A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében

A magyarok Szentföldje

A

jedő területet, az egykori Kánaánt és a filiszteusok által lakott földet, azaz Palesztinát nevezték a szent iratok Szent Földnek (Das Heilige Land), amelyet isten kiválasztott népe kapott örökül s a- melyhez a zsidók ezredévek óta ragaszkodnak, amelyről soha nem mondtak le, s amelyről soha nem is mondhatnak le, noha az izraeli királyságot az asszírok Krisztus születése előtt 722-ben, Judát a babilóniaiak Kr.sz. előtti 586-ban, tehát kerekítve közel két és fél ezredévvel ezelőtt, felszámolták, megsemmisítették s csak 2534 év múltán, 1948-ban születhetett újjá. Ez a Szentföld mindig idegen népek és hatalmak kemény és ellenséges szorításában élt, ahová a zsidók, jó háromezer évvel eze­

lőtt, bevándoroltak.

De a világnak van még egy kiválasztott népe: a magyar, amelynek hazája, a Kárpát-medence, ugyancsak az ígéret földje, amint a krónikáink is állítják: „Az Úr visszadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát." S a horvát- ból lett magyar nagyúr, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, a XVII. században is teljes mértékben hitt az ősi mítoszban:

Az Úristen így szólt Mihály arkangyalhoz, Szkítiából, azt mondom, kihoztam ükét, Miként Egiptusból az zsidó népeket

Tejjel, mézzel folyó szép Pannóniában Megtelepítém ükét Magyarországban.

Szöllösi Mihály 1676-ban tábori imakönyvében így fohászkodik: „Óh, hatalmas Úr I Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Szkítiából, Te űzted ki a te kezeiddel őelőttök e jó földről ennek min­

den lakosit, őket helyekbe szállítván...valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a har­

cban...."

S a kedves Olvasóban nyilván most felmerül a kérdés: miért éppen a Kárpát-medence lett a mi szá­

munkra az ígéret földje, vagyis a magyarok Szent Földje? Sőt, azt a kérdést is felteszik sokan: netán az őskori kezdetektől a miénk volt már ez a föld? '

Mindenekelőtt nézzünk a térképre. A Kárpátok 1500 km hosszúságú, 150 000 km2-es hegyko­

szorúja a Kárpát-medencének közel 45 %-a, amely nyugaton a Dévényi kapunál indul és az Aldunáig húzódik, csatlakozva a Balkán hegyláncaihoz. A Nyugati Beszkidek, a Fehér-Kárpátok, a Liptói hava­

sok, a Nagy és Kis Fátra, a Magas Tátra (2663 m), az Alacsony Tátra, a Szepes-Gömöri Erchegység, az Erdős Kárpátok, a Keleti Beszkidek, a Máramarosi-, a Radnai-, a Kelemen-, a Görgényi Havasok, a Hargita, a Kudzsiri-, a Fogarasi-, a Szebeni Havasok, a Krassó-Szörényi Erchegység és a Verseczi hegység veszi körül, számos helyen úgy is mint vízválasztó, a kisebb hegységekkel, lankás dombhá­

takkal tarkított, számos folyóval öntözött termékeny, széles medencéket.

A Kárpát-medence Európa legtökéletesebb természeti egysége, vízrajza zárt, az egység tengelye természetesen a Duna, amely meséink Tündérkertjét, a Csallóközt, odébb a Vágközt, a Csilizközt, a Szigetközt hozta létre a hordalékaiból, majd csodaszép szigetek sorát teremtette meg (Nyulak szigete, Csepel, Mohácsi sziget) s a Tatroson, az Oltón és a Bodzán kívül minden folyót magába

6 3

A Kárpát-medence szkfta-kori lakói: a szigünnák és az agathürszok

Szkíták (jobbról) harcolnak perzsákkal

olvaszt. Belé ömlik a Morva, a Lajta, a Rába, a Dráva, a Mura, a Száva, a Morava és persze a magyar Vöröstoronyi-, a Kazán-, a Szurdoki-szoros, a Meszesi-kapu, a Király-hágó, az Erdélyi Vaskapu-hágó.

