E
zerhétszázkilencvenkilenc: Bonaparte Napóleon hadseregével, a Crande Armee-val Egyiptomban terem s ott egyik katonája, a Nílus deltájában, Rosette-nél rábukkant egy fekete, feliratos kőre, amelyen görög nyelvű szöveg mellett egyiptomi hieroglif írású és Ptolemaiosz-kori un. démotikus írású szöveg volt látható.A rosette-i kő alapján, 1822-ben Jean-Franpois Champollion sikeresen megfejtette az egyiptomi írást. Ennek 180 éve s ezalatt az idő alatt az egyiptológia hatalmasan felvirágzott.
1799. koraősze: a Torontál megyei Nagyszentmiklós községben Nákó Kristóf földbirtokos földjén, Vuin Néru oláh parasztember nekifogott kidőlt kerítésének a javításához s eközben, mindössze 50-70 cm mélységben, rátalált egy csomó arany tárgyra, amelyből 23 arany edény hamarosan a bécsi Kaiserliche und Königliche Antikensammlung-ba került. 14 edényen feliratok vannak, nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy mi is megkaptuk a Sorstól a mi rosette-i kövünket, ám hozzánk - mint annyi
szor azelőtt és azóta is - az égiek nem voltak olyan kegyesek, mint a fáraó népéhez. A mi felirataink mellett ugyanis sem Nagyszentmiklóson, sem másutt, mindeddig nem került elő két vagy többnyelvű azonos tartalmú szöveg ! Ennélfogva a mi ősi rovásírásunk végérvényesen és biztosan még ni nc s megfejtve. A rosette-i kővel annyi a sorsközösségünk, hogy az egyiptomiak számára oly fontos emléket a franciák éppúgy elvették tőlük s Párizsba vitték, ahol máig is van, mint ahogyan mitőlünk is az osztrákok elvették a nagyszentmiklósi kincset, az 1797-ben, majd 1889-ben megtalált szilágysomlyói kincset, és még sokszor, sokan, sok más értékünket, mint például a szabályosan elrabolt Seuso-kin- cseket. S nagy kegyként emlegetik, hogy először 1884-ben, majd, 2002. március 24-június 30 között
„kölcsönadták" a nagyszentmiklósi kincsleletet.
A nagyszentmiklósi kincs edényei közül 13 darabon rovásírás látható, a 9. és a 10. számún görög felirat, a 21.számú edényen görög betűs valamilyen nyelvű felirat látható. Az volna a természetes, hogy a görög nyelvű feliratot szépen és szabatosan el tudjuk olvasni, ám nemcsak hogy nem tudjuk elolvas
ni, de a budapesti kiállítás katalógusában egyszerűen fel sem tüntetik a lehetséges magyar olvasatot.
Igaz, sok baj van ezzel a görög betűs felirattal, mert egyrészt az ötvösmester nemigen tudott görögül, az A betűt hatféleképpen, az O betűt négy-féleképpen írta le, azonkívül a nagybetűk közé kisbetűket préselt, sőt - úgy látszik - rovásbetűkkel is tarkította a köriratot. De akkor mi a csodáért használt görög
betűket ? Mivel a csatos tálak belsejé
ben karéjos végű ke
reszt díszük, többen a kereszteléssel kapcso
latos szöveget véltek látni, ilyesféle értel
mezéssel: „Víz által m e g m o s d a t v á n , megszabadultál min
den bűntől", vagy:
Krisztus megváltotta
A nagyszentmiklósi kincs 8. számú tálkája és a 10. számú csésze
133.
vízzel az embert", vagy: „Adj Jézus a vízből, majd megmosdatván életet János-Ajtonynak". De van olyan olvasat is, hogy „Isten áldja Eduát meg anyámat, Ilona Gilio" Keresztelő edény nem lehetett, mert ekko
riban még alámerítéssel kereszteltek. Azután: miért és mit poncolt az ötvös a külső peremre 9 rovás- betűvel + a csat alatt négy továbbival? S miért forrasztottak később csatokat a tálakra ?
Hiába tehát a görög betűs, látszólag görög nyelvű felirat, addig nem jutunk előbbre, amíg meg nem találjuk azt a nyelvet, amelyet a megrendelő, esetleg az ötvös is, és főleg a használó tulajdonosok beszéltek. Ez a kulcsa minden megfejtési kísérletnek! A megrendelő és tulajdonos kiválóan tudott írni, hiszen a 8.számú tálkán először a rovásbetűket bekarcolták, majd az ötvös, némiképpen más elosztás
ban, véste be a feliratot.
Hosszú időn keresztül, elsősorban a nagy szaktekintélyekre figyelve (Vilhelm Thomsen, Nikodim P.
