Szellemtörténeti dokumentumok az

esz-tétikai beállítottság jel-lemzéséhez

Közvetve és poétikusan először minden bizonnyal Szapphó egy töredéke hozza szóba az ellentétet pra-xis és aisthesis között:

Mint a hegyekben a jácintot ha a pásztori népek földre tapossák, s fekszik bíbor szirma a földön.³⁵ (Szapphó,Töredék D,117)

Ezek a sorok éppen azért bizonyítják oly döntően, hogy esztétikai beállítottság még a természettel szemben is „mindig is” lehetséges volt, mivel az ellenle-hetőséget szintén tematizálják: hogy ti. a gyakorlat gondjaitól megterhelve az embernek épphogy nincs szeme a szépség számára, amivel szemben – ez persze pusztán implikálva van – társadalmi és gazdasági „nyugalom” és/vagy személyes fogékonyság pillanatnyi praxis-szünetet éskövetkezésképpesztétikai élményt tesz lehetővé.

Mint a kontemplatív beállítottság legkorábbi filozofikus jellemzését, mely az esztétikaiszemlélődésre még nincs tekintettel, hanem egyelőre csak a teoretikus-ra, Tatarkiewicz Püthagorasznak egy Diogenész Laertiosz révén (VIII, 8) fennma-radt képét idézi: „És az élet (így ő) hasonlatos egy ünnepi gyülekezethez. Mint ahogy vannak, akik versenyzőkként érkeznek oda, mások az üzlet végett, úgy az életben is vannak, akik szolgai módon csak dicsőséget és nyereséget keresnek, a filozófusok viszont az igazságot.” (Tatarkiewicz, 1962: 1/113) Tatarkiewicz e szavakat így kommentálja: „Püthagorasszal a görögök […] egy […] az esztétika számára fontos fogalmat kötöttek össze, mégpedig a kontempláció fogalmát […].

A kontemplációt Püthagorasz a tevékenységekkel, a néző ([…] theathés) benső beállítottságát a tevékeny beállítottsággal állította szembe […]. A kontempláció, a

35 Ford. Devecseri Gábor

szemlélődés ([…] theoria) e fogalma a korai görögöknél magában foglalta mind a szépség, mint az igazság szemügyrevételét, és csak idővel differenciálódott ismeretelméleti és esztétikai fogalommá.” (Tatarkiewicz, 1962: 12/109)

Az esztétikai beállítottság klasszikus, „érdeknélküliségként” való meghatározá-sát tudvalevőleg csak Kanttól kapta: „Az ízlésítéletet meghatározó tetszés minden érdek nélkül való.” (Kant, 1790: 280, §2) Ennek kapcsán az „érdek” a következő meghatározásban részesül: „Érdeknek azt a tetszést nevezzük, amely egy tárgy létezésének megjelenítéséhez kapcsolódik. Az ilyen tetszésnek ennélfogva min-denkor vonatkozása van egyszersmind a vágyóképességre is […]. Az a kérdés viszont, hogy egy dolog szép-e, nem arra irányul, hogy számunkra vagy bárki más számára van-e, vagy akár csak lehet-e valami fontossága a dolog létezésének, hanem arra, hogy miként ítéljük meg a dolgot a puszta szemlélésben.”³⁶ (Kant, 1790: 280, §2)

Zavaró itt az állítás, miszerint esztétikai szemlélet esetén „a dolog létezése”

számunkra nem fontos. Ha ugyanis a „dolog” itt az esztétikus tárgyat magát jelenti, akkor Kantnak nyilvánvalóan nincs igaza. Számunkra például Beethoven IX. szimfóniájának létezése minden, csak nem közömbös. De ami ezt az „érdeket”

a Kant értelmében vettől megkülönbözteti, az éppen az, hogy nekünk egy szép tárgy léte annyiban fontos, amennyiben aza puszta szemléletbenélvezetet képes okozni. Ezzel szemben Kant értelmében érdekeltek vagyunk, ha a kívánalom okozza bennünk, hogy a dolog léte tetszik, például partitúrájának kiadójaként vagy koncertrendezőként, amennyiben a mű nekünk azért is tetszik, mert a kiadás vagy a koncert anyagi hasznot ígér.

