A tárgyleírás helyessége

Mint emlékezetes, az esztétikai érvelés példájaként az 1.3.3.4. pont alatt a következőt vezettük elő: a tökéletes kifejezés esztétikus; Shakespeare 97. szonettjét tökéle-tes kifejezés jellemzi; tehát ez a szonett (különösen) szép. Hogy a szonettről ott adott, nagyon is sommás jellemzés, miszerint az „tökéletes kifejezés”, mennyiben kritizálható, azt most részletesebb elemzés útján óhajtjuk megmutatni.

Az irodalom, s egyáltalán a művészet a világot nem a maga magában-való-ságában adja vissza, hanem a maga számunkra-valómagában-való-ságában: Lukács György kifejezésével élve, a művészet antropomorfizálva jár el, a világot történelmileg meghatározott emberek tudatában megjelenő szemléletes visszatükröződésként ábrázolja, amivel szemben a tudomány és a filozófia dezantropomorfizál. (Lukács, 1963: 139–206, 564) Azaz megkísérli a világot úgy megismerni, amilyenként az a maga fogalmilag meghatározandó lényegében magában-valóként van adva, nem pusztán amilyennek szemléletesen tűnik. Ez egy olyan megkülönböztetés, amely alapvető érvényét minden bizonnyal megőrzi a tudományos megfigyelés

„elméleti átitatottsága” (Karl Popper), az esetlegesen deformáló „megismerési érdek” (Jürgen Habermas), a nem tárgyilag megokolt „paradigmaváltás” (Thomas S. Kuhn) ellenére is, röviden: minden tudomány (és különösen a filozófia) törté-nelmi, szubjektív részmeghatározottsága ellenére is. Dezantropomorfizálni annyit tesz, mint objektívnek maradni akarni; antropomorfizálni – a magunk szubjektív látásmódját nyíltan vállalni. (Lásd ehhez: Horn, 1974a: 28–36.)

Shakespeare a 97. szonettben²²a „magábanvalót” közvetíti, a tényszerűt, tudni-illik objektív elválasztottságát a szeretett lénytől, s teszi ezt a számunkravaló há-rom fokozatán keresztül. Először is az elválasztottságot annak szubjektív vissza-tükröződésén, a szomorúság és a vágyakozás érzelmén keresztül közvetíti. Ezeket azonban, másodjára, éppoly kevéssé olyanokként ábrázolja, mint a távollétet (itt éppoly kevéssé lélektani elemzés, mint ott „történelmi” krónika formájában) Ehelyett ezek az általános érzelmek specifikálódnak azáltal, amiként az évszakok megjelennek: a nyár és az ősz télnek tűnt a számára (1. szakasz). De – harmadjára – itt sem elégszik meg egy ilyen prózai ténymegállapítással: egyfelől az őszt

„objektíven” írja le, hogy ezen keresztül a szubjektivitást, a tények szomorúság

22 De komor tél volt tőled távol élnem, Ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben, A vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:

A terhes ősz nehéz kincsgarmadát, Május kéjét hordozta, mint a nő Özvegye méhe a holt férj magzatát:

E dús özön mégis szinte apátlan Gyümölcs és csak árvák reménye volt, Hisz minden csak veled örül a nyárban, S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

(ford. Szabó Lőrinc)

okozta meghamisítását aláhúzza (2. szakasz), másfelől visszatér ehhez a látszathoz és konkretizálja azt (3. és 4. szakasz); de mindkettőt, a tényleges és a vélelmezett évszakot, a létet és a látszatot, képeken keresztül közvetíti, melyek mint olyanok a számunkravalóság harmadik fokozatát képviselik: érzelem, látszat, képek. Ennek során az „objektív” 2. szakaszban az őszt mint nőt személyesíti meg, aki – ez két-ségkívül csak implikálódik – a tavasztól teherbe esett. Az őszt azonban explicite egy nővel hasonlítja össze, aki férje halála után még gyermeket vár tőle. Ez az objektív teltség, amit a teeming, big, rich, increase (Szabó Lőrinc fordításában ezek magyar megfelelői: „terhes”, „nehéz kincsgarmada”) szavak közvetítenek, a 3. szakasz tanúsága szerint annyiban szubjektíve hamissá lett, amennyiben megélt formában csak a veszteség dominált, az apa (a tavasz?) elvesztése, s nem a várt szaporulat.

Ami számomra itt fontos, azt a 8. verssor és a 9. első szava tartalmazza. No-ha az egész második szakasz a „lét”-nek van szánva, amivel a No-harmadikban a látszat van hivatva ellentétet alkotni (a harmadik szakasz elvégre az ellentétes

„yet”, azaz ‚mégis’ kötőszóval kezdődik); azonban már a második szakasz utolsó sorában, tehát már e „yet” előtt „widowed wombs”-ról, „özvegye méhéről” van szó, tehát már itt szubjektív meghamisításra kerül sor. Ilse Krämer, e szonett német fordítója, igen helyesen észrevette ezt az ellentmondást a „widowed wombs” és

„yet” között, s ezért a „yet”-et „denn”-el (‚mivel’) fordította, ami ugyan téves, de a következetlenséget eltünteti. [Szemben Szabó Lőrinc fordításával, melyben a

„yet” magyar megfelelője „mégis”, tehát itt megmarad az eredetiben rejlő ellent-mondás. A szerk.] Ilse Krämer javítása azt mutatja, hogy legalábbis a „yet” szó nem áll a tartalom szolgálatában, azt nem közvetíti, hanem neki ellentmond. De lehet-e vajon egy akár csak egy-két helyen következetlen kifejezést tökéletesnek nevezni? Nem lehetne-e azonban megfordítva egyfelől azt kihangsúlyozni, hogy a 2. és a 3. szakasz között annyiban mégis ellentmondás áll fenn, hogy ott a szavak konnotációja révén józanság, legalábbis kisebb szubjektív érintettség jelzésére kerül sor, itt viszont erősen emocionális súllyal rendelkező szavak mint orphan és unfathered (árva, apátlan) fordulnak elő; másfelől – talán meggyőzőbben és relevánsabban –, hogy pszichológiailag meggyőző, ha ilyen kedélyállapotban a tökéletes objektivitás lehetetlennek bizonyul; még ha kísérlet történik is rá, ez olyasvalamit eredményez, ami némileg szubjektíve árnyalt? Ezzel azonban kiderülne erről a felületesen következetlennek tűnő kifejezésről, hogy valójában teljesebb, igazabb, mivel komplexül ellentmondásos kifejezés.

Ezzel a példával csak azt akartam kimutatni, hogy a tárgyleírásnál, azon kér-désnél, vajon egy bizonyos eszközérték egy adott esetben ténylegesen jelen van-e, nagyon is van tér és lehetőség racionális, szövegközpontú vitára, ezzel azonban empirikus hozzájárulásra annak a másik, fontosabb kérdésnek a megválaszolásá-hoz, vajon és ha igen, minő mértékben sikerült az esztétikusság célértékét elérni,

hogy vajon és mily mértékben nevezhetjük például Shakespeare 97. szonettjét e vonatkozásban joggal szépnek.

1.4.1.3. Párhuzam az