Az egyenértékűségi tétel kritikája

E premissza ellen legalábbis három érv hozható fel. Az első a magunk értékelésbeli fejlődésé-re hivatkozik. Igen sokat, amit fiatalkorunkban szépnek tartottunk, később már alig tudunk végighallgatni vagy végignézni, és megfordítva: ami régebben unalmasnak vagy sivárnak tűnt, később nem egyszer kinyilatkoztatássá válik. Érvelésünk számára itt fontos a megélt fenomén, tudni-illik az, hogy ilyen értékelésbéli változást nem puszta kicserélődésként, hanem kifejezetten fejlődésként élünk meg, mint átmenetet a téves megítéléstől a helyes megítélés felé. „Ha számunkra megnyílnak a bach-i fúga, a barokk építészet, vagy a németalföldi festészet értékei, akkor itt előbbrelépést élünk meg az értékekbe való betekintés terén, egy megértést, mely jobbként és helyesebbként jelenik meg, mint a korábbi hiányos vagy tökéletlen értékszemlélet. A magunk mögött hagyott értékelésről most kiderül, hogy téves és éretlen volt. Nem csupán magunk mögött hagytuk, nem adtuk fel minden racionális ok nélkül, nem váltották fel más értékelések, mint ahogy az egy puszta hangulatváltozás esetén gyakran megesik, hanem megcsalattatásunkból kijózanodunk.” (Spiegelberg, 1935: 46)

Spiegelberg persze tudja, hogy ez az érv rendelkezik egy gyenge ponttal:

„Természetesen itt is, mint mindenütt, megmarad az az absztrakt lehetőség, hogy az ember az ilyen tévcselekvési és előrelépési élményeket magukat is megtévesz-tőkként állítja be és minden bizonyító erőt megtagad tőlük azt a kérdést illető-en, vajon az állítólagos téves cselekedet s az állítólagos előrelépés valóságos-e.

Következésképpen az ellentmondó értékelések állítólagos nem-egyenértékűsége […] még nem bizonyítéka valóságos nem-egyenértékűségüknek.” De egy ilyen „a jelenségek valóságtartalmára vonatkozó radikális kétely” ellen éleseszű tanáccsal szolgál: „Az ellenpártnak, még ha igaza lenne is, még mindig […] meg kellene magyaráznia, hogyan válhat egyáltalán lehetségessé a dolgok felőli megokolatlan élménybéli különbség az axiológikus előrelépés és a puszta kicserélődés között.”

(Spiegelberg, 1935: 47)

A tévedés és a tévedés korrektúrájának élménye – feltéve, hogy valóságtartal-ma van – az értékek objektivitására utal: megcsalattatást és annak megszűnését csak magukban való dolgok kapcsán élhetünk meg. „Ilyesfajta jelenségek [értsd:

az értékhamisítások, H.A.] nem létezhetnének – de az egészséges morális érték-érzés sem leplezhetné le őket – […], ha az elvétett igazi értékek nem rendelkez-nének tőlük független magánvalósággal. Tévesztés, illetve korrigálás épp csak ott lehetséges, ahol a tárgy szilárdan áll önmagában, és olyan önállósággal bír, ami az eltalálásától vagy az elvétésétől is teljesen független.”¹⁹(Hartmann, 1926: 157) Hogy az esztétikai értékek „objektivitását” mennyiben és hogyan kell minősí-tenünk, az később fog kiderülni. Annyit azonban már most előlegezzünk, hogy ennek kapcsán csak egy, az ember és az esztétikum között fennálló objektív viszonylatról lehet szó, az „objektív számára” esetéről, és nem az esztétikai értékek abszolút voltáról, az emberi tudattól való elválasztottságukról. Egy ember nélküli kozmoszban esztétikai értékekről beszélni értelmetlen dolog lenne.

Barbara Herrnstein-Smith az itt bemutatott következtetést az értékelésbéli fej-lődésről az értékek objektivitására „Developmental Fallacy”, azaz „Fejlődési érve-lési hiba” címszó alatt tárgyalja, tehát mint tévkövetkeztetést: „A felmerülő kérdé-sek a következők […] (a) vajon ezen változások ’fejlődékérdé-sek’-e abban az értelemben, hogy egy normatív skálán elhelyezkedő objektíve alsóbbrendű pozícióból mozdu-lunk el egy objektíve felsőbbrendű pozícióba, (b) vajon előfordulásuk bizonyíték-e az ízlés valambizonyíték-ely bizonyíték-elkbizonyíték-erülhbizonyíték-etbizonyíték-etlbizonyíték-en téloszára, ambizonyíték-ely bizonyíték-egy objbizonyíték-ektívbizonyíték-e fbizonyíték-elsőbbrbizonyíték-endű

