Meggyőzésre való képesség

One science only will one genius fit;

So vast is art, so narrow human wit:

Not only bounded to peculiar arts, But oft in those confined to single parts.²² (Pope, 1711: 46, 48–51, 60–63)

Lényegileg Rescher is aspektusészlelést követel arra az esetre, ha a magunk (vélelmezett) racionalitásáról szeretnénk bebizonyítani, hogy az ténylegesen az és így kötelező erővel rendelkezik: „Hogyan gondolhatja valaki azt (hacsak nem szenved megalomániában), hogy az a racionálisan helyes, amit ő gondol – és azt mindenkinek el kell fogadnia? […] Bizonyára nem azért, mertrájukakarom erőltetni asaját standardjaimat, hanem mert megkísérlem – vagy meg kellene kísérelnem – figyelembe vennem az ő standardjaikat, miközben kialakítom a sajátjaimat. Az összehangolás nem úgy jön létre, hogy rákényszerítem a többieket arra, értsenek velem egyet, hanem úgy, hogy mindenésszerű erőfeszítést megte-szek annak érdekében, hogy elsajátítsam azt (amennyire meg tudom ítélni), ami mindenkié kell, hogy legyen.” (Rescher, 1988: 154)

Továbbá: szokatlan művészi eszközöknél mindig kísérelj meg ráérezni a célba vett esztétikumra: kíséreld meg azt legalább hűvös távolságból észrevenni, vagy akár meg is barátkozni az újjal. Ne légy azonban távolról se toleráns olyasmivel szemben, amiről kimutatható, hogy nem áll semminő esztétikai cél szolgálatában.

2.3.4. Meggyőzésre való képesség

A jó kritikus több módon is képes másokat meggyőzni a maga értékítéletének ér-vényességéről. Egyrészt tud láttatni: felhívja a figyelmünket olyan tulajdonságok-ra, melyekre nem figyeltünk fel, és melyek jelentőségének mostani tudatosítása vagy egyáltalán az észrevételük immár módosítja, s az övéhez közelebb is hozza az értékítéletünket. A jó kritikus képes erre, mert ő maga „többet lát.” (Sibley, 1962: 103; Strube, 1981: 127, 161) Sibley ilyen esetekben „észlelési bizonyítékról”

22 Ismérjétek magatokat, s lelketek egész erejét; értsétek, meddig terjed zsenitek, ízléstek és tudománytok; ne menjetek a nektek szabott határokon túl; legyetek szerények, s vegyétek észre a pontot, melynél értelem és éretetlenség egymástól elválnak […] Egy elméhez az ismereteknek csak egy neme illik; oly szélesen terjed a mesterség, s oly keskeny az emberi ész, hogy ez csak egy tudományra, és sokszor ennek is csak egy részére van szorítva. (Alexander Pope,An Essay on Criticism,ford. Kis János)

beszél: ha én a másik emberrel valamit láttatok, és ha az „ez esetben igazat ad nekem, akkor állításomat a lehető legjobb módon igazoltam, amennyiben őt arra késztettem, hogy maga győződjék meg igazamról.” (Sibley 1965: 141)

Másfelől a jó kritikus azáltal képes meggyőzésre, hogy a kérdéses művet vagy szöveghelyet összehasonlítja valami rosszabbal vagy jobbal. (Ez voltaképpen szin-tén láttatás, de nem abban az értelemben, hogy rámutatunk valamire, amit annak előtte valaki nem látott, minek során a szövegen vagy általánosabban: a művön mint egészen semmi módon nem lépünk túl, – hanem abban az értelemben, hogy odahatunk: a másik lásson valamitmint valamit: épphogy jobbként vagy rosszabbként, mint korábban.) A jó kritikus itt szembeállítja az értékelendőt va-lami vele összehasonlíthatóval, de tőle minőségileg különbözővel, (Sibley, 1962:

104) úgyhogy az általa konstatált értékesség nekünk is szemet szúr. Ehhez nem kell okvetlenül más műveket felhasználni: létezik a „kísérleti szövegátalakítás”

vagy a „behelyettesítő próba” is. (Mecklenburg, 1977: XXXVI) Ennek a segítségé-vel főként az érdemeket lehet szembetűnövé tenni.

Ha például Anton Csehov specifikáló, esztétikusan konkretizáló hajlamát akar-juk bemutatni (esztétikus, mert szemléletes teljességről gondoskodik), akkor pél-dául A szerelemről című elbeszélésének következő passzusára alapozhatnánk e demonstrációt: „fiatal, gyönyörű, intelligens, jószívű, elbűvölő nőt láttam magam előtt, amilyenhez foghatóval még soha életemben nem találkoztam; s mindjárt az első percben hallatlanul közelállónak, régi ismerősnek éreztem, mintha arcát, okos, barátságos pillantását valamikor gyermekkoromban láttam volna a fény-képalbumban, amely anyám almáriumán hevert.”²³ (Csehov, 1898: 148) Ha itt egyszerűen ez állna: „gyermekkoromban láttam volna” – akkor nem tudnánk, hol;

ha ez állna: „gyermekkoromban egy fényképalbumban láttam” – akkor tudnánk ugyan, hol, de semmi közelebbit nem tudnánk erről az albumról; ha ez állna:

„gyermekkoromban láttam, a fényképalbumban, amely a lakásunkban hevert”

– akkor csak az album hozzávetőleges helyéről tudnánk meg valamit; és ha egyszerűen ez szerepelne: „a fényképalbumban, amely az almáriumunkon hevert”

– akkor az almáriumról semmi konkrétabbat nem tudnánk meg, csak azt a tauto-lógiát, hogy az övék volt. Ezeknél az átalakításoknál, melyek lényegileg gondolati kísérletek, érzékletessé válik, hogy mennyire kerül Csehov minden meghatározat-lanságot, minden absztrakciót és hogy egyre nagyobb fokú konkrétsággá hegyezi ki az ábrázolandót: lokalizálatlanság helyett – „afényképalbumban”; egy köze-lebbről nem meghatározott album és az általános, absztrakt (hipotetikus) „lakás”

helyett – „almáriumán”; és a szintén hipotetikus, még mindig nem eléggé konkrét

„a mi almáriumunkon” kifejezés helyett – „anyámalmáriumán”. Csehov nem esik azonban ennek során Balzac ama hibájába, hogy az evokatív konkrétságot össze-keverje egyes érzékelhető vonások túlságosan informatív agyonhalmozásával.