Kondakov, Nikola Mavrodinov, Németh Gyula) azt vallották nálunk is (!), hogy a nagyszentmiklósi kincs bolgár fejedelem kincse, mivelhogy a 21. számú tálon, amelynek belsejében egy görögkereszt-idom látszik, görög betűs török nyelvű felirat olvasható, mégpedig ez: "Buila zoapán fejeztette be a csészét, ezt az ivócsészét, amelyet Butául zoapán tétetett alkalmassá a felakasztásra". Vagy Róna-Tas And-rás elhíresült olvasatai: "Bujla zsupán vára, felmálházzuk, Butául zsupán, elindulok, belsőség vára.." Később, maga is belátván elképesztő olvasatának tarthatatlanságát, ezt javasolja: "Bujla zsupán a csészéjét befe
jezte, Butául zsupán készíttette." A felakasztásra vonatkozó olvasat biztosan téves, mert a csatot később forrasztották rá a tálra. De vajon a török nyelvűség igazolható ?
Nem volna helyénvaló abból kiindulni, hogy a világon három népnek: a türknek, a kazárnak és a ma
gyarnak van olyan rovásbetűs írása, amely jobbról balra halad és biztosan létezett már 1200 -1000 esztendővel ezelőtt ?
A germánok rúna-írása, a 24 betűs Futhark, egyrészt balról jobbra halad, másrészt sohasem kellett megfejteni, mert egyértelműen germán nyelvűek a feliratok. Ez tehát a vizsgálódásunkból kizárható.
A türk rovásírásnak viszont megvan a maga „rosette-i köve": az Orchon vidéki híres feliratok közül ugyanis Kül tegin szövege kínaiul is ott van a kövön ! Ezért sikerült Thomsennak 1893-ban helyesen megfejtenie. Elkülönítette a mássalhangzókat és a magánhangzókat, megtalálta a szövegben az Ég (tengri) és Kül-tegin nevét. Megállapította, hogy a türk írásnak 42 önálló betűje (jele) van. Ez a türk rovásírás viszont Kr.sz. utáni Vili. századból való, amelyről azután a X. század után nem hallunk.
Logikus, hogy a nagyszentmiklósi rovásjeleket is megpróbálták a türk írás alapján elolvasni, ám ez n em sikerült. Miért ? Azért, mert nem türkül írták ezeket a szövegeket!
Talán kazárul ? Noha az elmúlt évtizedekben közel száz rovásfelirat vált ismertté Közép-Ázsiától a Kárpátokig, a kazár rovásírás megfejtése még várat magára, mivel nem tudjuk, a kazárok milyen nyel
ven beszéltek. Biztos és hiteles kazár nyelvemlékünk ugyanis egyetlenegy sincs! Többen vallják, hogy török volt a nyelvük, az én álláspontom szerint azonban a kazár birodalomban részben csuvasos török nyelven, részben magyar nyelven beszéltek. Ezért oly kisszámú az egyezés a türk és a kazár betűjelek között. A XIII. század elején Mubaraksah Marvarrudi feljegyezte a kazár abc-ét s ennek betűi nagyfokú egyezést mutatnak a székely-magyar nikolsburgi abc betűivel (13 eset), ugyanakkor néhány betű a glagolita írásba éppen a kazárból került át. Később, talán a X. században a cirill abc-ből átvették a ma
gyar-székelyek az a, az f és az I betű jelét.
f /
Tele« di Kijön
Az erdélyi alsószentmihályi templom falában harminc ével ezelőtt felfedeztek egy rovásírásos beépített követ, amelyet az egyik hazai kutató (Vékony Gábor) IX-X. századi kazár írásnak minősített és a három sorban írt 16 betűt, amelyek között mindössze három magánhangzó található, köztörök nyelv alapján próbálta elolvasni, így: Dicső legyen háza, Jüedi Kür Karaj! A jüedi a zsidóságát jelzi a meg
nevezett személynek.
S hogy mekkorát lehet tévedni és milyen súlyosak a nehézségek, kiválóan megmutatja ez az alsószentmihályi példa, mert (mai balról jobbra olvasat szerint) a betűk a következők:
O V R I M R K T R N Y Z
s ez, ha a magánhangzókat is beleolvassuk, magyarul ezt adja: Óvári Márk torony ez. S ez az Árpád
kori templom építőmesterének szövege, nem epdig zsidó-kazár felirat a IX.századból!
Hát ha nem türkül írtak az arany edényekre, akkor magyarul! Van alapunk ennek a kimondására?
