Az integrációelméletek az európai egységfolyamat elméleti értelmezését adják a politika -elmélet, illetve a nemzetközi kapcsolatok elméleti alapjain. A gazdasági integráció elméleti magyarázataival összehasonlítva tehát az a legnagyobb különbség, hogy míg azok a gaz -dasági integrációt általános, a világ bármely térségében jelentkező gaz-dasági jelenségként értelmezik, az integrációelméletek kizárólag az európai integrációs folyamatot vizsgálják.
Az integrációelméletek minden korszakban tükrözik az európai belpolitikai folyamatok ak -tuális állapotát, teoretikus értelmezést kívánó fejleményeit. Megpróbálják feltárni a létrejött közösségek jogi-politikai szerkezetét, meghatározni az integrációs folyamat mozgatórugóit, s azonosítani az egységfolyamat szereplőit. általánosan jellemző rájuk, hogy egyik sem ké -pes az európai egységfolyamat teljes körű elméleti magyarázatára. Ezt a jelenséget Donald J. Puchala egy olyan szituációhoz hasonlította, mint amikor a mesebeli király vak bölcse -ket bíz meg azzal a feladattal, hogy jellemezzék az elefánt kinézetét. Mindegyik idős bölcs olyan módon próbált empirikus tapasztalatot szerezni az elefántról, hogy megérintette an -nak valamely testrészét. Így amelyik a lábát fogta meg, hatalmas, vaskos oszlopként, ame -lyik a hátát, az hatalmas hordóként, ame-lyik a fülét, az vékony, hajlékony lapként jellemez -te az állatot. Mondanunk sem kell, mindegyiknek igaza volt, ugyanakkor egyiknek sem.19 Az alábbiakban a vezető integrációelméleti iskolák alaptéziseit ismertetjük, nem térünk ki az egyes iskolákon belül megjelenő elméleti viták részletes ismertetésére. Meggyőződé -sünk, hogy az integrációelméletek alapjainak ismerete nélkül az integrációs folyamat fejle
-17 Ilyen például a Közép-Afrikai Államok Gazdasági és Pénzügyi Közössége (Economic and monetary Community of Central Africa), a Nyugat-afrikai Gazdasági és Pénzügyi Unió (West African Economic and Monetary union), a Kelet-karibi államok Közössége (Organisation of Eastern Caribbean States).
18 ARATÓ Krisztina: Szociális párbeszéd az Európai Unióban. Budapest, 2001, Rejtjel, 38–55 és KoLLER Boglárka: A posztnemzeti identitás-struktúra dinamikus modellje az európai uniós állam-polgárok azonosságtudatának vizsgálata alapján. PhD. értekezés. 2003, 15–20. Lásd http://www.lib.
uni-corvinus.hu/phd/koller_boglarka.pdf alapján.
19 PuCHALA, Donald J.: Of Blind Men, Elephants and European Integration. Journal of Common Market Studies, vol. 10, No. 3, 1972, 267–286.
ményei, eseményei nem értelmezhetők. ugyanakkor természetesen az alábbi oldalak csak rövid bevezetést kínálnak a könyvtárnyi elméleti irodalom megértéséhez.20
A föderalizmus elmélete a második világháború után az integrációs folyamatokat meg -határozó iskolaként jelentkezett. Alapjai már a megelőző évszázadokban is megjelentek, az egységgondolat története során sok gondolkodó az európai föderáció megteremtését te-kintette a kontinens problémáira adható legjobb gyógyírnak. Az iskola meghatározó gon -dolkodója, Altiero Spinelli (1907–1986), a Ventotenei Nyilatkozat szerzője egyértelműnek látta, hogy a háború borzalmai után Európa államai önként átruházzák szuverenitásukat a születendő Európai Egyesült államokra. A kialakítandó föderáció struktúráját hasonló -nak képzelték a már létező föderális államokéhoz (Amerikai Egyesült államok, Kanada, Svájc). A föderalisták nagy hangsúlyt fektettek a föderális és nemzeti intézményrendszerek közötti hatalommegosztás optimális kialakítására, valamint a jogegységesítésre.21 A föde-ralisták olyannyira biztosnak vélték az európai föderáció kialakítása mögötti európai politi -kai akaratot, hogy csak a végcéllal, a kialakítandó föderális állam szerkezetével foglalkoz -tak, az ahhoz vezető úttal nem. A föderalizmus elmélete mozgalommá is alakult: 1946-ban megalakult az Európai Föderalisták uniója22 (Union of European Federalists, UEF), mely transzeurópai politikai mozgalomként támasztotta alá a föderalisták elméleti elképzeléseit.
