A történeti értékelések

törté-nelemfeletti és kon-szenzuális része

A történelemfeletti konszenzus egyrészt tartalmi jellegű, és a már absztrakt formában érintett általános értékekre vonatkozik, melyeket immár konkretizálnunk kell; más-részt formai jellegű és az értékítéletek racionalitására vonatkozik.

Léteznek célok, mint ahogy az empirikusan kimutatható, melyek általános-emberiek, amennyiben a legtöbb kultúra, a legtöbb ember értékesnek, kívánatos-nak tartja őket. Ankívánatos-nak oka, hogy ezek nem szembetűnőek, abban keresendő, hogy az eszközök, amikkel ezeket a célokat az emberek a maguk konkrét történelmében megvalósítják, azaz az általánosan értékes dolgok megvalósításának eszközei; il-letve térbelileg és időbelileg különböznek, tehát épphogy nem általánosak. (Kraft, 1951: 255) Amiről tehát itt szó van, az a történelemfeletti célok és a történelmi eszközök dialektikája, egyúttal azonban a fenti korreláció konkretizálása az ér-tékek általános volta, és a rájuk vonatkozó értékelések általános érvénye között.

Tudniillik nemcsak a tervbe vett vagy megvalósított célok értékesek, hanem az őket szolgáló eszközök is, a cél- vs. eszközértékek. (Rokeach 1973: 7) Továbbá az eszközök rendszerint konkrétabb értékeket képviselnek, mint a célok, melyeknek szolgálatában állnak. (Csak rendszerint, mivel a dolgok előállítása kapcsán az előállított dolog, mint cselekvésem szándéka vagy célja, és az előállító eszköz – szerszám vagy gép – között konkrétság szempontjából esetleg semmi különbség nem áll fenn.) Ezért a kérdéses elv fényében érthető, hogy a célok általánosabb érvénnyel rendelkeznek, mint az őket szolgáló eszközök.

Hogy az eddig kifejtettet elsőként az irodalomesztétika területéről vett példával illusztráljam: a formális esztétikum mint a költői nyelv stilizálása, megszabályozá-sa ilyen kultúrákon feletti célkitűzésnek és értéknek tűnik. Ezt a költők az olvasás élvezete érdekében célul tűzik ki, mivel ezen keresztül a költészet hangalaki oldalát nem engedik át „önmagának”, nem bízzák azt a „véletlenre”, ez esetben a mindenkori természetes nyelv öntörvényére: Hegel szerint „a művészet nem en-gedheti meg, hogy bármelyik külső mozzanata is teljesen esetlegesen, saját tetszé-se szerint jelenjék meg.”²¹(Hegel, 1835: 3/229) Ehelyett, mint a költői alkotás többi oldala vagy rétege, szintén tudatos megformálásnak, „belülről” a művész részéről történő meghatározásnak van alávetve, amennyiben ő azt, pontosabban: a hangok vagy szótagok egymásutánját egy szabálynak, egy esztétikus, a többféleségbe egységességet bevezető elvnek veti alá. Ezt az általános célt minden kultúra, mely ismeri a költészetet, célul tűzi ki maga elé és meg is valósítja. De hogy miként, mely eszközökkel teszik az irodalmi mű külső alakját formálisan esztétikussá, az történelmileg relatív, mindenütt és mindig más. Hogy csak a drámát hozzuk fel példaként: az ókorban a versmértékek igen nagy sokféleségével van dolgunk (az 5. század attikai drámájában jambikus triméter a párbeszédes részekben és egy

21 Ford. Szemere Samu

valójában eklektikusan sokfajta versmérték a lírai énekekben) Shakespeare-nél, később Lessingnél, Goethénél, Schillernél, Kleistnél stb. a blankverse; Corneille-nél, Racine-nál, Molière-nél a párrímes alexandrinus. A modern korban minde-nekelőtt a metrum nélküli próza, a lírában viszont még mindig a legkülönbözőbb fajta ritmikusság figyelhető meg. A francia klasszicizmus értékítéletében, mely szerint a rímes alexandrinus a dráma egyedül illő versformája, azaz a helyes eszköz a drámai nyelv formális esztétizálására, kereszteződik a történelem feletti cél és a történelmi eszköz.

