Az emberiség egyik reprezentánsa

Mint emlékezetes, azt állítottuk (puszta kijelentés formájában, melynek legiti-mitása még bebizonyítandó), hogy az objektív esztétikum, a tárgyak esztétikai struktúrája, és az emberi természet, az általános-emberi egymásra vannak hangol-va, amiből arra kellett következtetnünk, hogy az esztétikai értékek létrejötte két oldalról, a tárgy és az ember felől meghatározott. Egy tárgy mármost közelebbről annál esztétikusabb, objektív tényállásként annál nagyobb potenciális esztétikai értékkel rendelkezik, minél inkább megfelel az ember természetének bennünk, minél inkább egybe van hangolva a még e vonatkozásban specifikálandó általá-nos emberivel. A potenciális esztétikai érték csak annyiban válik aktualizálttá, egy ember konkrét értékelő folyamatában csak annyiban lesz belőle valóság, amennyiben, s amilyen mértékben az illető képes arra, hogy ezt az általánost ön-magában „szóhoz” engedje jutni és hogy Hume maximájának engedelmeskedjék:

„egyéni létünkről és sajátos körülményeinkről […] megfeledkezve kívülállóként [as a man in general] kell viselkedni.”²⁴(Hume, 1742: 245) Kanti terminológiával élve: a jó kritikus ítélete ugyan érzelmi reakción alapszik (csak ráérez, először csupán intuitíve képes eldönteni, hogy egy állítólag esztétikus eszköz egy esz-tétikai cél elérésére ténylegesen alkalmas-e, hogy tehát célirányos, „racionális”-e), de olyan érzelmi reakción, mely ideális esetben nem egyéni jellegű, hanem

„közösségi”, tehát reakciója „közös érzéken” [Gemeinsinn] alapul, mely „úgy érez, ahogy mindenki érez,” (Kulenkampff, 1978: 98f) illetve érezneés ítélkeznék,ha a szubjektív, történelmi akadályok az adekvát reakciót nem tennék lehetetlenné.

24 Ford. Takács Péter

Amennyiben ugyanis a jó kritikus képes másokat a maga ítéletére „megtéríteni”, annyiban bizonyítottan úgy érez, ahogy mások éreznek, illetve érezni fognak.

Érdemes összevetni Kanttal: „A sensuscommunison[…] aközösségiértelmében vettközösérzék eszméjét kell érteni, vagyis egy olyan megítélőképességét, amely reflexiója során gondolatban (a priori módon) tekintetbe veszi mindenki másnak a megjelenítésmódját, hogy ekképp ítéletétmintegya teljes emberi észhez igazítsa, […]. Ennek mármost az a módja, hogy az ítélő […] belehelyezkedik mindenki másnak a pozíciójába, amihez csupán el kell vonatkoztatnia a korlátoktól, melyek saját megítéléséhez esetleges módon tapadnak.”²⁵(Kant, 1790: 389; §40)

Ez az általános vonás mármost, melynek érvényre kell jutnia bennünk ami-kor esztétikailag ítélünk, magában foglalja nemcsak mindazt, ami az embereket mozgatja (melyet legalábbis meg kelleneértenünk), hanem ezen kívül és főként az esztétikai ízlést, mint ama alapvető képességet az emberben, mely a való-di művészetre a 3. részben még kimutatandó okoknál fogva tetszéssel reagál, vagy másként: az ízlést mint az emberiség esztétikai fogékonyságát, ahogy az az egyes emberben megnyilvánul. Az ízlés nem relatíve homogén, pszichológiailag aránylag könnyen elszigetelhető képesség, mint például a gondolkodás, az akarás, az érzékelés: az ízlés igen komplex, több forrásból táplálkozik, melyeknek az esztétikai értékítélethez egyáltalán nem kell, hogy közük legyen. (Ilyen források:

az észlelés pontossága, az analízisésszintézis képessége, az intuíció, a már említett fogékonyság minden emberi iránt stb.) Az ízlés alapvető, de nem univerzális képesség: az egyes emberben – bárminő szubjektív, történelmi okoknál fogva – többé-kevésbé el lehet temetve és csak alkalomszerűen, részlegesen, csak megha-tározott tárgyakkal szemben lehet esetleg megnyilvánulásra képes. Ha mármost a jó kritikus az, „akinek ízlése van”, akkor az is ő, aki számára nemcsak semmi emberi nem idegen, hanem aki az ízlés eme általános-emberi képességét viszony-lagos tisztassággá volt képes magában kiművelni, és ennyiben s e vonatkozásban az emberiség reprezentánsának mondható.

És annak köszönhetőleg, hogy a jó kritikus az emberiség egy reprezentánsa, úgy is meghatározhatjuk, hogy ő az, aki képes megjövendölni a halhatatlanságot:

mivel ő nagyjából úgy reagál, mint az emberek vagy legalábbis mint a köztük található értők, ő képes arra, hogy felismerje a maradandót, azt, ami túlél korsza-kokat, divatokat; csupán az marad meg ugyanis, ami az általános-emberi lényeget szólítja meg mibennünk, ami általános-emberi tartalmakat általánosan érthető és tetszést keltő formában közvetít.

Levezethető ebből az esztétikai értékesség ún. időkritériuma: értékes az, ami kiállja az idő próbáját. Ezt azonban azon nyomban pontosítanunk kell: az „idő” itt nem azon emberek puszta számát jelenti, akik egy művet tetszéssel fogadtak, noha persze minél tovább marad egy mű ismert, nyilvánvalóan annál többen találták

25 Ford. Papp Zoltán

azt élvezetesnek. De ha csak a példányszámot vennénk számításba, akkor – tekin-tettel a népességrobbanásra a 20. században és az azzal kapcsolatos nagymérvű számbeli gyarapodására azoknak, akik a ponyvairodalmat favorizálják – például Raymond Chandlernek, az idegen nyelvű fordítások száma alapján legsikeresebb krimiszerzőnek, értékét tekintve Shakespeare előtt kellene helyet foglalnia. (Az időkritérium tarthatatlanságához a szó szoros és így tisztán kvantitatív értelmé-ben, lásd még Kayser, 1952: 147.) Pontosabban tehát: nem az az értékes, ami a lehető legtöbb, hanem ami a lehető legtöbbfajtaembernek képes tetszeni; ebben ugyanis benne foglaltatik: ami a lehető legtöbbheterogén,időbelileg, térbelileg és társadalmilag különböző olvasórétegnek a tetszésére talál. Minél nagyobb ugyanis a lelkes olvasók különbözősége, annál valószínűbb az, hogy objektív felismeréssel van dolgunk, annál valószínűtlenebb, hogy az értékítélet szubjektíve, történelmi-leg meghatározott.

Egy objektív értékítélet ilyen szubjektíve meghatározott eltorzításai között mármost a személyes érintettség fontos szerepet játszik: amíg valami még „aktuá-lis”, a recipiensek még kortársai a szerzőnek, addig még nagy a valószínűség, hogy irodalmon kívüli, nem-esztétikai kritériumok meghatározó szerepet játszanak:

világnézeti vagy egyéb szimpátiák és antipátiák, első intrádára megmutatkozó érthetetlenség, divat stb. Ennek az időbeli közelségből fakadó érintettségnek egy speciális formájára utal Hume egy velős mondatával: „Az emberek szűk körében az irigységnek és a féltékenységnek túl nagy a szerepe.”²⁶ (Hume, 1742: 238) Általános formában fogalmazza meg Gadamer az időbeli távolság jelentőségét az objektív megértés számára (hozzáfűzném: és az esztétikailag viszonylag adekvát értékelés számára): „Csak az aktuális vonatkozások elhalása után […] válik lehe-tővé a bennük mondottak megértése […] csak akkor lehet objektíve megismerni valamit maradandó jelentőségében […], ha eléggé holt dolog ahhoz, hogy már csak történetileg érdekeljen bennünket. […] Az időbeli távolság […] nemcsak el-sorvasztja a partikuláris természetű ítéleteket, hanem ugyanakkor előtérbe állítja azokat, amelyek az igazi megértést biztosítják.”²⁷(Gadamer, 1960: 303)

