vagy osztályai
A következőkben – még mindig csak bevezetéskép-pen – Nicolai Hartmann értékosztályozását fogom bemutatni, (Hartmann, 1953: 329-363) melynek so-rán különösen az első két osztály kapcsán kifejtendő, valaminek objektív vagy szubjektív érdekét szolgáló érték, az objektív vagy szubjektív értelemben vett
„számára”-fogalom lesz a későbbiek során fontos. A hasznossági és az élvezeti értékek osztályáról van itt szó. Hasznossági vagy eszközszerű értéke van mindan-nak, ami az ember vagy egyáltalán egy élőlény számára hasznos, ami javára válik vagy válhatnék: ami célirányos. Például egy olvasószemüveg e könyv szerzője számára hasznossági értékkel rendelkezik, ha olvas vagy ír, akkor viszont nem, ha sétál; annak számára, akinek a szeme még eléggé erős, ezzel az értékkel egyáltalán nem rendelkezik. Vajon eszerint a hasznossági értékek relatívaknak nevezendők-e? Igen és nem. Nem relatívak rám vonatkoztatva, arra a történeti személyre, aki vagyok: az én személyileg meghatározott vélekedésemre. De na-gyon is relatívak meghatározott célokra vonatkoztatva, például az olvasásra és az írásra, és bizonyos kísérőkörülményekre, például a szem gyöngeségére. Ha ezek adva vannak, akkor egy szemüveg hasznos, hasznossági értékkel rendelkezik, függetlenül attól, hogy én (például kisgyermekként) hiszem vagy nem hiszem, hogy az egy hasznos valami, hogy e hasznosságáról tudok avagy sem. Ez azonban azt jelenti: a hasznosság ugyan relatív a magam mindenkori céljára és a minden-kori körülményekre vonatkozóan, de egyben objektív is, amennyiben alapját az objektív viszonylat képezi e cél, e körülmények és ezen eszköz között. Vagyis az, hogy a szemüvegek gyengénlátók számára olvasásnál hasznosak, nem függ sem az efelőli tudásomtól, sem pedig az akaratomtól. Hasznossági vagy eszközszerű értékkel tehát valami csak valaki vagy egy élőlényszámárarendelkezik, de ez a
„számára” – mint Hartmann mondja – egy objektív „számára.” (Hartmann, 1953:
331) A relativitásnak ezt a különös faját, mely nem alanyi, alanyra vonatkoztatott relativitás, hanem objektív viszonylat, avagy reláció, Hartmann relácionalitásnak nevezi. A hasznossági értékek „relácionálisak.”
A hasznossági vagy eszközszerű értékekkel szemben az élvezeti értékek (avagy az, ami kellemes) a mindenkori személyre vonakoztatva relatívak. Ami számomra kellemes, ami nekem ízlik vagy jólesik stb., annak nem kell más számára is kellemesnek lennie, – de nem objektív okokból, hanem egyszerűen, mert én ilyen vagyok, a magam szubjektív természete miatt. Valami tehát élvezeti értékkel szintén csak valaki, vagy egy élőlény számára rendelkezik, ez a „számára” azonban szubjektív, alanyi, egy alanyra vonatkoztatottan relatív.
Továbbá megkülönböztet Hartmann vitális értékeket (mindaz, ami az élet szá-mára kedvező és az élőlénynek tartozéka: egészség, erő, ruganyosság, gyors és biztos reakciós képesség stb.), erkölcsi és esztétikai értékeket, továbbá az igazság
megismerési értékét, azaz a jóság, a szépség és az igazság szellemi értékeit; végül vallási értékeket, melyek végső soron valamennyien az istenségen alapulnak.
