszonyokra való áttérés következtében Nyugat-Európa stabilizálódott államaiban a politikai és pártrendszerek a maguk egyéni fejlődési útjukat járták. Franciaor -szágra és Olaszor-szágra a politikai instabilitás volt jellemző, a Benelux államok, Nagy-Bri -tannia és Nyugat-Németország jórészt stabil többségű kormányokkal indultak az ötvenes éveknek.

A nemzetközi viszonyokban továbbra is két tényező játszotta a főszerepet: a hideghábo -rú és a német kérdés. A Truman-doktrína és a berlini blokád következtében bekövetkezett amerikai felelősségvállalás Nyugat-Európa védelméért egyelőre nem jelentette az NSZK sorsának megnyugtató rendezését. Az Európa Tanács tanulsága szerint pedig Nagy-Britan-nia nem látta szükségét szuverenitása akár fikarcnyi feladásának sem, s amennyiben bárki szupranacionális jellegű európai együttműködés terveit dédelgette, a britek nyilvánvalóvá tették, hogy nem kívánnak részesei lenni.

A német kérdés – mely természetesen nem volt független a hidegháborútól, különö -sen a berlini blokád után – alapvetően francia–német kérdés volt. Az Egyesült államok és Nagy-Britannia számára ugyanis sem a német gazdasági potenciál, sem a német katonai potenciál esetleges visszaállítása nem okozott olyan fejfájást, mint a franciáknak.⁶ A francia külpolitika alapvető stratégiája a negyvenes években a létrejövő Nyugat-Németország min -den eszközzel való korlátozásán és/vagy nemzetközi ellenőrzésének fenntartásán alapult.

Ezért járultak hozzá utolsóként a francia megszállási övezet másik két zónához való csato -lásához (Trizónia), ezért hatott ijesztően a Marshall-segély nyugatnémet folyósítása, s ezért ragaszkodtak a Nemzetközi Ruhr Hatóság létrehozásához.

4 TSoUKALIS, Loukas: The new European economy revisited. Oxford university Press, 1997, 22.

5 DAVIES, Norman: Európa története. Budapest, 2001, osiris, 1021.

6 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. London–Colorado, 2004, Lynne Rienner Publishers–Boulder, 31.

Ezen elvek szerint gondolkodott a francia Tervezési Főbiztosság (Comissariat Général du Plan) s vezetője, Jean Monnet is. Ez az intézmény – melyet De Gaulle még 1946-os visz -szavonulása előtt alapított⁷ – fontos szerepet játszott mind a francia gazdaság modernizáció -jában, mind pedig az európai integrációs folyamatban. Hatásosságának és hatékonyságának fontos tényezője volt, hogy mind a gazdasági, mind pedig a pénzügyminisztériumtól füg -getlenül működött, s ambiciózus vezetője révén minden politikai erővel és számos nemzet -közi szereplővel (főleg az amerikai és a brit diplomácia tagjaival) kiváló kapcsolatot ápolt.

A francia gazdasági tervezés semmiben sem hasonlított az éppen akkoriban a kelet-kö -zép-európai országokban meghonosított, szovjet típusú tervgazdasághoz. Monnet arra töre -kedett, hogy a kulcsfontosságú gazdasági ágazatokban a kereslet és a kínálat találkozzon a kül- és belpiacon egyaránt.⁸ Ennek a tervezési folyamatnak volt a része az ún. Monnet-terv, amely a legégetőbb kérdésre, a nehéziparra koncentrált, különös tekintettel a német nehéz -ipari (főleg szén-) potenciálra. Kihasználva a győztes pozícióját, a francia acélipart a német (Ruhr-vidéken található) szénre támaszkodva kell feléleszteni, s így középtávon verseny -előny nyerhető a szükségképpen lassabban magához térő német nehéziparral szemben.⁹

Ez a terv azonban nem számolt azzal, hogy a hidegháborús események következtében a negyvenes évek legvégén Nyugat-Németország gyors fejlesztésére volt szükség. Robert Schuman francia külügyminiszter 1949 októberében szinte ultimátumot kapott Dean Ache-son amerikai külügyminisztertől: találjanak ki valami megoldást az NSZK sorsának min -denki számára megnyugtató rendezésére. A határidő 1950 májusa, a Londonban tartandó külügyminiszteri találkozó volt.

