A hiányos objektivitás okai és példái

Már 1.2.3.-ban és 1.3.3.3.-ban foglalkoztunk a kérdéssel, vajon minő általános okai léteznek az értékítéletek tényszerű relativitásának, szerteágazásának. Ezekben benn kell foglaltatniuk azon okoknak is, melyek a téves megítélésekért, az ér-tékítéletek hiányzó egyenértékűségéért felelősek. Ennek ellenére e helyen külön fogunk foglalkozni – alkalomszerű ismétlések hátrányát is vállalva – ezzel a speciális kérdéssel, hogy ti. hogyan kerülhet egyáltalán sor hamis megítélésekre.

Egy ok abban keresendő, hogy a tárgy minőségét hamisan ítélik meg. Az 1.3.3.3.

pont alatt röviden érintettük e hiba egyik variánsát: nem kerül sor mindannak a tekintetbe vételére, ami a tárgyon releváns, vannak még más, nem figyelembe vett, de nagyon is releváns tulajdonságai. Egy példa álljon most itt: Shakespeare 91. szonettje, amely a tanítás során eleinte csak lanyha visszahangra talált. Ez megváltozott, mihelyst felhívtam a figyelmet a művészi variációkra, melyek az 1–4. és a 9–11. sorban kimutathatók.

Some glory in their birth, some in their skill, Some in their wealth, some in their body’s force;

Some in their garments, though new-fangled ill;

Some in their hawks and hounds, some in their horse;

And every humour hath his adjunct pleasure, Wherein it finds a joy above the rest;

But these particulars are not my measure:

All these I better in one general best.

Thy love is better than high birth to me,

Richer than wealth, prouder than garments’ cost, Of more delight than hawks and horses be;

And having thee, of all men’s pride I boast – Wretched in this alone, that thou mayst take All this away and me most wretched make.²³

23 Ennek gőgje a rang, annak az ész, Soknak erős teste, vagy birtoka, Vagy cifra köntös, korcs divatmű és S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben

Az 1–4. sorban a „some” anaforikus ismétlése tűnik fel, mely „some” nemcsak a sorok elején jelenik meg, hanem a második sor-fél, a „kólon” elején is. Ennek során egyfelől megfigyelendő az egyes kolónok hossza, azaz a szótagszám terén megnyilvánuló variáció: 6 + 4, 4 + 6, 5 + 5, 6 + 4. Ez azt jelenti, hogy sor kerül mindegyik hozzávetőleges félbevágási lehetőség kijátszására, és hogy a végén keretet alkotva visszatér az első variáns. Másfelől megfigyelendő a vari-áció aszerint, hogy ez a párhuzamosság, a „some” anaforikus megismétlődése az egyes sorokban, jelen van (a), illetve hiányzik-e (b) Ennek a képlete ugyanis így néz ki: a a b a, ami megfelel a szonátaforma tipikus variatív struktúrájának:

expozíció, ismétlés, kidolgozás (ami az expozíciótól való átalakító eltérést jelent) s végül repríz, visszatérés az expozícióhoz. – A 1–4. és 9–11. sor között antitetikus párhuzam viszonylata áll fenn: antitetikus, amennyiben az én itt a some-mal (másokkal) helyezi magát ellentétbe; párhuzam, amennyiben az egyes javak az eredeti sorrendben megismétlődnek, de következetesen azzal a variációval, hogy csak minden második részletezett sajátosság megismétlésére kerül sor: birth/rang (de skill/ész nem), wealth/birtok (de force/erős test nem), garments/cifra köntös (itt semmi sincs átugorva, mivel a 3. sor második felében épphogy nem volt mit átugorni), hawks/sólyom (de hounds/agár nem) és végül horse/paripa.

Azzal, hogy ezeket a variációkat tanítványaimban tudatosítottam, voltaképpen kiegészítettem a releváns, megítélendő tényállást. Ítéletük nyomban pozitívabb lett, egyben azonban – mivel többet vettek tekintetbe a tények terén – objektívabb is, a szonett esztétikai értékével szemben igazságosabb.

