G
róf Széchenyi Ferenc kétszáz esztendővel ezelőtt teremtette meg a róla elnevezett nemzeti könyvtár és múzeum alapjait s ezért méltán rendezhettek napjainkban emlékkiállítást a budai Várpalotában. Ezen az Országos Széchenyi Könyvtárban rendezett kiállításon, most a budapestiek számára is eredetiben látható, többek között, a jászberényi múzeum féltett kincse és büszkesége: Lehel-kürtje. Ez a 43 cm hosszú, elefántcsontból faragott remekmű ezüst fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. A legnagyobb nevezetessége mégsem a rajta látható ábrázolások tömkelegé, hanem a sérülése, a 10 cm átmérőjű szájának csorbasága, mivel ez hitelesíti, úgymond, a magyar krónikás és száj hagyományt, hogy tudniillik ezzel a kürttel csapta agyon Lél vezér a német császárt 955-ben, a Lech folyó melletti síkon elszenvedett vereség után. Történt ugyanis, hogy a Lél, Bulcsú és Súr vezérek, az általuk vezetett magyar sereg Augsburg melletti veresége után, Ottó német császár fogságába estek, aki kivégeztette mindhármukat. Ám mielőtt elítélték volna őket, a császár így szólt hozzájuk: „Válasszatok olyan halálnemet magatoknak, amilyet akartok. Lél válaszolt: Hozassák ide a kürtöm, mihelyt belefújtam, majd felelek. Odavitték neki a kürtöt s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, közelebb lépett a császárhoz, és állítólag, olyan erősen homlokon vágta a kürttel a császárt, hogy a császár meghalt ettől az egyetlen ütéstől." Ettől volna csorba a jászberényi kürt.
A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban (sávban) helyezkednek el: állat-alakok, kentaurok, griffek és emberek népesítik be a felületet. A szájperem alatt nyolc medaillonban kentaur, balra néző ülő férfi, páva, oroszlán, sas-turul, jobbra lépő oroszlán, madár és egy jobbra néző ülő alak. Egy elválasztó szalagfonat után balról jobbra vonuló két lovas és négy gyalogos (egyet levéstek!) látható, akik közül az ötödik egy feldíszített agancsú szarvasra akar íjjal rálőni, a szarvas és a hátán ülő turulmadár visszanéz a vadászra. A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott tenyér után kentaurok, két szembenéző férfialak, madarak, a negyedik sorban kiter
jesztett szárnyú sas mellett szárnyas oroszlángriffek, mint védőállatok, az ötödik sorban szoknyás öltözetű zenészek és mulatozó figurák.
A hivatalos és belénk maguk nemében páratlanok, a hasonlóan nagyszabású arab és norman-viking hadjáratokhoz mérten is. Vagy csak azért mentettük volna meg az enyészettől Lehel-kürtjét, mert az augsburgi vereségünk és gyászunk mementója?
Bár másfél századon keresztül a magyar seregek súlyos vereséget csak néhányszor szenvedtek el, nem a dicsőségre, a sikerre, a győzelmekre, a nagy haditettekre emlékeznénk, hanem arra, amikor
A jászberényi „kürt".
megaláztak bennünket, amikor az addig győzhetetlennek hitt seregvezéreket, Lélt és Bulcsút, közön
séges gazemberekként bitóra vagy karóba húzták?
A Lehel-kürtjének titka van, a hivatalos értékelés biztosan használhatatlan, amint ez beigazolódott a Szent Koronával, a koronázási palásttal, a jogarral kapcsolatban is. A megpántolt elefántcsont tárgy alsó végének átmérője 2 cm s az átalakítás óta lyukas, ám eredetileg nem volt az. Magyarán: nem ______________________________________________1 6 3 ______________________________________________
fúvós hangszer volt ez, hanem ivókürt, rython, amelyből egykor ittak. Mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán. Bort és vérrel kevert bort. Az államalkotó magyar nemzet története a nevezetes vérszerződéssel kezdődik, amikor is két rokon nép, a szavárd-szabír-magyar és az hún- onogur-magyar vezetőinek „mindegyike Almos vezérért, pogány szokás szerint, saját vérét egy edénybe csorgatta s esküjét ezzel szentesítette." A vérszerződés kikövetkeztetett dátuma: 890 tája.
Mi azt valljuk, hogy az un. Lehel-kürt azonos a vérszerződéskor használt szent ivókürttel, amely
nek felső peremén a 7 +1 (kavar) törzs jelképei sorjáznak, alatta a hét törzs vezetői (hét királyfi), középen a csodaszarvassal, majd a zódiákus csillagképek jegyei közt az egymás ellen forduló testvérek jelképezése, oltalmazó Nap-szimbólumok között (kakasok). Azután az égi és földi hatalom szimbóluma: a szent Turul madár két őrző állat között s végül, legalul az örömujjongó nép. A Képes Krónika be is mutatja ezt a kürtöt: Árpád nagyfejedelem tartja a kezében!
A magyar erő, az összefogás szent ereklyéje kerülhetett Tas fia Lél és Vérbulcsú kezébe.