A mozgalom azonban később több ágra szakadt, s mivel az európai államok nem bizonyul -tak fogadókésznek a föderális európai állam azonnali megteremtésére, az elméleti iskola is háttérbe szorult. 23
A funkcionalizmus, a föderalizmushoz hasonlóan, abból a feltevésből indul ki, hogy a nemzetállamot meg kell haladni, illetve végcélja a szupranacionális állam, Európában az Európai Egyesült államok kialakítása. A föderalistáktól eltérően azonban nem a jövőben létrejövő nemzetek feletti állam alkotmányos struktúráján, hanem az odavezető út mibenlé -tén, illetve annak gazdasági-szociális tényezőin gondolkodtak. A funkcionalisták a politika alapvetően konfliktusos folyamata helyett a technikai jellegű együttműködési területeken tervezték a nemzetközi kooperáció megkezdését. Legjelesebb képviselőjük, David Mitrany szerint a békés világ megteremtéséhez két út vezet: egy politikai és egy funkcionalista.24 A politikai út esetében a világállam szünteti meg intézményei segítségével a politikai meg -osztottságot, funkcionalista módon pedig a különböző technikai célokra létrejött nemzetkö -zi szervezetek (pl. Nemzetkö-zi Távközlési unió, International Telecommunications union, ITu 1865, illetve az ENSZ szakosított szervei, a FAO, az ILO stb.) és egyéb együttműkö -dési formák segítségével evolutív módon, hosszabb távon feloldódik a nemzetállam, hi
-20 Az integrációelméletek részletesebb leírását lásd KENDE Tamás – SZŰCS Tamás (szerk.): Eu-rópai közjog és politika. Budapest, 2006, KJK–Kerszöv, 153–182 vagy angolul ROSAMOND, Ben:
Theories of European Integration. Basingstoke–New york, 2000, Palgrave Macmillan.
21 Lásd PISToNE, Sergio: Altiero Spinelli and the Strategy for the United States of Europe. In STuBB, Alexander – NELSEN, Brent F. (szerk.): The European Union. Readings on the Theory and Practice of European Integration. London, 1998, Boulder.
22 Az Európai Föderalisták uniójának honlapját lásd http://en.federaleurope.org/
23 Az 1980-as években az iskola újrafogalmazta alapvető téziseit, megszületett a neoföderalizmus.
Lásd GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Budapest, 2005, Osiris, 28–29.
24 MITRANy, David: A Working Peace System. Chicago, 1966, Quadrangle Books.
1.3. AZ EURÓPAI UNIÓ éRTELmEZéSI KERETEI: INTEGRÁCIÓELméLETEK 25 szen lassacskán az összes funkcióját nemzetközi szervezetek veszik át.25 mitrany nemcsak a nemzetállamot, de a nemzetállamok közötti politikai kapcsolatokat okolta implicit módon a pusztító háborúkért és a konfliktusokért – ezért próbálta technikai kérdésekké egyszerűsí -teni a különböző állami szakpolitikai feladatokat, és depolitizálni azokat.
