Az esztétikai értékítéletek tényszerű relativitásának sajátos okai

1.2.3-as pont alatt négy általános okot soroltunk fel, amiért az értékítéletek álta-lában személytől, közösségtől, kortól és kultúrától függően mindenkor másként alakulnak: az ember történetiségét és különböző mentalitását, az értékelés érzelmi megalapozottságát, s végül értéktudatunk tökéletlenségét. Mielőtt most rátérnénk az egyes esztétikai értékfajtákra vagy célértékekre, szeretnénk egyfelől felsorolni

12 Ford. Bonyhai Gábor

néhány sajátos okot, melyek az esztétikai, különösen az irodalmi értékelést heterogénné, sőt néha ellentmondóvá teszik, másfelől megtárgyalni a „jó kritikus”

ismérveit, mivel csak ezeknek az ismérveknek valamelyest megfelelve tudunk a tényszerűen relatív értékítéletek sokaságában különbséget tenni érvényesebbek és kevésbé érvényesek közt, illetve – ami ebben már bennfoglaltatik – irodalmi művekről magunk is valamennyire objektív ítéletet alkotni, ami azonban azt jelen-ti: ítéletünket lehetőség szerint hozzáigazítani az „objektív” érték-tényálláshoz.

Csak azután engedi meg az ábrázolás logikája, hogy ezekkel az „objektív”

érték-tényállásokkal magukkal, azaz az esztétikai értékek fajaival részletesen foglalkozzunk.

Legalább négy tényező különböztethető meg, melyek az esztétikai, és különö-sen az irodalomesztétikai ítéleteket megváltoztatják.

Az első abban áll, hogy a műalkotások értelme fogalmilag szigorúan nem rög-zíthető. (Ehhez lásd szintén: Leibfried, 1980: 64.) „Értelmen” itt nemcsak az értel-mezés eredménye értendő, az esetleges mondandó, az „üzenet”, hanem az, amire a szerző „az egészet illetően gondolt” vagy szándékolt, a Husserl-féle „értelem”: az, amit az ember egy műalkotás befogadásakor mindent összevéve megél: reálisan ésideálisan, azaz mindaz, ami az embernek a tárgy oldaláról adva vanésamit az ember azzal együtt vagy ahhoz hozzágondol. (Husserl 1929: 19f, 24, 84, 118, 126) Ez az értelem mármost fogalmilag azért nem rögzíthető teljes következetességgel, mert a műalkotások – ellentétben a tudományos és filozofikus művekkel – lé-nyegüket tekintve szemléletesek, a szemléletünkhöz fordulnak: nem állnak, vagy nem állnak szükségszerűen fogalmakból, vagy fogalmi összefüggésekből, vagy ha mégis, akkor – megfelelő recepciót feltételezve – elsődlegesen nem fogalmilag éljük meg őket. Ennek során a „szemlélet” ismét tág értelemben veendő: mindazt lefedi, amit közvetlenül, intuitíve mint egész-szerűt, mint nem-feldaraboltat élünk meg, tehát nemcsak a vizuálisan vagy auditíve adottat.

Gadamer megemlíti további jegyként „az időzés és az elidőzés időbeli kompo-nensét”, „amely a szemléletben való elmerülésre önmagában jellemző.”¹³ (Gada-mer, 1980: 2) Helmut Schnelle a szemlélet részünkről is implikált „spontaneitását”

és a szemlélt dolog „egyidejű jelenlétét”. (Schnelle, 1980: 38)

Műalkotások két okból nevezendők lényegüket tekintve szemléleteseknek. Elő-ször is érzékileg észleljük őket, így az irodalmat is, mivel ez tipográfiai és hangbéli komponenssel rendelkezik, ezenfelül – különösen az irodalmi művek – kvázi-érzéki képzeletünkhöz is fordulnak: rendszerint egy csak bensőleg megélhető világot ábrázolnak és képeket közvetítenek benső szemünk és fülünk felé. Másod-sorban pedig a műalkotások lelki tartalmakat, emberi szubjektivitásokat tárnak elénk. Mármost mindaz, ami érzéki és kvázi-érzéki, mind pedig ami pszichikai, fogalmailag nem meríthető ki, és emiatt végérvényesen nem is rögzíthető: még

13 Ford. Kukla Krisztián

a legegyszerűbb érzéki élményt sem tudjuk kimondani, teljesen fogalommá vál-toztatni, még kevésbé egy költőileg közvetített hangulatot, vagy egy irodalmi figura egész benső komplexitását. Ez azonban azt jelenti, hogy a tárgyi tartalom, mely megítélendő, nem definiálható egyértelműen; ha azonban bizonyos határok között még a szakértőknek is ingadozniuk kell, már azt illetően is, hogy mi van számunkra adva, az adott tárgyértékelése terén egyenesen magától értetődő az ingadozás, disszenzus.

