M
agyarországon, lényegében 1950/1951-ig, tudományos címként az egyetemek doktori és egyetemi magántanári fokozatot adhattak. A Magyar Tudományos Akadémia tagjait választották.
A szovjet típusú proletárdiktatúra, mint csaknem mindent, ezt a régi és jól bevált rendet is felszá
molta s helyére állította a Szovjetunióban használt a 'tudományok kandidátusa' és a 'tudományok doktora' fokozatot, amely címeket egy erre a célra létrehozott pártállami testület: a Tudományos Minősítő Bizottság ítélte oda. Nem állítható, hogy az elmúlt félévszázad alatt az összesen talán tizenötezer személy túlnyomó többsége érdemtelen lett volna a tudományos fokozatra, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy a valódi tudományos teljesítmények mérésére és értékelésére ez a minősítési rendszer, mind módszereiben, mind a személyek kiválogatásában már régen teljesen elavult és egészében használhatatlanná vált. Ezért is született meg 1993-ban a LXXX.törvény, amely - elvileg - eltörölte a szovjet tipusú kandidátusi és tudományok doktora címeket, ugyanakkor az 1994.
évi XL.törvénnyel létrehozták a rosszemlékű és levitézlett Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) helyett az MTA Doktori Tanácsát, amelynek 25 tagja van és 33 szakbizottság tartozik hozzá. Látszólag tehát, végre, egyenesbe került a tudományos eredmények minősítése. Az akadémia doktora cím el
nyerésére - elvileg - kérelmet lehet benyújtani, a tudományos fokozatot pedig egyedül a PhD jelen
ti, amelynek elnyeréséhez egy tudományos művet kell készíteni és azt nyilvánosan megvédeni.
Az új helyzet azonban korántsem idillikus és gond mentes s nemcsak azért nem, mert 2000-ig foly
tatódtak a kandidátusi eljárások, például 1996-ban csak a történettudomány területén kiadtak 374 kandidátusi és 91 doktori fokozatot, a művészettörténet és a régészet tudományszakon pedig 92 kan
didátusi és 26 doktori fokozatot, hanem azért sem, mert az „átálláskor" nem kis számban minősítet
tek át sima egyetemi doktorátusokat (DPh) az új tipusú PhD-vá. Aki szemfüles és szerencsés volt, egyszerű eljárással megkapta az új fokozatot, akit mellőzni akartak, azt elutasították. Az elutasítás és a kedvezményezés (honosítás) módszerét a korábbi TMB is nagy kedvvel alkalmazta. így például, akinek jó kapcsolatai voltak, a külföldön (elsősorban az un. szocialista országokban) elkészített egyetemi diplomamunkát kandidátusi disszertációnak ismertette el s máris „fokozattal bíró" tudóssá vált, jóllehet sem tehetsége, sem értékelhető tudományos eredménye és publikációja nem volt. Nem kevés példát lehetne felemlíteni olyan személyekről, akik 45-50 éves korukra sem voltak képesek egyetlen szakmunkát (könyvet) sem létrehozni, noha már legalább húsz éve „jelöltek", azaz kandidá
tusok. Ezzel természetesen nem azt akartuk mondani, hogy egy megjelentetett nyomdatermék ön
magában elégséges bizonyíték arra, hogy az illető szerző igazi kutató vagy tudós. Mint ahogyan az sem tesz senkit tudóssá, ha számos cím és rang birtokosának mondhatja magát.
Az igazán súlyos gondot az jelenti, hogy miképpen állapítható meg, ki a tudós ? Milyen módsze
rekkel lehet mérni a tudományos teljesítményt? Elégséges-e tanulmányok, könyvek, monográfiák megjelentetése s azoknak a szűk szakmán belüli belterjes megvitatása, avagy szükséges olyan képesség, adottság is, amelynek segítségével a szélesebb rétegek körében is hatni lehet ? Lehet-e tudós valaki, aki nem oktat és nincsenek tanítványai ? Megállapítható-e mi az igazi tudomány és mi az áltudomány ? Áltudományos eljárás-e a kihirdetett és elfogadott tudományos tételekkel, dog
mákkal szembefordulni ? Nyomatékosítja-e az igazságot, ha bizonyos állítások mellé sokan sorakoz
nak fel vagy egyetlen embernek is lehet igaza a többséggel szemben ? Lehet-e hivatalos képesítés (szakdiploma) nélkül kutatásokat végezni ? Különbséget kell-e tenni a természettudományok és a tár
sadalomtudományok között ? Szabad-e a történelmet és az irodalmat nemzeti tudományként kezel
ni és kiemelt jelentőséget tulajdonítani nekik ?