Ehhez a listához Victor Kraft-tal jogi, gazdasági és más értékosztályokat fűzhe-tünk hozzá, de – mint ahogy Kraft maga erre emlékeztet –, „nem az a fontos, hogy kimerítő beosztással szolgáljunk. Elvégre bármilyen tárgyi jelleghez társulhat egy értékminőség, miáltal az, különösen átvitt értelemben, érték-jellegre tesz szert, így tiszta, piszkos, világos, homályos, komor, elhordott, foszlott, ócska, rikító, elkoptatott”, még általánosabban: „pompás, ragyogó, nagyszerű, közönséges, sze-gényes.” (Kraft, 1951: 20) Kimerítően felsorolni, vagy akár rendszerezni mindazt, amit például „pompás”-nak lehet nevezni, nyilvánvalóan lehetetlen. Ebből három dolog következik: 1. Az értékek – a Hartmann és Kraft által említett speciális osz-tályok ellenére és mindannak az önkényessége s meghatározatlansága miatt, amit például „pompás”-nak nevezhetünk – egy nyitott halmazt képeznek. 2. Vannak különös, meghatározott tárgyterületekre, illetve tárgyminőségekre vonatkozó, és általános, egyszerűen dicséretet és elmarasztalást kifejező értékfogalmak. (Kraft, 1951: 20) 3. Az értékelések és az értékek – éppen ezt mutatja a speciális és általános értékfogalmak közti különbségtétel – egy objektív és egy szubjektív összetevővel rendelkeznek: a különöseknél (például jó, szép, igaz) az előbbiek, az általánosaknál az utóbbiak állnak előtérben. Ez átvezet bennünket az értékelés mozzanataihoz és az érték lényegének meghatározásához.
1.1.4.2. Értékelés és érték Minden értékelés előtt a tárgyat először is, értékét illetően még mintegy semlegesen, objektív minő-ségében kell megragadnom, hogy értékelésem komolyan veendő legyen, s ne pusztán játékosan felelőtlen vagy tettetett. Mindenekelőtt egyáltalán észlelnem kell, tudomásul kell vennem tisztán tárgyilag, hogy például Hofmannsthal emlí-tett drámájában a soráthajlások szinte szabályszerűen ismétlődnek, illetve hogy nekik köszönhetőleg a sor végi és a sor elejei szavak különös súlyra tesznek szert, kifejezőbbé válnak stb.
Aquinói Szent Tamást idézi Herbert Wutz: „a szeretet megköveteli, hogy annak, amit szeretünk, valamiféle jó tulajdonságát megragadjuk,” s ezt így értelmezi: „ha egy meghatározott tárgy értékességét akarjuk felmérni, akkor egyebek mellett és mindenekelőtt meg kell ragadnunk benne azt a jegyet vagy jegykomplexumot, melynek révén épp ezen meghatározott tárgynak tekintendő.” (Wutz, 1957: 49)
Erre az immáron észlelt tárgyi minőségre azután érzelmileg reagálok: tetszik nekem vagy éppenséggel nem. Az ily módon adott érzelmi értékválasz, az „érték-érzés”, az értékelés második meghatározó mozzanata. Vele kapcsolatban azonban kétségkívül kettős árnyalásra is szükség van. Egyfelől ezt az érzelmet nemcsak a pozitivitás vagy negativitás minőségi mozzanata jellemzi (hogy a maga különös, az adott értékre nézve specifikus minőségéről ne is szóljunk), hanem az ahhoz társuló, az érték nagyságát jelölő mennyiségi mozzanat is. (Hartmann, 1926:
271) Egy bizonyos dolog például nem csak egyszerűen tetszik, hanem nagyon, mérsékelten, alig tetszik; más dolgot csodaszépnek, tetszetősnek vagy csupán csinosnak tartunk stb. Ez azonban annyit tesz: az imént megéltet (legalábbis hallgatólagosan) valami vele összehasonlítható más dologgal szemben előnyben vagy hátrányban részesítjük. (Scheler, 1927: 84–87) Azaz már érzelmileg sem csak az éppen jelenlevő dolgot becsüljük meg, hanem a megbecsültet – bármennyire is csak hallgatólagosan – egy hierarchiába is besoroljuk. Sőt, „a konkrét értékérzések primer módon már eleve egy rangsorra vonatkoznak.” (Hartmann 1926, 286) Amit értékesnek érzünk, az mindig magán hord valamit egy „mennyiségi értékből,”
ahogyan azt Zdzislaw Najder értelmezi: „Az érték nem jelent mást, mint hogy egy dolog mennyit ér: valami, ami átkonvertálható vagy kifejezhető valamely mértékegységgel vagy összehasonlítással”. (Najder, 1975: 42,)
Ez az elsődleges, „a különböző értékekre vonatkozó értékmagasság-érzékelés”
(Hartmann, 1926: 283) egy (vélelmezetten) objektív rangsorra vonatkozik, „az érték-lényeg[ek]nek” az „értékmagassági viszonyaira”8 (Hartmann, 1926: 286), amivel először kerül látókörünkbe értékeléseink objektivitásának kérdése. A má-sodik fent jelzett árnyalás épp erre a kérdésre vonatkozik, amely az érzelmek közmondásszerű szubjektivitásának fényében csak egy egyértelműen negatív vá-laszt látszik kiérdemelni – legalábbis gondolatmenetünknek ezen a pontján, ahol értékérzésrőlvan szó. Az érzelmek kétségtelenül szubjektívek kettős értelemben:
csak az őket érző személy fér hozzájuk, azaz tudaton belüliek, és a mindenkori alany személyiségétől függenek, azaz relatívak az alanyra nézve. Egy és ugyanaz, például a jelenlegi átalakulási folyamat Kelet-Európában [1993-ban írva – H.
