Objektivitásra való törekvés

A jó kritikusnak ez a tulajdonsága is legalább három tényezőből tevődik össze:

1. Arra törekszik, hogy a csak-történelmit semlegesítse önmagában. 2. Képes eltekinteni önmagától. 3. Képes ugyanaztegynéltöbb aspektusból szemlélni.

Ad 1. Tudatossá kell tennünk magunkban azt, ami csak történelmileg meghatá-rozott, ami szubjektíve meghamisít, rendszerint, mivel így a legkönnyebb, „a kriti-kus társadalmiság, a kölcsönös kritika útján.” (Jarvis, idézi Haller, 1973: 112) Ami azonban egyben azt jelenti, hogy az ember felfüggeszti magában, „semlegesíti”

a csak-történelmit. (Friedrich Schlegel, idézi Strube 1981: 211) „Egy előítéletnek mint olyannak a megszüntetése nyilvánvalóan megköveteli, hogy érvényét fel-függesszük. Mert mindaddig, míg az előítélet meghatároz bennünket, nem tudjuk és nem gondoljuk előítéletnek.” (Gadamer, 1993: 64.)

Fontos, hogy Gadamer számára csak „előítéleteink” tudatosításáról és azzal egyidejűleg „felfüggesztésükről” van szó, nem arról, hogy „egyszerűen félrete-gyük őket.” (Gadamer, 1960: 304) Már csak azért sincs erről szó, mert „előítélet”

az ő számára általánosan ’elő-ítéletet‘, ’előzetes tudást’ jelent, még ha nem is az individuális szöveget illetően, amit értelmezni és esetleg megítélni kell, hanem a dolgokat illetően, melyekről a szövegben szó van. (Leibfried, 1980: 93) Saját elő-ítéletünket ezért mindenekelőtt a szöveggel és vitapartnerünk elő-ítéletével kell összemérnünk, csak így tudjuk meg, mekkora annak jogos igazságigénye: hogy puszta előítélet-e vagy sem. A történelmi meghatározottságnak ugyanis egyálta-lán nemkellszubjektivitást jelentenie: léteznek bizonyos alanyok és korok eseté-ben történelmileg meghatározottaffinitások,rokonságok bizonyos tárgyakkal: az ember történeti egzisztenciájához hozzátartozik „mint emberi egzisztenciaforma a mindig-való dolgok megismerése is.” (Gadamer, 1958: 1496) De hozzátartozik amellett és még inkább a történelemfeletti érvénnyel rendelkező, mert a dolog lényegében gyökeredző tételek megismerése is. És még akkor is, ha a mi történel-mileg meghatározott ítéletünkről kiderülne, hogy szubjektíve meghamisít, csak-történelmi jellegű, tehát a felvilágosodás diszkreditáló értelmében igazi előítélet, (Leibfried, 1980: 93) akkor is gazdagítja tudásunkat magunkról, az értelmezőkről.

19 Aranyat dörzsöltek egy fekete kőhöz / De nem hagyott maga után sárga nyomot / ʺEz nem valódi arany!ʺ mondták mind. / És odadobták az értéktelen fémek közé. // Későn derült ki, hogy az a kő, noha / színére fekete, mégsem próbakő volt. / Előkeresték az aranyat, mely így visszanyerte becsületét. / Csak a valódi kő képes kimutatni a valódi aranyat.

Közelebbről: itt társadalmi, erkölcsi, vallási vagy tisztán személyes előítéletek-ről van szó, idioszinkráziákról, azaz individuális sajátosságokról, „érdekekelőítéletek-ről”: a kísértésről, hogy egy műalkotást eszköznek tekintsünk gyakorlati vagy elméleti célok szolgálatában, azt ebbéli alkalmatossága szerint ítéljük meg és ítéletünket ennek ellenére esztétikaiként állítsuk be.