A neofunkcionalizmus elmélete a funkcionalizmus gondolataiból kiindulva kereste Eu -rópa számára a béke hosszú távú biztosításának módszerét. Jean Monnet (1888–1979), az első szupranacionális intézmények, a Montánunió és az Európai Gazdasági Közösség fran -cia konstruktőre és teoretikusa szerint „az integráció konkrét formája sokkal kevésbé fontos, mint az a követelmény, hogy gyakorlati alapokra helyezzük a folyamatot, és így olyan formát öltsön, amely alkalmas arra, hogy fenntartsa a transznacionális együttműködést az ellenséges -kedéssel szemben”.26 A neofunkcionalista iskola képviselői az első európai integrációs intéz -mények működése alapján alakították ki elméletüket az 1950-es és 1960-as években.27
A neofunkcionalizmus központi fogalma a spillover.28 A spillover jelensége azt jelenti, hogy az integráció folyamatának indulásakor közösségi szintre emelt szakpolitikák (nehéz-ipar, kereskedelempolitika, agrárpolitika stb.) a közösségek működése során automatikusan magukkal hozzák majd más szakterületek közösségi szintre emelkedését. Így tehát a kezdeti lendület bizonyos automatizmussá teszi a közösségek kompetenciáinak bővülését (ezzel párhuzamosan a nemzeti szuverenitás elemeinek folyamatos közösségi szintre emelkedé -sét), a tagállamok és azok szereplőinek egyre szorosabb kapcsolatát. A spillovernek több változata is létezik, melyek közül a legfontosabb a funkcionális spillover. Ez a spillover ere -deti tartalma, mely arra utal, hogy az integráció a tagállamok bizonyos feladatait (funkcióit) átveszik, s mivel a különböző szakpolitikai területek egymástól elválaszthatatlanok (pl. a mezőgazdasági termelés az élelmiszeriparral, a vámunió a nemzetközi kereskedelempoliti -kával és a versenyjoggal stb.), ezért egyre több funkció kerül közösségi szintre. A politikai spillover arra utal, hogy a funkcionális spillover következtében egyre több szakpolitikai terület kerül közösségi szintre. Ennek következében a politikai döntések is egyre inkább közösségi szinten születnek. Ezért a politikai elitek és nyomásgyakorló csoportok lassan áthelyezik tevékenységüket a döntések szintjére, vagyis közösségi szintre, s lassan kialakul a közösségi politikai rendszer is. Az intézményi spillover szerint a funkciók és politikai szereplők lojalitása közösségi szintre helyeződésének egyenes következménye a közösségi intézmények befolyásának, kompetenciáinak növekedése.29 A földrajzi spillover azt jelenti,
25 FALKNER, Gerda: EU Social Policy in the 1990s. Towards a Corporatist Policy Community.
London–New york, 1998, Routledge Research in European Public Policy, 5.
26 Idézi o’NEILL, michael: The Politics of European Integration. London–New york, 1996, Routledge, 27. (Ford. Arató Krisztina.)
27 Ernst B. Haas a Montánunió működésének tapasztalatait dolgozta fel, Leon N. Lindberg pedig az Európai Gazdasági Közösség és az EuRATOM működési sajátosságait tárta fel. Lásd HAAS, Ernst B.: The Uniting of Europe: Political, Social and Economic Forces 1950–1957. London, 1958, Stevens és LINDBERG, Leon N.: The Political Dynamics of European Economic Integration. Stanford, 1963, Stanford university Press.
28 A spillover kifejezés átcsordulást, túlcsordulást jelent, magyarra leginkább hólabdaeffektusnak szokták fordítani. ugyanakkor a magyar szakirodalom általában az eredeti angol kifejezést használja, ezért mi is így teszünk.
29 TRANHOLM-MIKKELSEN, Jeppe: Neo-functionalism: Obstinate or Obsolete? A Reappraisal in the light of the Dynamism of the EC. Millennium: Journal of International Studies, Vol. 20, No.
1, 1991, 4–6.
hogy a közösségeknek egyre nagyobb a földrajzi hatókörük is. A kulturális spillover azt a folyamatot írja le, hogy az egyre szorosabbá váló kapcsolatok nemcsak az egyes szakpo -litikák képviselői és szereplői, hanem a kulturális elitek és az európai polgárok közötti hi -dak megerősödéséhez is vezetnek. Ennek következtében egymás elfogadása, sőt az európai identitás is megerősödik.30
A neofunkcionalizmus az Európai Közösségek kezdeti dinamikáját adekvát módon leíró elméleti rendszer. Az 1960-as évek közepén bekövetkezett, elsősorban Charles de Gaulle francia elnök Európa-politikáját, a „nemzetek Európája”-koncepciót azonban képtelen volt magyarázni, így háttérbe szorult. A neofunkcionalista elmélet akkor kezdett újjáéledni, ami -kor a Jacques Delors által vezetett Európai Bizottság elkezdte az egységes piac programját s később a gazdasági és pénzügyi unió bevezetését.