A.], különböző emberekből különböző érzéseket válthat ki. Ebből azonban nem következik, hogy az érzések a tárgyukról mitsem árulnak el: vannak megfelelőbb érzések és kevésbé megfelelő érzések. Ha valaki a kelet-európai változások miatt felháborodik, gyűlölet tölti el a rendszerváltás kezdeményezői és főalakjai iránt, az lehet jele annak, hogy aggódik saját eddigi hatalma miatt, jele a beleérzésre képtelen, irgalom és szolidaritás nélküli „idealizmusnak”, vagy jele az infan-tilis igénynek a Sztálin-féle autokrata apafigurákra. Mindezen esetekben lehet pszichológiailag érthető, de az ilyen érzelmeket valószínűleg inadekvátnak kell neveznünk: mindenek előtt alanyi vonatkozású, biografikus, szociográfiai isme-retértékkel rendelkeznek. Megfordítva: egy minden negatív kísérőkörülményt aggodalommal regisztráló, de egészében mégis felülkerekedő öröm e változások láttán nemcsak rólunk árul el valamit, akik habozva és aggódva ugyan, de mégis örülni merészelünk, hanem magukról az eseményekről is. Ez a példa azt mutatja, hogy az érzelmek és az értékérzések is informatívak, s nemcsak szükségszerűen az érzelem mindenkori alanyára nézve, hanem tárgyukra vonatkozóan is. Hogy azonban inkább adekvátaknak vagy inadekvátaknak tekintendők-e, az csak a
8 Ford. Simon Ferenc
kritikus, nyílt vita során mutatkozik meg. De éppen a kritika elvi lehetősége utal arra, hogy érzelmek tárgyi vonatkozású, megismerő értékkel is bírhatnak, vagy konkrétabban: hogy az értékérzés mint elsődleges jele például egy esztétikai értéknek, nem tekinthető eleve csak szubjektívnek.
Jens Kulenkampff „dogmatikus előítéletnek” nevezi „a felfogást, mely szerint érzelmeknek nincs információs tartalmuk”, és hozzáfűzi: „mivel az érzelmeknél játéktér létezik megfelelés és nem-megfelelés között, létezik lehetőség a kritikára is.” (Kulenkampff, 1982: 150)
Voltaképpen azonban szigorúan vett értelemben csak akkor értékelünk – s ezzel az értékelés harmadik mozzanatához érkezünk el –, ha az érzelmileg megéltnek és csak hallgatólagosan értékeltnek most már kifejezetten, gondolatilag is érté-kességet tulajdonítunk és értékítéletet hozunk: „az értékítélet egy értékélmény racionális megfogalmazása.” (Seidler 1969, 12) Az értékítélet követheti, de nem szükségszerű, hogy kövesse az értékérzést: vannak ugyanis szavakba nem foglalt, hanem továbbra is az érzelmi jellegű értékválasznál megmaradó értékelések, mint ahogy az öntudat sem regisztrálexpressis verbisminden tudatosan lezajló folya-matot. Következésképpen az értékelő folyamat két, esetleg három introspektíve és jelenségszerűen nem szétválasztott mozzanatból tevődik össze: a megragadá-sából annak, ami „adva van”, és ennek pusztán érzelmi vagy nyelvileg is megfo-galmazott értékeléséből. Ezzel azonban már elérkeztünk az érték legegyszerűbb és legáltalánosabb meghatározásához: a tágabb értelemben vett érték formailag tárgyi tartalomból és egy ennek tulajdonított kitüntető jellemzésből áll. (Kraft, 1951: 18) Minden értékelés, mint láttuk, egy tárgyi, „ontologikus” képződmény megragadását tételezi fel: egyfelől megragadjuk a konkrét értékhordozó valame-lyik oldalát, valamilyen aspektusát, például bizonyos soráthajlásokat Hofmanns-tahlnál és a szemantikailag fontos szavak ezeknek köszönhető kihangsúlyozását.
