Vajon az anyag esz- esz-tétikumát csak a mi

eszté-tikai beállítottságunk hatá-rozza meg vagy van-e ma-gában véve is esztétikus anyag?

Ez a kérdés felületesen szemlélve diszjunktív-nak látszik: mintha csak egyikükre felelhetnénk

„igen”-nel, az „S vajon p vagy nem p?” min-tájára. Hogy ez nem így van, hanem valójában mindkét kérdés pozitív választ követel meg, ezt kívánjuk a következőkben megmutatni.

A dilemma azért merül fel, mivel – először is – általános emberi tapasztalás, hogy szemlélődő, apraktikus beállítottság esetén a legjelentéktelenebb, sőt akár a legrútabb dolog is esztétikusnak tűnhet (kivéve, ha rútság esetén a fiziológiailag meghatározott undor megakadályozza az apraktikusságot, az akarat közönyét), hogy tehát látszólag – esztétikai beállítottságot feltételezve – minden esztétikus, nélküle viszont semmi sem az; de mivel – másodjára – az esztétikumnak, úgy tűnik, objektív komponensei is vannak, ezért az ember bensőleg, azaz elsősorban intuitíve, lázadozik ama szubjektivista feltevés ellen, miszerint az esztétikum létrejöttének előfeltétele kizárólag a recipiensek oldalán lenne keresendő.

Éppen mert az esztétikum a szó konkrét, teljes értelmében csak aktuális, itt és most foganatosuló megélésben válhat valóságossá, és mivel ilyen megélés csak adekvát beállítottság esetén lehetséges, könnyen arra csábul az ember, hogy e

beállítottságban az esztétikumnak ne csak szükségszerű, hanem egyben elégséges feltételét is lássa. Így például Heinrich Barth számára az esztétikai tapasztalás abban áll, hogy „lehetővé teszi a jelenségnek a maga integritásában történő meg-jelenését.” (Barth, 1956: 73) Ezt az integrális látást a már elemzett érdek nélküli, tisztán szemlélődő magatartás teszi lehetővé. Az „érdek” ugyanis, a fogalmi látás épphogy automatizált, futólagos, elszegényedett élményt hoz létre; ezzel szem-ben csak a megismerő erők Kant-féle „szabad játéka”, az értelem és képzelőerő közötti összhang, a fogalom és szemlélet „egyenjogúsága” biztosítja a jelenség integritását, de semmiképp sem a fogalom egyeduralma. Épp az itt a kérdés, hogy ez az integritás valóban elegendő-e ahhoz, hogy a fogalom átfogó jelentésében esztétikumot tegyen lehetővé, hogy ehhez valójában nem szükséges-e a jelenség specifikálása, hogy nemspecifikusjelenséget kell-e a maga teljességében megélni ahhoz, hogy teljesértékű esztétikum jöjjön létre.

Hans Robert Jauss is úgy véli, hogy „az élt élet dolgainak és jelenségeinek esztétikai minősége […] a szemlélő beállítottságára vezetendő vissza.” (Jauss, 1982: 193) Itt ugyan az élt élet esetleges esztéticitásáról van szó, és nem a művészet esztétikai megéléséről, de itt is felmerül a kérdés: vajon csak egy hangulattól és hajlamtól meghatározott akarati aktustól függ-e ténylegesen az, hogy miként és mikor érzünk valami valóságosat, éltvilágbelit esztétikusnak? Ez nyilván-valóan nincs így: léteznek olyan objektív, általunk megélt dolgok, amelyek az esztétikai észlelést mintegy kihívják, provokálják, s eleve hajlamosak arra, hogy esztétikailag szemléljük őket. Ennek kapcsán léteznek egyfelől tendenciálisan esztétikusnak nevezhető anyagok (vagy „anyagok”), másfelől pedig pontosan:

az esztétikumnak más formái vagy fajai, melyeknek objektív megvalósulásai vagy konkretizációi épp annyira provokatív jelleggel rendelkeznek, érdek nélküli magatartást épp annyira szuggerálnak (noha rá soha nem kényszerítenek), mint az, amit az imént tendenciálisan esztétikus anyagnak neveztünk. Létezik azonban ténylegesen ilyesmi?