A magam részéről legális tudósnak azt tartom, akit mind a hazai, mind a nemzetközi szakma és a
művelt értelmiség egyaránt elfogad és értékel. Ma Magyarországon a nemzeti elkötelezettségű törté
netkutatók valójában illegális tudósok, mert a hazai mérvadó szakmai elit lényegében ezen csoport egyetlen tagját sem fogadja el, sőt deklaráltan kitagadja őket. Általában értékmérőnek tartják a meg
jelent publikációk számát, a hivatkozások számát, a konferenciákon szereplések számát, a különféle tudományos testületekben elfoglalt tisztségek számát, ezek a számok azonban önmagukban még
sem valóságos értékmérők, hiszen a hatalomba helyezett, kinevezett tudósok döntik el mind a támo
gatásokat (ösztöndíjak, könyvkiadások), mind a külföldi szerepléseket (kiküldetések, expedíciók).
Mindenki számára eléggé nyilvánvaló, hogy a reáliák más mércével mérendők, mint a táradalom- tudományok s ezen belül kivált a történettudomány. Nem azért persze, mert az először említett tudományágak műveléséhez magas szakértelem kell, a történelemhez pedig mindenki ért, sőt lát
szólag elégséges a „mitikus elhivatottság", a „lángoló hazaszeretet" vagy a kellő anyagi háttér s máris napvilágot láthatnak obskúrus szélhámosok és primitív közléskényszerben szenvedők nagy művei.
A döntő különbség abban van, hogy a természettudományok eredményei, megállapításai, ítéletei ellenőrizhető tényekre épülnek, míg a történettudomány kénytelen objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekkel, jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisekkel dolgozni. így természetesen lényegesen nehezebb meghatározni vagy megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos masz
lag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság.
Manapság nálunk is teljhatalommal uralkodnak az „elfogadott nézetek" (Received View), a
„közmegegyezésen" alapuló történelmi megállapítások s jószerével búcsút mondhat a tudományos karriernek és a hivatalosan mérvadó szakmai elismerésnek az, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik. Akkor pedig egyenesen vége a működésének, ha új felismeréseit a művelt és értő közön
ség előtt is hirdetni merészeli. Főbenjáró vétkét tovább súlyosbítja, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de kiváló előadó is. A szerény képességű s ezért nagyszámú elismert történetkutatók zöme ragaszkodik a triviális evidenciák folyamatos hangoztatásához, jobb esetben tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, párhuzamokat keresgélnek, leírásokat sorolnak egymás mellé s összegzésként nyilvánvalóságokat hangoztatnak, sűrűn idézve az elismert kollégák műveit. Igen sokan csak történelmi közhelyeket ismételgetnek s a kutatást úgy értelmezik, hogy az a tudós, aki sokat tud, s ezt ki is mutatja adatoktól és irodalomtól hemzsegő műveiben, feledve Eötvös Lóránd intelmét, hogy a tudós az, aki bátran kutat. Kutatói felfogásom szerint a történelemben is csak azt nevezhetem eredménynek és kutatói értéknek, aminek hatása van ! S hadd idézzem most a Nobel- dijas Erwin Schrödingert: „sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a tudomány egésze általában véve a humán kultúrához kötődik és a tudományos felfedezéseknek, még azoknak is, amelyek egy adott pil
lanatban a leghaladóbbnak, legezoterikusabbnak és legnehezebben érthetőnek tetszenek, nincs kul
turális közegüktől független jelentésük. Az az elméleti tudomány, amely nincs tudatában annak, hogy az általa lényeginek és fontosnak tartott fogalmaknak maguknak is az lesz a sorsuk, hogy olyan kife
jezésekben és szavakban öltenek testet, amelyek jelentést hordoznak az őket értő művelt közönség számára s beleíródnak az világról alkotott általános képbe, az az elméleti tudomány - ismétlem - amely minderről megfeledkezik, és amelynek beavatottjai továbbra is azt a nyelvet használják, amelyet legjobb esetben is csak kisszámú beszélgetőpartner ért meg szükségszerűen elvágja magát a kulturális közösség többi tagjától s elnyomorodásra és megcsontosodásra ítéltetett."