Hasonlót figyelhetünk meg általánosabb szinten is. Kraft szerint vannak „célok, melyeket a kultúrának mint olyannak az adottságai tűznek az ember elé”; ezeket a célokat „és velük együtt az értékelés belőlük adódó elveit, csak az vetheti el, aki lemond arról, hogy kultúremberként éljen, és ez annyit tesz: aki egyáltalán nem akar ember lenni.” (Kraft, 1951: 161) Ezek az emberek legáltalánosabb, mert az emberlétből magából következő céljai, az általánosan értékesnek tartott dolgok legfontosabb osztályai: az élet meghosszabbítása, a közösségalkotás, a kultúra-teremtés. (Kraft, 1951: 149–155) De hogy miként hosszabbítják azt meg, hogyan alkotnak közösséget, hogyan teremtenek kultúrát, hogyan és milyen megszorítá-sokkal gondoskodnak arról, hogy ezek fenn is maradjanak (nem minden életet kímélnek meg, társadalmi formákat forradalmilag átalakítanak, a művészet, a tudomány és a technika folyamatosan vagy lökésszerűen meg is újul), röviden:

hogy az emberek ezeket a célokat mely eszközökkel valósítják meg, az történelmi:

térben, időben és az adott társadalomtól függően mindig más. Példaként arra, miként alkot történelem feletti cél és történeti eszköz – általános és konkrét érték – dialektikus egységet, ragadjuk újra ki az incesztusnak 1.2.1.-ben már említett ér-tékelését. A vérfertőzés elleni tilalmak rendelkezhetnek azzal a társadalmi funkci-óval, hogy „a társadalmi ellenőrzést az egyének felett kibővítsék”: „egy családnak, mely szexuális vonatkozásban önellátó, kevésbé van szüksége a társadalom többi részére.” (Vivelo, 1981: 303) Biológiailag e tilalmak értelme abban áll, hogy se-gítségül szolgálnak a genetikus variációk sokféleségének biztosításában. (Bischof, 1985: 412) Az alapot itt a társadalom- és (végső soron) az életfenntartás történelem feletti célja alkotja; ezen fenntartó tendencia szemszögéből az incesztust általában károsnak, rossz eszköznek tartják és ezért negatívan értékelik, tabunak vetik alá.

Ennek ellenére, mint ahogy már szintén láttuk, egy bizonyos szituáció kedvezhet neki, erre egyenesen felbátoríthat, ha például „egy kisebb közösség elszigetelődik és a ’normális’ szexuális tevékenységi terétől megfosztódik.” (Vivelo, 1981: 298) Ilyenkor az életfenntartás érdekében, melynek eszközeihez a nemi érintkezés is hozzátartozik, a szükségnek engedelmeskedve az incesztust is felhasználják.

A közösségfenntartásnak az incesztus-tabun keresztül megvalósítandó általános célja a közösség kisebbé válása miatt jelentőségében háttérbe szorul; az életfenn-tartás általános célja a szexualitáson keresztül megköveteli viszont az incesztust.

E speciális körülmények között tehát az incesztus történelmi eszközzé válik és

egyúttal nyilvánvaló lesz, hogy a rá vonatkozó tilalom, az incesztus lehetőségének kizárása is történelmileg meghatározott: pontosan a körülmények normalitásá-nak köszönhető.

Ami ebből érdekes, az az, hogy még az ilyen történelmileg változó eszközökre vonatkozóan is létezik történelem feletti konszenzus – kétségkívül azonban nem tartalmi, hanem formai jelleggel.

