M
i által tudomány a történelem? A tárgya vagy az alkalmazott módszere révén? Esetleg mindkettő által? A történettudománynak önálló ága-e az őstörténetkutatás? Van-e rangsor a történeti források között ? Helyes-e ez a sorrend: a legfontosabb a nyelv, azután az frott források, majd a tárgyi emlékek (régészet, embertan) s végül, de nem utolsó sorban a szellemi hagyományok egésze (mondák, legendák, népköltészet, népzene, művészet, hitvilág) ? Kaphat-e kiemelt szerepet egy nép életében a múltismerete? Befolyásolja-e a jelenkori magatartásunkat a múlt avagy ma már senkit sem érdekel kik vagyunk és honnan jöttünk? A ma emberének egyáltalán van-e fogalma arról, hogy mi ma
gyarok egészen más kultúrát és embertani jelleget képviselünk, mint a környezetünk? Az elmúlt fél évszázad ideje alatt voltak-e olyan könyvek, amelyekből megismerhettük múltunkat? Amítanak-e ben
nünket a kinevezett hivatalos tudósok avagy tárgyilagosan mutatják be a régmúlt időket? Felfedezhető- e szándékos félrevezetés és hatalmi befolyásolás? A kérdések özöne vethető még fel, de vajon van-e válasz ezekre a kérdésekre ?
A történelem a múlt lezárt folyamata, a megtörtént, az általunk már meg nem változtatható esemé
nyek, „történetek" sokasága, az egyszer élt emberek senki máséhoz nem hasonlítható élettörténeteinek halmaza. A múltnak, a történelemnek emlékei, nyomjelzői a szellemi és tárgyi emlékek. A legelső és talán a legfontosabb kérdés: egyáltalán megismerhető-e a múlt teljes egészében, hitelesen és valósá
gosan, avagy meg kell elégednünk azzal, hogy a történelmet tulajdonképpen álmainkból szőjük és vizs
gálatát „álmaink logikája" (George Duby) irányítja? Nos, hát akkor a história tudományának nem a tények az alapjai ? A történeti tényeket általában a kutatók alkotják meg a múlt nyomaiból, tehát a tények nagyon is szubjektív fogalmak. Az írott források sem tárgyilagosabbak, hiszen azok kevés kivételtől eltekintve, az emlékezet termékei, az emlékezet pedig egyáltalán nem tárgyilagos, és nem is hiánytalan. Először is hiányos, mert szakadatlan rostálja a feledékenység. Másodszor az emlékezet, régen is és ma különösen a hatalom szolgája szokott lenni, azaz erősen befolyásolt. Ha az írott forrá
sok, mint szándékolt közlések nem „abszolút tények", akkor talán a régészeti emlékek az igaziak? Igen, ez elméletileg valóban így van, ám a régészeti tény is lehet igaz és hamis. A régészet ugyanis nem a magában álló tárgyak, objektumok vizsgálatát jelenti, hanem jelenségekét, amelyek bonyolult összefüg
gések láncolatát rejtik magukban. A régészet önálló tudományterület, mégpedig azért, mert önálló, saját kutatási módszert alakított ki. A régészeti kutatás alapeleme a lelet. A leletnek hat jellemzője van: 1/ a használati érték, azaz mi volt a tárgy, mire használták?, 2/ időrendi érték, mikor készült és mikor került a földbe? 3/ szellemi érték, jelkép-e a tárgy s ha igen, mit fejez ki?, 4/ társadalmi érték, rangjelző volt- e lelet?, 5/ etnikai érték, azaz kié volt a tárgy, milyen nyelvű és embertani típusú népességhez tartozha
tott? és végül 6/ technikai érték, ki készítette a tárgyat és hogyan ?
Földünk megmaradt régészeti emlékeit lényegében két nagy csoportra szokták osztani: a monumen
tális régészet emlékei és a tereprégészet emlékei. Lényegében a fő különbség abban van, hogy az un.
monumentális régészet közvetlenül kapcsolódik az írásbeliséghez, míg a tereprégészet emlékei több
nyire nélkülözik a közvetlenül kapcsolatba hozható írott forrásokat.
A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen különböző csoportokat lehet létrehozni, amelyek persze, mesterséges képződmények, s ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertető jegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. Itt a fő kérdés az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e ? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek.
Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kultúra
folyamatossága egyúttal etnikai folyamatosságot, továbbélést is jelent. Innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a tárgyak is etnikumok kifejezői, azaz etnikumjelzők. Mivel pedig a régészeti leletek döntő többsége nem hordoz magán írott szövegeket, azaz „néma", közel száz esztendeje a régészeti kultúrák azonosítását a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg. Ez lett az alapja az un. finnugor régészetnek is, ahol a szerzők', tulajdonképpen minden történeti alap nélkül, gazdag régészeti anyagot vonultattak fel, „az elképzelt színhelyek"* 1 2 benépesítésére. K.H. jakob- Friesen és W. Wahle már 1928-ban fellépett a régészeti kultúra etnikummal való azonosítása ellen3, a magyar régészetben azonban csak közel negyedévszázaddal később vetődtek fel hasonló gondolatok.4 Egy etnikum, egy nép meghatározásához milyen ismérvek szükségesek ? Először is az azonos nyelv, másodjára a vérrokonságon alapuló összetartozási tudat, harmadjára az azonos szellemi hagyaték (mondák, mesék, legendák, dalok, zene, szokások, művészet, hitvilág) és végül a meghatározó közös embertani jelleg.
Az elmúlt félévszázadban erősen elterjedt az a szemlélet, az a felfogás, hogy a sírok, a temetők a földi élet tükröződései, azaz a temetkezési mellékletek és a temetkezési szokások elsősorban a halott
nak az életben elfoglalt és betöltött helyét és rangját mutatják.5 Nálunk ez a módszer László Gyula pro
fesszor nevéhez kapcsolódik.6 E módszer igen jelentős előrelépés volt, mégis sok buktatóval járt. Az első kérdés mindjárt az, mit nevezünk gazdag sírnak ? Feltételezhetjük-e, hogy mindig minden benne van a sírban? S ami benne van, miért van benne? Azért, mert a szokás előírta, azért mert jelképes értelme fontos volt a hozzátartozóknak, azért mert a sírba tett tárgy hasznos lehet a túlvilágon a halottnak, azért mert egy-egy szokatlan vagy rendkívüli tárgyat a hozzátartozók szeretete parancsolt a koporsóba? R.
Wenskus7 eléggé újszerűén határozta meg a nemesség szerepét és ismérveit, majd ennek alapján H.
Steuer kigondolta,8 hogy attól az időtől kezdve nincsenek „gazdag sírok", hogy a nemesség örökletessé vált, mivel már nem volt szükség sírpompára. Egyes magyar régész kollégák - ennek nyomán - ilyesmi
vel szeretnék magyarázatát adni annak, hogy az un. gazdag honfoglaláskori sírok „hirtelen" eltűnnek a X. század derekán.9 Mások a kereszténység elterjedésével magyarázzák a XI. század utáni lelet
szegénységet. Vannak persze olyanok is, akik a rendkívül kisszámú un. gazdag honfoglaláskori emlékanyag alapján arra gondolnak, hogy a magyarok nagyon kevesen voltak, számuk nemigen halad
hatta meg a^ 60-100 ezret.'0 Ám itt is felmerül a kérdés: mitől pogány egy temetkezés? És mitől keresztény? Es milyen keresztény? Manicheus, nesztorianus, zsidó-keresztény? Maguktól a mellékletek
től biztosan nem lehet pogány, hiszen a király- és püspök - sírokban is gazdag mellékleteket találunk."
Vagy talán attól volna „primitív pogány és barbár" egy temetkezés, mert a halott mellett állatáldozat
'Például: Fodor István, Verecke híres útján... Magyar história sorozat. Budapest, Gondolat.1975, 37 - 135. - Uő A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Szerkesztette: Hajdú Péter. Budapest, Corvina. 1975, 4 7 - 75.
’Bartha Antal, A magyar nép őstörténete. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1988,14.
1 Vor dér archáologischen Quelle zűr historischen Aussage. Berlin 1979, 107.
'Béna István, Régészetünk és Kelet-Európa. MTA II: Osztály Közleményei 28 (1979) 39 - 48. - vö. Bakay Kornél, A magyar őstörténet fő kérdései - régész szemmel. In: Belvedere. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola lapja. Szeged, I996, 55.
