a Római Szerződések
5. Sikerek és kudarcok – integrációtörténet, 1958–1969
5.3. De Gaulle Európája
Charles de Gaulle (1890–1970)
Az 1960-as évek integrációtörténetének meg-határozó személyisége Charles de Gaulle tábor-nok, a franciák ötödik köztársaságának elnöke.
Az 1890-ben született De Gaulle harcolt az első világháborúban Pétain marsall irányítá-sa alatt; a második világháborúban pedig mint hadosztályparancsnok szerzett jelentős érdeme-ket. A franciák veresége után Londonba ment, és megszervezte és irányította az ellenállási moz-galmat. Politikusi karrierje is tulajdonképpen ekkor kezdődött. 1944-ben ideiglenes kormányt alakított. Nem sokkal ezután kormányfőként tért vissza hazájába, ahol feltett szándéka volt, hogy a francia alkotmány reformjával egy erősebb és stabilabb francia államot hoz létre. 1946-ban azonban lemondott a miniszterelnöki posztjá ról, és egy időre visszavonult a politikától birtokára, Colombey des deux Églises-be. 1958-ban tért ismét vissza a politika porondjára, megoldotta
az algériai kérdést, és keresztülvitte a francia alkotmány reformját, melynek követ-keztében sajátos, ún. félelnöki rendszert hozott létre. De Gaulle 1958-tól 1969-ig volt a Francia Köztársaság elnöke.
Charles de Gaulle
5.3. DE GAuLLE EuRóPáJA 127 Charles de Gaulle neve többek között az integrációellenességről vált híressé az utókor szá -mára. ő maga azonban Európa-pártinak tartotta magát. Fia, Philippe de Gaulle elbeszélései szerint a tábornokot mélységesen felháborította az a sztereotípia, amely róla és Európa-el -lenességéről kialakult. „Noha apám az államok szövetségét szerette volna megvalósítani, egy olyan szövetséget, amely tiszteletben tartja valamennyi tag egyéni sajátosságait, mégis mindig azt hallottuk róla, hogy a „nemzetek Európáját” („Europe de patries”) akarja. Pedig soha el nem hagyta száját ez a kifejezés.17 De Gaulle konföderatív jövőt képzelt el Euró -pának, vagyis egy olyan berendezkedést, ahol független és szuverén államok kölcsönösen megegyeznek arról, hogy bizonyos területeken történő együttműködésre állandó szövetsé -get hoznak létre, és külső államokkal szemben együttesen lépnek fel.18
Fia védelmező szavai ellenére a fenti sztereotípia kialakulásának De Gaulle esetében objektív okai voltak.
De Gaulle számára a francia nemzet mindenek felett állt. A Tábornok hitvallása sze -rint minden emberi tevékenységnek abból az alapállásból kell kiindulnia, amely magában foglalja a nemzethez való kötődés mindenhatóságát, melyet az állam minden lehetséges eszközzel védelmez, mely egy konkrét területi identitást jelöl, és amely egyszerre szen -vedélyes, ugyanakkor a racionális érdekérvényesítést is magában foglalja. Ha ehhez még hozzátesszük a vallási alapon is összetartott közösséget, akkor megkapjuk a De Gaulle-i nemzetkoncepciót.19
De Gaulle-t az utókor sokszor vádolta múltba tekintő szemléletével; azzal, hogy a 19.
századi nagyhatalmi politizálás eszközrendszerét próbálta meg alkalmazni a II. világháború utáni Európában is. „Egy embernek, aki Bismarck és II. Vilmos idejében született, sajátos elképzelései voltak a hatalmi politizálásról és a gyarmatosításról, aki katonai karrierjének köszönhetően értette a modern hadviselés módszereit, de nem érthette igazán a nukleáris fegyverekre épülő hidegháborús hadviselést, és aki tisztában volt a nemzeti függetlenség alapelveivel, de akinek nehézséget okozott ez utóbbi átértékelése az újfajta interdependen -ciák kialakulása miatt.”20
A De Gaulle-i politika, amely legtöbbször a külpolitikát jelentette,21 amely nem mindig volt koherens, és sokszor jellemezték olyan cselekedetek, amelyek nem átgondolt stratégi -ákból, hanem hiúságból és a sztereotípiákból fakadtak, az alábbi pillérekre épült:22 Először is, De Gaulle elégedetlen volt a második világháború után kialakult két szuperhatalom je -lenlétére épülő hidegháborús berendezkedéssel és ebben a struktúrában Franciaországnak jutott szereppel. Emiatt sokan anakronizmussal vádolták a Tábornokot, azt állítva, hogy de
17 De Gaulle, Philippe: Apám, de Gaulle. Beszélgetések Michel Tauriackal. Budapest, 2008, Euró-pa Könyvkiadó, 526.
18 CHRySSOCHOOu, Dimitris N.: Theorizing European Integration. London, 2001, Sage Publi-cation, 67.
19 LACOuTuRE, Jean: De Gaulle. New york, 1968, Avon Book, 201–207.
20 JOHNSON, Douglas: De Gaulle and France’s role in the world. In GoUGH, Hugh–HoRNE, John (szerk.): De Gaulle and the Twentieth Century France. London, 1994, Edward Arnold, 83.
