_______________________________ 1 8 3 ________________________________
H
étszázhúsz esztendővel ezelőtt, amikor még a magyar királyság Európa erős hatalma volt, Kézai Simon mester, mintegy mottóként azt írta le nevezetes krónikájábam.Volens véritatem imitare! azaz az igazságot akarván utánoznii, írja meg a magyarok hiteles történetét. Mi is erre törekszünk, noha most, április 21. után, a szokásosnál is nehezebbünkre esik önnönmagunkat ostorozni, és valós helyzetünkről őszintén szólani.Nagy divat manapság idehaza, évezredes európaiságunkra hivatkozni, elvégre az Európai Unió küszöbén állunk s állítólag 2005.január 1 -tői valóságosan is taggá válunk. Szűk három esztendő múlva tehát minden magyar állampolgár szabadon utazhat az unió területén, választási joggal rendelkezik, diplomáciai védelmet élvez, sőt peticiós joga is lesz.
Szép és nemes gondolat az Európai Egyesült Államok megteremtése, erről már 1848-ban Vidor Hugó is álmodozott s annak is közel nyolcvan esztendeje, hogy Richard Calgeri kiötlötte a Páneurópa létrehozását, ám tiszta formájában egyik sem valósult meg soha. Volt ugyan Marshal-terv 1947-ben - egyes országoknak, volt ugyan Európai Gazdasági Közösség (közös piac) - egyes országoknak. A világhatalmak kedvezményeket is adtak 1989 után a Phare-program keretében egyes volt kommu
nistaországoknak, így Lengyelországnak és Magyarországnak, sőt 1991-ben tárulási szerződéseket is kötöttek a csehekkel, a lengyelekkel és velünk, ám azért nagy kérdés maradt: az 1998. márciusában megindított bővítési procedúra valóra válik-e egyáltalán, hiszen 2000. eleje óta már nemcsak Csehországot, Szlovákiát, Lengyelországot, Észtországot, Ciprust és Magyarországot hitegetik, hanem Romániát, Bulgáriát és Törökországot is. Márpedig sem a jogállamiság, sem az emberi és kisebbségi jogok, sem a piacgazdaság fejlettségét illetően a felsorolt országok a legcsekélyebb mértékben sincsenek azonos szinten.
Magyarországot 1998-2002 között minden nyugati politikus és hatalmi tényező „éllovasnak"
nevezgette, de az előkészületi tárgyalásokon eddig valahogyan nem akaródzott megadni az egyenlő termelői esély biztosítékait nekünk magyaroknak. Hiába tündökölt Orbán Viktor miniszterelnökünk, hiába talált nagy jobboldali konzervatív szövetségesekre, most, amikor fordult a cinkelt szerencse- kerék, az egykori „barátok" egyike-másika csakhamar kimutatta a foga fehérjét.
Az európai haladás bajnokai közül nem kevesen ma is utálják a magyarságot, amint ez megfigyel
hető egész 1100 esztendős históriánk ideje alatt s bár Franciországban és Belgiumban borulnak lángba egymás után a zsinagógák, veszedelmes zsidógyűlölet, szerintük, csak Magyarországon van.
Bár az ezeréves Magyarországot éppen ők darabolták fel, rabszolgasorsra kárhoztatva öt millónyi magyart, megfosztva őket javaiktól, jogaiktól, életüktől, az újdonsült szláv államok égbekiáltó bűntet
tei, mint például a zsidótörvényeket is megszégyenítő Benes'-dekrétumok, nem képezik akadályát Csehország és Szlovákia csatlakozásának. Amiképpen nem elítélendő Izrael állam népirtása sem, hiszen ők, úgymond, nemzeti felszabadító háborút vívnak az őshonos palesztinok ellen s ezt az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége támogatni.
A történelmi Magyarország leggaládabb, legelvetemültebb ellensége, Eduárd Benes, 1914 utántól teleszórta a nyugati világot (angol, francia és német nyelvű kiadványok révén!) azzal a rágalommal, hogy a magyarság egy ázsiai cigány és tatár söpredék, amely eleve alkalmatlan az európai kultúra elsajátítására, eleve képtelen modernizálódni, s így az európai közösségben nincs helye ! Vad és
kegyetlen hordaként törtek rá Európára a IX.században s a Kárpát-medencére sincs joguk, mert itt a dák-római-románok, a morva-szlovák-csehek és a szerb-horvátok az ősi birtokosok, akik megtelepült művelt és keresztény kultúrákat teremtettek, amelyeket ezek a barbár és pogány magyarok tönkretettek. Ezt bizonyítják a már tárgyalt pogánylázadások, az idegengyűlölet (xenofóbia) őrjöngé
sei, amelyek - úgymond - méltán kiváltották a keresztény Európa megvetését. Ezért helyezték a pápák, nem is egyszer, anatéma és interdictum alá a magyar királyokat és népüket, mert a magyar egy átkozott nép (gens detestanda).
