P
ontosan 75 esztendővel ezelőtt adta ki a Stephaneum Nyomda R.T. a legelső magyar Ázsia- kutató életrajzát, akinek személye és cselekedetei a magyar közönség előtt szinte teljesen ismeretlenek voltak. A térképmellékletek előtt, a 192.oldalon arra kérték és buzdították az olvasókat, hogy minél többen vásárolják meg a könyvet, hiszen a bevétel minden fillérje Antal Károly szopbrászművész Julianusz-szoborkompoziciójának felállítására fordítódik majd. A szobrot fel is állították, de amiként ezt a remek műalkotást elrejtették, eldugták a Hilton épülettömbjében, éppen úgy a feledés homálya takarta el magát, Julianusz barátot is.
Dicséretes és hasznos, hogy a Kairosz Kiadó, a szerző fiának a segítségére sietve, vállalkozott a reprint kiadásra. Még dicséretesebb volna, ha a szobrot is kiszabadítanák a rabságából, hogy csodál
ható példaképe lehessen Julianusz a reáérdemesült magyaroknak, a helytállás, a tisztesség, az elhiva
tottság, a nemzet-szeretet példaképe.
Ma már nem kérdés, amint volt jó századévvel ezelőtt, hogy élt-e egyáltalán ez a Domonkos-rendi barát, az azonban kérdés maradt, hogy 1235-ben voltaképpen pontosan hol talált rá keleten maradt testvéreinkre ? S ahol reájuk talált és magyarul beszélt velük (omnino habent Ungaricum ydioma), az annak a bizonyítéka-é, hogy ott volt a „magyar őshaza" , avagy éppen annak tanúságtétele, hogy a Kárpát-medencei magyarok és a baskírjai magyarok nem szakadhattak el egymástól ezredévekkel korábban, legfeljebb századévekkel azelőtt ? A magyar őshaza ide helyezésének ötlete is részben Julianusznak köszönhető, aki az 1237-ben kelt levelében, mellékesen megjegyezte: Nagy Magyarországból származtak a mi magyarjaink is (ad Magnam Hungáriám de qua nostri Ungari orig- inem habuerunt).
A világtörténelemben csak két, ha úgy tetszik: kiválasztott nép van, amelyik kétezer éve számon- tartja elszakadt véreit: a zsidó és a magyar ! Biztos adatunk van arról, hogy a kaukázusi szavárd (szabír) magyarokhoz még a X.században is rendszeresen követségeket küldtek eleink, majd 1231- ben II.András király elindította Ottó frátert, kutassa fel a keleti magyarokat, mivel „csak annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették"(sciebant per scripta antiquorum, quod ad orientem essent, ubi essent, penitus ignorabant). Ottó és három társa három évig keresték őket, míg Ottó „egy pogány országban talált néhány azon a (ti. magyar) nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak" (in quodam regno paganorum quosdam de lingua illa invenit), de a tartományukba nem jutott el (set illorum provinciám non intravit), így hát vissza
tért Magyarországra, majd miután megkeresésük minden útját-módját elmagyarázta rendtársainak (cum omnem viam illos querendi exposuisset), 1234-ben meghalt.
IV.Béla király indította útnak 1235-ben Julianuszt, Cerhardot és két társát, mert nem akart lemon
dani a keleti testvéreinkről. Azért-e, mert haza kívánta telepíteni őket, azért-e mert tudta, hogy magukra hagyatva egyhamar eltatárosodnak (Omnes Thatari, qui eciam Vungari pagani vocantur), azért-e, mert magukat a mongol-tatárokat akarta kikémleltem, ma sem tudjuk biztosan. De törődött velük, amint Hunyadi Mátyás király is tervezte a keleti magyarok hazahozatalát s ebben csak hirtelen halála gátolta meg. Egyetlen egyszer, 1941-ben sikerült csak magyarokat, ekkor a bukovinai csángókat, Bácskába hazatelepíteni, ám a visszaszerzett hazai föld hamarosan ismét idegenek zsák
mánya lett. Most, a harmadik évezredben talán megtérhetnének, hazajöhetnének az oly sokat szenvedett moldvai csángók, talán már ismét van annyi erőnk, hogy Julianusz nyomdokain járjunk.