Ez a semlegesítés mármost elterjedt nézetek, sőt az iránta érzett ellenszenv dacára is elvben lehetséges: „Nagyon is tudhatunk ugyanis egy értékítélet szub-jektív indítékairól.” (Wutz, 1957: 63) Ez azonban azonban ez nem mondható maradéktalanul lehetségesnek. Nem vagyunk ugyanis képesek a magunk her-meneutikus helyzetét maradéktalanul felderíteni, ezzel egyidejűleg az esetleg szubjektíve meghamisító mozzanatokat sem, mivel mi e helyzetbenvagyunk és nem vele szemben: „Minden öntudás előzetes történeti adottságokból emelkedik ki.”²⁰(Gadamer, 1960: 307)

De annak tudata, hogy történelmi meghatározottságunk az értelmezés és ér-tékelés terén végső soron legyőzhetetlen, semmiképpen sem ment fel ama kö-telezettség alól, hogy a szubjektíve meghamisító, a csak-történelmi tényezőkkel szemben ellenállást fejtsünk ki. Létezik egy hermeneutikusan szemlélve perverz kérkedés a magunk történelmileg meghatározottéskorlátolt pozíciójával, tetszel-gés a látszólag kiváltságot élvező másfajtaságban, ragaszkodás a távolsághoz és az elválasztó idegenséghez, ahelyett, hogy az összekötő mozzanat után kutatnánk – eme jelszó alapján: minden kor másmilyen és jogosult is a múlt dokumentumaival szemben szubjektív önkénnyel járni el. (A rendezői színház a 20. század 70-es évei óta erre elegendő példával szolgál.) Az effajta lelkek megnyugtatására csak ennyit: még ha lehetőség szerint objektívek vagyunk is, amennyiben a magunk

„rossz értelemben véve történelmi”, a szöveget megerőszakoló szemléletétől sza-badulni igyekszünk, – marad a mi történelmi meghatározottságunkból amúgy is mindig jócskán, és ez jól is van így.

Alapelv formájában: légy önkritikus, „negatív” magaddal szemben. (Gadamer, 1960: 469) Ne lankadj el soha a tűnődésben: vajon mennyire hamisítom meg ezt a művet?

Ad 2. Lukács György „az eredeti értelemben vett esztétikum alapját” mint

„legmagasabb fokú objektivitást” határozza meg „legmagasabb fokú alanyra vo-natkoztatottság mellett.” (Lukács, 1963: 617) Hogy ez a szintézis szigorú érte-lemben lehetséges-e, maradjon itt nyitott kérdés. (Ehhez lásd Horn, 1974a: 32–

36.) Érdekes az, amit Lukács e „legmagasabb fokú objektivitás” előfeltételeként megnevez – akár a művésznél, akár a kritikusnál: az eltekintést önmagunktól.

Ez szerinte abban áll, hogy az alany lehetőség szerint maximális mértékben elő-ítélettől és sematizmustól menten átadja magát az objektív valóság lényegének.

Szubjektivizmus Lukács szerint „csak akkor [fenyeget], ha az alany képtelen, vagy

20 Ford. Bonyhai Gábor

nem hajlandó a kerülőutat önmagához az önmagától való eltekintésen keresztül venni, önmagának a dologi világban való elveszejtésén keresztül, az annak való feltétlen önátadáson keresztül.” (Lukács, 1963: 569) Az utóbbi csak az előítéletek, a rutinná vált meglátások és érzések, gondolatok és érzékelések levetkőzésének folyamatában lehetséges, melyeket csak akkor lehet táplálni, ha az ember nem hajlandó őket teljességgel végigkövetni.” (Lukács, 1963: 676)

Adorno is a műalkotáshoz fűződő ideális viszony kapcsán „egy tiszta maga-átengedésről” beszél: „A szemlélő akaratlanul és öntudatlanul aláír egy szerződést a művel, melynek értelmében engedelmeskedni fog neki, hogy csak az beszélhes-sen.” (Adorno, 1970: 114)

Hogy ezt most a mi témánk számára konkrétabbá tegyem: a jó kritikus átadja magát a „kívüllévőnek”, a tárgynak, a műnek, hagyja, hogy őt, pontosabban az ő értelmezését és értékelését az határozza meg, nem kényszeríti rá az ő látásmódját, az ő eleve már megalkotott nézetét, a maga szubjektivitását. Ez egyfelől „meg-téveszthetetlen odafigyelést” [unbeirrbares Hören] tételez fel. (Gadamer, 1993:

357) Másfelől „alázatot a világ dolgaival, az emberekkel és a tárgyakkal szemben.”