A mindennapok tapasztalata, hogy frissen renovált, újrafestett házak váratlanul szépek tudnak lenni, méghozzá nemcsak azért, mert a világosabb és egymástól elütő színek esetleges felhasználása különböző homlokzati elemeknél, vagy az élesebb ellentét fény és árnyék között a világos s immár nem piszkos felületen a homlokzattagolás formai erényeit plasztikusabban emeli ki, hanem e színek friss ragyogása miatt is. Ez a tapasztalat eszünkbe idéz egy nagymúltú esztétikai tant (és azt – ha egy ilyen tapasztalat elvi mondanivalót egyáltalán lehetővé tesz – meg is erősíti), miszerint mindaz, ami fényes és ragyog, szép. Már Plótinosz megjegyezte a 3. században, hogy a csillagok, az arany, a fény szépsége csakis úgy magyarázható meg, ha feltesszük: a szépség egyáltalán nemcsak az arányosságon, egy formai jellemzőn múlik, hanem a dolgok ragyogásán, fényességén is. (idézi Tatarkiewicz, 1975: 126, 223) Ez a felfogás a középkorban egy szabályos fény-esztétikához vezetett: „A szépségnek […] mint fényességnek a fogalma az, ami az

újplatonizmus esztétikai hagyatékából a népvándorlás korában a legközvetleneb-bül terjed el. […] Eme újplatonista felfogása a szépségnek mint fényességnek […]

találkozik a vándorló néptörzsek szépségideáljával. Ezek a szépséget nem annyira a formával azonosították, melyet az anyagnak az artifex kölcsönöz, hanem az anyagban lakozó tulajdonságokkal, főként annak ragyogásával és fényességével.

Egyedül ennél az oknál fogva tartották az aranyat és a drágaköveket különösen szépnek.” (Assunto, 1963: 73) Mivel azonban a luminozitást, a fénylést az emberek ősidők óta az istenség egyik tulajdonságának tartották, (Gilbert – Kuhn, 1939:

142) a keresztény középkorban metafizikai méltóságra tett szert mindaz, ami intenzíven ragyog.

Ez magyarázza az arany fontosságát a középkori festészetben. Az arany, így Ellen J. Beer az arany háttérről írt dolgozatában, a „luminózus anyag”, mely kiválóan képes arra, hogy „a fényt visszaverje”, „fényintenzív felületi csillogás” a sajátja és „már emiatt is, szépségének és fénytartalmának köszönhetőleg közelebb áll az istenihez, mint az egyéb anyagok”. Az arany mármost a középkori képen mindenekelőtt mint aranyos alap van jelen: a képnek „szakrális méltóságot”

kölcsönöz, mivel „látens formában az arany mint anyag mindig numinozitást [hatékony isteni jelleget] is tartalmaz.” (Beer, 1983: 65)

Még ha az arany (már) nem is mindenki számára fejez ki természetfölötti jelleget, mindenki úgy éli meg, „mint nemes munkaanyagot, mint nagyfokú ’nobi-litásssal’ rendelkező anyagot” – minden bizonnyal „az aranycsillogás jelensége”

miatt, mivel az Goethe szerint „a fényhez legközelebb” áll. (Beer, 1983: 65) Az arany ugyanis szép, pontosan azért, mert a fényt, mindent, ami világos, ragyogó, csillogó, szépnek érzünk.

Ez valószínűleg igaz költői ábrázolására is: a Roland-ének történelemfeletti vonzerjének egyik oka alkalmasint a fényben keresendő, amibe a költő miniatú-raszerű jeleneteit mártotta. (Roland-ének,1002 és 2630–2637. Lásd a 2.5.2.8. pont alatt!) Valószínűleg innen is ered – a metaforizáltság, az egzisztenciális jelentőség és az eltűnődő én „kézzelfogható” jelenléte mellett – a következő pindaroszi sorok szépsége:

Mi vagy, te, egynapi lény? S mi nem?

Árnyék álma vagy, Óh ember. Hogyha az Ég Rád veti üdve sugárát, Akkor fényes a földi sorsod, Mézédes az élted.⁶³

(Pindarosz,8. püthói óda)

63 Ford. Csengery János

A fény, a fénylő dolog vajon az esztétikum egy további eredendő fajtája lenne-e?

