A disszenzus-tétel kritikája

Noha az értékítéletek tényszerű relativitását és az értékítéletek ebben implikált különbözőségét – éppen mint tényszerűt – fenntartás nélkül el-ismertük, bizonyos mértékben ezek is ki vannak téve a viszonylagossá válásnak.

Megtörténhet, hogy két különböző ok folytán a nézeteltérés nem valóságos, ha-nem pusztán látszólagos. Ha ismét felidézzük az egyenletet: „érték = tárgyi tarta-lom + kitüntető jellemzés,” akkor az első esetet a következő módon jellemezhet-jük: mi csak úgy véljük, hogy ugyanazt a tényállást értékeljük, valójában azonban különböző tényállásokat értékelünk. Ehhez álljon itt mindenekelőtt három példa a gyakorlati, egzisztenciális tárgykörből. Az, hogy a korai haláltól nemcsak félhet az ember, hanem kívánhatja is, nem kell, hogy igazi disszenzust jelentsen. „Ha például bizonyos népek korai erőszakos halált kívánnak maguknak, akkor csak azért, mert számukra a halál eszköze annak, hogy erőik csorbítatlan birtokában kerüljenek a másvilágra.” (Spiegelberg, 1935: 86) Az árulást is lehet negatívan vagy pozitívan értékelni, elítélni, de helyeselni is, vagy legalábbis elnézni. A.R. Lacey erről a következőt írja: „Hazaáruló barátomat szeretném bemutatni egy előkelő társaságban. Mit kellene mondanom? „Nem, nem adta ki országának titkait, csak az uralkodó osztályra vonatkozóakat” vagy „Tudja, ha valaki kiadja országának titkait, az csak akkor számít hazaárulásnak, ha ezzel az illető anyagilag jól jár.”

Mindkét esetben arra igyekszem rávilágítani, hogy a ’hazaáruló’ szó pusztán leíró tartalmát tekintve […] nem illik a barátomra.” (Lacey, 1982.56) Lacey fiktív trükkje abban áll, hogy a megítélendő tényállást specifikálja: itt nem egyszerűen katonai titkok elárulásáról van szó, hanem olyan árulásról, amely csak az uralkodó osztály ellen irányul, s ezen felül világnézeti meggyőződésből hajtják végre, és nem pénzért. Azok, akik az ilyen árulást is elvetik és akik – az érvelés kedvéért tegyük ezt fel – nem tartoznak az uralkodó osztályhoz, azért cselekszenek így, mert éppen ezt a specifikációt nem hajtják végre. Számukra a katonai titkok elárulása mint olyan elvetendő: nem hajlandók arra, hogy a közelebbről figyelembe vegyék, hogy ki ellen és kinek az érdekében történt. Más szóval: ők valami általános felett mondanak ítéletet, míg Lacey (fiktív alapon) valami különös, minősített fölött.

A harmadik példa a mágia megítélésére vonatkozik, mint betegség gyógyítására tett kísérletre. „Aki hisz a mágikus eljárások terápiás hatékonyságában, annak számára ezek olyan tevékenységek, melyek gyógyulási folyamatokkal kauzális összefüggésben állnak, de a mi számunkra ez nem így van. Az értékelés az egyik esetben egy tevékenység tévesen feltételezett kauzális viszonyára vonatkozik, a másik esetben ugyanerre a tevékenységre gyógyítási viszonylat nélkül. Az eltérő értékelések különböző tényállásokra vonatkoznak és ezért nem mondanak ellent egymásnak.” (Kraft, 1951: 191)

Egyértelműnek tűnik, hogy a művészet, közelebbről az irodalom területén is abban keresendő a nézeteltérések egyik oka, hogy „az értékelendő tényállás felől nincsen egyetértés,” hogy voltaképpen az „értékelés bázisát” különböző

mó-don fogják fel. (Heydebrand, 1979: 838) Roman Ingarden ezen felül művészet-ontológiai okkal is szolgált arra nézve, miért nem magától értetődő az, hogy a megítélés „pontosan ugyanarra” vonatkozik, ha egy műalkotást ellentétesen ítélnek meg. (Ingarden, 1958: 11) Legalábbis a nyelvi művek a maguk nyelvi anyagának tagoltsága miatt „sematikus képződmények, melyek különböző vonat-kozásban bizonytalan helyeket és ezen túl több csupán potenciális mozzanatot tar-talmaznak. E képződmények csak a kiindulópontját képezik az esztétikai apper-cepciós élmény foganatosulásának, amikor is e képződmények konkretizálódnak és aktualizálódnak. A mű némely meghatározatlan pontja ennek során feltöltődik s így mint olyan el is tűnik, és némely potenciális mozzanata aktualizálódik.