’végstádium’ lenne, és (c) vajon ezek együttes előfordulása különböző embereknél bizonyíték-e az idő e későbbi pillanatában előnyben részesített tárgyak objektív értékére. Mindezen kérdésekre a válasz: nem. Mivel még ha az az eset áll is fenn, hogy a világon élő összes ember egységesen és univerzálisan ’X’-et részesíti előnyben öt éves korában, ’Y’-t huszonöt éves korában és ’Z’-t ötven éves korában, a közös különbségek e sora nem bizonyíték arra, hogy benne bármely pont objek-tív felsőbbrendűséggel rendelkezik (akár ’Z’-től ’X’-ig, akár fordítva állítjuk őket sorrendbe), sem arra, hogy az emberek preferenciái a korral együtt egyre helyt-állóbbak lesznek, kivéve természetesen, ha a középkorú felnőttek preferenciáit önkényesen eleve ’helytállóbbaknak’ fogadjuk el.’”(Herrnstein-Smith, 1988: 80)

Ehhez a következő megjegyzéseket fűzném: (1.) Az értékítéletek egyformaságát – bármely korban is – nem állítja egyetlen olyan „objektivista” sem, aki nyitott szemmel jár a világban. (2.) Alkalmasint semmi önkény nem rejlik a feltevésben, miszerint 50 évesek nagy általánosságban kompetensebben tudnak ítélni, mint 5 évesek. (3.) A szerző nem veszi figyelembe a fent elemzett evidenciaélményt:

az ember maga ismeri fel és látja át a korábban előnyben részesített mű vi-szonylagos ürességét. (4.) Más helyen (Herrnstein-Smith, 1988: 158) az ilyen állítólag csak látszólagos értékelési fejlődéseket olyan tekintélyek kívülről jövő befolyására vezeti vissza, akiknek a feladata abban állna, hogy lehetőleg homogén enkulturációról gondoskodjanak. Ezt a befolyást nagyon is szükségesnek tartja, azonban beszűkített optikával csak mint kényszert képes elképzelni (csak olyan

19 Ford. Simon Ferenc

igéket használ ennek kapcsán, mint „urge”, azaz „sürget” és „impose”, azaz „rá-kényszerít”) Nem veszi figyelembe, hogy az értékközvetítés a maga voltaképpeni értelmében láttatást, beláttatást tételez fel. Így tehát – ha egy értékelési változás külső behatásra történik, mégpedig úgy, hogy annak során a fenti evidencia-élmény egy fejlődést kísérve lép fel – ez soha sem kényszer alapján, hanem csakis szabad belátás révén történhet meg. (5.) Joggal hangsúlyozza minden perspektíva szükségszerűen specifikus, különös, pontosan: kulturálisan meghatározott vol-tát, mely perspektíva alapján tekintéllyel rendelkező személyek a felnövekedők felé értékeket közvetítenek, azokat homogenizálva rájuk ruházzák. (Herrnstein-Smith, 1988: 159) Ugyanakkor nem vesz tudomást ennek során arról, hogy ez a különös perspektíva objektív látásmódot közelít meg attól függően, hogy mek-kora meggyőző erővel rendelkezik: a kérdéses különösség annyiban közeledik az objektivitáshoz, amennyiben az általánossághoz közeledik. Minél több (fajta) embert tudok meggyőzni, velük valamit láttatni, annál valószínűbb az, hogy e vonatkozásban objektív vagyok, valami magában valót ragadtam meg (bár a minősítésük még mindig hiányzik)

Egy másik érv, mely az egyenértékűségi tételt relativizálja, szintén értékek felfedezésén és a korábbi értékelési pozíciók velük implikált magunk mögött hagyásán alapszik, csakhogy itt személyen feletti, történelmi értékfelfedezésekről van szó. Nagyon is lehetséges ugyanis, hogy egész közösségek, sőt kultúrák szeme nyílik meg addig nem észlelt vagy elfeledett értékeket illetően. Spiegelberg példaként említi „az alpesi csúcsok szépségének felfedezését, egy folyamat[ot], melyet annak idején egyértelműen mint értékek felfedezését és nem (például) mint szemünk előtt való létrejöttüket éltek meg. Nyilvánvalóan szükség volt a Sturm und Drang-korszak és a romantika nyitására az iszonyatos-hatalmas jelen-sége felé ahhoz, hogy […] az Alpok szépjelen-sége teljességgel megélhetővé váljék […].