Jarvie szerint minden etnológiai tevékenység végső soron az emberiség egy-ségének kérdése körül forog – felmérhetetlen fizikai, kulturális és társadalmi különbözősége ellenére is. (Jarvie, 1984: 9) Ennek kapcsán az etnológusok nézete a huszadik században az ő megítélése szerint afelé hajlik, hogy az egységességet nyomósabbnak tartsák, mint a különbözőséget. Ezt az egységesítő mozzanatot az emberek racionalitása képezi. (Jarvie, 1984: 17) Gérald Berthoud szerint is az eszközszerű ész a legáltalánosabb az emberben: „az eszközszerű ész a vi-lág legelterjedtebb dolga.” (Berthoud, 1987: 144) Mint ahogy az „eszközszerű”

[instrumentale] szó utal rá, itt olyan racionalitásról van szó, mely az eszközök megválasztásában mutatkozik meg: „Az ember mindig is számító lény volt és lesz, aki domináns vagy mondhatni kizárólagos módon képes bármit elgondolni, mégpedig eszközök és célok mentén.” (Berthoud, 1987: 143) Rescher számára azonban a racionalitás fogalmának az eszközválasztás kérdésére való leszűkíté-se nem fogadható el. Ő a racionalitást – a cél megválasztását is belevonva – mint „megfelelő célok intelligens keresését” (Rescher, 1988: 100) definiálja, minek kapcsán „intelligens”-en a hatásos és racionálisan takarékos eszközök megvá-lasztásában megnyilvánuló képességet érti. (Rescher, 1988: 98) A „megfelelő”-vel oly célokat jelöl, melyek az ítélkező tényleges és legitim érdekeinek felelnek meg. (Rescher, 1988: 96) Az eszközök megválasztása a megismerés dolga, a célok megválasztása az értékelésé: „a racionalitásnak két oldala van: egy axiológiai (értékelő) szempont, amely a célok megfelelőségére vonatkozik és egy eszközbeli (kognitív) szempont, amely a célok elérésének hatékonyságára és hatásosságára vonatkozik.” (Rescher, 1988: 98) Ennek kapcsán a célok megbecslése annyiban racionalitás kérdése, amennyiben arról nagyon is lehet vitatkozni, hogy egy bizonyos cél kitűzése „egy személy jól felfogott érdekeinek” felel-e meg vagy sem.

(Rescher, 1988: 99)

Ha mármost az így definiált racionalitást általánosnak nevezzük, akkor ezen csak az általánosan szándékolt s nem az általánosan megvalósított racionalitást érthetjük. Az, hogy az emberek távolról sem mindig „helyes” célokat és eszközö-ket választanak, az Rescher számára természetesen világos: ami mellett ténylege-sen döntenek, az függ attól, amit tudnak, amilyen szabályokat és módszereket ismernek. (Rescher, 1988: 135) Megpróbálnak azonban (s úgy vélik, ez sikerül is nekik) legjobb tudásuk szerint, azaz „a rendelkezésre álló legjobb bizonyí-tékok alapján” (Rescher, 1988: 135) dönteni: legalábbis úgy vélik, hogy céljaik megfelelnek valóságos és legitim érdekeiknek, és hogy eszközeik hatékonyak és

gazdaságosak. Mindenkori kontextusukat tekintetbe véve teljesen racionálisan cselekszenek, (Rescher, 1988: 146) de mivel a mindenkori kontextus épphogy mindig másmilyen, ítéleteik ténylegesen mégis relatívak vagy – ahogy Rescher pontosabban kifejezi – „függésben vannak kiindulópontjuktól – kapcsolódva […]

a kor és az adott kultúra körülményeihez.” (Rescher, 1988: 146)