23 Ford. Szőllősy Klára

Persze az ilyen összehasonlításoknál kevésbé van szó valaminek azzal való hipotétikus összehasonlításáról, ami a műben tényszerűen adva van; inkább egy mű vagy egy művész szembesülésével egy másikkal, s ennek során rendszerint a rosszabbnak, de méltatlanul nagyra értékeltnek szembeállításáról a jobbal, hogy így a kritikus a vitapartner számára evidenssé tehesse: íme, létezik valami, ami összehasonlítható, és mégis jobb. S erre ő nyilvánvalóan annál inkább képes, minél nagyobb a rendelkezésére álló művészettörténeti anyag, minél szélesebb és mélyebb a művészettörténeti műveltsége.

A „vitapartner” szó a jó kritikus meggyőző erejének harmadik összetevőjéhez vezet át minket: képes arra, hogy a saját és a mi ízlésünkről vitatkozzék, hogy érveket találjon a saját ítélete mellett és a mienkével szemben. (Az ízlésbéli ítéletek vitathatóságáról részletesen lásd: Spiegelberg. 1935: 72-80.) Természetesen nem érzéki ízlésbenyomásokról, a „megízlelt” dolog felől vitatkozik, arról, hogy például a sajt jó dolog-e vagy sem. Egyáltalán: nem előszeretetről, preferenciákról, hanem arról, ami az embernek személyes, individuális vagy személyfeletti, kulturális okokból megfelel és ennyiben „kellemes”, mint például a jácintok illata, (Geiger, 1979: 37) a forró-hideg zuhany reggel a csak forró helyett, az ember kedvenc színe vagy irodalmi kedvence, hogy például Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt részesíti-e előnyben stb.

Hasonlóképp Spiegelberg (1935: 78): „épp az adja a puszta […] előszeretet lényegét, hogy nincs objektív oka […]. A preferenciák lényegüknél fogva szub-jektívek, csak az alanyban és annak természetében gyökeredzők. Nincsenek jó vagy rossz preferenciák ugyanabban az értelemben, ahogyan jó vagy rossz ízlés létezik.” (Spiegelberg, 1935: 78)

Ezekben az esetekben teljesen érvényes a mondás, miszerint „ízlésről vitatkozni nem lehet”.

Ezzel szemben a jó kritikus nem tartózkodik az ítélkezéstől, ehelyett nagyon is vitába bocsátkozik a saját és a mi értékítéletünket illetően, mindenütt, ahol lehetséges racionális vita ízlés dolgában: arra vonatkozólag, hogy jelen vannak-e vagy sem esztétikus tulajdonságok, és arról, hogy egy bizonyos eszköz elvben, vagy az adott konkrét struktúrában esztétikai cél szolgálatában áll-e vagy sem.

„Esztétikus tulajdonságokon” itt és a továbbiakban éppen ezek a még konkre-tizálandó esztétikai célok értendők, e könyvben „az esztétikum fajai vagy moz-zanatai” avagy az „esztétikai alapértékek” nevet is viselik. Nem tévesztendők össze Roman Ingarden „esztétikai értékminőségével;” (Ingarden, 1931: XXI, 395–

399; 165a: 186) vagy „esztétikailag értékes tulajdonságaival,” (Ingarden, 1965a:

181) mint amilyen például ’szép’, ’csúnya’, ’bájos’, ’nagy’, ’érett’, ’tökéletes’ stb.

(Ingarden, 1965a: 186) Ezek egy nyitott halmazt alkotnak, s ez annyit tesz: nem ve-zethetők vissza princípiumokra, nem rendszerezhetők; ezenfelül nem mindegyik specifikusan esztétikai (például ’érett’), és nem kerül az sem említésre, hogyan különböztetné meg Ingarden a specifikusakat a nem-specifikusaktól.

A jó kritikus képes az ilyen vitákra, mivel eléggé reflektált ahhoz, hogy olyan esztétikai értékelési alapelvekkel rendelkezzék, melyek beláthatók, mivel azok különböző korok és kultúrák művészi gyakorlatára és esztétikai elméletére tá-maszkodnak, és mert eléggé tehetséges ahhoz, hogy intuitíve megállapíthassa és megállapítását meggyőzővé is tehesse, hogy ti. egy adott esetben az alkalmazott eszközzel egy esztétikai célt sikerült-e vagy épphogy nem sikerült elérni.

Amennyiben a jó kritikus a meggyőzés e különböző módjain képes a maga értékítélete számára megnyerni minket, voltaképpen azt bizonyítja be, hogy a kérdéses mű (ily mértékben!) általánosan tetszik, hogy ítélete valami objektíven, elvileg mindenki számára megközelíthetőn alapszik, és nem az ő szubjektív ízlé-sén, – hogy neki nemcsak egyéni ízlése van, mint mindannyiunknak, hanem – ízlése is. (Spiegelberg, 1935: 73)

Levezethető ebből az esztétikai értékességkommunikációs kritériuma: értékes az, ami azoknak tetszik, akik képesek másokat megnyerni a maguk ízlésbeli ítélete számára.