Ezáltal azonban másfelől egyúttal valami általánosabbat is megragadunk: e sor-áthajlások és az ily módon kiemelt szavak kifejező erejét, végső soron a tudat-vagy lélekközvetítést, mely ezen keresztül lehetővé válik. Azaz a végső tudat-vagy kezdő pozíció révén közvetítésre kerül az, ami az adott beszélőnek az adott helyzetben a legfontosabbnak tűnik, amibe a legerősebb érzelmeket fekteti.
Ezt az általános mozzanatát az értékhordozónak (tehát nem azt, ami konkréten adott, hanem a „típust” vagytype-ot, ami a konkréten adottban, a „jelben” vagy token-ben megélésre kerül) nevezi Kraft az érték tárgyi tartalmának. (Kraft, 1951:
19) Ezt a tárgyi tartalmat az értékelő különböző mértékben pozitívan vagy negatí-van emeli ki, innen az egyenlet: „érték = tárgyi tartalom + kiemelés.” Vagyis a mi esetünkben (egyelőre nagyon is pontatlan megfogalmazásban): lélekközvetítés + tetszés = esztétikai érték.
Nicolai Hartmann ugyanebben az értelemben egyfelől „értékmatériáról”, más-felől annak „értékességéről”9beszél, (Hartmann, 1926: 148) ami arra utal, hogy szigorúan véve inkább csak a kiemelés érdemelné meg az „érték” szó használatát:
valamilyen „anyag” értékkel rendelkezik, miáltal éppen az „értékesnek minő-sülés” adta kiemelésben részesül. E szűkebb meghatározás felé hajlik Zdzislaw Najder is, aki a már említett „mennyiségi érték” mellett „attributív” és (tudatos pleonazmussal) „axiologikus” értékeket különböztet meg, amivel voltaképpen a tárgyi tartalom és a kiemelés kettős mozzanatára gondol. Az attributív értéket így határozza meg: „valami, amihez értéket rendelünk”; az axiológiai értéken a következőt érti: „egy gondolat, amely arra késztet bennünket, hogy adott tár-gyakat, tulajdonságokat vagy eseményeket értékesnek tekintsünk”; és éppen a fenti pleonazmus révén a főhangsúlyt a kiemelésre helyezi: „ez az értékfilozófia legfontosabb és leglényegesebb gondolata.” (Najder, 1975, 142)
Elterjedt megfogalmazása a két aspektus megkülönböztetésének: „tény vs. ér-ték”; melyekhez „leíró vagy normatív becslések” vannak hozzárendelve (lásd például Najder, 1975: 15–41; Segers, 1978: 60; Putnam, 1981: 127–149; Lacey, 1982: 48-58) Ebben már benne foglaltatik, hogy csak a tárgyi tartalomleírható, a kiemelés ezzel szemben a mindenkori normarendszer – lélektanilag: az érzelmi reakció – függvénye.
Ez megjelenik már N. Hartmann-nál: „Csak a materiális mozzanatokat tudjuk közvetlen-leíró módon megragadni – a tulajdonképpeni értékjellemzők valójában az érzésre hagyatkoznak.”10(Hartmann, 1926: 546)
Az értékek tágabb értelemben tehát objektív, dologi, tárgyi összetevővel ren-delkeznek, ez pedig úgy van elrendezve, hogy bizonyos emberek szemében az
„értékes” kitüntető címével rendelkezik, számukra értékesnek tűnik. A ténysze-rűen meghozott értékítéletek tehát kettős meghatározottságot mutatnak: az alany normarendszere (és a mindenkori helyzet), valamint a tárgy jellege felől. (Segers, 1978: 60) Mivel pedig a tárgy önazonos jellege mellett az alanyok normarendszere és a helyzet variálódhat, érthető, ha két ember bizonyos tényeket illetően azonos nézetet vall, a tények értékét illetően azonban véleményük ellentétes. (Putnam, 1981: 140) C.S. Lewis beszámol például nézeteltéréséről F.R. Leavis-szel Milton Elveszett paradicsomát illetően. „Ez nem azon múlik, hogy ő és én különböző dolgokat látunk, ha az Elveszett paradicsomot szemléljük. Ő ugyanazt látja és gyűlöli, amit én látok, és imádok.” (idézi Shusterman, 1981: 149) Éppen az ilyen, nap mint nap tapasztalható értékelési különbségek vezetnek ahhoz a felfogáshoz, miszerint minden értékítélet relatív, következésképp minden érték szubjektív – röviden az értékrelativizmushoz.
9 Ford. Simon Ferenc
10 Ford. Simon Ferenc