A szakmai közösségre és a szélesebb értő közönségre tehát szükség van ! Nyilvánvaló, hogy egy kutató megítélésére csak egy őt ismerő tudományos közösség képes és jogosult és nem kinevezett tudományos bürokraták. Az azonban más kérdés, hogy mire van jogosítványa egy adott tudományos közösségnek ?
Mindaddig, amíg az Akadémia hivatalos szervei csoportérdekeket képviselnek s nem hajlandók megszabadulni a személyi elfogultságoktól, a rosszindulatú féltékenykedésektől és a kicsinyességtől, nem lesz valódi változás a tudományos minősítésben.
_______________________________________ 17________________________________________
A tehetség ugyanis isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, így nagyon is érthető azoknak a sértődöttsége, akik híjával vannak mindkettőnek. Ezek az emberek vakbuzgóak és törpék akkor is, ha akadémikusi címük van. A világhírű zseni, Neumann János, amíg itthon volt, sem Budapesten, de még Szegeden sem kapott egy tanári állást sem. Nem ismerték fel és nem ismerték el. Ugyanígy járt Fettich Nándor akadémikus régészprofesszor, aki az üj rendszerben még kandidá
tusi fokozatot sem kapott, mert - úgymond - nem érte el a kívánt szintet. Amint László Gyula régészprofesszor sem érdemelte ki az akadémiai tagságot.
Teljes mértékben igaza volt Szentágothai Jánosnak, aki 1983-ban a következőket mondotta:
„Mindaddig, amíg nem éljük meg azt, hogy a rendkívüli tudományos teljesítményt minden formális megkötöttségtől szabadon, különleges esetekben akár a tudományok doktora címmel vagy akadémiai tagsággal jutalmazhatjuk, és fordítva, a formális feltételek bármily pontos teljesítése ellenére sem kaphat magasabb tudományos képesítést az, akinek teljesítménye nem kreatív és nem fedi szellemében is a különböző fokozatokhoz kötött kritériumokat, addig én semmiféle javulásban nem hiszek!"
A magyar tudományos élet jelenlegi vezetőinek szellemiségére és gyakorlatára igen jellemző pél
daként említhető meg Pap Gábor művészettörténész, akinek bármilyen bizarr ötletei vannak is olykor, mégis csak „a XX. század második felének egyik legnagyobb, talán a legnagyobb hatású szelle
mi alakja Magyarországon. A XVI. század prédikátorainak reinkarnációjaként a Hamvas Béla szemé
lyével jelzett szellemiség páros csillagaként évtizedek óta nagy hatást gyakorol a mai magyar művészet
re, gondolkodásra. Különleges régi-új 'vertikális' szemléletével a kozmikus és a földi gondolkodás összekapcsolásával, a népművészet és a magas művészet gyökereinek feltárásával előadásokon, könyvekben tette fontossá és nélkülözhetetlenné magát." (Makovecz Imre szavai.)
0 valóban nem a hivatalos tudomány képviselője, ő a Szellem kutatója. Hamvas Béla azt mond
ta egykor: „a magyar hivatalos tudomány Pap Gábort, amint többünket, a mai hivatalos tudományos közélet nem ismeri el. Úgy tesz, mintha nem is létezne, sem ő, sem mi, a többiek. Mi nem tartozunk egyik hatalmi csoportosuláshoz sem, így könnyű szerrel söpörik le műveinket az akadémia asztalairól, ám tehetetlenek akkor, amikor észlelniük kell, hogy a gondolkodó magyarok ítélete éppen nem egyezik meg az övékével. Pap Gábor hosszú ideje tanít s „nem középiskolás fokon". Fanatikus hívei nem min
denkinek rokonszenvesek, de magas színvonalú, eredeti gondolkodása, a tehetséges kutatók tiszteletét váltja ki akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet vele. Műveivel lehet, sőt nem ritkán kell is vitatkozni, de tiszteletet parancsol szuverenitása s az, hogy előadásai és művei mögött ő maga áll, ahogyan Illyés Gyula fogalmazott: „Bizonyos, hogy az alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tűnik fel mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik."