Ilyen esetekben általában felmerül az ellenvetés, illetve a kérdés, vajon elképzel-hető-e, hogy ezeket a variációkat Shakespeare tudatosan, szántszándékkel hozta létre, amire, úgy tűnik, hármas válasz adandó. Először is, költőkről nyugodtan lehet több tudatosságot feltételezni, mint amennyit az ihlet elméletei még mindig sugallnak; másodjára: a tehetség többek között éppen a helyes megoldás nem tudatos létrehozásában mutatkozik meg; harmadjára: ami mindenképpen fontos, az az esztétikai valóság a szövegben, s annak ránk gyakorolt hatása, és nem a

tu-Másoknak agár, sólyom, paripa;

A lélek legjobban gyönyörködik;

De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:

Mindent egyetlen fő-jóvá javít:

Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér, Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb, Sólymoknál és lovaknál többet ér:

Veled mindenkinél büszkébb vagyok;

Csak egyben koldus: mindent elvehetsz, S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.

(ford. Szabó Lőrinc)

datosság az eljárás megteremtésében. Ezt – ha a szándékosság kérdése egyáltalán eldönthető – külön értékelésnek vethetjük alá (aszerint, hogy a helyes megoldás spontán vagy kiszámított létrehozását becsüljük-e többre) és ily módon a költő képét egy új vonással bővíthetjük, de a kérdéses eljárás szigorúan vett esztétikai értékét ez nem érinti.

Az 1.3.3.3. pont alatt megemlítettük (és ott példával illusztráltuk is) további okként azt, hogy megfordítva nemcsak releváns okokat nem vesznek figyelembe, hanem esetleg irrelevánsakat is tekintetbe vesznek. Itt illesszük még be a hiányos objektivitás egy harmadik lehetőségét: ha a tárgy a tulajdonsággal, melyre az értékítélet vonatkozik, egyáltalán nem rendelkezik. Voltaire fiatalkori Oidipusz (1718) című drámájában Iokaszté a következő sorokat mondja:

Nos prètres ne sont pas ce qu’un vain peuple pense, Notre crédulité fait tout leur science.²⁴

(Voltaire, 1877: 93)

A 24 éves Voltaire Oidipuszával nagy sikert aratott, Wolfgang Jördens szerint mindenekelőtt „kortársi célzásai” és „világnézeti tendenciája” miatt. (Jördens, 1933: 33) „Legnagyobb sikere azon sorainak volt, melyek átlátszó világnézeti ten-denciára vallanak,” (Jördens, 1933: 33) így például az imént idézettek, melyekből állítólag „a papság kritikája” hallható ki. (Jördens, 1933: 34) De Jördens maga is beismeri, hogy Voltaire darabja „nem nevezhető feltétlenül klérusellenesnek”, és idézi Jules Michelet-t, aki az Oidipusz udvarában található papokról megjegyezte:

„On les attaque. Mais ils triomphent au dénouement. Ils se trouvent à la fin n’avoir dit que la vérité.”²⁵ (Jördens, 1933: 34) De nemcsak arról van szó, hogy a főpap igazat mondott; Iokaszté szentenciájának pontosan meghatározható dramaturgiai funkciója is van: ez Oidipuszt van hivatva megnyugtatni, mint ahogy az válaszá-ból ki is derül: „Ó istenek! Ha ez igaz volna, mily nagy volna a boldogságom!” Más szavakkal: Iokaszté szentenciáját a helyzet elégségesen motiválja; nem szükséges még világnézeti motivációt is hozzágondolni Voltaire részéről. Annál is kevésbé, mivel Voltaire egy 1719-ből származó levelében „rágalmazásról” (calomnie) beszél:

„Az aggályoskodó lelkiismeretűek arra hivatkozván, hogy Iokaszté nem ad hitelt Apolló jóslatainak, azt állítják, hogy hitetlen vagyok.” (Voltaire, 1877: 46) Ez azonban azt jelenti: itt egy tendencia pozitív (vagy akár negatív) értékelésére került sor, mely nem mutatható ki, – egy antiklerikális tendenciáéra, amelyet (alkalmasint a későbbi Voltaire világnézetéből) olyan verssorokba vetítettek bele, melyek összefüggésükből kiragadva egy ilyen téves értelmezést látszottak su-gallni. E pusztán belemagyarázott jelentés ez esetben ugyan világnézeti jellegű,

24 Papjaink megtévesztik a léha népet, / Tudományuknak egyedül hiszékenységünk biztosít létet.

25 Megtámadjuk őket. De végső soron ők győzedelmeskednek. Ekkor kiderül, hogy végig igazat mondtak.

de esztétikai előnyt vagy hátrányt hasonló módon szintén lehet projektíve egy szövegnek tulajdonítani s azután – csupán szubjektív érvénnyel – értékelni is.