A kormányközi elméletek a De Gaulle francia köztársasági elnök által generált, az 1965-ben kiteljesedő közösségi válság, az ún. „üres székek politikája” következté1965-ben váltak népszerűvé.31 A válság miatt a közösségben megerősödött a tagállamok befolyása, háttér -be szorítva ezzel a közösségi (szupranacionális) logikát, s ez a folyamat felülvizsgálatra késztette az európai integráció teoretikusait is. A kormányközi elméletek kiindulópontja a nemzetközi kapcsolatok elméletének realista iskolája, mely szerint a nemzetközi viszonyok főszereplői az államok, amelyek alapvetően önérdekből cselekszenek a nemzetközi poron -don, és létük alapeleme a versengés. általában az úgynevezett „biliárdgolyó-hasonlattal”
szokták illusztrálni ezt a jelenséget, mely szerint az államok önálló cselekvők, és ütköznek, ha érdekeik úgy kívánják. A hatvanas évek közepének fejleményei, majd később az euro -pesszimizmus időszaka az 1970-es években az Európai Közösségekben, a kormányközi elméletek kialakítói számára azt üzenték, hogy az európai integrációs intézményrendszer nemzetek feletti jellege ellenére a tagállamok sem képeznek kivételt a realizmus logikája alól. A kormányközi elmélet egyik megalapítója, az amerikai Stanley Hoffmann nem fogad-ta el a neofunkcionalisfogad-ta teoretikusok álfogad-talános magyarázatát az európai integráció logikáját illetően.32 Szerinte az államok itt ugyanúgy alapvetően saját érdekeik szerint cseleksze -nek, és magatartásukat nem hajlandók a közös érdekeknek megfelelően megváltoztatni.
Hoffmann szerint a neofunkcionalista elmélet tendenciózus, az európai integrációs folya-mat elméleti alátámasztása, és inkább az integráció vágyait, mint valós működését írja le.
Teljes mértékben elutasította a spillover fogalmát mint nem létező jelenséget. ugyanakkor Hoffmann elismerte az európai integrációs folyamat unikális jellegét. Szerinte azonban az integráció nem a tagállamok szuverenitásának folyamatos csökkenéséhez, a kompetenciák szupranacionális szintre helyeződéséhez és főleg nem egy európai föderális állam létrejöt -téhez vezet. Éppen ellenkezőleg: az integráció sajátos (nemzetek feletti) módszerekkel, de éppen azt célozza, hogy a tagállamok megőrizzék pozíciójukat az új (bipoláris) nemzetközi rendben. Paradox módon tehát a szupranacionális elemeket is felmutató, második világhá
-30 FALKNER, Gerda: EU Social Policy in the 1990s. Towards a Corporatist Policy Community.
London–New york, Routledge Research in European Public Policy, 7–8.
31 De Gaulle 1965-ben mintegy fél évig nem küldte el minisztereit a Tanács üléseire, mely lépéssel az Európai Közösségek intézményrendszere gyakorlatilag megbénult. Lásd részletesen a 6. fejezetben.
32 HOFFMANN, Stanley: Obstinate or Obsolete: the Fate of the Nation State and the Case of Wes-tern Europe. Daedalus (Journal of the American Academy of Arts and Sciences), vol. 95, No. 3, 1966, 862–915. Rövidítve megjelent in STuBB, Alexander – NELSEN, Brent F. (szerk.): The European Union. Readings on the Theory and Practice of European Integration. London, 1998, Boulder.
1.3. AZ EURÓPAI UNIÓ éRTELmEZéSI KERETEI: INTEGRÁCIÓELméLETEK 27 ború utáni nyugat-európai integrációs folyamat célja nem a föderáció megteremtése, hanem a nemzetállam (tagállamok) pozíciójának megőrzése.33
Az 1980-as és főleg az 1990-es években az európai integráció felgyorsult, a tagállamok egyre szorosabb együttműködését eredményező fejlődését hozták. A Delors által meghir-detett európai egységes piac programja, majd az Európai unió megalakítása magával hoz -ta a szervezet szupranacionális jellegének erősödését, mely alapjaiban kérdőjelezte meg a kormányközi iskolának a tagállami szint megerősödésére alapozott elméleti magyarázatát.