Bendefy László műve 1936-ban jelent meg, de rá egy esztendőre napvilágot látott „Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. (Fontes authentici itinera Fr. Juliani illustrantes.)" c. munkája is, amely először adott alapos elemzést arról az értékes forrásról, amely a vatikáni levéltárban került elő, s amely Julianusz útjainak összegzését tartalmazza. 1943-ban kiadták a Magna Hungária és a Liber Censuum
193.
c. alapvető forráskiadványát, majd 34 év múlva (franciául!) helyet adtak a Sources concernant les Hongrois orientaux aux archives du Vatican.c. tanulmányának. Milyen szerencsés lett volna, ha most együtt kaphattuk volna kézbe mindezen műveket!
Vll-X. századi temetők a Középső-Volga vidéken, a/bolse tarháni típus, b/tanke-
egykori földjét illetően pedig különösen gazdag és fontos régészeti anyag birtokába jutottunk az elmúlt évtizedekben. A Volga jobb és bal partján, a Káma vidékén megtalált és feltárt temetők (Bolsije Tyigáni, Tankejevka, Tyetyus, Boise Tarhán, Sztrelitamak) a legnagyobb mértékű rokonságot, sőt azonosságot mutatják a IX-X.századi Kárpát-medencei magyar sírokkal és a bennük talált em- lékanyaggal. E temetőkben megtalálhatók a részleges lótemetkezések, a halotti álarcok a fűrész- csüngők, a tarsolyok, az övveretek.A rokonság tehát kétségtelen, ám ennek oka nem az, hogy innen vándoroltak volna el őseleink réges-régen, hanem az, hogy Kr.sz. utáni 700-as években, együtt a bol
gárokkal, a rettenetes erejű arab nyomás és invázió kényszerétől hajtva, ide felvándoroltak keleti testvéreink délről, kialakítói és részesei lettek a volgai Bolgáriának, amelynek városai közül néme
lyet Julianusz is megemlít: a „37.napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Velanak neveznek, Bunda/z/ városába (tricesimo die venerunt in terram Sarracenorum, que vocatur Vela, in civitatein Bundám).
Innen egy másik bolgár városba mentek, ahol a társ, Gerhard, meghalt. Ezután Juliánusz barát, egy mohamedán pap szolgájaként, Nagy Bolgárországba érkezett s ott, az egyik városban egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez (in una magna civitate... fráter unam Ungaricam mulierem invenit, que de terra, quam querebat, ad partes illas tradita fűit viro).
Volgai Bolgárország fővárosa Bolgari volt, amelyet régészetileg feltártak, de jelentős városnak mondja ibn Fadhlan Szuvárt is, amely városnév talán a magyarok emlékét őrizheti (szavan vagy szvan alakban!). Gondoljunk a szavárd magyarok nevére ! Ugyanitt van Biljár városa is. Korezm fővárosából, Ürgencsből Bolgariba 70 nap alatt lehetett eljutni. Mindezek alapján, az én álláspontom szerint, Juliánusz barát átkelt a Volgán (Ethyl), jóllehet Etilnek nevezték egyesek akkoriban a Kámát, sőt Ak Idil-nek (Fehér Itil) a Bjelaját is. Benedictus Polonus azonban eldönti a vitát, mert világosan megmond
ja, hogy a nagy Atil folyót nevezik az oroszok Volgának (magnum fiúmén Ethyl, quem Rusci vocant Volga). Az a körülmény, hogy megtalálta őket a nagy Etil folyó mellett (invenit enim eod iuxta fiúmén magnum Ethyl), valamint az a tény, hogy bármit mondott nekik a hitről, egyebekről, a legfigyelme
sebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt, és ő is azokat (et quecumque volebat, tam de fide, quam de aliis eis proponere, diligentissime audiebant, quia omnino habent Ungaricum ydioma, et intelligebant eum, et ipse eos),valamint az, hogy elevenen élt az emlékezetük
ben, hogy a pannóniai magyarok rokonaik, mert tőlük származnak, noha nincs tudomásuk arról, hogy most hol vannak (sciunt enim per relationes antiquorum, quod isti ungari ab ipsis descenderant, set ubi essent ignorabant), azt bizonyítja, hogy ezek a keleti magyarok nyolc-tíz nemzedéknél nem régebben váltak el testvéreiktől és éltek együtt a bolgárokkal. A baskírok eredetmondája is azt tartal
mazza, hogy őseik eredetileg messze délen laktak.