Hasonló felfedezéseket éltünk meg fokozatosan az emberiség egész történetével kapcsolatban a történeti érzék növekedésének során. Az érzék a gótika és a barokk értékei iránt csak egész lassanként éledt újra fel, minél inkább megnyíltak az emberek e korszakok szellemével szemben.” (Spiegelberg, 1935: 49)

Ez azonban a következőt jelenti: ha az alpesi szépség immáron meglévő nagy-rabecsülését mint nyereséget könyveljük el az emberiség számára a korábbi esz-tétikai közönnyel szemben, mint értelem-gyarapodást, amely valószínűleg nem vész el, amíg az emberi gyakorlat gond nélküli szemlélődést egyáltalán lehetővé tesz, akkor ezt egyúttal előbbrelépésnek tekintjük, fokozatnak a nyugati kultúra axiológiai fejlődésében, mellyel szemben a közöny korábbi fokozata alacsonyabb, kevésbé valósághű, tehát korántsem a későbbivel egyenértékű stádiumot képvisel.

Hans Robert Jauss Esztétikai tapasztalat és irodalmi hermeneutika című köny-vében részletesen végigköveti „a hegyek világának esztétikai felfedezését”. (Jauss, 1982: 140–145) Arno Borst egy munkájára visszanyúlva megemlíti, hogy az egész középkorból mindössze öt feljegyzés maradt ránk hegymászásokról, minek

kap-csán a hírvágy és a kiváncsiság voltak alkalmasint a hajtóerők és a „hegyi rengeteg démonaitól való félelem […] komoly akadályt” jelentett. (Jauss, 1982:140–155) Ami ábrázolásán csorbít és egyáltalán a természeti szépség késői felfedezésére vonatkozó hipotézist relativizálja, az az előfeltevése, hogy a természet esztétikai élvezete csak egyet jelenthet: a megfelelést, az összhangot kint és bent között, (Jauss, 1982: 140, 145) analógiát a között, amit a természet kifejezni látszik, és amit a szemlélőben kivált, vagy amit ez a maga gyakorlatából a természetbe „magával hoz”. Ám ez csak egyetlen fajtája az esztétikumnak: a kifejezés esztétikuma. Ami még e kérdéses hipotézis megtámogatására kimutatandó lenne, az az, hogy a természetet az ókorban és a középkorban formai szépsége miatt sem értékelték és élvezték (ezt azonban negativitása miatt vajmi nehéz bebizonyítani), vagy legalábbis, hogy az ilyen emlékek éppoly ritkák, mint a hegymászásokról szóló középkori beszámolók.

A harmadik érv a szakértőkbe vetett bizalmunkra hivatkozik. Általában jobban bízunk azoknak az értékítéletében, akik a megítélendőt, illetve az értékelendőt jobban ismerik, mint azokéban, akik azt kevésbé vagy egyáltalán nem ismerik.

Az értékelések ugyan eltérhetnek egymástól, akár a tényállás egyformán magas szintű ismerete esetén is, de a dolog ismerőjéröl, a szakértőről megalapozottabb, objektívabb ítéletet tételezünk fel, mint a dilettánsról. „’Az értékhez nem értő’, aki magáról nem vagy még nem tételezi fel, hogy önálló értékmegértéssel ren-delkezik, gyakran belátja, hogy feltétlenül lehetséges jobb megértés, mint az övé, és hogy egy bizonyos másik személy ezzel a megértéssel nagyon is rendelkezik.

Majdnem mindenki elismeri, méghozzá korántsem csak elméleti területen, hanem értékkérdéseknél is […], az értékhez értő személy tekintélyét. Platón ismételten utalt erre az ’értékhez értőre’ […] mint a relativizmus elleni fő-instanciára. S e tényállás elfogadása minden értékrelativizmus ellenére is újra meg újra felülke-rekedik. Egyenesen communis opinio-nak nevezhető, ami az ún. műértőt illeti.”

(Spiegelberg, 1935: 50) Hogy a szakértő, közelebbről a műértő miről ismerszik meg, arról – mint már jeleztük – a továbbiakban még többször lesz szó; egyelőre álljon itt egy rövid jellemzés Spiegelbergtől: A szakértő „elfogultság nélküli em-ber, aki a rálát a dologra és képes önmagába is betekinteni.” (Spiegelberg, 1935: 53) Mind a három itt bemutatott érv megerősíti tételünket, mely szerint értékíté-letek ugyan tényszerűen a mindenkori alanyra nézve relatívak, ennek ellenére azonban az ugyanarra vonatkozó és eltérő értékítéleteket az emberek általában nem tartják egyenértékűeknek: érettebb, ismeretekben gazdagabb emberekről például feltételezzük, hogy értékek vonatkozásában is találóbban, objektívebben ítélnek, mint a kevésbé érettek, kevésbé jól informáltak.

1.3.3.3. A disszenzus-tétel