Az időkritérium kérdéséhez álljon itt még három megjegyzés. 1. Mint ahogy utaltam már rá: ez nem pusztán egy az időtől, a siker tartamától függő kritérium:

függ a (kulturális) tér nagyságától és a társadalmi különbözőségtől is. 2. Az általános emberi kedvező fogadtatás nemcsak onnan ered, hogy a legkülönbözőbb emberek az illető művet újra meg újra egyazon okoknál fogva élvezik, azaz végső soron: újra meg újra ugyanazt élvezik a műben (például az Ödipusz királyban ésHamletben a mindkettőben állítólag „elrejtett” Ödipusz-komplexus lebilincselő voltát [ehhez lásd lejjebb 3.3.1.2.]), hanem nagyon is gyakran onnan, hogy a mű a maga különböző rétegeiben és lehetséges, általa megengedett értelmezéseiben, a benne legitim módon fellelhető értelem-zárványokban különböző fajta emberek

26 Ford. Takács Péter

27 Ford. Bonyhai Gábor

részéről különböző okoknál fogva talál tetszésre, amivel a nagy műalkotások közismert gazdagságára történnék célzás: „Aki sokat hoz, az hoz mindenek-nek”.²⁸Ez áll mind szinkronikusan, mind diakronikusan. T.S. Eliot utal arra, hogy Shakespeare darabjai mindenkori közönségük különböző rétegei előtt különböző felületeiket tárják fel: „Shakespeare darabjaiban különböző jelentésszinteket lehet megkülönböztetni. A legegyszerűbb nézők számára ott van a cselekmény, a mű-veltebbek számára a szereplők és belső vívódásaik, az olvasottabbak a szavakat és a megfogalmazást élvezhetik, a zenére érzékenyek a ritmust, a nagy érzékenység-gel és értelemmel megáldott nézőknek pedig ott van a magát fokozatosan felfedő jelentés. De nem hiszem, hogy a nézőket ilyen tisztán be lehetne csoportosítani.

Valószínűbb, hogy ezen elemek mind egyszerre hatnak az összes nézőre, és van, aki tudatosabban, van, aki kevésbé tudatosan fogja fel ezeket.” (Eliot, 1933: 153)

De bármikor a történelem folyamán: amint a történelmi tapasztalás előbbre halad, egy gazdag tartalmú műnek újabb és újabb vonatkozásai tudatosulnak.

(Hans-Egon Hass, idézi Seidler, 1969: 26) Nyilvánvalóan csak a 20. században vált lehetségessé, hogy aHamletet mint mélylélektani, ödipális viszonylatok ábrázo-lását fogják fel.

Amennyiben mármost a tartós hatékonyság mindig új eszmei tartalmak fel-fedezésén (is) múlik, az időkritériumaz interpretatív termékenység kritériumába megy át. (Max Wehrli, idézi Seidler, 1969: 25) Értékes az, ami kimeríthetetlen, amit magasfokú szinkrón és diakrón informativitás jellemez.

Harmadik megjegyzés az időkritériumhoz: az adott műre pozitívan reagáló ol-vasórétegek társadalmi heterogeneitásának értékmérő jellege értelemszerűen el-sősorban azt kell, hogy jelentse, hogy művelt és kevésbé művelt rétegek, intellek-tuellek és nem-intellekintellek-tuellek, highbrowséslowbrows [kb. am. ’kultúrsznobok és nyárspolgárok’] egy művet egyaránt tetszéssel kell, hogy fogadjanak ahhoz, hogy az magas nívójúként könyvelődjék el. Csakhogy ez esetben a könnyebben érthető klasszikusoknak mindig értékesebbnek kellene lenniük, mint az ezoterikusoknak:

John Galsworthy-nek értékesebbnek, mint James Joyce-nak, Erich Kästnernek, mint Rainer Maria Rilkének, Friedrich Dürrenmattnak, mint Samuel Beckettnek.