Az arab utazók és követek írásaiból egészen világos, hogy a volgai magyarok neve madzsgar- badzsgar-baskír volt. Erről vall Abu Zeid Balkhi (+934), aki elmondja, hogy valójában három Magyarország volt: Antiqua Ftungaria (vagy Vetus Hungária) a Fekete-tenger vidékén, Maior Pannónia (a Kárpát-medencében) és Magna Hungária a Volga-vidékén (a mai Baskiriában). A baskírok tehát eredetileg zömmel magyarok voltak, akik a bolgárokkal együtt vonultak fel a Kubán vidékéről ide, északra. A baskír a moszlim vallású magyarokat jelölte, a hungar pedig a keresztény val- lásúakat. Ugyanezt mondja ibn Haukál is (978 körül): „a legtöbb baskír a besenyők szomszédságában lakik....s határosak a rumi /bizánci/ birodalommal." Maszudi (+956) a pannóniai magyarokat is baskíroknak mondja. 1245-ben Piano Carpini, IV.Ince pápa követe, Baskíriát Nagy-Magyarországnak nevezi (Pascatyr que est Magna Hungária),1253-ban Vilhelmus Rubruquis, majd 1271-ben Marco Polo, kijelenti, hogy a baskírok és a magyarok nyelve egy és ugyanaz (idyoma Pascatyr et Ungarorum idem est.)
S a mai Baskíriában megtalálhatók magyar helynevek is: Varjas, Paréj (vö.Parajd), Sokurova (vö.
Sukoró), Almáz (vö. Almás), Szalmáz (vö. Szalmás), Kondoris (vö. Kondoros), Szuvár és Sztároje
Szabarszkoje (vö. Ószabar és Zalaszabar). A régi magyar törzsnevek közül a Jenő (Jenej) és a Gyarmat (Jurmaty) megtalálható a Volga-menti Magna Hungáriában i s !
Julianusz 1237-ben, miután megjárta Rómát és jelentést tett az útjáról, ismét elindult négy társával és most Kijeven át száz nap alatt érte el O-Magyarországot (qui usque ad veterem Hungáriám per 100 dies iverunt). Nyilvánvalóan nem véletlenül találjuk nemzeti krónikáinkban is (Kézai, Képes, Budai, Pozsonyi, Dubniczi krónikák) a hármas felosztást: Baskardia, Dentia és Mogoria.
Az „Ismeretlen Julianusz" nagy értéke még - a kutatástörténeti összegzésen kívül, - hogy újólag ráirányította a figyelmet a kaukázusi Kummagyaria kérdéskörére, amelynek részletes feldolgozása, reprintben, már korábban elkészült s így a neves és kitűnő Szerző alapművei új kiadásokban, most már ott sorakozhatnak a magyar őstörténet iránt érdeklődők könyespolcain.
______________________________________________1 9 5 ______________________________________________
(Megjelent „Az ismeretlen Julianusz" előszavaként a Kairosz kiadónál)