Ezt földet, az emberiség történetének végtelen időfolyamában, a szkíta-korig soha senki nem kísérelte meg teljes egészében birtokába venni, vagy legalábbis nem tudunk arról, hogy ilyesfajta kísérlet sikerrel járt volna. Ez a hatalmas római birodalomnak sem sikerült félezer év alatt sem ! Pannónián kívül jó másfélszáz évig birtokolta ugyan Dacia provinciát, de fel kellett adnia Erdély föld­

jét, mert nem tudta megvédeni. A Tisza-vidékének és a Felvidéknek birtokbavételére azonban kísér­

letet sem tett soha.

Mind a régészeti, mind az írott források arról tanúskodnak, hogy a Kr.sz. előtti VI. század után a szkítának nevezett nép, amely Belső-Ázsiától, Dél-Kaukázián át a Bécsi-medencéig, tehát hatalmas területen élt, kiterjesztette uralmát a Tisza és a Duna vidékére, sőt Erdélyre is. Ha számba vesszük a földrajzi és helyneveket, azt látjuk, hogy a Kárpát-me-dence helynév-anyagának egy része éppen a szkíta-trák-dák időkre nyúlik vissza, így maga a Kárpát szavunk is (szikla?), vagy a Duna Iszter-lsztrosz neve, míg a görög Danuviosz elnevezésben talán a don=folyó jelentésű árja szó rejtőzködhet. A hivatalos álláspont szerint, természetesen, minden ősi Kárpát-medencei helynév szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe, legyen szó a Drávoszról, a Szávoszról, a Patiszósz - Tiszószról, a Máriszról vagy más ókori névről.

A Kárpát-medence táj- és helyneveinek döntő többsége azonban, mindenfajta csűrés-csavarás ellenére, magyar eredetű! Érdemes felidéznünk néhányat: Alföld, Felföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdőelve, Havaselve, Mezőföld, Ormánság, Sárrét, Kis- Nagykúnság, Bácska, Tiszahát, Jászság, Bereg, Szamoshát, Ecsedi-láp, Nyírség, Hajdúság, Körösköz, Hanság, Bakony, Vértes, Pilis, Őrség, Hetés, Göcsej, Somogy, Völgység, Hegyhát, Börzsöny, Kőhát, Csík, Almás, Lápos, Bükk, Meszes, Szilágyság, Ermellék, Mezőség, Sóvidék, Szépmező, Hargita, etc. Nyilvánvaló tény, hogy a Kárpát-medencében éltek egykor régen is nem-magyar nyelvű népek, így római latinok, görögök, szlávok, németek, török nyelvű csoportok, ám a Kárpát-medence történeti névanyagában uralkodó a magyar jelleg, mind a személynévi eredetű, mind a más tipusú helynevekben. Gondoljunk az okleveles történeti adatok­

ból kihüvelyezhető személy- és határnevek hatalmas tömegére: Kese, Fekete, Fejér, Szőke, Tar, Tarcsa, Mag, Magló, Ebed, Kölked, Ravasz, Farkas, Nyest, Csuka, Sügér, Csík, Bogár, Somos, Búza, Nyúzó, pedig alig egy tucatnyi. Mindebből az következik, hogy a Kárpát-medencében évezredek óta élhet­

tek magyarul beszélő népek kisebb-nagyobb csoportjai.

A hivatalos, un. mérvadó historikusok közel egy évszázada azon fáradoznak, annak az igazolásán erőlködnek, hogy elhitessék: a magyar helynevek csakis a XI-XII-XIII. században vagy az után keletkezhettek, és semmi körülmények között sem előbb.Ezért vetik el a nevezetes, régészeti adatok alapján megalkotott un. kettős honfoglalás elméletet is. Fő érvként azt hozzák fel, hogy létezik egy