Nézzünk szembe a vádakkal és nézzünk magunkba. Meg kell ezt tennünk, ha fájdalmas is mosta szembesülés. Mert a magyarság kirekesztése az európai népek világából nem az újkor terméke.
Tudnunk kell: kik vagyunk ? honnan jöttünk ? s mik a céljaink a jövőben ?
Bár a mai agymosott, szellemi és fizikai mivoltukban proletárrá vált tömegek tudatából már régen kiveszett a nemzet, a haza, az ország fogalma és magasztos tartalma, ennek a változásnak nemcsak a súlyos szociális különbségek által kiváltott, gyűlöletté fokozott irigység az oka, hanem - nem is kis mértékben - a magyar etnikum állandó csökkenése miatt az idegenek szakadatlan betelepülése és aránytalan elszaporodása mind a csonka anyaoszágban, mind a környező utódállamokban. Pedig az életerő a táplálója a tehetségnek, a hitnek, az öntudatnak, a megmaradásnak. Ezért írták a krónikáink:
„Ámde a magyar nemzetet annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy Pannóniából kiűzni és megsemmisíteni!"
A magyarságot félezer esztendőn át kormányzó szent dinasztia (beata stirps) tagjai, Magyarország szent királyai (sancti reges Hungáriáé) mindvégig úgy uralkodtak, hogy tisztában voltak azzal, hogy a Kárpát-medence népessége idegen test Európában. Úgy is, mint a húnok, az avarok testvérei, s úgy is, mint genetikailag, embertanilag és nyelvileg is magában álló népesség.
Ezért akartak egységet, mert az egység : erő. II. András királyunk 1224-ben ezt így fogalmazta meg:
Az egész nép - egy nép legyen I (Universus populus unus sit populus I) S amíg Magyarország erős hatalom volt, képes volt szembeszállni a rátörőkkel s képes volt érvényesíteni történelmi jogát, ame
lyet Mahmud Terdzsümán a Tarihi Üngürüszben így fogalmazott meg: „Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, és most elindultunk, hogy azokat az országokat visszaszerezzük. Őseink és mi is, ennek a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra I" Igen, a világ haragja kiséri ezredéves történelmünket.
Mi, Kelet Népe vagyunk, de nem nem Isten nélküli barbárok, hiszen Krisztus kétezer éves kereszténységét már keleten megismertük 1200 évvel ezelőtt. A magyarok soha nem váltak mohamedánná, soha nem váltak ortodox zsidóhitűekké, noha intézményeink, hagyományaink nem kis részben keleti eredetűek. A kincses Kelet örököseiként önként vállaltuk Nyugat védelmezését Kelettel szemben. IV. Béla királyunkat többször felkeresték a mongol nagykán főemberei, felszólítván őt, legyen az ő szövetségesük: „En a Kán, az Égi Király követe...csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád testvéri követeket, miért nem adsz semmi választ ?" Béla ki
rály azonban hiába kért segítséget a pápától, a francia királytól, a német császártól, sem a Szentatya, sem IX.Lajos francia király egyetlen katonát sem küldött. S amikor látták a magyarok, hogy a franciák és Mengü mongol kán titkon szövetséget kötöttek egymással a magyarok háta megett, IV.Béla király
ban is felmerült: talán mégiscsak szövetséget kellene kötni a tatárokkal, „mert a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére ugyan, hogy megegyezzünk a tatárokkal!" De erre mégsem került sor.
Magyarország ellenállt és Európa védelmében elbukott 1241 /42-ben.
Később, Hunyadi Mátyásban támadt fel a büszkeség a keleti származása miatt. Szívesen nevezgette magát második Atillának, sőt 1480-ban, II. Mehmed szultánnak írt levelében ezt írta le:
„Ugyanazon vér folyik az ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek a tetszését keressük.
Ugyanis mindketten szkíta nép fiai vagyunk s ezért a német és a szláv gyűlöl bennünket I" Mátyás ki
rály jó nevelést kapott édesanyjától és Vitéz Jánostól, akinek esztergomi palotájájáról, a nagy
ebédlőről Antonio Bonfini a következő leírást adta: „A várban építtetett egy tágas ebédlőtermet, elébe csináltatott vörös márványból egy hosszan nyúló gyönyörűséges kerengőt, kettős pódiummal. Az ebédlő fejénél felállította a Szibillák csúcsíves boltozatú szentélyét, amelyben valamennyi Szibilla ott sorakozik. A teremben nemcsak Magyarország összes királya látható, de a szkíta elődök is."