3 Herbert Jankuhn, Archáologie und Geschichte. Berlin-New York J 9 7 6 , 309.
‘ László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, Magyar Élet. I944. - uő Études archéologiques sur I' histoire de la sodété des Avars. Archaeologia Hungarica. Budapest 1955.
;R. Wenskus, Stammesbildung und Verfassung. Köln-Graz 1961.
‘ H. Steuer, Frühgeschichtliche Sozialstrukturen in Mittel-Europa. Abhandlungen dér Akademie dér Wissenschaften in Cöttingen. 128 (1982) 398 skk.
’ Mesterházy Károly, A magyar fejedelem kísérete a 10. században. Századok 129 (1995) 1039 skk.
"Makkay János, A magyarság keltezése. Budapest 1994. és Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok.
Budapest, Kossuth. 1996,166 - 168.
" Itt említem meg a honfoglaláskori sírokban talált igen nagyszámú keresztet, amelyekről a szaktudós kollégáim azt állítják, hogy bár a nyakukban hordták, fogalmuk sem volt arról, mit viseltek. Kristó például így fogalm azz kereszt csak egy geomet
riai forma volt (!) számukra, egy idegen jelkép I Erre a képtelenségre a nem-szakemberek is megütközve reagálnak, vö.
Debreczi Péter, Jámbor ebek. Demokrata 4 (1997) 20. szám, 50 -51.
_____________________________________________ 9 9 _______________________________________________
(ló, tehén, juh, kutya, kecske) maradványai vannak ? Az állatáldozatok sírba helyezése azonban egyál
talán nem az un. nomád népek jellemzője! Abból mégsem szabadna kiindulni, hogy például a judeo- kereszténység valóban tiltja az ilyesmit, hiszen például a ló ( s kivált a fehér ló) áldozata általános volt az ind brahmanizmusban, majd a buddhizmusban, de lovat áldoztak a párthusok is nagyszerű és hatal
mas Napisten-templomaikban, így például Hatrá-ban. Ugyanakkor a termékenység istennője mind a párthusoknál, mind a kusánoknál (Halcsaján) a Boldogasszony volt.'2 Legyen szabad itt példaként megemlítenem a híres afganisztáni Tillia Tepé-ben feltárt kusán király- illetve hercegi sírokat. Tillia Tepe néhány tíz km-nyire esik a világhírű Oxus-kincs lelőhelyétől. Egy 20 ha területű város (Emsitepe) elha
gyott templomának falai között tártak fel 1971-1979 között hét temetkezést a Kr.sz. előtti I. és az utáni I. századból. A kusán birodalom uralkodói hatalmas várakat, palotákat, öntöző rendszereket építtettek, pénzt verettek, saját írásuk volt (arameus alapú és görög betűs), a Nap-Istent imádták, de teret hódí
tott a buddhizmus és a zoroasztrizmus is. Es mégis: a sírokban rengeteg a melléklet, a 4. sírban lóko- ponyás, lólábszárcsontos (részleges) lótemetkezés, a női sírokban királyi mellékletek.'3 Egy másik példa Kazáriából, az un. dagesztáni periódusból. Csir Jurt-ban un. pogány mellékletes, VI. századi kurgánok között két ugyancsak VI. századi, tehát egykorú, keresztény templomot tártak fel." Az egyik kettős kereszt alaprajzú volt, az oltárasztalnál hatalmas máltai kőkereszt hevert, ugyanakkor mellette állat
csontok, mint az áldozati szertartások maradványai. A kurgánok alá temetkezők un. pogány mellék- letűek és pogány ritusúak voltak, ám ugyanakkor életükben ezek az emberek hatalmas erődöket hoz
tak létre, tehát egyáltalán nem nomád hordák voltak.'5
uBakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai. Miskolc, 1997, 225-228.
"V.l. Sarianidi, L' de la Bactriane. Fouilles de la nécropole de Tillia Tápé en Afghanistan Septentrional. Leningrad, Aurora.
,4M.G. Magomédov, Rannyeszrednyevekóvüje cerkvi Verhnyevo Csirjurta. Szovjetszkaja Arheológija 3 (1979) 186-202,- N.G. Pletnyova, Otnosényija vosztócsnojevropejszkih kocsevnyikov sz Vizantyijej i arheologícseszkije isztócsnyiki.