(Spiegelberg, 1935: 99)

Itt a megfelelő maxima így hangozhatnék: Hagyd a dolgot olyannak lenni, amilyen, hagyd, hogy hasson rád: a mű határozza meg az értékítéletedet, ne te magad! Erről az ideális esetről írja Wolfgang Kayser: „Nem mi sajátítjuk el magunknak a művet, a mű sajátít el minket magának.” (idézi Kuhnert, 1973: 419) A csak-történelmi semlegesítésénél és a magamtól való eltekintésnél nyilván-valóan ugyanazon folyamat két aspektusáról vagy fázisáról van szó: csak akkor van értelme a magamtól való eltekintésnek, ha és miután levetkőztem azt, ami megítélésem tárgyát a magam részéről meghamisítaná. Egyet azonban nem tudok levetkőzni: az értékvakságomat, noha ez is hozzájárul a tárgy (egyoldalúvá tevő) meghamisításához. Itt segítségünkre jön az, amit Ludwig Wittgensteinre hagyat-kozva aspektusészlelésnek lehet nevezni.

Ad 3. „Aspektusvakságon” Wittgenstein az arra való képesség hiányát érti, hogy az ember beállítódjék a dolgok egy voltaképpen észlelhető és másoktól valóban észlelt aspektusára.

Wittgenstein a „kettős kereszt” figurájából indul ki: egy nyolcszögből, melybe nyolc, középpontjukban találkozó, felváltva fehér és fekete háromszög van beraj-zolva. Ez egy billegő ábra [Kippfigur]: az ember egyszer érzékelheti mint fehér keresztet fekete alapon, másszor mint fekete keresztet fehér alapon. (Wittgens-tein, 1958: 331; II, 11) Az „aspektusvakság” az arra való képtelenség lenne, hogy ezt a két aspektust váltakozva lássuk. (Wittgenstein, 1958: 341) Ezt pedig, például Hallerhoz csatlakozva, általánosítani lehet: aspektusvakságban szenved az, aki a dolgoknak csak egyetlen aspektusát képes észlelni. (Haller 1973: 114f)

A jó kritikusnak az aspektusvakságban szenvedőkkel ellentétben rendelkeznie kell az aspektusészlelés képességével: a képességgel arra, hogy számára idegen,

közvetlenül nem észlelt szempontokat is észleljen. Ha mármost „aspektuson”

nemcsak a számunkra perspektivikusan adott, részünkről észlelhető tényállást értjük, hanem annak nem kevésbé perspektivikus, egyoldalú kiemelését, értéke-lését is, akkor Wittgenstein fogalmát témánk számára a következőképpen tudjuk gyümölcsözővé tenni: ki kell magamban alakítanom az érzéket olyan értékek számára, melyek közvetlenül csupán mások számára értékek, melyek iránt nem tudok lelkesedni, mivel köztem és köztük semminő személyes vagy kulturális affinitás nem áll fenn, melyeknek kiemelését másvalaki részéről azonban én ennek ellenéremegértem.Érzem, hogy itt magas szintű művészetről van szó, de egyúttal a magam képtelenségét is arra, hogy azt kellőképpen méltányoljam: látom, hogy esztétikus, anélkül, hogy az ízlésemnek megfelelne. „Ilyenformán bizonyos ér-tékformák nekünk, maiaknak egyszerűen nem, vagy már nem felelnek meg; nem illenek hozzánk. Látjuk még a rokokó szépségét és tetszik is nekünk egy bizonyos, sajátlagos esztétikai távolságból. De aligha lenne ma bárki is képes ebben a világban és annak formái közt élni.” (Spiegelberg, 1935: 70) Az aspektusészlelés ennek során pontosan azt jelenti, hogy e relatív idegenség ellenére is megértem, hogy a rokokó kor emberei nagyon is képesek voltak ilyen formák között élni, és hogy – visszafogottságom ellenére és e megértés folyományaként – tartózkodom a negatív értékítélettől.