Hogyne volna, hiszen a magyar-székely rovásírás eredeti 24 betűjének több, mint a fele (15) rajta van a nagyszentmiklósi edényeken (a teljes székely abc 46 betűs, ebből 14 másodlagos keletkezésű!). De akkor miért nem tudjuk elolvasni a feliratokat ?
Azért mert a magyar rovásírást titkosírássá tette a nagyfokú magánhangzó-jelöletlenség és a betű
összevonások (ligatúrák) sokasága. S persze az is, hogy a magyar rovásírás nem azonos a keleti türkkel, semmi köze sincs a rúna-íráshoz, s csak részben rokon a kazárral. Eredetét tekintve, mai ismereteink szerint, a Krisztus születése körüli időben az arameusból kifejlődött párthus írás egyik tovább-fejlesz- tése. A türk írás az ugyancsak arameus eredetű szogd írásból alakult ki, a magyar viszont nem. Más kérdés, hogy a szkíták és a szarmaták anyagában is szaporodnak a rovásfeliratok, sokkal korábbi időből. Valójában csak az elmúlt évtizedek kutatásai révén kezdjük világosan látni, kik voltak a szkíták.
Újra kell olvasnunk az írott forrásokat is, mert teljesen tarthatatlan, hogy a magyarok első forrásbéli megjelenését Kr.sz. utáni IX. századra tegyék, holott példáil Plinius a História Naturális VI. könyv 7.
fejeztében a szkíták között felsorolja a meandarokat, azaz a mandzsarokat is, mégpedig a Tanaistól keletre. A szabír-szavárdokról pedig tudjuk, hogy a délszibériai Minuszinszki-medencéből költöztek át a Kaukázus térségébe a Kr.sz. utáni V. században. E népesség alkotta az un. Tasty-kultúrát, amelynek lakossága europid alkatú volt, nyilván ezért is kapták a szavárdok az aszfaloi, azaz a fehér jelzőt. A ma
gyarok régebbi neve pedig, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól tudjuk, szavárd volt.
Ha mármost ennek alapján, tehát a magyar nyelvünkből kiindulva, fogunk hozzá a nagyszentmik- lósi edényeken található feliratok tanulmányozásához, akkor sincs könnyű dolgunk, mert ezek a felira
tok igen rövidek, olykor csak egy-egy betű alkot (például R és S) egy-egy szót, összesen csak 18 (általában négy betűs) szót lehet úgy-ahogy elkülöníteni, több kéztől származnak, különböző időkben karcolták, vésték, poncolták be őket, ugyanakkor azonos kéztől eredő feliratok is azonosíthatók több edényen. Vannak olyan feliratok, amelyek biztosan egykorúak az edényekkel (például a ö.számú tálka), s vannak olyanok, amelyek igen nagy valószínűséggel nem egykorúak. Máskor készült az edény és máskor került rá felirat. Legutóbb szellemes ötlet született, mert egyik kutatónk arra gondolt, hogy ezek a rövid szavak, általában az edény alján, az edényekben tárolt folyadékok és anyagok meg
nevezései lehettek, tehát például víz, kumisz, pálinka, ser, etc., mégpedig nem is egy, hanem több nyel
ven, mivel az előkelők udvartartásában változott a szolgáló személyzet. így például a víz szót rákar
colták török, magyar, szláv és alán nyelven. Bizarr ötlet kétségtelen s aligha jelenti a valódi megoldást.
A nehéz és bonyolult helyzetben kaphatunk-e segítséget ? Nemcsak kaphatunk, hanem kaptunk is, mégpedig 1983-ban, amikor Szarvason, Juhász Irén ásatása révén, előkerült egy avar csont tűtartó, rajta 59 írásjeggyel! S ezek közül csak három van, amelyik nem fordul elő a nagyszentmiklósi felira
tokban. Ez már valóságos csoda, hiszen azt jelenti, hogy a két írás azonos, sőt a nyelvük, a helyesírá
suk is ugyanaz. A szarvasi tűtartót általában a Vlll.századra keltezik, szerintem VII-VIII. század a helyes kormegjelölés, de így is, úgy is 1300-1400 esztendős a felirat. S végre, számos előzmény után, a ku
tatók közül néhányan, mindenek előtt Vékony Gábor, majd Harmatta János elszánta magát arra, hogy m a g y a r u l olvassa el a viszonylag hosszú szöveget. Es sikerült! Az egyik változat szövege ez:
mészetesen szó, hogy mostantól csak és kizárólag a magyar nyelvű megfejtéseket alkalmazzuk és eről
tetjük, hiszen a jánoshidai tűtartón, a battonyai leleten, a környei íjon törökül (köztörök ? bolgár-török?) írt szövegek vannak, sőt a Kalocsa melletti Homokmégy-halomi lovas magyar vitéz nyíltegezének csontlemezén is török szöveg olvasható. Számolnunk kell a török és a magyar nyelv együttélésével, hiszen legalább három népesség szimbiózisa hozta létre népüket, a magyarságot: a (szabír-szavárd) magyarok, a talán csuvasos török onogurok és az iráni nyelvű alánok.