830 tájától csaknem másfél századéven át a magyar katonai erő meghatározó szerepet játszott a Fekete-tengertől az Atlanti óceánig. Különös és jellemző, hogy erről a korszakról és ezekről a rend
kívül nagyszabású és jelentős hadi vállalkozásokról a magyar történettudomány képviselői mindmáig úgy beszélnek és írnak, mint Európa gyalázatos szégyenfoltjáról, amikor „a magyar hordák útját csaku
gyan hullahegyek jelezték Európa-szerte...a pusztulás amit előidéztek messze nagyobb volt, mint a kor szokásos háborúié..ez már a magyarok öncélú brutalitása volt".
Valóban vállalhatatlan volna őseink katonai szereplése, valóban indokolt és jogosult volna a becs
mérlő és lealázó rabló kalandozások elnevezés használata? Igaz volna, hogy eleink elvetemült rabló- gyilkosokként kóboroltak Európában, mint válogatott szegénylegények, akik gyilkoltak, gyújtogattak, raboltak, rabszíjra fűztek sokezreket ?
Nem, egyáltalán nem igazak ezek az állítások. Hamisság, csalárdság, célzatos hazugság rejtez- kedik mögöttük. Már a Kárpát-medence birtokba vétele is megtervezett, pontosan végrehajtott művelet volt, mivel erős fegyveres biztosítás nélkül nem tudott volna Kazáriából áttelepülni a ma
gyarság. Mind a régészeti anyag, mind a gyérszámú írott forrás alapján erősen feltehető, hogy mára 860-as években, legalább a Felső-Tisza-vidékét és a Felvidék keleti övezetét birtokolták Álmos ma
gyarjai, noha a fő erők ekkor még Etelközben állomásoztak, s innen portyáztak 862-ben nyugat felé.
Ezt követte a 881. évi hadi vállalkozás, majd a vérszerződés után 892-től 894/896-ig a tulajdonkép
peni honfoglalás. 899-ben Észak-ltáliában, a Brenta folyó mellett egy magyar sereg nagy győzelmet aratott, de egyáltalán nem azért jelentek meg itt, mert újabb hazát kerestek ! A magyarság, éppen- úgy miként az avarok és a húnok, soha nem települtek meg a Kárpát-medencén kívül, leszámítva a Kárpátok keleti oldalán maradt testvéreinket, a moldvai csángókat, akik minden bizonnyal az etelközi magyarok kései utódai. A szlávokat sem támadták, a morvák kivételével, akiket 902-ben legyőztek.
Ha igaz lenne, hogy zsákmányért és rabszolgákért fogtak fegyvert, akkor portyákat rendeztek volna észak, délnyugat és északkelet felé, ám egyetlenegy ilyen adat sem ismert. Hogyan hajthattak volna sokezer rabembert gyalogosan, mondjuk Burgundiából vagy Dél-ltáliából Magyarországra a ma
gyar lovas csapatok?
Már 907-ben megmutatták eleink Európának, hogy a Kárpát-medencei országunk ősi örökség és a miénk. A hatalmas létszámú nyugati sereget Brezalauspurc-nál (a mai Pozsonynál) teljesen szétverték. A csatamezőn maradt a magyarok elleni kereszteshadjárat hirdetője Liutpold bajor herceg, Theotmár salzburgi érsek, 19 gróf, két püspök, három apát és sokezer harcos. 907-től 1030- ig idegen katona a Magyar Nagyfejedelemség ill. a Magyar Királyság földjére a lábát sem merészlte tenni. S pontosan ezért, megelőzésképpen vonultak időről-időre a magyar seregek nyugat és dél felé.
Több, mint 55 hadjáratról tudunk s ezek nagy részét sikerrel és győzelemmel zárták le. Voltak vereségek (909,913, 933, 943,951,955, 961, 970), de valójában nem súlyosak, a sokat idézett 933- as merseburgi csatára tulajdonképpen sor sem került, mert a kedvezőtlen időjárás miatt, a magyar sereg egyszerűen visszavonult, a 955. évi Lech mezei ütközet pedig azért lett súlyos vereség, mert a legendás és legdicsőbb hadvezérek estek fogságba, akik számos nagy hadjáratot vezettek, akik széleslátókörűek voltak, sőt keresztények, mint Bulcsú horka, akit nem azért neveztek a vér emberének, azaz Vérbulcsúnak, mert „itta az embervért, mint a nadály", hanem azért mert vérbíró volt, aki 946/47-ben Konstantinápolyban a bizánci császártól az igen magas patrikioszi rangot is megkapta és megkeresztelkedett. Bulcsú, Lél és Súr kivégzése lelkileg sebezte meg a hadinépet.
Micsoda csalárd kitalálás, hogy csak a primitiv népek vetemedtek ilyen kalandozó hadjáratokra, mivel a vezérek meg akartak tollasodni és a magyarok is azért mentek rabolni és fosztogatni, mert nem szerettek dolgozni, mert a megélhetésük gondjait a fejlett társadalmakra hárították át, valamint nem tudták előállítani azokat a termékeket amelyekre szükségük volt. De a rosszindulatú szobatudósok ezt még megtetézik azzal a bizarr ötlettel, hogy a kalandozó rablóportyákon magukkal vittek sok százezer lovat, hogy „tehermentesítsék" a Kárpát-medencét.