A britek ekkorra már több fórumon nyilvánvalóvá tették az európai integrációval kap -csolatos nézeteiket. A kormányon levő Munkáspárt 1948-ban kiadott pamfletje egyenesen úgy fogalmazott, hogy integráció helyett pragmatikusabb külpolitikai együttműködésre van szükség.¹⁰ A britek tehát egyértelművé tették, hogy kizárólag kormányközi alapú együtt -működés képzelhető el számukra. De lehetséges-e az európai integráció Nagy-Britannia nél -kül? A britek addig minden európai együttműködésnek részesei voltak, akár gazdasági, akár politikai, akár biztonságpolitikai szervezetről volt szó. A NATO 1949-es megalakítása azon -ban nem csak katonai jellegű üzenetet hordozott, és nem csak a hidegháborús ellenfélnek: az Egyesült államok katonai védőernyője csökkentette a kontinens britekre való hagyatkozását, és 1950-ben már felszabadultak a britekkel mindenáron való együttműködés alól.

Közeledett a határidő, a külügyminiszteri értekezletet május 11-ére időzítették. Monnet önéletrajza szerint 1950. áprilisában az Alpokban, hegymászás közben jutott eszébe az öt -let, a francia és a német szén- és acélipar egyetlen, közös főhatóság irányítása alá történő szervezése.¹¹ Hazatérése után munkatársaival szövegezte meg a javaslatot, amelyet elkül

-7 De Gaulle politikai életrajzát lásd a következő fejezetben.

8 mEZEI Géza: Európa  kettészakítása  és  a  kétpólusú  nemzetközi  rend  születése  (1945–1949). 

Európa és a hidegháború a dokumentumok tükrében. Budapest, 2001, Új Mandátum Könyvkiadó, 77–78.

9 GAZDAG Ferenc: Franciaország története, 1945–1995. Budapest, 1996, Zrínyi Kiadó, 47–52.

10 Feet on the Ground: a study of Western Union. London, 1948, Labour Party Publication.

11 Nem Monnet javaslata volt az egyetlen a gazdasági együttműködés előmozdítására. Dirk Stikker holland külügyminiszter 1950 júniusában az OEEC ülésén javaslatot tett a vámok és a mennyiségi korlátozások eltörlésére és bizonyos ágazati integráció előmozdítására. Ezt továbbfejlesztette Maurice Petsche francia pénzügyminiszter és Giuseppe Pella olasz politikus (későbbi külügyminiszter, illetve

4.1. AZ ÖTVENES ÉVEK EuRóPáJA ÉS A GAZDASáGI INTEGRáCIó KEZDETEI 91

Jean Monnet (1888–1979)

Jean Monnet Cognacban született, konyakkereskedő családban. Ta-nulmányait félbe hagyva 16 évesen Angliába utazott, ahol a családi vállalkozás nemzetközi kapcsola-tait építette. Sokat utazott, többek között Skandináviába, Egyiptomba, Kanadába, az Egyesült államokba és Oroszországba. Az első világ-háború alatt felmentették a katonai szolgálat alól. 26 évesen, 1914-ben megkereste ötletével a francia mi-niszterelnököt, miszerint a brit és a francia hadiellátást közösen kellene megszervezni. Ezt az ötletet részben meg is valósíthatta. 1919 és 1923 között a Nép-szövetség alelnöke volt, amelyről a szervezet cselekvésképtelensége miatt lemondott, és visszatért a családi vállalkozáshoz. Később, az 1920-as években pénzügyi tanácso-kat adott Lengyelországnak és Romániának, 1934 és 1936 között Kínában élt, s részt vett a kínai vasút újjászervezésében. A második világháború alatt a brit és az amerikai diplomácia szolgálatában segített Európa ellátásának megszervezésében. 1943-ban Algírban csatlakozott a francia emigráns kormányhoz. 1946-ban a francia Tervezési Főbiztosság vezetője lett, ahol előbb az ún. Monnet-tervet, majd a Schuman-tervet készítette elő. 1952-ben, a Montánunio megalakulásakor ő lett a Főhatóság első el-nöke. Erről a pozícióról 1954-ben lemondott, majd a következő évben megalakította az Akcióbizottság az Európai Egyesült államokért nevű civil szervezetet, mely fon-tos szerepet játszott a Római Szerződések aláírásában. 1953-ban Károly-díjat kapott.