21 Az 1960-as években a kortárs politikusoktól sokszor hangzott el az a kritika, hogy a tábornokot nem is érdekelte semmi más, csak a külpolitika. Lásd SHENNAN, Andrew: De Gaulle. London, 1993, Longman, 116.
22 JOHNSON, Douglas: De Gaulle and France’s role in the world. In GoUGH, Hugh–HoRNE, John (szerk.): De Gaulle and the Twentieth Century France. London, 1994, Edward Arnold, 83.
128 5. SIKEREK ÉS KuDARCOK – INTEGRáCIóTÖRTÉNET, 1958–1969
Gaulle valójában a szélmalomharcot vívó Don Quijotéhoz volt hasonlítható, aki a „la grand nation” megvalósításán fáradozott, és nem volt képes belenyugodni abba, hogy Francia-ország már csak egy középhatalom, és a dicsőséges napóleoni korszak nem hozható vissza a 20. század második felében.23 A bipoláris struktúrában a multipolaritás visszaállítására való törekvés valójában nem volt más, mint egy Franciaországnak kedvezőbb szereposztás kivívása a világpolitikában, amely nagyon hasonlított a 19. század végi nagyhatalmi politi-záláshoz. De Gaulle Európa-koncepciója is ennek megfelelően formálódott: De Gaulle szá-mára az európai egységet a két nagyhatalmi blokktól – az Amerikai Egyesült államoktól és Szovjetuniótól – független entitás jelentette, amely képes arra, hogy autonóm világhatalmi szereplővé váljon, és amely a világpolitikában is képes az érdekeit képviselni, valamint megvédeni magát.24 A közös Európában, De Gaulle természetesen Franciaországnak szánt vezető szerepet.
1958-as hatalomba kerülése után mindent megtett, hogy hazája a kialakuló európai in-tegrációban – az angolszász befolyást ellensúlyozandó – vezető szerepre tegyen szert,
me-23 SHENNAN, Andrew: De Gaulle. London, 1993, Longman, 123.
24 BERSTEIN, Serge: The Republic of De Gaulle, 1958–1969. Cambridge university Press, 1993, 170.
De Gaulle Európa-koncepciójáról fia, Philippe de Gaulle visszaemlékezésében
„ő mindenekelőtt azt szerette volna, ha az európai államok megőrzik a sajátossá-gaikat. Chateaubriand, Dante és Goethe országai között nem egyesülést, hanem össz-hangot szeretett volna megvalósítani. Ellenezte azt a nemzetek feletti berendezkedést, amely Európát függő helyzetbe hozta volna az Egyesült államoktól, ahogy azt Jean Monnet »Washington jobb keze« szerette volna. De a Robert Schuman- és Alcide de Gasperi-féle integrációból sem kért.
Apám egy független Európa, egy olyan Nyugat mellett volt, amelyet politikailag összetartozó, de ugyanakkor egymástól különálló országok alkotnak, amelyek egy konföderatív szervezet keretein belül együttműködnek egymással. utolsó éveiben egyik nagy bánata az volt, hogy nem sikerült Európát a négy nagy világhatalom egyi-kévé tennie, amely, ha a helyzet úgy alakul, a mérleg nyelve lehet a szovjet és az angolszász tömb között.
1969 húsvétján egy kiadós erdei séta után beszélgettünk erről. Már La Boisserie közelében jártunk, Európa berendezkedése és jövője volt a téma. Egy ismerős paraszt jött szembe a jószágait hajtva, és miután apám üdvözlésképpen megemelte a sapká-ját, így fordult hozzám: »Tessék itt van X. y. (már nem emlékszem az illető nevére).
Szerinted képes lenne holnap itt hagyni az állatait, és fegyverrel védelmezni egy tech-nokraták által kiagyalt Európát? Egy francia sem akarna meghalni egy mesterségesen megalkotott hazáért.« Pár lépés után még hozzátette: »Adenauer ugyanezt mondta.
Egyetlen német sem szeretné ilyen Európáért feláldozni magát.«
De GAULLE, Philippe: Apám, de Gaulle. Beszélgetések Michel Tauriackal. Budapest, 2008, Európa Könyvkiadó, 526.
5.3. DE GAuLLE EuRóPáJA 129 lyet ő szigorúan konföderatív egységként képzelt el. Már az 1950-es évek végén javaslatot tett egy kormányközi alapokon nyugvó európai politikai integráció kiépítésére, melynek első lépcsőfokaként a hatok külügyminisztereinek rendszeres találkozóit szerette volna megvalósítani.