Az európai hadjáratok tervezettek és tervszernek voltak, nem egy esetben a trónörökös herceg vezette a sereget, mint például 943-ban, 947-ben és 955-ben Taksony herceg, vagy 921-ben az Árpád-leszármazott Tarhos és Bogát herceg vagy az ugyancsak a szent dinasztiához tartozó Szalárd herceg 924-ben, aki simán átkelt az Alpokon, amit majd 937-ben és 942-ben megismételt Bulcsú.
A magyar hadtörténet egyik legnagyobb alakja Bulcsú vezér, aki 910 körül születhetett s aki bámulatos hadi teljesítményeket vitt végbe. Gondoljuk el, hogy elindult egy 5-10 ezer fős magyar sereg, legalább 25-30 ezer lóval, társzekerekkel, rajtuk a hadi utánpótlás: a nyílvesszők tízezrei, tartós
élelmiszerek, tábori sátrak, bőr tömlők, fürdőmedencék, lószerszámok, nehéz fegyverek, ost
romgépek. A sereg a csillagok állása szerint tájékozódva, nagy folyókon (Duna, Rajna, inn, Loir, Szajna) átkelve, vonul, napi 20-25 km-t megtéve, közben ostrom alá vesz olyan erős városokat, mint Velence Otranto, Cambrai, Bázel, Verdun, az andalúziai Lerida, Konstantinápoly, átkel az Alpok Szent Bernát hágóján, ahol sokan elvéreztek s Hannibál is alig vergődött át, megütközik az ellenséggel, azokat többnyire legyőzi. Ilyen hadjáratokat biztos hátország nélkül nem lehet megszervezni, ilyen hadjáratokat magasfokú szervezettség és vasfegyelem nélkül nem lehet lebonyolítani, ilyen hadjára
tokat katonai tudás és összetartás nélkül nem lehet sikerre vinni. Bulcsú és Lél hadinépe igenis kiválóan szervezett csapatokból állt, voltak felderítőik, előőrseik, nehéz lovasságuk, kürtös jeladóik, zászlóvivők, hadijelvény-hordozóik. A hazától ezer, ezerkétszáz km távolságban is tisztában voltak a célország és a szomszédok belső viszonyaival, hatalmi viszályaikkal, voltak tolmácsaik, követeik, túszaik. 926-ban a svájci Sankt Gálién kolostorát foglalták el, ahonnan emberközeli leírás maradt fenn a bolondos Heribald szerzetes atya viszontagságainak ecsetelésével. Heribald félelem nélkül várta a magyarok betörését, nyugodtan sétálgatott, amikor a magyarok berontottak tegzesen, megrak
va fenyegető hajító dárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak...A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereinek, hogy ne használják a fegyvereiket és tolmá-csok segít
ségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelművel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és nem bántják. A kolostor udvarát a tisztek veszik birtokukba és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy soha jobban...Bort, amelyet tele csöbrökben középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jólesett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindannyian elkezdtek rettenetesen kiáltozni az isteneikhez, a klerikus tolmácsot és a bolondot pedig arra kénysz- erítették, hogy ugyanezt tegyék....a harcosok vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóz
nak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, meny-nyire járatosak a hadi tudományokban. A kémek hirtelen kürtjelzést adnak...s a férfiak gyorsan kifelé sietnek, ki hogy tud s ahogy szoktatva voltak, előbb, semmint hinné az ember, harcra készen, csatasorba állnak. A kocsikat és a többi málhát körben elhelyezték, felváltva őrködnek az éjszakán át, a többiek pedig a fűben elterülve, hallgatagon borozgatnak és alszanak. Heribald így összegezte a véleményét a magyar vitézekről: Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban."
Természetesen a magyarok katonai akcióit is kísérték rablások, kincsgyüjtések, gyújtogatások, sok pénzt követeltek a béke fejében, amint az avarok és a hónok is tették, de a szövetséget nem sértették meg, az adott egyezséget betartották. Az érintett nyugati kortársak vak gyűlölete által eltorzított kép tehát igaztalanul szerepel az iskolai tankönyvekben. S az is természetes, hogy foglyokat ejtettek és azokért pénzt (váltságdíjat) követeltek. S voltak, akiket rabszolgának adtak el. De ne feledjük: 1809- ben a Code Napóleon megalkotója, Bonaparte császár 12 ezer magyar férfit eladott rabszolgának Mexikó számára: eladtak bennünket a franciák pénzért, mint a barmot!
1100 évvel ezelőtt erősek voltunk s ennek alapja a vitézek serege volt. Később elgyengültünk, elvesztettük a haderőnket, holott tudnivaló volt, hogy Tisza István igazat szólt 1911-ben: „a magyar nemzet csak akkor maradhat fenn, ha erős hadseregre támaszkodhat". De hisz-e még valaki manap
ság Tisza Istvánnak ?
_____________________________________________ 1 6 5 ______________________________________________
(Megjelent: a Kapu 15/2002.10. szám, 28-30.)