1979-ben, kilencvenévesen hunyt el, 1988-ban, Francois Mitterand elnök elrendelte, hogy hamvait a párizsi Pantheonban helyezzék el.

Házassága is rendkívül kalandosan alakult. Párizsban, egy vacsorán, 41 évesen ismerkedett meg Silvia Gianninivel, aki egy beosztottjának 22 éves felesége volt.

Mivel a válást Európa legtöbb országában nem engedélyezték, 1934-ben Moszkvában találkoztak, ahol a hölgy szovjet állampolgár lett, elvált, és így összeházasodhattak.

Igazi esküvői szertartásra azonban csak a (volt) férj halála után, 1974-ben kerülhetett sor, a lourdes-i katedrálisban.

Jean Monnet

miniszterelnök), aki egy európai beruházási bank felállítására tett javaslatot. Ezeket a javaslatokat a felek nem fogadták el. Lásd SZŰCS Anita: Hollandia: lanyhuló atlantizmus és az európai integráció erősödő kritikája. In KISS J. László – GáLIK Zoltán (szerk.): A huszonötök Európái. Budapest, 2005, osiris Kiadó, 9–35.

dött Georges Bidault miniszterelnöknek és Robert Schuman külügyminiszternek.¹² Schu-man válaszolt a tervezetre. A javaslatot a kabinet 1950. május 9-ei ülésén fogadták el – ép -pen öt évvel a német kapituláció után –, néhány órával a francia külügyminisztérium híres óratermében (Salon de l’Horloge) tartott sajtótájékoztató előtt.¹³

Bár Jean Monnet jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban, az ötlet nem a semmi -ből jött. A francia és a német acélipari együttműködés mindkét országban, kormányzati körökben és az iparban időről időre felmerült.¹⁴ De kétségkívül a megfelelő ember, meg -felelő helyen és meg-felelő időben vette elő. Monnet, diplomáciai kapcsolatait kihasznál -va, még a kormánydöntés előtt tesztelte a várható reakciókat. Miután az amerikaiak bizo -nyosságot szereztek arról, hogy nem egy nemzetközi kartell kialakításáról van szó, igent mondtak. Adenauer pedig úgy gondolta, a javaslat alapján lefolytatandó tárgyalásokon olyan pozícióba kerülhet, ahol lépéseket tehet országa szuverenitásának kiteljesítésére.¹⁵ A briteket nem kérdezték, meg is sértődtek. Attlee miniszterelnök a parlament előtt tartott beszédében így fogalmazott: „Mi, a csatornának ezen az oldalán nem vagyunk hajlandók elfogadni azt az elvet, hogy országunk legvitálisabb gazdasági erőit olyan hatóságra ru -házzuk, amely mélységesen antidemokratikus, és senkinek sem tartozik elszámolással.”¹⁶ A Schuman-terv alapján a későbbi Montánuniót (Európai Szén- és Acélközösség, ESZAK, European Coal and Steel Community, ECSC) előkészítő tárgyalások már 1950 jú -niusában elindultak. A potenciális részt vevő országok köre azonban, a beszédben elhangzot -takkal ellentétben (az együttműködés „nyitva áll Európa más országainak részvétele előtt”), meglehetősen korlátozott volt. Először is, nyilván elképzelhetetlen volt a keleti tömbhöz tartozó kelet-közép-európai országok részvétele. Másodszor, Nagy-Britannia elutasította a részvételt, ezzel egyúttal azok az országok sem kerültek szóba, amelyeknek hagyományo -san brit-centrikusak voltak a gazdasági kapcsolataik (a későbbi EFTA országok többsége).

A diktatórikus politikai berendezkedésű országok, mint például Spanyolország és Portu -gália szintén kimaradt ebből a csoportból. Így a tárgyalófelek Franciaország, Nyugat-Né -metország, Olaszország, valamint a Benelux államok voltak. A tárgyalások kormányközi konferencia (Intergovernmental Conference, IGC) formájában zajlottak, s ezzel óhatatlanul mintát adtak a későbbiekre – az összes további szerződést és szerződésmódosítást ilyen

12 Ez az a momentum, ahol igen fontos megjegyezni, hogy Monnet intézménye, a Tervezési Fő-biztosság a francia minisztériumi közegtől elszigetelve működött. A közvélemény és az adminisztrá-ció ugyanis még mindig óriási bizalmatlansággal tekintett a németekre, így ha normál közigazgatási egyeztetésen kellett volna a javaslatot keresztülvinni, minden bizonnyal megbukik. Lásd DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Lynne Rienner Publishers. London–Colora-do, 2004, Boulder, 38.