Jelen összefüggésben mint emlékezetes, arról van szó, hogy az eszközök, me-lyeket az emberek bizonyos terminal values, azaz célértékek megvalósítására alkalmaznak, és melyek konkrétságuktól függően történelmileg relatívak, tar-talmilag többé-kevésbé különbözők, hogy ezen eszközök legalábbis formájukat illetően konszenzualitást, egyetértést mutatnak. Egyelőre zárójelbe tesszük a kér-dést, vajon ezek a célértékek „helyesek”-e (ez a kérdés az esztétikai alapérté-kek vonatkozásában csakhamar amúgy is terítékre kerül) Az említett formális megegyezés mármost nézetazonosság a szándékolt (rosszabbik esetben pusztán vélelmezett, jobbik esetben tényleges) racionalitást illetően, egyrészt az eszközök megválasztásában, másrészt a konkrét értékítélet megokolásában. Az eszközök ugyanis (vélelmezetten vagy valóságosan) célirányosként, „hatékonyként és gaz-daságosként” kerülnek alkalmazásra, és a konkrét értékítéletet a következtetés művészetének ismert szabályai szerint ejtik meg. Még akkor is, ha ez a racionális struktúra az ítélkező számára nem tudatos, tehát csak magában véve racionális, vagy ha ez ugyan számára tudatos, tehát számára való is, de a következtetés maga csak implikált, csak egy ún. enthymema formájában vonatik le.

Racionális eljárás például a formális esztétikum elérésének céljából rímes ale-xandrinusokat alkalmazni (és nem, tegyük fel, állandóan változó hosszúságú sorokat szabálytalan rímsémával), a rímes alexandrinusok ugyanis ténylegesen ezt a célt szolgálják: a formális esztétikum egy meghatározott faját idézik elő.

Itt tehát – racionális módon – egy eszközt választanak (és azt magát instru-mental value-ként értékesnek tartják), mivel az bizonyíthatóan a kitűzött céllal, a célértékekkel kauzális viszonyban áll, célirányos. Épp ennyire célirányos és ennyiben formálisan éppily racionális, noha „tartalmilag” különböző eszközöket választottak a jambikus triméter, a blank verse stb. alkalmazói.

Persze a feltételezett kauzális összefüggés tudományos szemszögből pusztán feltételezett is lehet, így a gyógyítás és védelem céljából végzett mágikus eljá-rásoknál. (Kauzalitásról itt legfeljebb szuggesztió révén elért eredményről lehet beszélni, nem pedig biofizikai vagy biokémiai szinten.) De ilyen esetekben is leg-alábbis vélelmezett racionalitással van dolgunk: az eszközt az adott kultúrrelatív képzetek fényében célirányosnak és éppen ezért értékesnek tartják s alkalmazzák.

Így ír Rescher: „Elviekben legalábbis […] teljességgel lehetséges, hogy azok a

’primitív’ törzsi emberek, akik elfogadják a varázsló-orvos kijelentéseit és annak varázsigéire esküsznek, ugyanolyan racionálisan cselekednek, mint mi, ’civili-zált’, modern emberek, akik elfogadjuk a háziorvos ténymegállapításait és a felírt gyógyszereket. Nagyon is valószínű, hogy mind a két csoport adekvát módon

használja (az uralkodó standardok szerint) a számukra elérhető legjobb bizonyí-tékokat.” (Rescher, 1988: 135)

Az egymástól eltérő értékítéletek második formális megegyezése szintén va-lami racionálisból adódik: elvben ugyanis megokolhatók, levezethetők. Ennek alapjául szolgál első premisszaként egy „értékelési alapelv”, (Kraft, 1951: 219) mely cél-értéket tételez fel, például esztétikusságot, „szépséget”, és ezt egy (vél-ten) célirányos eszközzel köti össze, például tökéletes kifejezéssel. Az értékelési alapelv ez esetben tehát így hangozhat: „A tökéletes kifejezés esztétikus.” Látjuk, hogy egy ilyen értékelési alapelv kauzális összefüggést tételez fel egy „kitüntető kiemelés” (esztétikus és ennyiben értékes) és egy „tárgyi sajátosság” (tökéletes kifejezés) között. (Kraft, 1951: 219)