870/75 körül írt munka: a Conversio Baguariorum et Carantanorum, amelynek hely- és személynevei egyértelműen nem magyar nyelven születtek (Buzinica, Cella, Lindolveschirichun, Quartinaha, Salapiugin, Ortahu, Spizzun, Weride, etc.), holott ez a „Bajorok és karanténok megtérése" c. mű, állítják a mérvadók, a mi Dunántúlunk központi területéről szól, mivelhogy a benne szereplő Sala folyó azonos a Balatonba ömlő Zalával, a Mosaburc helynév pedig azonos a későbbi Zalavárral. Ez az írott forrás valós és létező, az időrendje sem kérdőjelezhető meg, amint erről már szó esett Heribert Iliig kalandos könyvének bírálatakor. Nem tűnt el tehát három évszázad és nem kitalált a Vll-VIII-IX.századi európai középkor. Kitalált viszont az a mindmáig uralkodó állítás, hogy az idézett forrásban szereplő Mosapurc azonos lenne a mi Keszthely melletti Zalavárunkkal. Ez az írott forrás az ausztriai Feldkirchen közelében fekvő karinthiai Moosburgról beszél, amelyet hiteles és korabeli más írott és régészeti adatok is egyértelműen és világosan megjelölnek, mégpedig korabeli oklevelek és Regino prümi apát leírása alapján. Ez utóbbi vitathatatlanul megjelöli, hogy III. Amulf császár 888- ban a karinthiai Mosaburg várába utazott, amely Regensburgtól 140 km-re esik s az útvonala ez volt:

Regensburg - Öttingen -Branau - Attersee - Mosaburg - Sankt Flórian.

Hazai történettudományunk mai állapotára nagyon jellemző, hogy amióta könyveimben (1997) bebizonyítottam ezen állítás hamisságát, vagyis azt, hogy a Zalavárott feltárt és rekonstrukcióval _____________________________________________ 6 5 _______________________________________________

Hűn lovasok: kínai, mongóliai és dura-europosi ábrázolások

létesített, korábban nagy szláv központnak vélt, újabban viszont Pirbina és Kocel frank tartományi székhelyének meghatározott vár és település Zalavár térségében nem létezett, az érintettek a legképtelenebb eszmefuttatásoktól sem riadnak vissza, így például a fentebb idézett útvonal-leírást is „átértelmezték", mondván: Amulf császár nem délre 140 km-t, hanem kelet felé 370 km-t utazott, csak azért, hogy „eljuthasson" a Balaton melletti Zalavárra. Az idézett forrásban szereplő harminc helynév egyikét sem lehet magyar településsel azonosítani ! Ezen szánalmas igyekezet megko­

ronázása, - eltekintve attól az etikátlanságtól, hogy a vitát kiváltó kutató nevét, ti. az enyémet, sehol nem említik meg -, a zalavári Metód-emlékmű felállítása és a feltárt templomok „újraépítése", úgy tüntetve fel a Szent István-kori templomokat, mint amelyek a IX.században épültek. Tulajdonképpen ez is történelemhamisftás, ha nem is olyan egyértelműen súlyos és nyilvánvaló, mint a közelmúltban leleplezett japán Sinicsi Fudzsimura régészprofesszor esete, aki évtizedek óta saját maga rejtette el az őskori leleteket az ásatásain, hogy azokat később nagy diadallal „felfedezze", mígnem rajtakapták a csalárdságon.

Szó nincs tehát arról, hogy Pannóniában kihaltak volna az avarok, vagy „legjobb esetben is"

szépen elszlávosodtak s amikor őseink birtokba vették a Kárpát-medencét, itt csak pusztaságokat és szláv földműves falvakat találtak volna, amelyeket persze, mint akadémikus tudósaink a tőlük megszokott tárgyilagossággal megállapították, a maguk után csak hullahegyeket hagyó, barbár és vidám magyar rablóbandák, elpusztítottak.

Ugyanilyen eszelősen tiltakoznak az akadémiai vonal öntelt hangadói az ellen is, hogy a ma­

gyarságnak bármiféle valós hún hagyománya lehetett volna, sőt még a nemrégiben megjelentetett új Millenniumi Magyar Történet c. kötetben is váltig azt hangoztatják a szerzők, hogy nyugaton járt magyar klerikusok tudós elmeszüleményéről van csupán szó, amelynek természetesen semmiféle reális alapja nem volt, ugyanis a húnok nyelvének biztosan nem volt semmi köze a magyarhoz. A nagy baj csak az, hogy egyáltalán nincs hún nyelvemlékünk s így arról a legjobb szándékkal sem értekezhetünk:

milyen nyelven beszéltek a húnok? Azt viszont híven megőrizték a magyar krónikák, hogy Almos és Árpád Atilla király leszármazottja volt s az is valós, hogy a székelyeknek igen ősi hún hagyományuk van.

A magyarok tehát joggal érezhették kiválasztott népnek magukat, akiknek küldetése és joga birtokba venni Atilla örökségét.