Nemrégiben munkatársaival kiadták újra a Képes Krónikát s a bevezető tanulmányában ismét maradandót alkotott. Maradandót, de nem hibátlant. Asztrálmitoszi értelmezései elborzasztják a csőlátással megvert szakbarbárokat, mert azt hiszik, hogy amit ők nem fognak fel és nem értenek, azt a régiek sem érthették és nem tudhatták. Pedig nagyon is tudták, nagyon is értették. Ez a papgábori megközelítés megdöbbentő azok számára, akik eddig Berkovits Ilona elképesztően primitív ma
gyarázataihoz (Századok 1953) vagy Csapodyné Gárdonyi Klára értelmezéseihez voltak szoktatva (Helikon kiadású Képes Krónika), ám a 12 állatövi jegyből álló évkör rendszereinek felismerése a miniatúrákon teljesen valós. Nem egészen így áll a helyzet az időrenddel, legalább is az én megítélésem szerint. Pap Gábort egészen magával ragadta Heribert Iliig és Uwe Topper zsonglőr- mutatvány-sorozata s láthatólag nem tud szabadulni a kronológiai csapdából.
A tudományos kutatás tisztessége és egymás megbecsülése azonban azt kívánja, azt követeli meg, hogy szakkritikát alkalmazzunk és ne becsmérlő durvaságokat kiabáljunk. Időcsalás igenis volt a történelemben. Maszudi jegyezte fel (Kitab al-tanbih. M.J. De Goeje, Leiden, 1894, 97-98.), hogy a szászánida dinasztia korában a perzsák az események időrendjét Nagy Sándortól a megdöntött
19.
radt. Elismerjük természetesen, hogy 1990 óta jelentős mértékben elöntötte a magyar könyvkiadást a történeti szenny-irodalom is, ám erkölcstelen és a tudományhoz méltatlan durvaság a történelmünk bonyolult kérdéseit bogozgató eredeti gondolkodókat és kutatókat sarlatánoknak és komolytalan dilettánsoknak nevezni csak azért, mert még sok mindent nem értünk, amint a régiek sem értettek. Ezért mondja a Prédikátorok könyve (8.17.): „bármennyit fárad is az ember a kutatással, nem jut el a megértésig."
Megismételjük: a történettudomány s egyáltalán a múlttal foglalkozó tudományok feltevésekkel dolgoznak s a jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisek igazság-tartalmát és maradandóságát a legcsekélyebb mértékben sem határozza meg az, hogy a megalkotójának, a szerzőjének milyen címei és rangjai vannak. De azért jó volna, ha a tudományos élet vezetői és képviselői készek és képe
sek volnának felismerni az igazi tehetségeket s jó volna, ha a tudományos szatócskodás helyett a valóban ráérdemesültek (is) kaphatnának elismerést. Hiába lettünk néhányan a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem ott habilitált díszdoktorai és tanszékvezető professzorai, akkreditálás helyett diszkreditáltak bennünket, jóllehet több esetben igazolható, hogy azok, akik a minisztertől hivata
losan professzori kinevezéseket kaptak, igazolt tudományukkal szinte semmilyen hatást sem gyako
rolnak a művelt, gondolkodni képes, képzett emberekre s nemcsak azért, mert gyakran nem tudnak előadni, hanem leginkább azért, mert nincs mit előadniuk. Talán eljön az idő egyszer, amikor a ma
gyar tudományos életben is, válogatás nélkül megbecsülik az eredeti gondolkodókat és alkotókat.
(Megjelent: a Kapu 1999/9, 22-23. és „Kiálts tellyes torokkal" Budapest, Polár. 2000, 497-499.)