Vagy „csak” mint az integrális látás előfeltételét élvezzük? Hiszen fény nélkül nem lehetséges a megszemlélendőt a maga teljes gazdagságában megélni. A fény tehát az anyagi esztétikum eszközeként volna esztétikailag értékes? Schopenhauer ezen a nézeten volt:

A fény a dolgok legörvendetesebbike, szimbólumává lett minden jónak s üdvhozónak. Minden vallásban az örök üdvöt jelöli, a sötétségpedig a kár-hozatot. […] A fény távolléte közvetlenül elszomorít bennünket; visszatérte megörvendeztet […]. Mindezeknek oka csupán az, hogy a fény a korre-látuma és a feltétele a legtökéletesebb szemléletes megismerési módnak, az egyetlennek, amelyet közvetlenül semmiképp sem az akarat irányít. […]

A fény láttán érzett örömünk […] abból vezethető le, hogy a tiszta, minden akarástól megszabadított s elválasztott megismerés roppantul örvendetes, és már mint ilyen is komoly arányban részese az esztétikai élvezetnek.⁶⁴ (Schopenhauer, 1844: 235)

Vagy egyáltalán nem esztétikai okokból, hanem pszichológiai, végső soron bioló-giai alapon élvezzük? Eibl-Eibesfeldt ebben az összefüggésben „az éjszakától és a sötétségtől való félelmünkre” hivatkozik: „Mi nappali állatok vagyunk és így nem meglepő, hogy a világosságot pozitív értéknek tartjuk, és például ragyogó jellemről vagy napsugaras kedélyről beszélünk, s fordítva: a sötétséget negatív érzelmi értékkel látjuk el. Vannak borús hangulatok és sötét kedélyállapotok. Ezt a világos/sötét-szimbolikát más kultúrákban is kimutathatjuk. […] a sötétbőrű eipók azt mondják: »nani korunye« (»te világoskám«), ha valakihez gyengéden szólnak.” (Eibl-Eibesfeldt, 1984: 828, 667)

Esztétikai beállítottságot azonban nemcsak bizonyos anyagok provokálnak, hanem a természet szépségei és a műalkotások is. A természeti szépségnél a természetet nemcsak „anyagilag”, gazdagságában éljük meg, hanem formáinak egész szépségében és mindazon hangulatokban, melyeket közvetíteni látszik. Ez azt jelenti, hogy az anyag esztétikumát a formális és az expresszív esztétikum futó benyomása is előhívhatja, és az a maga részéről azután előkészíti a talajt ahhoz, hogy minden elénk tárt formális és expresszív értéket végigízleljünk s ténylegesen lássunk. Schopenhauer értelmezése alapján: „megkönnyítik a dolgát, kívülről adnak támogatást az ily objektív kedélyhangoltságnak a készséges megfelelésű objektumok, a szemlélésükre hívó, sőt, erre szinte felszólító bőséges természeti szépségek. A természetnek, valahányszor csak feltárul hirtelen a szemünk előtt csaknem mindig sikerül minket, ha csupán pillanatokra is, […] kiszakítani az akarat rabszolgálatából, és a tiszta megismerés állapotába helyeznie. Ezért, hogy a

64 Ford. Tandori Ágnes és Tandori Dezső

szenvedélyektől vagy gondtól-bajtól gyötört ember is a természetre vetett egyet-len pillantás nyomán oly hirteegyet-len felüdül, felderül, új erőre kap: a szenvedélyek vihara, a kívánság és a félelem szorítása, az akarat minden kínja szinte vala-mi csodálatos módon elcsitul. Mert abban a pillanatban, avala-mikor az akarástól megszabadítva átadtuk magunkat a tiszta, akarattalan megismerésnek, mintegy valami másik világba léptünk át, ahol már semmi, ami akaratunkat nyugtalanítja, s bennünket ezzel oly hevesen rázkódtat, többé nem létezik. A megismerésnek ez a felszabadulása mindebből ugyanoly fokig s ugyanoly teljességgel kiemel minket, mint az alvás és az álom: boldogság és boldogtalanság eltűnt: nem vagyunk individuumok többé, feledve mindez, vagyunk már csupán a megismerés tiszta szubjektumai:egyetlenvilágszemként vagyunk ott csak, ami minden megismerő lényből pillant […] ami által az individualitás minden különbsége olyannyira eltűnik, hogy már mindegy is, a néző szem egy hatalmas királyé-e, vagy egy meg-gyötört koldusé. Mert se boldogságot, se keservet nem viszünk át ama határon.”⁶⁵ S végül: a műalkotások par excellence provokatívak az odacsalogatás értel-mében: „tartalmaznak” már eleve integrálisan meglátottat, illetve termékei az integrális meglátásnak, vagy általánosabban kifejezve: az integrális megélésnek.

Nem meglepő tehát, hogy valami hasonlóra hívják fel a figyelmünket. Egy Jo-an Baez rádióból áradó hJo-angja megüti a fülünket, Jo-anélkül, hogy ismerné őt az ember; egy az utcán muzsikáló fiatal japán hegedűhangja kiemeli az embert a napi tolongás praktikus „gondjaiból” és magához vonz: átadjuk magunkat az elénekelt és az eljátszott dallam egész érzéki sokrétűségének, mert a hangon és a hegedű szaván – világosságuknak és áttetszőségüknek köszönhetően – a tolmácsoló művész integrális megélése is áttetszik, és ez lebilincsel bennünket, mintegy még az elhangzó dallam esetleges szépségét megelőzően.