Ezért vált és válik fontos kérdéssé a magyarság eredete és rokonsága. A XVIII.században a nagy magyar nyelvész, Révai Miklós a lappal rokonító Sajnovics János ellen írt versében így beszélt:
Szkíta vagyok, nem lappon.
Megszűnik Napkelet népözönt küldeni, Dél szent villongásit kezdi felejteni, Napnyugot oltárit készül eldöjteni.
_____________________________________________ 1 8 5 ______________________________________________
Számba kell vennünk mostani helyzetünket, erőnket és lehetőségeinket. Vajon szárba tud-e szökkeni az elültetett csemete a mai zord időkben ? Vajon a magyar Szent Korona kisugárzó ereje megmarad-e avagy ismételten börtönbe zárják szent ereklyénket ? Vajon hihetünk-e a Duna-menti népek annyiszor megálmodott és elképzelet testvériségében ? Barátként fogadhatjuk-e azt a kor
mányfőt, aki a magyarokat ma is másodrendű lényeknek tekinti, aki még elvileg sem ismeri el egyen
rangúságunkat és jogunkat az emberi élet normáihoz ? Szövetségesünk és partnerünk lehet-e az az állam vagy azok az államok, amelyekben tilos a magyar Himnusz, tiltott a magyar zászló, meggyaláz
zák nemzeti nagyságaink emlékműveit ? Kellünk-e mi, mint ősi nemzet, Európának ? Vajon mit érzett ll.János Pál pápa, amikor, lengyel létére, felszámoltatta a történelmi Magyarország utolsó hivatalos reliktumát, az ezredéves magyar egyházmegyéket ? Vajon eszébe jutottak-é Lukács evangélista szavai, aki szerint fajtánk jellegét meg kell tartani, „mert minden fa az ő tulajdon gyümölcséről ismer
szik meg. Mert a tövisről nem szednek fügét és a csipkebokorról nem szednek szőlőt."
Noha nem előírás az Európai Unióban a kötelező népszavazás, mégis sokan vannak, akik azt szeretnék, döntsön maga a nép: belépjünk-e avagy sem ? De a mai 10 milliós lakosság többsége dön
tési képességének birtokában van-é, tovább lát-e annál, minthogy lélekzik és fogyaszt ? Igen, nagy előnyei is lehetnek az uniónak. Legelébb mindjárt az, hogy - talán - valóban megszűnnének a ben
nünket nyolcvankét esztendeje fojtogató határok. De éppen emiatt (is) nehéz hinni a nagyhatalmak
nak, mert azt az egész világ tudja, amit a középkori Erasmus is már fennen hirdetett: Nóvum non est, apud Hungaros esse praeclara ingenia, azaz nem újdonság a magyaroknál, hogy a fényes elmék tündökölnek ! De vajon a többség hagyja-e, tűri-e a fényes elmék ragyogását avagy inkább rabtartóit sírja és hozza vissza, mert azok éppen olyan szürkék és tisztátalanok, mint ők ?
A legnagyobb királyaink nagy egyéniségükből adódó célratörő és igazságos szigora régen is bor
zolta a saját hasznukat leső kiskirályokat s addig, amíg például 1203-ban elég volt Imre magyar ki
rálynak az uralkodói jogart kezébe vennie és a lázadó öccsét, András herceget, állig felfegyverzett serege szeme láttára egyedül el tudta fogni, addig egy emberöltővel később,1272-ben nyilt színen, büntetlenül leszúrhatta Kőszegi Henrik Béla királyi herceget a Nyulak szigetén, egy másik főúr pedig buzogányával meg merte verni a megkoronázott magyar kiskirályt, IV.Lászlót. 1292-ben az Arpádház utolsó aranyágacskáját, III. András királyt vigyorogva vetették fogságba egyes nagyurak, majd hét év múlva egyszerűen megmérgezték őt. Akkor úgy látszott, a nagy dinasztiva kihalásával letűnik Európa színpadáról a magyar királyság is, mint jelentős európai hatalom. Nem így lett. Magyarország visz- szanyerte erejét és nagyságát, mert olyanok vezették, akik nem a hatalmat szerették, hanem népükért kívántak tenni s bíztak a népük erejében és tehetségében.
Most, a XXI.század hajnalán egy kissé tanácstalanok vagyunk: vajon mit hoz nekünk, magyaroknak a jövendő ?
(Megjelent: a Kapu 16/2003/3. szám, 35-36.)
187.