ugyanakkor az Európai unió megalakítása nemcsak a közösségi politikák megerősödését, hanem kormányközi politikai elemek (közös kül- és biztonságpolitika, belügyi és igazság -ügyi együttműködés) kialakítását is jelentette. Ezzel bebizonyosodott, hogy a régi „nagy elméletek” – a neofunkcionalizmus és a kormányközi iskola – nem képesek a Közösségek működésének kielégítő magyarázatára. Egyre több olyan elméletkísérlet keletkezett, amely megpróbálta a régi nagy elméleteket ötvözni, a közöttük feszülő alapvető ellentéteket in -kább egymást kiegészítő magyarázattá transzformálni. Ezeket az elméleteket a szakiroda -lom „hibrid” vagy „szinkretikus” elméleteknek nevezi.34
A legnagyobb hatású a hibrid elméletek között a többszintű kormányzás (multilevel go-vernance, MLG) elmélete. Legjelentősebb képviselői – Gary Marks, Lisbet Hooghe, Tho -mas Risse-Kappen35 stb. – szerint a közösségi és a tagállami érdekek megjelenését a közös -ségi döntéshozatalban nem lehet kizárólagosnak tekinteni. A tagállamok rendkívül fontos szereplők a Közösség életében: ők az alapszerződések kizárólagos alakítói, a Tanácsban meghozott számos döntés egyedüli felelősei. ugyanakkor a közösségi érdekek megjelenítői – az Európai Bizottság, az Európai Parlament, sőt az Európai Bíróság – szintén kulcsszere -pet játszanak a közösségi döntéshozatal folyamatában, hiszen a Bizottság a közösségi dön -tések előterjesztője, így aktív alakítója, a Parlament immár a legtöbb szakpolitikai területen a Tanáccsal közösen dönt, s a Bíróság jogértelmezései is a közösségi szint befolyását erősí -tik. Megjelent ugyanakkor egy harmadik szint is a közösségi politikaformálás arénájában, ez pedig a tagállamok alatti, regionális szereplők és helyi önkormányzatok köre. A Régiók Bizottságának 1992-es kialakításával, valamint a helyi érdekek más csatornákon történő ér -vényesítésével még tovább differenciálódott a közösségi politikaformálás szereplőinek így is bonyolult köre. A többszintű kormányzás elmélete tehát azt állítja, hogy a tagállami szint két irányban ad át kompetenciákat: egyrészt „felad” politikaterületeket az Európai Közös -ségek szupranacionális szintjére, másrészt „lead” bizonyos feladatokat a tagállamok alatti, szubnacionális szereplőknek. Megőrzi ugyanakkor befolyását az alapszerződések, vagyis a legfontosabb játékszabályok kialakításában.
A többszintű kormányzás elméletével párhuzamosan a kilencvenes években – szintén a kormányközi elméletek meghaladása jegyében – új elem jelent meg az integrációelméle
-33 A kormányközi iskola később tovább differenciálódott, legfontosabb ágai a történeti kormány-közi iskola (Alan Milward), valamint a liberális kormánykormány-közi iskola (Andrew Moravcsik). Lásd NAVRACSICS Tibor: Európai belpolitika. Budapest, 1998, Korona, 24–28.
34 o’NEILL, michael: The Politics of European Integration. London–New york, 1996, Routledge, 81–83.
35 Lásd pl. HOOGHE, Lisbet – MARKS, Gary: Multi-Level Governance and European Integration.
Oxford, 2001 vagy RISSE-KAPPEN, Thomas: Exploring the Nature of the Beast: International Relations Theory and Comparative Policy Analysis Meet the European union. Journal of Common Market Studies, vol. 34, No. 1, 1996, 53–80.
28 1. INTEGRÁCIÓELméLETI ALAPFoGALmAK
tek vizsgálati tárgyaként: a közösségi intézményrendszer. A politikatudományban, illetve a szociológiában az 1970-es évek óta népszerű institucionalizmus vagy intézményelvű meg-közelítés az európai tanulmányok területén is megjelent. Simon Bulmer az elsők között hívta fel arra a figyelmet, hogy az európai integráció folyamatában a brüsszeli intézményrendszer nem reaktív, végrehajtó szerepet játszik csupán, hanem aktív szereplő.36 Az intézményelvű teória szerint az európai intézmények három módon képesek befolyásolni a végső, közös -ségi döntéseket. Egyrészt, autonóm politikai szereplőként viselkednek, vagyis önmaguk is politikaformáló szerepet töltenek be, nem csak a jogalkotás passzív előkészítői, végrehajtói vagy éppen értelmezői. Másrészt, a döntési opciók kidolgozójaként a közösségi intézmé -nyek – elsősorban a Bizottság – pozíciójuknál fogva befolyásolni képesek a döntéshozók számára felkínált alternatívákat. Harmadrészt, a tagállami politikai rendszerekben bekövet -kezett változásokra természetes módon hat a közösségi intézményrendszer, illetve maga a közösségi jog.37
Az integrációelméletek tehát kísérleteznek azzal, hogy leírják a leírhatatlant: az Európai unió sokféle szereplőjét, működési logikáját. Az elmúlt több mint ötven évben, amióta mű -ködik az Európai Közösség, nemcsak a tagállamok száma, hanem az integráció szereplői -nek száma is gyarapodott. A tagállamokon és az eleinte absztrakt közösségi érdekeken kívül megjelentek a tagállamok alatti (regionális, helyi) szereplők, a közösségi és globális civil szervezetek és szociális partnerek, az európai ágazati lobbicsoportok, multinacionális vál -lalatok, s még sorolhatnánk. Egyre nehezebb tehát a dolgunk, ha könnyen érthető modellt szeretnénk kialakítani az Eu működésével kapcsolatban.