1961-ben a Christian Fouchet, dániai francia követ vezette bizottságot azzal bízták meg, hogy dolgozza ki az európai politikai unió létrehozásának javaslatát.25 Az „Államok egye-sülésére” kidolgozott szerződéstervezet teljes mértékben de Gaulle elképzelését tükrözte, és nagyon távol állt az alapítóatyák – Robert Schuman és Jean Monnet – nemzetek feletti Európa-koncepciójától. Az 1961 októberében beterjesztett szerződéstervezet szerint a tag -államok miniszterelnökei és külügyminiszterei rendszeresen találkoznának, és egyhangú döntéshozatallal határoznának a közösségi ügyekben. Az ehhez javasolt intézményrendszer is – állandó titkárság Párizsban, négy állandó kormányközi bizottság – a kormányközi lo -gikát tükrözte.26 Fouchet javaslata azonban nem aratott osztatlan sikert a többi tagállam körében, ezért 1962-ben sor került egy másik, már a tagállamok javaslataival módosított szerződéstervezet előterjesztésére (Fouchet, II. terv). Ebből a verzióból azonban „de Gaulle személyesen húzta ki az összes francia engedményt, például a hivatkozást az atlanti szövet -ségre”.27 Bár a tárgyalásokon Adenauer konstruktív tárgyalópartnernek bizonyult,28 és ke-rülte a nyílt konfrontációt De Gaulle-lal – valószínűleg a készülő Elysée-szerződés miatt –, végül a német kancellár is a Benelux államokhoz és Olaszországhoz hasonlóan a NATO-n belül megvalósuló együttműködést választotta. Ezen De Gaulle agresszív lobbitevékenysé -ge sem változtatott. De Gaulle ugyanis bilaterális tárgyalások keretében is igyekezett meg -győzni a másik öt tagállamot, és a francia elképzelés szerint létrehozandó európai politikai unió mellé állítani.29 A Beneluxok, Olaszország és Nyugat-Németország is elvetették a tá -bornok javaslatát.
De Gaulle politikájának visszatérő eleme az angolszász (amerikai és brit) jelenlét és befolyás csökkentése, illetve kiegyensúlyozása a kontinensen. Javasolta a NATO átstruktu -rálását is, amely amerikai ellenállásba ütközött, valamint elkötelezte magát a francia nukle -áris haderő kifejlesztésére. 1966-ban Franciaország kilépett a NATO katonai szervezetéből.
Franciaország kontinentális vezető szerepének kiépítéséhez az NSZK-t képzelte el meg -felelő partnernek. E stratégia megvalósításaként 1963-ban Konrad Adenauerrel aláírták a Német-Francia Barátsági Szerződést (Elysée-szerződés), amely azonban „Európa legkülön -legesebb házasságának” bizonyult.30 Az aláíró felek kötelezték magukat arra, hogy államfői szinten félévenként, külügy- és oktatási miniszteri szinten háromhavonként találkoznak, és valamennyi fontosabb külpolitikai döntéshozatal előtt konzultálnak a másikkal. A franci -ák által javasolt együttműködési forma tehát a kormányközi együttműködés világos meg -nyilvánulása volt. ugyanakkor a német fél külön preambulumban fejezte ki, hogy a fen
-25 GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Budapest, 2005, osiris, 200.
26 URWIN, Derek W.: A közös Európa. Az európai integráció története 1945-től napjainkig. Palán-kai Tibor (szerk.). Budapest, 1999, Corvina Kiadó, 105–106.
27 GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Budapest, 2005, osiris, 201.
28 CoLE, Alistair: Franco-German Relations. Edinburgh, 2001, Pearson, 108.
29 URWIN, Derek W.: A közös Európa. Az európai integráció története 1945-től napjainkig. Palán-kai Tibor (szerk.). Budapest, 1999, Corvina Kiadó, 106.
30 GAZDAG Ferenc: A francia–német együttműködés évtizedei. Negyvenéves az Elysée-szerződés. Európai Utas, 2003/1. 50. szám, 21.
ti alapokon nyugvó „baráti viszony” fenntartása mellett az NSZK az Amerikai Egyesült államokkal egyeztetett külpolitikát folytat, melyben a NATO-szerepvállalásnak továbbra is elsőbbsége van. Ezen kívül a németek kifejezték elkötelezettségüket a nemzetek felet -ti integráció megteremtése iránt, valamint támogatásukat a közös piac Nagy-Britanniával történő bővítéséhez.31 Az aláírt szerződés tehát nem a tábornok elképzeléseit tükrözte, de a létrejötte ennek ellenére hosszú ideig meghatározója maradt az integráció két vezető tag -állama között kialakult kapcsolatrendszernek. Ezt a kettősséget a legjobban De Gaulle és Adenauer a szerződéshez kapcsolódó megjegyzései tükrözték. De Gaulle csalódottságának adott hangot, amikor a szerződésről az alábbiakat mondta: „Nos, látják, a szerződések olya -nok, mint a leányok és a rózsák: ezek is, azok is elhervadnak. Ha a francia–német szerző -dést nem fogják végrehajtani, ez nem az első eset lesz a történelemben.” A fáma szerint a rózsákért rajongó Adenauer azzal válaszolt, hogy a rózsák ugyan elhervadnak, de a rózsatö -vek életben maradnak.32 A német kancellárnak lett igaza, hiszen ez a szerződés hozta létre a Párizs–Bonn-tengelyt, amely évtizedekig az európai egység legszilárdabb alapköve maradt.