Amikor a húnok birtokba vették hatalmas birodalmuk legnyugatibb láncszemeként az egész Kárpát-medencét, első ízben valósult meg katonai-politikai és gazdasági egysége ennek a tájnak.

Ennek megteremtője tehát Atilla nagykirály volt, akit mind a krónikáink, mind az ősi hagyományaink, az Álmos-Árpád-dinasztia ősének tartottak és tartanak. Amikor tehát a magyarok Mózese, Álmos nagyfejedelem elvezeti népét a Kárpát-medencébe, csak újra birtokba veszi az ősi örökséget, a ma­

gyarok Szentföldjét, ha úgy tetszik a bibliai Kánaánt, ahol a korábbi évszázadokban is egy testvér­

nép, az avar élt és uralkodott 568-tól egészen a IX. század derekáig. Az avarok Atillája, Baján nagyk- agán is azonnal birtokba vette az egész, akkor lakható Kárpát-medencét és igen erős hatalmat teremtett. Ez a második birtokbavétel. Ezt követte a harmadik, a magyar honalapítás. A történetírás mindezidáig nem nagyon vette észre, vagy csak elhallgatta, hogy egyetlen ősi, ázsiai eredetű keleti nép sem települt meg a Kárpát-medence legnyugatibb részénél, a Bécsi-medencénél nyugatabbra.

Hadjáratokat vezettek a húnok is, az avarok is, a magyarok is szerte Európában, de - ellentétben például az arabokkal és a vikingekkel - nem azért háborúztak, hogy az új elfoglalt területeken megtelepedjenek. Pontosan tudjuk, hogy a norman-vikingek 911-ben letelepedési engedélyt kaptak Burgundiában, az arabok pedig évszázadokig megtartották az elfoglalt (későbbi spanyol) területeket (Cordovát).

A hivatalos történetírás szerint őseink szakadatlan vándorlás, bolyongás és sodródás következtében, mindenkitől, de kivált a testvér besenyőktől megveretve, fejveszett meneküléssel zúdultak be a Kárpát-medencébe s valójában azt sem tudták, itt maradjanak-e avagy tovább

költözzenek, mondjuk Eszak-ltáliába, Lombardiába ? Ezzel a hamis állítással szemben azt tapasztaljuk, hogy a magyarság a Kárpát-medencei hazáját a vésztjósló XlX.század utolsó harmadáig tömegesen soha el nem hagyta s oly erős nemzeti karaktere és jelentős lélekszáma volt, hogy minden beköltöző vagy itt talált népcsoportot békésen asszimilált, nyelvileg is magába olvasztott ! Nem merült fel igazán még a törökvész idején sem, hogy fussunk el hazánkból és másutt próbáljunk szerencsét. A Kárpát-medence szent földje nemzedékek rengetegén keresztül elvarázsolta és öröklődő sejtjeinkbe zárta a hazához való hűséget, a Kárpát-medencei teljes hazához való hűséget.

Szabad-e hát beletörődnünk, hogy iskoláinkban úgy tanítanak ma is történelmet, hogy a tanárok nem a Kárpát-medencei Magyarország térképét függesztik a falra, fekete vonallal belerajzolva a megcsonkított országrészt ? Megérthetjük-e múltunkat, ha nem tudjuk: hogy a politikai-hatalmi szempontból most nem hozzánk tartozó területek és annak magyar lakói is szerves részei örök­

ségünknek ? Most ugyan nem a miénk a Kárpátok töménytelen fémkincse, sója és a szénbányák zöme, az erdőrengetegek végtelenjei, de a miénk lehet az a tudat, hogy Kelet Népeként onnan jöt­

tünk, ahonnan a Nap is jön s nekünk az a küldetésünk, hogy harcoljunk a sötétség ellen, a fejlett nyu­

gat civilizációs mérgei ellen és m e g m a r a dj u n k itt a Kárpát-medencében, ahonnan 1100 esz­

tendeje el akarnak bennünket űzni, a minket nem szeretők, sőt a turáni magyarságot, ha fáj is, ki kell mondani, ezredéven át a gyűlület légköre is fojtogatja. Ma is.

_____________________________________________ 6 7 _______________________________________________

(Megjelent: Kapu 15/2002/4. szám, 19-21.)