A második premissza, mely egy konkrét értékítélet alapjául szolgál, a szóban forgó, értékelendő eset vagy tárgy leírása: kimutatása annak, hogy a fenti tárgyi sajátosság az adott esetben ténylegesen fennáll. Például: „Shakespeare 97. szonett-jét a tökéletes kifejezés jellemzi.” Ugyanis a mű közvetíti annak szomorúságát és a vágyakozását, akinek egy szeretett embert nélkülöznie kellett – érzékletesen, meglepően és meggyőzően. Ezeket az érzéseket azon a benyomáson keresztül közvetíti, melyet a világ rá gyakorolt (a nyár és az ősz számára télnek tűnt), ezt a benyomást viszont másrészt a várandós és mégis negatívan megélt, tehát szubjektíve meghamisított ősznek és a természetellenesen télies nyárnak a képei révén adja át. Ebben az érzékletes előtérben nem jelenik meg semmi egyéb, csak a kifejezendő tartalom, megfordítva viszont az a benyomásunk, hogy ezt a tartalmat a kettős formává változtatás (a meghamisítás pszichikai „tünetének” és annak képeken keresztül történő költői konkretizálásának a révén) teljességgel felemészti. A kifejezés tökéletes, mivel a tartalom teljesen formává vált, és a forma teljesen a tartalom szolgálatában áll.

E két premisszából mármost a következtetés: ez a szonett (különösen) szép. Az axiológiai érvelés struktúrája mindezek alapján a következő: értékelési alapelv + tárgyleírás → konkrét értékítélet. Természetesen ez a struktúra a konkrét érvelés legritkább eseteiben válik nyelvileg is láthatóvá: csak az ítélkező reflek-táltságától és artikuláltságától függően válik explicitté. De magában véve minden bármennyire is hibás és differenciálatlan értékítéletben az a nézet rejlik, hogy egy meghatározott tulajdonság értékes (1. premissza), és hogy ez a tulajdonság a kérdéses esetben adva is van (2. premissza), tehát az értékelendő egy értékes valami.

Hogy az etikai értékítéletek is ugyanezzel a struktúrával rendelkeznek, azt William K. Frankena a platóni Kritón-dialógus példáján mutatja ki, melyben Szókratészt barátai szökésre szeretnék rábírni, hogy az ellene kimondott halálos ítéletet ne lehessen végrehajtani. Szókratész ezzel szemben három okot hoz fel, amiért neki nem szabad menekülésével megszegni a törvényt:

„(1) Soha nem szabad kárt okozni. Szókratész szökése az államnak kárt okozna, mivel az az állam törvényeinek megsértését és semmibevételét jelentené. (2) Ha az ember tartósan egy államban él, melyet akár el is hagyhatna, akkor ezzel hall-gatólagosan beleegyezik abba, hogy ezen állam törvényeinek engedelmeskedjék;

ha Szókratész elmenekülne, akkor megszegne egy megegyezést, és ilyesmit tenni nem szabad. (3) A társadalom és az állam, melynek az ember tagja, gyakorlatilag a szülők vagy a tanítók funkcióját tölti be, és a szülőknek és tanítóknak engedel-mességgel tartozunk.

Szókratész e három érv mindegyikében egy általános erkölcsi szabályra hivat-kozik, melyet ő és barátja Kritón alapos mérlegelés után érvényesként ismer el:

(1) sohase okozzunk kárt valakinek is, (2) igéreteinket be kell tartanunk és (3) szü-leinkkel és tanítóinkkal szemben engedelmességet kell tanúsítanunk. Mindhárom esetben egy további premisszát is felhasznál, mely ténymegállapítás, és a szabályt az adott esetre alkalmazza: (1) ha megszököm, a társadalomnak kárt okozok, (2), ha megszököm, megszegek egy ígéretet, és (3) ha megszököm, szüleimmel és tanítóimmal szemben engedetlennek bizonyulok. Ebből következtet arra, amit a maga különös helyzetében tennie kell. Itt az etikai érvelés egy mintapéldájával van dolgunk.” (Frankena, 1963: 18)

1.3.3.5. A disszenzus-tétel