Ebben a gyakorta nagyon komplikált folyamatban kerül sor az esztétikai tárgy voltaképpeni megképezésére, s a tárgy […] csak most válik az esztétikai értékelés tárgyává. [Ezzel] válik lehetségessé, hogy egy és ugyanazon mű egyes esetekben különböző módon konkretizálódik, mivel az olvasók hol ezt, hol azt a meghatáro-zatlan pontot tüntetik el önkényesen, és hol ezt, hol azt a potenciális mozzanatot aktualizálják. Ez a továbbiakban oda vezet, hogy ugyanazon mű vizsgálatának egyes eseteiben különböző esztétikai tárgyak megképezésére kerül sor, melyek más értékminőségeket hordoznak és így teljes joggal másként értékelhetők. Sőt még azzal is számolnunk kell, hogy ez az alapeset.” (Ingarden, 1958: 12)

A különböző jellegű konkretizálás s az abból fakadó csupán látszólagos nézet-eltérés kapcsán létezik mármost két ítélettípus, mely az irodalom eltérő megíté-lése számára különösen gyakran szolgál alapul. 1. Esztétikailag szigorúan véve irrelevánsat, irreleváns okokat is figyelembe vesznek. Az emberek úgy vélik, egy művet csak mint művészi alkotást ítélnek meg, de valójában értékelésnek vetik alá a közvetített világszemléletet vagy a feltételezett hasznosságot, tehát az esztétikaiakkal együtt elméleti és gyakorlati vonatkozásokat is. Ha ez az össze-vegyítés tudatosul, akkor a nézeteltérés alkalmasint meg is szűnik: megegyezés jön létre például arra nézve, hogy ugyan Kafka művei mint „pesszimisztikusak”

személyes világszemlélettől függően értéktelennek minősíthetők, mint műalkotá-sok azonban kiemelkedően értékesek. 2. Nem értékelnek mindent, ami releváns.

Mindenekelőtt ez teszi ki a különbséget, sőt gyakran az ellentétet „laikusok és szakértők értékítéletei között”. Azt, hogy a nézeteltérés itt is csak látszólagos, Kraft a következőképpen okolja meg: „Mindkét értékítélet ugyanarra a tárgyra vonatkozik, azt azonban nagyon különböző módon fogják fel; szubjektíve már nem ugyanarról a tárgyról van szó. Ha egy műértő egy képet minőségére nézve ítél meg, akkor ehhez egész más felkészültséget hoz magával, mint a hozzá nem ér-tő. Nemcsak esztétikai képességeiről van itt szó (forma- és színérzékéről), hanem ennek a kompozíció és a kifejezőformák iránti különleges érzékenységgé való fejlesztéséről és képzéséről is, s ezenfelül az összehasonlítási anyag széles köréről is, míg a laikusnak a dologról fogalma sincs. Iskolázottság és tapasztalat terén a szakértő előnyben van a laikussal szemben. Következésképp egészen más

mozza-natok lépnek számára előtérbe a képen, mint annál. A kép sokkal többet mond neki, mint a laikusnak, aki azt csak a maga szokásos szempontjai alapján képes magába fogadni. Ő azon elsősorban az ábrázolt tartalomra, a tárgyra figyelmez.

Azután még összehasonlítja az ábrázolásmódot a természethűség szempontjából a valósággal és reagál talán a színhatásra is, de iskolázatlan ízléssel. Ezzel szemben képtelen felfogni a mű formai ingereit a maguk komplexitásában s gyakran az eszmei és hangulati tartalmat is a maga differenciáltságában. Ahhoz ugyanis épp az említett speciális felkészültség szükséges. Ezért a laikus egyáltalán nem észleli azokat a sajátosságokat a műben, melyek a szakértő számára épphogy lényegesek.