13 A Schuman-beszéd felvétele megtekinthető a European Navigator honlapon. Lásd www.ena.lu

14 GILLINGHAM, John: Coal, Steel and the Rebirth of Europe, 1945–1955. Cambridge, 1991, Cambridge university Press.

15 DINAN, Desmond: Europe recast. A history of European Union. Lynne Rienner Publishers.

London–Colorado, 2004, Boulder, 38–40.

16 DENmAN, Roy: missed Chances: Britain and Europe in the 20th Century. London, 1996, Cassel, 189. Idézi MEZEI Géza: A helyreállított Európa. Európa-építés és egységstratégiák a Mar-shall-tervtől a Nizzai Szerződésig. Budapest, 2001, Osiris, 79.

4.1. AZ ÖTVENES ÉVEK EuRóPáJA ÉS A GAZDASáGI INTEGRáCIó KEZDETEI 93

multilaterális diplomáciai tárgyalássorozat keretében készítették elő.¹⁷ A francia delegáci-ót maga Monnet vezette, a németet pedig az a Walter Hallstein, aki a hatvanas években az Európai Bizottság nagy hatású elnöke volt. A tárgyalások kezdetekor olyan hidegháborús katonai fejlemény következett be, amely a megegyezést erőteljesen előmozdította: a koreai háború. Az Észak- és Dél-Korea között kitört konfliktust – melyről a következő alfejezetben

17 Az első IGC annyiban különbözött a későbbi, szerződésmódosításokat előkészítő kormányközi konferenciáktól, hogy itt még kizárólag a tagállamok vettek részt a tárgyalásokon. Később a közössé-gi intézmények, különösen az Európai Bizottság komoly szerepet játszott ezeken a fórumokon is.

A Schuman-terv, 1950. május 9. 

„A békés viszonyok fenntartásához nélkülözhetetlen a hozzájárulás, amelyet egy szer-vezett és élő Európa nyújthat a civilizációnak. Franciaországnak – lévén több mint húsz év óta az egyesült Európa élharcosa – mindig alapvető célja volt a béke szolgá-lata. Ez az Európa nem jött létre, megkaptuk a háborút. Ez az Európa nem jöhet létre egyszerre megteremtve: olyan konkrét cselekedetek útján alakul ki, amelyek előbb tényleges szolidaritást teremtenek. Az európai nemzetek tömörülése megköveteli, hogy a Franciaország és Németország közötti évszázados ellentét kiküszöböltessék.

A vállalt akciónak elsősorban Franciaországot és Németországot kell érintenie. […]

Ebből a célból a francia kormány azt javasolja, hogy az akciót azonnal körülhatá-rolt és döntő szakaszba hozzák.

A francia kormány azt javasolja, hogy a francia–német szén- és acéltermelés egé-szét helyezzék közös főhatóság alá, olyan szervezetbe, amely nyitva áll Európa más országainak részvétele előtt. […]

A szén- és acéltermelés közössé tétele azonnal biztosítja a gazdasági fejlődés kö-zös alapjainak megteremtését, az európai föderáció első állomását, és megváltoztatja azoknak a térségeknek a sorsát, amelyek hosszú ideig háborús eszközök gyártására rendezkedtek be, s amelyeknek maguk váltak állandó áldozataivá. […]

Az így szövődő termelési szolidaritás megnyilvánul majd abban, hogy [a] Francia-ország és NémetFrancia-ország közötti háború nemcsak elképzelhetetlen, hanem ténylegesen lehetetlen is lesz. Ez a hatalmas, minden bekapcsolódni szándékozó ország előtt nyit-va álló gazdasági egység sikeresen biztosítja minden hozzá tartozó ország számá-ra egyenlő feltételek mellett az ipari termelés alapvető elemeit, megveti a gazdasági egyesítés reális alapjait. […]

A nemzetközi kartellel ellentétben, amely a nemzeti piacok felosztására és kiakná-zására törekszik, korlátokat szab módszereik és a magas profitok fenntartása révén, a tervezett szervezet biztosítja a piacok egyesítését és a termelés bővítését. […]

A vázolt alapvető elemek és kötelezettségek képezik majd tárgyát az államok kö-zött aláírandó és ratifikálásra a parlamentek elé terjesztendő szerződésnek.”