1.4. Mi is az a hogyishívják?
Az Európai unió elnevezése az elmúlt több mint ötven esztendőben sokszor változott, s az intézmények működésének módja, tartalma is jelentős változáson ment keresztül. Még in -kább bonyolítja a helyzetet, hogy több szervezet, illetve az európai integrációs intézmény -rendszer több „generációja” esetében eltérő rövidítéseket, sőt nem hivatalos „beceneveket”
is használunk.
A mai értelemben vett európai integrációs intézményrendszer első konkrét formáját az 1951. április 18-án aláírt, hat állam által alapított Európai Szén- és Acélközösség (European Coal and Steel Community) jelentette. Rövidítése ESZAK, de a köznyelvben és a szak -irodalom jelentős részében Montánuniónak nevezik. A szerződés a ratifikációs folyamat lezárultával, 1952. július 23-án lépett életbe, s mivel ötven évre alakították, 2002. július 23-án megszűnt. Feladatait természetesen az Európai unió megörökölte.
A szervezet struktúrájához hasonló és ugyanazon tagállami kör által 1957. március 25-én aláírt Római Szerződések két további közösséget hoztak létre. Az egyik az Európai Atom -energia Közösség (European Atomic Energy Community), vagyis EuRATOM, a másik pe -dig – a későbbi közösségi jogfejlődés szempontjából a szerződésmódosítások alapja – az
36 BuLMER, Simon: The Governance of the European union: A New Institutionalist Approach.
Journal of Public Policy, vol. 13, No. 4, 1994, 350–363.
37 SANDHOLZ, Wayne: Membership Matters: Limits of the Functional Approach to European Institutions. Journal of Common Market Studies, vol. 34, No. 3, 1996, 403–429.
ÖSSZEGZéS 29 Európai Gazdasági Közösségről (European Economic Community), vagyis az EGK-ról szó -ló szerződés.
Mivel a három közösségnek azonos tagállami köre, és egymáshoz nagyon hasonló intéz -ményi struktúrája volt, hamar felmerült az egységesítés igénye. A tagállamok 1965-ben, az ún. Egyesülési Szerződésben (Merger Treaty) összevonták a három közösség addig párhu -zamosan működő intézményrendszerét, s ezzel a lépéssel új nevet is kapott. Ettől kezdve a három közösség neve összefoglalóan Európai Közösségek (European Communities) lett.
A köznyelvben, sajtóban azonban egy cselekvőként, ugyanakkor többes számú alanyként nyelvtani zavarokat okozott az elnevezés, ezért sokszor egyes számban, Európai Közös -ségként emlegették. Született egy beceneve is: a sajtóban a legtöbbször, tulajdonnévként, Közös Piac (Common Market) névvel illették.38
1992-ben ismét változott az intézményrendszer szerkezete: a hollandiai Maastricht -ban már 12 tagállam írta alá az Európai uniós Szerződést (Treaty on the European Union, TEu), mely megalapította az Európai uniót. A korábbi Európai Közösségek így egy új politikai-szervezeti konstrukció egyik eleme lett. Ezzel a lépéssel az alapító szerződések rendszere is bonyolódott, ugyanis az Európai uniót immár a Maastrichti és a Római szer -ződések, illetve azok módosításai közösen szabályozzák. Napjainkban tehát a teljes intéz
1992-ben ismét változott az intézményrendszer szerkezete: a hollandiai Maastricht -ban már 12 tagállam írta alá az Európai uniós Szerződést (Treaty on the European Union, TEu), mely megalapította az Európai uniót. A korábbi Európai Közösségek így egy új politikai-szervezeti konstrukció egyik eleme lett. Ezzel a lépéssel az alapító szerződések rendszere is bonyolódott, ugyanis az Európai uniót immár a Maastrichti és a Római szer -ződések, illetve azok módosításai közösen szabályozzák. Napjainkban tehát a teljes intéz