De egyáltalán nem biztos, hogy Kant a „dolgon” ténylegesen az esztétikai tárgyat magát értette. Ehhez lásd Adorno megjegyzését: „Nem egyértelmű, hogy »egy tárgy létezének megjelenítésén« egy mű témája gyanánt kezelt tárgy értendő-e vagy a mű maga: a csinos aktmodell, vagy a zenei hangok édes összhangzata.” (Adorno, 1970: 22) Harold Osborne például a dolog létét illető kanti közömbösséget habozás nélkül az első értelemben fogja fel. Hogy ami ábrázolásra kerül, az valóságos-e, vagy puszta látszat (az tehát, hogy például Adorno aktmodellje ténylegesen létezett-e vagy csak a művész fantáziájának volt a szülötte), esztétikai beállítottság esetén számunkra közömbös; a kérdés csak az, hogy pusztán szemléleti tárgyként tetszik-e vagy sem. Ezzel szemben mind gyakorlatilag, mind elméletileg nagyon is fontos, hogy a szemlélt dolog valóságos vagy csupán elképzelt, „beképzelt”-e: „kivéve, mikor érdeklődésünk esztétikai jellegű, mert akkor a létezés vagy nemlétezés, a valóság vagy illúzió kérdése rendkívül fontossá válik.” (Osborne, 1986: 120, kiem. H.A.)

Bohdan Dziemidok az esztétikai beállítottság különböző elméleteiről nyújtott kitűnő áttekintésében beszámol S. Ossowski elemzéséről azt illetően, hogyan

36 Ford. Papp Zoltán

használja Kant az „érdek nélküli tetszés”-kifejezést. Eszerint Kant ezen három dolgot ért: „(a) azon meggyőződéstől független kielégülést, miszerint a tárgy létezik vagy sem; (b) a birtoklás vágya nélküli kielégülést; (c) személyes moti-vációk nélküli kielégülést.” (Dziemidok, 1986: 142) Az első jelentés implikálja az imént már megtárgyalt kérdés zárójelbe tételét, hogy vajon a „dolog” létezik-e.

A másodikat Adorno a következőképpen írja körül: esztétikai beállítottság esetén

„mentesek vagyunk a közvetlen kívánalomtól”: „a művészet tabuja” tiltja, hogy a tárggyal szemben „animálisan viselkedjünk, hogy fizikailag magunkévá akarjuk tenni.” (Adorno, 1970: 23) A harmadikat Kulenkampff a következő szellemes formulára redukálja: esztétikai beállítottság esetén „kedvünk telik a tárgyban”, anélkül, hogy „kedvünk lenne valamihez.” (Kulenkampff, 1978: 66)

Az Adorno-féle körülírás nyilvánvalóan Hegelre megy vissza: hiszen ő volt az, aki a praktikus, közelebbről „a külvilágra irányuló vággyal teli vonatkozást”

(Hegel, 1835: 1/57) szintén mint felhasználni-, mint felemészteni-akarást jelle-mezte: „A vágy ebben a negatív viszonyban nemcsak a külső tárgyak látszatát követeli meg magának, hanem érzékileg konkrét egzisztenciájukban a tárgyakat magukat is. A vágyat nem szolgálná ki egy puszta festmény a fáról, amelyet szeretne felhasználni, az állatokról, amelyeket szeretne elfogyasztani. […] Az ember a műalkotással nem áll a vágy ilyen viszonyában. A műalkotást mint tárgyat meghagyja szabad, magáért-való létezésében és vágy nélkül vonatkozik rá.” (Hegel, 1835: 1/58) Míg „a művészeti érdek […] meghagyja a tárgyat szabad, önmagáértvaló fennállásában […], a vágy a tárgyat elpusztítva, a maga hasznára fordítja […]. A szép szemlélése ennélfogva szabadabb természetű; a tárgyaknak mint magukbanvéve szabad és végtelen tárgyaknak, a meghagyása.”³⁷ (Hegel, 1835: 1/60, 155) Hegel egy még későbbi visszhangja Mikel Dufrenne-nél hallható, aki az esztétikai élvezetet így jellemzi: „a létezés és nem a cselekvés öröme (…).