ZSIGmoND László: Nyugat-Európa az Egyesült Államok és a nemzetközi helyzet. Új- és legújabb  kori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. 3. kötet. Budapest, 1983, Tankönyvkiadó, 344–345.

lesz részletesen szó – azonnal a megosztott Németország helyzetére adaptálták, így a nehéz-ipar és a nyugatnémet védelmi képesség rendezése még fontosabbá vált. A Schuman-terv pedig éppen erre a problémára adott a franciák számára is megnyugtató választ.

A tárgyalások feltárták az európai integrációs folyamat későbbi, sokszor napirendre ke-rülő problémáit. A Monnet által összeállított javaslatban három intézmény szerepelt: termé-szetesen a beszédben is javasolt főhatóság, egy parlamenti közgyűlés, valamint a bíróság.

Monnet szupranacionalista elképzelései szerint a főhatóság szinte kizárólagos döntéshozó lett volna a szervezetben, a demokratikus kontrollt csak a főhatóság parlamenti közgyűlés általi, kétharmados többséggel történő elmozdíthatósága jelentette volna. Hollandia azon-ban új intézményi javaslattal állt elő: egy olyan tanács felállítását javasolta, amely a főha-tóság tevékenységét nemzeti (tagállami) ellenőrzés alá helyezné. A vitában a hollandok (és az őket támogató másik két kis állam) félig győzedelmeskedtek: a tanács intézménye megvalósult, a fontos ügyekben azonban a főhatóság döntési kompetenciája megmaradt.¹⁸

Az intézményi kérdéseken túl természetesen az együttműködés tartalma volt a másik fő téma a tárgyalásokon. A kialakítandó szervezet célját illetően konszenzus uralkodott:

a közös piac kialakítása a szén- és acélszektorban, mely magában foglalta a vám- és nem vámjellegű korlátozások lebontását, a hatósági árak kiküszöbölését, az állami támogatások megszüntetését, a közös szabályozás és versenykörülmények kialakítását, a termelékenység

18 SZELE Bálint: Jean Monnet, Európa atyja. Debrecen, 2004, Csokonai Kiadó, 80–90.

Robert Schuman (1886–1963)

Robert Schuman Clausenben, Luxemburg külvárosában született. A francia nyelvet az iskolában tanulta, csak 1919-ben lett francia állampolgár. A németet luxembur-gi, a franciát német akcentussal beszélte.

1919-ben választották először parlamenti képviselővé. 1942-ben a francia ellenál-láshoz csatlakozott. 1947/48-ban kétszer alakított kormányt, többször volt külügy-miniszter. 1958-ban Károly-díjat kapott.

ő volt a Közgyűlés első elnöke.

Nőtlen volt, mélyen katolikus hívő, a középkori vallásfilozófia szakértője. Ne-vét őrzi Brüsszel egyik, az Európai unió intézményeit magában foglaló kerülete.

Robert Schuman

4.1. AZ ÖTVENES ÉVEK EuRóPáJA ÉS A GAZDASáGI INTEGRáCIó KEZDETEI 95 növelését, a munkakörülmények szabályozásának közös kialakítását s általában a szektorra vonatkozó szabályozás és támogatási rendszer közös megalkotását.¹⁹

A tárgyalások előhozták a később oly sokszor felmerülő technikai kérdéseket is. Az egyik, a Tanácsban a szavazatok súlyozásának kérdése (mely technikainak tűnő hatalmi kérdés) volt, s már akkor is felmerült, hogy a német szavazati arány, az ország méreténél fogva, nagyobb legyen a másik két nagy országénál. A második technikai jellegű kérdés a

A tárgyalások előhozták a később oly sokszor felmerülő technikai kérdéseket is. Az egyik, a Tanácsban a szavazatok súlyozásának kérdése (mely technikainak tűnő hatalmi kérdés) volt, s már akkor is felmerült, hogy a német szavazati arány, az ország méreténél fogva, nagyobb legyen a másik két nagy országénál. A második technikai jellegű kérdés a

In document Európa utazása (Pldal 88-97)