Az esztétikum eltűnése nyílt

eszköz-szerűség esetén

Ami művészet akar lenni, de elköveti a hibát, hogy minden áron hatni akar, ami túl hangos, túl rikító, az veszélyben forog, hogy pontosan ezen keresztül – legalábbis pontszerűen – álművészetté, giccsé válik.

Hatni akarás ugyan önmagában még tendenciálisan sem giccses, hanem minden művészet célkitűzése (nem azért jön elvégre létre, hogy sehogyse hasson), de ha a bevetett eszközök otrombák, a maguk módján különösen szélsőségesek, akkor a művész nyilvánvalóan teljesen biztosra akart menni (erős ingereknek nehéz

39 Ford. Kukla Krisztián

ellenállni), azaz minden áron hatni akart. Az eszközök otrombasága ilyódon ha-tásvadászathoz vezet, és egy különben esetleg magas szintű mű bizonyos elemeit tisztán kiszolgáló, esztétikumellenes szerepre alacsonyítja, s egyben – mivel itt a nyilvánvaló eszközszerűség onnan ered, hogy a művész hatásra áhítozik – giccsessé is teszi.

Egy példa erre egy részlet Victor HugoA nyomorultakjából. (I. rész, 5. könyv, 10.

fejezet,Suite de succès,azazA siker teljessé leszcímmel az eredetiben. Hugo, 1955:

I/190–197) A cél itt az, hogy a lehető legszélsőségesebb eszközök révén érint-ve legyünk: ilyen Fantine betegsége, gyermeke neérint-velőszüleinek, a Thénardier-házaspárnak végtelen aljassága, a mindent, még önnön szépségét is feláldozó anyai szeretet, valamint szépség és rútság, jóság és ellenszenvesség bombasztikus kettőssége.

A recipiens oldalán egész műalkotásokat lehet instrumentalizálni, s ezáltal giccsessé és ennyiben esztétikátlanná tenni. Ilyen például, ha Leonardo Mona Lisáját törölközőkön vagy szemüvegtokokon reprodukálják. Ilyen esetekben Gillo Dorfles a műalkotás dekontextualizálásáról beszél – jól bevált módszere ez az el-giccsesítésnek és az esztétikátlanná tételnek: giccs jön ugyanis létre, ha egy művet

„normális összefüggéséből kiragadnak […] és egy más célra, mint az eredetire használják fel.” (Dorfles, 1968: 18, 20)

Az összefüggés giccs és esztétikátlanság között ebben a példában korántsem jelenti azonban azt, hogy e két fogalom feltételezi egymást (minden giccs esz-tétikátlan és megfordítva): léteznek technikailag ügyefogyott művek, amelyek ennyiben nem esztétikusak, azonban, mégsem válnak giccsessé, – mint ahogyan

„nemes giccs” is létezik, a túlzóan mértéktartó, hibátlan, „túlságosan szép” alkotás, mely éppen mértéktelen mértéktartása révén formailag ugyan esztétikus, egyben azonban hatásvadászó szándéka miatt giccses is. (A giccsről és annak viszonyáról az esztétikum itt elemzendő fajaihoz a 2.11.-es pont alatt részletesen szó lesz.) 2.5.1.7. Pozitív példák az

öncélúság esztéticitására

A játék, csakúgy mint az esztétikum, az a-praxia rezervátuma, kiemelkedést jelent az élet komolysá-gából és összefüggéseiből, még ha gyerekjátékként voltaképpen – a játszók számára korántsem tudatosan – komoly helyzetekre készít is elő, amennyiben készségeket gyakoroltat be; még ha – a modern kor sportjátékaiban – a profik világi céljait szolgálja is és sportszerűtlenség esetén brutális komolyságba is átcsaphat. Mindig a játék kedvéért is játszunk, pusztán az általa okozott öröm kedvéért, és egy világbajnoki döntő pályáját is a fikciona-litás, a „mintha” aurája veszi körül: az indító sípjeltől kezdve aztjátsszuk,hogy ellenfelek vagyunk, és a meccs után esetleg visszatérünk ellenfelünk egyesületébe.