Az ő ítélete e helyett más vonásokra vonatkozik, melyek a művészi megítélés szempontjából mellékesek. Ily módon egy szakértő és egy laikus ugyanarra vonat-kozó értékítéletének különböző volta nem jelent ellentmondást.” (Kraft, 1951: 191) Van azonban még egy második ok, melynél fogva a nézeteltérés néha csak lát-szólagos. Nemcsak az értékelt dolog, hanem az értékítélet tárgya is lehet szigorúan véve különböző, ama látszat ellenére, hogy egyről van szó: a vitázók különbö-ző értelemben használhatják az értékítélet állítmányát is, például az értékjelkülönbö-ző

„esztétikus” fogalmat. A szó ez esetben csak látszólag ugyanaz, valójában hol ezt, hol azt jelenti. Egyikük a „szép” szót tradicionális értelmében használja, azaz a

’formailag tetszetős’, ’harmonikus’ értelemben stb.; – abban az értelemben, amiért például egy Ben Nicholson csendéletei a maguk finomsága és kiegyensúlyozott körvonalai miatt szépnek nevezhetők. Másikuk „esztétikus”-on ’tökéletes kifeje-zést’, ’expresszivitást’ érthet s így nem habozna, például Edward Kienholz modern kort kritizáló „environment”-jeit és „assemblage”-ait esztétikusnak nevezni, ami ellen az előbbi az esztétikum általa képviselt szűkebb fogalma miatt vélhetőleg protestálna, – amíg a szemantikai különbséget kettejük szóhasználatában nem tisztázzák.

Ha ily módon például az esztétikum különböző fajaira gondolnak, noha ugyan-azt a szót használják, akkor a különböző értékítéletek között nyilvánvalóan sem-minő kiengesztelhetetlen ellentmondás nem áll fenn: hanem – Kraft szavaival élve – „különböző, de egymást nem kizáró értékelésekről van szó”, azaz csupán látszólagos nézeteltérésről. (Kraft, 1951:96)

Ha épp ellenkezőleg, pontosan ugyanarra gondolunk mind a jelzett dolgot, mind pedig a szavak jelentését illetően, akkor inkább valószínű, semmint nem, hogy a megítélés kultúrákon átívelve hasonlónak bizonyul.

Ez egybecseng például Karl Duncker nézetével: „az értékelés a jelentéstől függ, a jelentés pedig a társadalmi szituációtól. Egy gyermek megölése például gyil-kosság helyett minősülhet rituális áldozatnak vagy biztos belépőnek a mennyor-szágba a gyermek számára. Ebből kiindulva [Duncker] az alábbi következtetést vonja le: »ugyanolyan szituációs jelentések fennállásánál a cselekedet valószínű-leg ugyanazt az etikai értékelést fogja kapni. Amennyiben egy cselekedet más

időpillanatban vagy más helyen, másmilyen értékelést kap, az általában az eltérő jelentéseknek tudható be.«” (idézi Jarvie, 1984: 90)

Mindezzel semmiképpen sem kívánjuk azt állítani, hogy minden nézetelté-rés csupán látszólagos lenne: igen gyakran ugyanazon tárgy ugyanazon tulaj-donsága, azaz a szó szoros értelmében azonosnak nevezhető objektív tartalom különböző minősítésben részesül, úgyhogy teljes joggal kibékíthetetlen értéke-lésekről, valóságos disszenzusról lehet és kell beszélni. Például a művészetről folytatott vitákban szakemberek között igenis lehetséges, hogy tárgyi szinten teljes egyetértés uralkodik s ennek ellenére nézeteltérés áll fenn az értékelés szintjén. Emlékezzünk C.S. Lewis már idézett kijelentésére az F.R. Leavis-szel kapcsolatos nézeteltéréséről: „Nem arról van szó, hogy ő és én különböző dol-gokat látunk, amikor az Elveszett paradicsomot szemléljük. Ő ugyanazokat a dolgokat látja és veti el, amiket én látok és szeretek.” (Idézi Shusterman, 1981: 149) Ily esetekben nyilvánvalóan személyes érzékenységekről van szó, individuális vagy jellemző idegenkedésről vagy vonzalomról, a személyes vagy csoportízlés megnyilvánulásairól, melyről valóban nem lehet vitatkozni: one must agree to disagree (vagy egyetértünk vele, vagy nem értünk vele egyet).

Lehetséges, hogy vannak történelemfeletti ízléstípusok (mint ahogy – talán, mi több, egyenesen még velük összefüggésben – történelemfeletti mentalitások is léteznek), amelyek egyfelől bizonyos történeti konstellációkban dominálhatnak, másokban viszont háttérbe szorulnak, másfelől, egyidejűleg fellépve, az ízlés sok-féleségéért is felelősek lehetnek. Tekintettel például az irodalomnak a valósághoz fűződő viszonyára három alapvető ízléstípust lehetne megkülönböztetnünk: (1.) A természethűség előnyben részesítése, legalábbis az evilágilag lehetségesnek tű-nő dolgok értelmében, tehát abban az értelemben, amit az arisztotelészi mimesis-fogalom jelöl. Ez annak ábrázolása, hogy „milyen személyekhez értelemszerűleg milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik” egy bizonyos fajta helyzetben,

„a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint”.²⁰ (Ariszotelész, Poétika: 59, 9.

fejezet) (2.) A klasszikus-klasszicista stilizációnak mint a valóság következetesen keresztülvitt megszépítésének, megnemesítésének, „esztétizálásának”, előnyben részesítése; és (3.) a fantasztikumnak mint csak egy másfajta világban lehetséges-nek az előnyben részesítése.