De vajon a nagyszentmiklósi csodálatos szépségű edények: korsók, tálak, szilkék, ivócsanakok, rython, poharak, serlegek ábrázolásai, díszítményei, technikai megoldásai, a többnyire magyar nyelvű feliratokkal összahangban állanak-e ? Milyen szellemi tartalmuk van, mikor és hol készülhettek ?
A budapesti közelmúlt! kiállítás alkalmából kiadtak egy kötetet, amelytől azt várná az ember, hogy egyrészt igen-igen alaposan, pontosan és tárgyilagosan leírja ezt a 23 aranytárgyat, másrészt pedig bemutat minden lehetőséget a történeti megközelítés szempontjából. Nos, egyik kívánalom sem tel
jesült. Sőt, miután a szerzők elvetették a kincs bolgár, szászanida, közép-ázsiai, iszlám-arab és kínai ere
detét, kijelentik, hogy a magyarokhoz sincs az égvilágon semmi köze. Közismert, hogy László Gyula a _____________________________________________ 1 3 5 ______________________________________________
kincset részben a
kapcsolat természetesen valós, ám annak sugalmazása, hogy - a Bizánc magas kultúrájának hatására - europaizálódott avarság lehetett csak képes erre a kiemelkedő teljesítményre, egészen hamis és fél
revezető. Félrevezető azért, mert a Kárpát-medence egészen a Vili. század derekáig - a IX. század ele
jéig szerves része volt a nagy eurázsiai kulturális térségnek s a Kr.sz. előtti első évezredben kialakult igen magasfokú művészet és ezen belül is a fémművesség, keleti eredetű és nem a későrómai és a bizánci civilizáció oldalhajtása! A szkíta-hún állatábrázoló (állatküzdelmi jelenetes) művészetet, közte a ragadozók, a griffek, a gázlómadarak, a csodalények ábrázolását, a nehézfegyverzetet, az üveg és
f#vceoc*ve Ce*& - MtvxAvasrnttr éa**oJt*ox Py*u na xom**j
3*üre»v* A T * Pif** Haíff'tepAöCC'tfftfi M yjft U atqxcíC tapoáwa
a . á X $ > > >
.137
kőberakás technikáját bizánci eredetűnek nevezni szakmai analfabétizmus.
A kincs legragyogóbb edényei, a 2. és a 7. számú korsók jellege önmagában eldönti, hogy ezek az edények nem készülhettek a Kárpát-medencében, hiszen a növény- és állatvilága közép-ázsiai: igaz, aszólő, amely 17 edényen szerepel, itt is régtől honos, ám eredete a Kászpi-tó vidékére tehető, kivált a 7. korsón látható lugasos (fára futtatott) magas szőlőtöveknek. A többi ábrázolt növény: a tavirózsa, a békatutaj, a galaj, a kászpi lótusz, margaréta mind olyan növény, amelynek hazája Kelet, sőt olyan élethűek az ábrázolások, hogy az ötvös feltétlen a környezetét másolta le. A 7 korsón a hermaphrodi- ta személy (aki nem férfi!) egyik kezében liánt tart, a másikban ivótálat, amelybe egy szőlőlevél lóg bele. Ez a bizonyos égberagadási jelenet lehet, hogy Zeusz és Canümédész jelenete, de lehet talán az iráni eredetű tűzisten ábrázolása is, amikor a sas elrabolja Szómát. Szórna előbb nő volt, s csak később lett férfi. Mások szerint itt Emese álmát jelenítették meg. Beleláthatták ezt is, kétségtelen. A fauna is keleti: oroszlán, sas, és a mesebeli állatok.