Egy második mozzanat, mely különösen az irodalomesztétikai értékítéletek tényszerű relativitásáért felelős, és melyet Roman Ingarden „fedezett fel,” (In-garden, 1931: 270–307) az irodalmi művek már 1.3.3.3.-ban érintett „hiányos”

volta. Mivel ezek egyes szavakból állnak, melyek a szerző által elképzeltnek és elébünk tártnak csak meghatározott aspektusait, részeit nevezik néven, azaz nem kontinuumot tárnak elénk, mint a vizuális és auditív művészetek, ezért

„hézagokkal” és „meghatározatlan helyekkel” rendelkeznek, melyeket mindenki a maga individualitása szerint tölt be. Ingarden szavával élve: „a tisztán irodalmi mű […]sematikusképződmény.”¹⁴(Ingarden, 1931: 282) Ez is egyik oka annak, hogy személyenként eltérő, hogy egyáltalán mi adott az ember számára. Mind a szem-léletesség, mind pedig a sematikus jelleg egyaránt hozzájárulnak a tárgyi tartalom többértelműségéhez és ezen keresztül az értékelés tényszerű relativitásához.

Harmadjára: a műalkotások legtöbbször magasfokú komplexitással rendelkező képződmények, melyeket sok heterogén, formai és tartalmi vonatkozás alkot.

Az irodalom recipiálásakor például elvben „az egész világot” kell megértenünk és értékelnünk, „annak az emberrel kapcsolatos komplett jelentőségteliségével egyetemben, már amennyiben az nyelvileg megjeleníthető.” (Wutz, 1957: 148) Mindenki számára azonban csak az közvetlenül megközelíthető, ami vele szemé-lyileg, etnikailag, korszaktól függően rokon, így például „a 19. század számára a közvetlen értékérzékenység a barokk költészettel szemben (elnagyoltan szólván) nem volt adott, nagyon is azonban a 20. század számára. Ennek okaként a mi [20.] századunk katasztrofikus voltára mutattak rá.” (Seidler, 1969: 21) Ebből is következik a mindenkori perspektívától függően pusztán részleges megragadása annak, amivel dolgunk van: hogy tehát részben mást-mást veszünk észre, élünk meg, és így értékelünk is.

Egy negyedik diverzifikáló tényező az esztétikai állásfoglalás terén abban ke-resendő, hogy az esztétikai recepció az egész személyiség ügye. „A művészi élvezetben – különösen az irodalmiban – a lelki élet […] annak legtágabb ér-telmében részt vesz, és ez a lelki élet a legnagyobb különbségeket mutatja fel.”

(Schücking, 1932: 23) Ellentétben a tudományos és filozófiai művek recepciójával, melyek mégiscsak mindenekelőtt az értelmet és az észt, a rációt és az intellektust veszik igénybe, a művészet magas igényekkel lép fel felfogóképességünkkel,

em-14 Ford. Bonyhai Gábor

lékezetünkkel, gondolkodásunk és intuíciónk jelértelmező készségével szemben;

mozgósítja érzelmeinket, sőt ösztöneinket is: inkább a megkülönböztető felé fordul az emberben s kevésbé afelé, ami összeköt. Az emberek ugyanis hasonló vágányokon mozogva gondolkodnak, ezért meggyőzőek következetesen felépített elméletek mindenki számára, aki megérti őket; de különböző vágányokon haladva éreznek – hogy most csak ezt a diverzifikáló aspektust ragadjam ki –, ugyan nem érzelmeik minőségét illetően (szeretet és gyűlölet valószínűleg mindenkinél nagyjából hasonló jellegű érzést jelent), hanem érzelmeik tárgyára vonatkozóan (amit én szeretek, azt a másik akár gyűlölheti és megfordítva)

Nyilvánvaló azonban, hogy egyazon műalkotással szemben nem egyformán jogosult minden lehetséges érzelmi reakció: némelyikük adekvátabb, mint a má-sikuk; a jó kritikus feladata, hogy ezek között különbséget tegyen (krinein).