Éppen mivel a játék és a művészet hasonlóképpen a-praktikus, öncélú és fikcio-nális, a művészet maga is játékos jelleggel bír, amit a nyelv olyan szavakkal ismer el és jelez mint a „zongorajáték”, a „színjáték” stb. A költészet, mint ahogy a zene

is, ennek során még külön az előtérbe is helyezheti a játékosságot, a célmentes, örömteli mozgást, s ha úgy tetszik, akkor a játékosság funkciótlansága miatt is.

Az költészet nemcsak világának, az ábrázolt alakoknak és eseményeknek a szintjén válhat játékossá, hanem gyakran már nyelvezetének a szintjén is. A hang-játék példájául szolgálhat Philipp von Zesen (1619–1689)Weinlied an eine lustige Gesellschaft(Bordal egy vidám társasághoz) című verse.

Was nützet, in Hitze so sitzen und schwitzen In Arbeit und Mühe voll Kummer und Pein?

Was nützet, mit Spitzen der Dornen sich ritzen, Mit Klagen und Zagen entmutiget sein,

Da Rosen das rheinische Rebenblut krönen, Die allen Gemütessturm können versöhnen?⁴⁰ (Lützeler, 1935: 201)

Az erre a versszakra jellemző ismétlődése az [üts], illetve [its] fonémasornak (négyszer az 1. sorban, háromszor a 3.-ban, legalábbis a [ts]-nek egyszer a 4.-ben) tisztán játékos jellegű. Ennek oka először is a megismételt hangok hangszíne:

egyfelől kicsit, vidámat, fürgét konnotálnak (ebben persze segíti őket a táncos ritmus is), másfelől a hangsor játékos mozgalmasság benyomását kelti, éppen a

„nehéz” affrikáta [ts] artikulációs akadálya s annak leküzdése révén; másodjára játékos az ismétlődés is, mert a megismételt hangok (magukban is játékos) konno-tációjuktól eltekintve, funkció nélküliek; ahelyett, hogy a jelentés szolgálatában állnának, inkább „eltakarják” azt, a fogalmi információval ellentétes irányúak.

(Gaier, 1971: 16, 20, 29) A tartalomról teljesen leválnak, sőt ellentmondanak neki, a mondandó ugyanis minden, csak nem vidám. Ami itt tetszik, az éppen „a minden céltól mentes játék felszabadító volta.” (Lützeler, 1935: 201)

A költői nyelv azonban mondattani szinten is lehet játékos, különös hajlan-dóságot mutat erre az ún. konkrét költészet, például Eugen Gomringer és Timm Ulrichs esetében.

Eugen Gomriger:szavak a szavak árnyak árnyból szavak lesznek a szó mind játék játékokból szó lesz

40 Mi haszna ülni és izzadni a melegben / Fáradságosan dolgozni gondban és fájdalomban? / Mi haszna a tüskék hegyével sebezni magunkat, / Jajjal ás bajjal csüggedni el, / Mikor rózsák koszorúzzák a rajnai venyigék levét, / Amik minden kedélyvihart lecsendesítenek?

ha az árny szó lett játék lesz a szóból ha a játék szó lett szavakból lesz árnyék ha a szó árnyék játék lesz a szóból ha a szó játék

árnyból szavak lesznek⁴¹ (Gomringer, 1972: 59)

Timm Ulrichs:denk-spiel (nach descartes) ich denke, also bin ich.

ich bin, also denke ich.

ich bin also, denke ich.

ich denke also: bin ich?⁴² (Gomringer, 1972: 138)

Játékos itt a mintegy mechanikus céltalansággal permutált, építőkockaszerűen mindig új helycserét kipróbáló szórend, mely azonban – ironikus felülemelkedve a gyerekjátékon – a nyelv és a művészi elmésség csodáját nyújtja, amennyiben

„mechanikussága” ellenére is mindig ténylegesen lehetséges értelemmel szolgál.

2.5.1.8. A rejtett