Teljesen tisztában lévén azzal, hogy itt csak ideáltípusokról lehet szó, és hogy egyes írók gyakran nemcsak egy ízléstípushoz sorolhatók. Mégis e tipológia elfogadása esetén lehetséges lenne Shakespeare Racine-nal szembeni aligha vi-tatható előnyben részesítését (vagy ennek az ellenkezőjét) mint a természethűség előnyben részesítését, illetve mint a stilizálásét leírni egy magasabb absztrakciós szinten. Vagy esetleg az aligha összehasonlíthatót összehasonlító, de az egyes ember „imaginárius könyvtárában” nagyon is lehetséges előnyben részesítését

20 Ford. Ritoók Zsigmond

Tolsztojnak Kafkával szemben (vagy fordítva) mint a természethűség, illetve a fantasztikum előnyben részesítését.

Lehetséges-e vajon, hogy az ilyen preferenciális, nem vitatható, hanem az em-berek tényszerű sokféleségének jeleként nagyon is elfogadandó, sőt üdvözlendő értékeléseket valamilyen elv alapján mintegy a priori elválasszuk az emberként nagy általánosságban osztott, konszenzuális értékelésektől, úgyhogy egy bizo-nyos értékítéletről egy formális jegy alapján bizobizo-nyos „statisztikai” valószínű-séggel eleve kijelenthetjük, hogy az ítélet inkább idioszinkratikus vagy inkább konszenzuális? Alkalmasint tényleg létezik egy ilyen elv: minél konkrétabb a megítélt tartalom, annál valószínűbb az igazi disszenzus. Például: a shakespeare-i tragédshakespeare-ia nagyságát shakespeare-illetően esetleg egyetértés uralkodshakespeare-ik, de az egyes tragédshakespeare-iák viszonylagos értékére nézve a nézetek elválnak egymástól. Az egyik embernek a szenvedély és a klasszikus zártság tetszhet az Othello-ban, a másiknak a Hamlet intellektualitása és tisztasága, a harmadiknak a meseszerűen archetipikus vonás a Lear királyban, a negyediknek a borongósság és a fantasztikum a Macbeth-ben.

Ezen elv egyik következménye az, hogy egyetlen konkrétumra vonatkozó ér-tékítélet sem lehet általános érvényű, abszolút. Aminek visszája az, hogy hogy minél általánosabb az értékelés alá eső tényállás, annál valószínűbb, hogy értéke-lését illetően az egyes kultúrákon belül és azok között egyetértés uralkodik.

Ezt írja Kraft: „Ha hiányzik is abszolút érvény a végső alapvető értékelések terén, másrészről viszont mégis rendkívül nagy egyetértés áll fenn a tényleges alapértékelések terén, legalábbis regionális határokon belül. Individuális különb-ségek főként a speciális értékelések, például az ízlés terén mutatkoznak, a közösen elfogadott értékkategóriákon belül.” (Kraft, 1951: 235) Avagy még élesebben:

„Minél inkább a speciális értékeléseket […] vesszük figyelembe, annál gyakrabban tapasztalunk szerteágazást […]. De minél inkább az […] alapvető értékelésekre korlátozódunk, az egyetértés annál nagyobb területekre […] terjed ki.” (Kraft, 1951: 237) Előfeltételezve itt is a korrelációt az érték általános, „absztrakt” volta és a rá vonatkozó értékelés általános érvénye, univerzalitása között.

Amit mindezek után összefoglalásként a disszenzus-tételt illetően kritikaként mondhatunk, az kettős. A vitathatatlanul létező valóságos nézeteltérések ellenére is az értékelések tényszerű relativitásával implikált disszenzus egyrészt pusztán látszólagos, másrészt nem egyeduralkodó: léteznek igenis megegyező értékelések, kultúrákon feletti konszenzus is. Az általános és a két premisszával szemben gyakorolt kritika után most, a disszenzus-érv relativizálásának harmadik szaka-szaként vegyük közelebbről szemügyre a történelmi értékeléseken belül elhelyez-kedő történelemfeletti mozzanatot.

1.3.3.4. A történeti