A hiányos objektivitásnak ezen általunk itt eddig bemutatott lehetőségeit Kraft a következőképpen foglalja össze: „Hamis egy értékítélet, ha a tárgy nem rendel-kezik azzal a sajátsággal, amelyre az értékítélet vonatkozik, vagy ha olyan egyéb további tulajdonságokkal rendelkezik, melyeket az értékelésnél figyelmen kívül hagytak, noha lényegesek.” (Kraft, 1951: 202) És hozzáfűzi: „Az értékítéletekről folytatott viták nagyobbrészt az értékelt tartalom helyességéről folynak, és ke-vésbé az értékelésének mikéntjéről.” (Kraft, 1951: 202)

A hiányos objektivitás egy további oka az értéktudat tökéletlenségében kere-sendő. Ez lehet a mélyebb oka az imént elemzett jelenségnek, azaz alapja lehet annak, hogy egy tárgytulajdonságot hamisan ítélünk meg; de hathat akár önálló-an is, amennyiben oda vezet, hogy a helyesen megítélt tárgyminőséget hamisönálló-an értékeljük.

Az értéktudat tökéletlenségeit Spiegelberg szerint fel lehet osztani az értékérzés és az értékmegítélés tökéletlenségére. Az előbbihez sorolandó mindenekelőtt az

„értékvakság”: „Bizonyos emberek számára […] egy sor érték nem megközelít-hető. A legkevesebben eléggé becsületesek azonban ahhoz, hogy ezt maguknak bevallják, vagy akár másokkal szemben beismerjék. Továbbra is megalapozatlan, belátás nélküli, vak érték- és értéktelenségi ítéleteket hoznak, melyek természe-tesen semminő megismerő értékkel nem rendelkeznek.” (Spiegelberg, 1935: 65) Emellett létezik „szerzett értékelvakultság” is, leggyakrabban mint „az értékelő alany elfogultsága, érdektől vezetett részrehajlása, magunktól eltekintő, érdekelt-ség nélküli, csak a dologban való érdekeltérdekelt-ség helyett. […] Speciális motívuma lehet az ilyen értékhamisító elfogultságnak például az érvényesülés túlfokozott szükséglete, amely irigység formáját öltve oda vezethet, hogy az ember idegen, maga számára megközelíthetetlen értékeket leértékel.” (Spiegelberg, 1935: 66)

Míg az értékvakság és az ezen alapuló leértékelése annak, ami az ember számára nem megközelíthető, nyilvánvalóan a tárgy meghamisításával, minőségének ha-mis megítélésével jár együtt, az elfogultság képes arra, hogy a tényállást nagyon is objektíven képezze le, csak annak értékelése alapul esetleg szubjektív, a tárgytól idegen motiváción. A tárgyi objektivitás és a szubjektív értékelés hasonló együtte-se léphet fel az értékérzés két további tökéletlenségénél is. Az egyiknél az alapot „a szándékolt utánzás és az idegen értékítéletektől való önkéntelen megfertőződés”

képezheti, amit is „a magunk önállótlansága okozhat, és a félelem attól, hogy egyedül állunk, elszigeteltek vagyunk.” (Spiegelberg, 1935: 66) A másiknál ennek az ellenkezője: „az önállóságra való törekvés, az ellentmondás szelleme és az eredetiséghajhászás.” (Spiegelberg, 1935: 66) De mindkét esetben lehetséges, hogy helyesen látunk, de tévesen értékelünk.

De az értéktudat lehet akkor is tökéletlen, ha ugyan helyesen értékel, az érték-megélés adekvát, a dolognak megfelelő, objektív, de azítéletaz értékről annyiban

hiányos, hogy „nem képes, a megéltet reflektáló megismerés formájában rögzíteni és megfelelően leírni.” (Spiegelberg, 1935: 64) Itt a hiba forrása intellektuális területen keresendő. Akinyilvánított ítélet a fogyatékos reflexiós és artikulációs képesség miatt nem eléggé objektív.