A győztes fejedelem szalagos sisakot, gyűrűs páncélt és zászlós lándzsát visel, amelynek zászlóján nincsenek rovásjelek, csak a rácsminta látszik annak, ennek ellenére többen szépen „elolvassák". A lovasnak nincs a lándzsán kívül más fegyvere és nincs kengyele ! Ugyanakkor levágott emberfej lóg a nyergéről, ő maga egy összekötött kezű ugyancsak páncélos foglyot hurcol a hajánál fogva. Mitikus lovas ő. A 2. számú korsó négy medaillonba foglalt képe egy jelentsor négy része lehet. A másodikon egy griff marcangol egy dámszarvast, a harmadikon egy emberarcú oroszlánon ül, ugyancsak kengyel nélkül, a lángkoronás fejedelem nyilaz egy párducra, a negyediken az égberagadási jelenetet látjuk. A sasnak fülei vannak ! Nyilvánvalóan Nap-madárként is értelmezendő. Nyomban felötlik bennünk a nevezetes rakamazi korong is. A magyar hitvilágot és folklórt is érdemes figyelembe venni. Egyrészt az égberagadás szerepel a Júlia szép leány balladájában, másrészt a Fehérló fia meséje is eszünkbe juthat, aki táplálja a sast. Ugyanakkor az eléggé esetlen, darabos nőábrázolás a sztyeppe kőszobrait juttatja az ember eszébe.
Összehasonlító táblázat: balról a glagoiita, majd a kazár, ""és jobbról a székely-magyar rovásbetűk A székely-magyar abc ligatúrái
139.
Összesítve: a nagyszentmiklósi 2. és 7.számú korsó ábrázolásai és stílusa közép-ázsiai eredetre, India és Irán közelségére vall s talán a legendás és mitikus párthus királyokat jelenítették meg rajtuk, jusson eszünkbe, hogy a bikafejes ivócsanakok egyik típusa, a csak az Indiai-óceánban élő, a Nautilus- kagylót mintázza ! így, véleményem szerint, nem készülhettek a Vlll.században, hanem sokkal koráb
ban, talán a VI. században a közép-ázsiai nagy hagyományú kézműves központokban. Ugyanott, ahol a Kárpát-medencei avarok állatküzdelmi (griffes) övkészletei is valók, mivelhogy maguknak az avaroknak is ez az őshazájuk, ahonnan elindultak a Kárpát-medencébe. A griffek egyébként az Altáj aranyhegyeit őrizték s ma már azt is tudjuk, hogy a krónikáink által oly sokszor emlegetett Riphei- hegyek nem az Urállal, hanem az Altájjal azonos.
A nagyszentmiklósi kincsnek van egy későbbi, Vll-Vlll.századi része is, amely stílusában és megje
lenítésében egyszerűbb s ezek akár a Kárpát-medencében is készülhettek. Ezeket jobban használták, kopottabbak is. Ezek közé tartoznak az ivókürtök, a rythonok. De semmiképpen sem ide tartozik a 19.
számú csodaszép, szörnyállatokkal teli szilke, amelyről egyes, magukat mérvadó tudósoknak tartó kol
légák azt állítják, hogy valójában nyugat-európai hatásra készültek a IX-XI. században !? Holott éppen fordított a helyzet. A keleti példányok szolgáltak mintául Nyugat-Európa számára, amint ez sok más tárggyal is megtörtént.
A szkíták, a hunok, az avarok, a magyarok természetesen hittek mindabban, amit ábrázoltattak, tehát eleve zsákutca, ha mi, a mai racionalitásunkkal, próbálunk „tárgyilagos és ésszerű" magyaráza
tokat kispekulálni. Különösen szomorú, ha vezető tisztségben lévő emberek fölényes gőggel utasí
tanak el minden keleti hagyományt s csak arra képesek, hogy a nagyritkán előkerülő, igen-igen ritka, szép emlékeink értékét, mint „az európai akkulturáció kezdeteit" ismerjük el.
Az igaz, hogy - bármily csodálatos szépségű is - a közel tíz kilogrammos nagyszentmiklósi arany
kincs, valójában a maga idejében nem képezett rendkívüli, példátlanul kiemelkedő értéket, hiszen
írott forrásokból is tudjuk, mind Atilla nagykirály nyári palotájában (Priszkos rhétor leírása), mind a türk nagykagán, Isztemi nyári sátorpalotájában (Menandrósz leírása) garmadával voltak az arany és ezüst edények és berendezési tárgyak (kerevetek, székek, hordók, arany pávák, etc.). A szkíta és hűn fejedelmi és királysírokból pedig mázsaszámra kerültek elő nemesfém tárgyak. Csakhogy igen-igen sok közülük elveszett, elkallódott, vagy inkább helyénvaló azt mondani: elrabolták és eltüntették múl
tunk pusztítói és gyilkosai.
Aki látta a nagyszentmiklósi arany edényeket, bizonyára sohasem felejti el anyagi és szellemi ragyo
gásukat. S azt, hogy bár nincs itthon, de 1400 vagy 1200 év óta a miénk, amelyről sem mi, sem utó
daink soha nem mondhatnak le.
(Elhangzott a M VSZ Magyarok Házában 2002. október 7-én)