Az „idő”-kritériumon tehát szigorítanunk kell: minél nehezebben megközelíthető egy mű, annál inkább a hozzáértők, épp a jó kritikusok, a megfelelő módon beállítottak (Hartmann, 1953: 363) és felvértezettek történelemfeletti konszenzusa az, aminek döntőnek kell lennie. Ha például Szophoklészt Arisztotelész és Hegel sokra tartották, akkor az nagyobb súllyal esik a latba, mint azoknak az ítélete, akik intellektuális korlátaikat az ő műveivel szemben csak nagynehezen, esetleg egyáltalán nem képesek áthágni.

Egyike a legfontosabb okoknak, amiért az irodalom kapcsán nincs nagyobb konszenzus a kiemelkedő műveket illetően, az intellektuális korlátokban

keresen-28 J. W. Goethe:Faust,1, 97. ford. Jékely Zoltán

dő. Az irodalom nyelvi volta hozza magával, hogy sokkal kevésbé kozmopolita, sokkal kevésbé általánosan megközelíthető, mint a többi művészeti ág: egyfelől a mű eredeti nyelvét jól kell ismerni, vagy kitűnő fordításokkal kell rendelkezni, hogy az ember azt megfelelően tudja méltányolni, másfelől egyes szavak nehéz, absztrakt, történelmi képzetekkel megterhelt jelentésekkel bírhatnak, melyeket maradéktalanul megérteni nem mindenkinek kenyere.

Jellemző módon azonban a konszenzus a legkülönbözőbb fajta emberek között, azok között is, akik szociokulturálisan a lehető legtávolabb állnak egymástól, nyomban nagyobb lesz, az „egyszerű emberek” értékszimata általában tévedhe-tetlenebb, ízlésük biztosabb ítéletű, mihelyt az intellektuális korlát lényegileg megszűnik. A Walt Disney-figurák mérhetetlen (tisztán számszerű) népszerűsége ellenére is a Peanuts-képregények értékére vonatkozóan különböző fajta embe-rek közt valószínűleg nagyobb konszenzus uralkodik: ezeknek a megértése nem igényel fáradságot, tehát a jobb részesül előnyben. Általánosságban: ha a megkö-zelíthetőség adott, akkor az értékesnek könnyebb a dolga, nagyobb társadalmon és történelmen felüli sikerrel büszkélkedhet, mint az értéktelen, mivel itt, a korlát eltűnte révén nagy általánosságban ugyanannak a megítélésére kerül sor (nem úgy, mint nehezen megközelíthető műveknél, ahol különbözőnek), méghozzá ugyanannak („ugyanolyan” megítélésére) az esztétikusan értékes dolgok iránti általános-emberi, „demokratikusan elszórt” fogékonyságnak köszönhetőleg.

Az intellektuális korlátnak in aestheticis, – legalábbis ami az irodalmat illeti – a való élet gyakorlatában egy fantáziakorlát felel meg. Ha valamennyi em-ber egyformán élénk fantáziával rendelkeznék mind a képzelőerő, mind pedig a beleérzőképesség terén, akkor a környezetszennyezés problémájával és a sze-génységgel a világon könnyebben el lehetne bánni, akkor ugyanis mindenki ugyanazt a tönkretételt és ugyanazt a nyomort látná maga előtt és ezért nagyobb egyetértéssel tudna segítségről gondoskodni.

E harmadik megjegyzés végkövetkeztetése: minél nehezebben megközelíthető egy mű, annál inkább megy át az idő-kritérium a hozzáértők konszenzusának kritériumába.