Összefoglalva: mindaz, ami ragyog, ami a természetben szép, ami a műalkotá-sokban integrálisan meglátottként rögzült, esztétikai beállítottságot provokálhat és azon keresztül a benne szerepet játszó anyagiság megélését: ez tehát nem függ egy megelőzően birtokolt esztétikai készség meglététől, hanem ezt a készséget maga idézi elő, kiemelve minket a mindennapokból. Ennyiben a fejezetcímben feltett kérdést igennel kell megválaszolnunk:vannak „magukban véve” esztéti-kus anyagok. De éppen az a tapasztalat, hogy a természetben és az életben az

„objektíve” nem esztétikus vagy egyenesen csúnya dolgok is élvezhetők esztéti-kailag – esztétikai beállítottságot feltételezve, integrális, fogalmilag csorbítatlan megélésünknek köszönhetőleg –, arra tanít bennünket, hogy az első kérdést is igennel kell megválaszolnunk, kétségkívül azonban ezzel a megszorítással: az anyag esztétikumát esetleg csak a mi beállítottságunk határozza meg. Az esz-tétikailag magában véve közömbös vagy akár negatív értékű dolog csak egy különös, hangulatban és hajlamban gyökerező akarati aktusnak köszönheti, ha

65 Ford. Tandori Ágnes és Tandori Dezső

felé fordítjuk a magunk teljes, fogalmilag csorbítatlan figyelmét, és azt érdek nélkül vesszük szemügyre. A gyakorlatban persze legtöbbször az odafordulás és a provokáció dialektikájáról van szó: koncertre, múzeumba megyek, könyvet veszek a kezembe,mertazt akarom, hogy mindez hasson rám.

De ama „tiszta” hangulat állapotában, melyben elvileg minden dologi és lelki tárgyat öncélként tudok szemlélni és következésképpen integrálisan megélni, ha – talán azért, mert a boldogággal teli beteljesültség egy pillanatában legszívesebben az egész világot átölelném – egy vigasztalan törmelékhalmot, egy formátlan fát, egy varangyos békát szépnek találok, akkor ez alacsonyabb fokú esztéticitás, ami nem mérhető ahhoz az esztétikai élményhez, amiben aszéptermészet és a mű-vészetalkotásai részesítenek minket. Ebből két következtetés vonható le. Először is az, hogy Schopenhauernak valószínűleg nem volt igaza, amikor azt állította, hogy az esztétikai tetszés lényegét tekintve egy és ugyanaz, akár művészettel vagy (szép avagy nem szép) természettel állunk szemben: hacsak nemakarunk,minden egyformán tetszik. (Schopenhauer, 1844: 229, 232)

Érdemes ezzel összevetni Adorno kijelentését: „Amennyire igaz az, hogy a természetben minden szépnek tekinthető, annyira igaz az ítélet, hogy a toszkán táj szebb, mint Gelsenkirchen környéke.” (Adorno, 1970: 112)

Másodjára ebből a szembeállításból következik, hogy nyilvánvalóan van ér-telme az esztétikum fajtái közti különbségtételnek: a magában véve közömbös természet esetében talán az öncél és az anyag esztétikumat élvezzük, szép termé-szet esetében – az adottságoktól függően – a forma és/vagy a kifejezés esztéti-kumát. Azesztétikumnak az első két fajtára való leszűkítése azonban, ahogy ez Heinrich Barth-nál megfigyelhető, kinek számára az esztétikai tapasztalás mint olyan abban merül ki, „hogy az a jelenséget annak teljességében hagyja maga előtt megjelenni,” (Barth, 1956: 73) épp a jelenségek osztályozásával nem számol, vagy másképpen: ha elvben minden esztétikus lehet, mivel utóvégre csak a mi beállítottságunk a fontos, akkor nem tudunk különbséget tenni műalkotások és nem-műalkotások, az általában szépnek tartott és a nem-szép természet között.

De ha egy elmélet a művészetet és a természeti szépséget semmilyen módon nem különíti el a valóság egyéb elemeitől, akkor egy ilyen elmélet ugyan találó lehet esetleg az esztétikum egyik fontos mozzanatára, de nem magára az esztétikumra nézve.

2.5.2.7. A szemléletességnek