Az ilyen aspektusészlelés lelki absztrakciós képességet tételez fel: a képessé-get, hogy nem racionálisan elemezve, hanem intuitíve akár a legidegenebbel is megtaláljuk az összekötő általánost, felismerjük az idegen eszközök mögött a megcélzott, az emberiség szintjén közös esztétikai célokat. Ez persze nemcsak a kulturálisan idegen, hanem az újszerűen idegen eszközökre, az új, forradalmi művészetre nézve is áll: a jó kritikus képes arra, hogy az újban, az avantgardisz-tikusban is felfedezze a „régi” esztétikumot (feltéve,hogy abban tényleg jelen van ilyen felfedezendő!), más szóval: az új eszközben a régi cél megvalósítását lássa.

Ennek során a beállítódásnak korántsem kell megmaradnia az említett hűvös tiszteletnél. A jó kritikus nyitott is: néha szimpatizálni tud számára szokatlan eszközökkel, a művészet új formáival is, mivel „már eleve fogékony […] mássága iránt.”²¹(Gadamer, 1960: 273) Feltéve, hogy azművésziforma.

Következésképp ne következtess értéktelenségiélményalapján látatlanban ér-téktelenségre: vesd mindig latba annak a lehetőségét is, hogy az értékelendő iránt esetleg értékvakságban szenvedsz! Más formában: soha ne állítsd be a magad értékítéletét (s az annak alapját képező értelmezést se) úgy, mint az egyetlen lehetségeset: maradj nyitott új érvek előtt, mivel „sok szem és fül […] többet lát és hall, mint egy vagy kettő.” (Haller, 1973: 113)

Ehhez halljuk ismét Pope-ot:

21 Ford. Bonyhai Gábor

Be sure yourself and your own reach to know, How far your genius, taste, and learning go;

Launch not beyond your depth, but be discreet, And mark that point where sense and dulness meet.

[…]

One science only will one genius fit;

So vast is art, so narrow human wit:

Not only bounded to peculiar arts, But oft in those confined to single parts.²² (Pope, 1711: 46, 48–51, 60–63)

Lényegileg Rescher is aspektusészlelést követel arra az esetre, ha a magunk (vélelmezett) racionalitásáról szeretnénk bebizonyítani, hogy az ténylegesen az és így kötelező erővel rendelkezik: „Hogyan gondolhatja valaki azt (hacsak nem szenved megalomániában), hogy az a racionálisan helyes, amit ő gondol – és azt mindenkinek el kell fogadnia? […] Bizonyára nem azért, mertrájukakarom erőltetni asaját standardjaimat, hanem mert megkísérlem – vagy meg kellene kísérelnem – figyelembe vennem az ő standardjaikat, miközben kialakítom a sajátjaimat. Az összehangolás nem úgy jön létre, hogy rákényszerítem a többieket arra, értsenek velem egyet, hanem úgy, hogy mindenésszerű erőfeszítést megte-szek annak érdekében, hogy elsajátítsam azt (amennyire meg tudom ítélni), ami mindenkié kell, hogy legyen.” (Rescher, 1988: 154)

Továbbá: szokatlan művészi eszközöknél mindig kísérelj meg ráérezni a célba vett esztétikumra: kíséreld meg azt legalább hűvös távolságból észrevenni, vagy akár meg is barátkozni az újjal. Ne légy azonban távolról se toleráns olyasmivel szemben, amiről kimutatható, hogy nem áll semminő esztétikai cél szolgálatában.