Egy szenvedély öröme avagy az érzelem érvényesülni engedi az érzékelhetőt.”

(Dufrenne, 1981, 124, kiem. H. A.) 2.5.1.4. Az esztétikai

érdekmentesség meg-szorításai

Még ha zárójelbe tesszük is az érdekmentesség kanti definíciójának egyik mozzanatát, a vitatott közöm-bösséget a „dolog” létével szemben, és csak a másik mozzanatot hagyjuk érvényben, mégpedig a megha-tározást, miszerint a dolog esztétikai beállítottság esetén nem „vágyóképesség”

tárgya, az esztétikai érdekmentesség tétele akkor is vitatott marad. De a megszo-rítás nem jelent érvénytelenítést: az abszolút érvény kérdésessé tétele a tétel igaz magvát érintetlenül hagyja.

Azt, hogy az esztétikai beállítottság nem jelenthet abszolút érdekmentességet, a következő megfontolások teszik valószínűvé. Először is érdekünk füződik ehhez az érdekmentességhez magához; (Giesz, 1960: 32) egyenesen keressük azt „az

37 Ford. Zoltai Dénes

önmagáért való tevékenységet,” (Jauss, 1982: 115) amit egy műalkotás eszté-tikai szemlélete jelent; akarunk esztétikai élményeket megélni, keressük őket, amennyiben könyveket vásárolunk, színielőadásokat, koncerteket, múzeumokat látogatunk stb. De ez az érdek(lődés) az esztétikus tárgyat korántsem fokozza le puszta eszközzé: épp az áll érdekemben, hogy azt érdekmentesen szemléljem, csak így lesz részem esztétikai élményben.

Másodjára ugyan a praxismentesség, az a-praxia állapotában vagyunk, hiszen

„természetes hozzáállásunkat ehhez az ábrázolt világhoz” fel kell függesztenünk.

(Iser, 1983a: 139) Ennek ellenére érzelmileg elkötelezettek vagyunk, „a beál-lítottságok egész skáláját” tesszük az elképzelt tárggyal szemben magunkévá:

„csodálkozunk, csodálunk, meg vagyunk rázva, szánakozunk, meg vagyunk hat-va, együtt sírunk, együtt nevetünk, meg vagyunk ütközve.” (Jauss, 1982: 167) Röviden: szimpátiák és antipátiák kelnek bennünk, akarjuk az ábrázolt alakok boldogságát vagy baját. Ez az érzelmi érdekeltség azonban nem egy történel-mi személyé, nem az enyém, történel-mint a maga életét irányító, a maga saját céljait megvalósítani akaró individuumé, az utóbbi esetben ugyanis az érzelmi részvétel cselekvéshez vezethetne. Ez valójában egy érdekeltség „személyes ragaszkodás és viselkedésbeli elkötelezettség nélküli.” (Beardsley, 1958: 437)

Harmadjára a követelmény, miszerint „a művészetet »tisztán esztétikailag«kell érteni […], feloldhatatlan ellentmondásba kerül a művészet valóságos tapasztala-tával.”³⁸ (Gadamer, 1960: 103) Ez, ti. hogy műalkotásokat nemcsak esztétikailag élvezünk és tartunk nagyra, hogy a konkrét művészi élmény valójában kognitív és egyéb érdekektől nagyon is át lehet hatva, kétségkívül vitathatatlannak számít;

csakhogy az értékelés ilyen esetekben pontosan annyiban nem tisztán esztétikai jellegű, amennyiben érdekelt. Arra, hogy ilyen „praktikus” érdekeltség sokszor fel nem ismert marad és az ember nem-tiszta s így nem adekvát, szubjektív esztétikai ítéletét reflexió híján „tisztának” tekinti, Beardsleynél érdekes példákat találnunk:

„A tetszés melyet egy táj felett érzek, lehet nosztalgikus: a csűr talán olyan, mint gyermekkorom farmján volt. Ha egy zenedarab hallatán libabőrös leszek, akkor talán azért, mert benne egy régi egyházi ének melódiáját dolgozták fel, mely fiatalkorom már régen elfelejtett vallásos élményeivel van kapcsolatban. Ha egy regény olvastakor izgatottságot érzek, akkor az talán annak társadalomkritikai tartalmára való reakció, – jobban hasonlít egy politikai kampányban való rész-vételre, s kevésbé egy esztétikai élményre. És: könnyű egy skótnak sokra tartani Robert Burns-öt, vagy egy romanistának aRoland-éneket.” (Beardsley, 1958: 534) Ezeknek a példáknak az alapján legalább három okot tudunk megnevezni, melyek egy esztétikai ítéletet „tisztátalanná” tudnak tenni. 1. Az a pozitív dolog, mely az imént megélttel asszociatíve összeköttetésben állt, feledésbe merülhetett (az egyházi ének példája): nem tudhatjuk, hogy tetszésünknek életrajzi,

egzisz-38 Ford. Bonyhai Gábor

tenciális oka is van. 2. A büszkeség arra, ami a miénk (Burns, Roland-ének) annál is kevésbé választható el a tisztán esztétikai tetszéstől, mivel az ember a magáét, a sajátját minden érdemével egyetemben különösen jól ismeri: az élmény ily esetekben komplex, esztétikai is,de egészet alkot, úgyhogy a precíz felfejtés nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen; magas szintű reflektáltságot követel meg, és a felfejtésnek az értelme nem mindenki számára világos. 3. Ideológiailag és esztétikailag motivált tetszés ezzel szemben a megéltet, a fenomént illetően könnyen szétválasztható, ennek ellenére erre a különbségtételre alacsonyabb ref-lexiós szinten nem kerül sor, ami magában véve nem helytelen, mint ahogy a

„nem-tiszta” szóval sem kötendő össze negatív ítélet: mindenki olyan kritériumok alapján ítél meg egy művet, amelyek neki a legfontosabbaknak tűnnek. Ez jól is van így, hiszen senkinek sincs joga másvalakinek előírni, hogy például az esztétikai kritériumokat tartsa a legfontosabbaknak, döntőknek egy mű megítélé-sénél. Az egyetlen dolog, ami megkövetelhető, az a következő: mindenkinek illik tudnia, hogy például egy irodalmi mű kapcsán voltaképpen mit ítél meg, hogy miről beszél, ha egy értékítéletet mond ki, s így lehetőség szerint ne engedjen meg magának olyan esztétikai ítéletet, mely nem „tiszta”. Azaz legyünk képe-sek következő fajta megkülönböztetéképe-seket tenni: lehet, hogy valami művészileg gyenge, de az irodalomtörténet számára fontos; vagy: sokat tanultam belőle, talán saját életvezetésem számára is; vagy: felemelőnek tartom, vagy politikailag igen aktuálisnak és hasznosnak; vagy: szerintem helyes vallásos érzés hatja át stb. És ne tévesszük össze az ilyesmi által okozta pozitív érzéseket, melyek gyakorlati vagy elméleti jellegűek, az esztétikai tetszéssel, méghozzá – mint mondtuk – nem azért, mert ez önmagában véve téves lenne, hanem mert ez megnehezítene minden vitát és azáltal az igazság megtalálását: két malomban őrölnénk.

2.5.1.5. Az esztétikai