Szovjetszkaja Arheológija 3 (1991) 104 -105.
“M.G. Magomédov, Khazarszkije poszelényije v Dagesztanye. Szovjetszkaja Arheológija 2 (1975) 200 - 216.
Természetesen igen erősen befolyásolja a kutatókat az is, hogy egy-egy nép esetében honnan kell magyarázni a jelenségeket? A magyarság esetében például kizárólag a finnugor rokonság köréből vehető a párhuzam, arra sem ügyelve, hogy IX-X. századi jelenségeket „magyarázunk", általában, XIX-XX. századi párhuzamokkal.16 Hatalmas gátjai a kutatásnak a kiirthatatlan közhelyek, ezek között is elsősorban a következők: a primitívség dogmája, a földrajzi övezet elmélete, a nyelvcsaládok sérthe
tetlen szent dogmája, a népvándorlások ősrégi tévtana, a kocsikon kóborló nomád népek teóriája és az un. menekülés-elmélet. Ezek közül most csak az un. népvándorlások elméletéről szólok röviden, amely szerint a nagyállattartó nomád népek, miután - úgymond - kimerültek a legelőik, tovább ván
doroltak, ám mindig csak keletről nyugat felé, sohasem fordítva, és - csodák csodája - mindig a keletiek voltak az erősebbek és kivétel nélkül a keletiek verték meg a nyugatabbra lakókat. Hiába hívta fel a figyelmünket húsz esztendővel ezelőtt a kitűnő kutató, Ecsedy Ildikó arra, hogy a legelők „kimerülése"
és a „rablóhadjáratok" emlegetése milyen ósdi közhely,17 valamint Vajda László18 is hiába vonultatott fel számos érvet a népvándorlás-teória ellen, nem tágítunk és kitartunk megkövült közhelyeink mellett.
Sőt! A közhelyes feltevésekre újabb feltevés-tömeget építünk. Mivel a „fergeteges népvándorlás"
feltételezett útvonala mentén nem találhatók un. magyar leletek, megszületett az újabb „felfedezés":
a honfoglaló magyarság anyagi és szellemi kultúrája a Kárpát-medencében alakult ki, mégpedig azért, hogy „alkalmazkodjunk" Nyugat-Európához.19 Ezt a meglehetősen képtelen feltételezést még Róna- Tas András20 is elutasítja, pedig ő a „hivatalos mérvadó vonulat" egyik jeles személyisége.21
Mindezen állításaim legjobb bizonyítékai, ha kézbe vesszük az elmúlt esztendőkben megjelentetett
„mérvadó" történelmi munkákat. Arról a későbbiekben szeretnék szólni, hogy 1994-1997 között kiknek a művei jelenhettek meg jelentős központi támogatással, egyelőre nézzük a többezer oldalt
„termelő" szegedi Kristó Gyula történeti szintézisét.22 A „hontalan avarok"-kal, akik természetesen menekültek, Kristó egyáltalán nem rokonszenvez, a „nagylelkű" gepida király és az avaroknak „meg
kegyelmező" bizánci császár mellett áll érzelmileg,23 vallja, hogy a Kárpát-medencében is „beszűkül
tek" a legelőterületek s az avarok azért nem beszélhettek magyarul, mert el kellett szlávosodniuk, arról nem is szólva, hogy a IX. századi írott emlékekben fennmaradt három tucatnyi helynév között nincs
„kifejezetten" magyar?! Amikor az avarok védték a 300 esztendeje lakott hazájukat, a Kárpát-meden
cét a hódító rabló frankok ellen, Kristó szerint „barbár avar lázadók erőszakos cselekményeiről" volt szó. Persze a magyarok sem jártak jobban nála. Természetesen kitart a finnugor nyelvrokonság mellett, azt állítva, hogy a Kr.sz. előtti 2000 táján szakadtak el az ugorok a többiektől és a Közép-ürál és Szibéria északi övezetében halásztak-vadásztak, gyűjtögettek. Mivel alig van nyelvi megegyezés a vogullal és az osztyákkal,2J „szétszórtan és lazán éltek együtt". 1000 és 500 között azonban „a koráb
bi steppe-övezet kezdett félsivataggá válni" s a halász-vadász obi ugor népek „kénytelenek voltak 2- 300 km-rel északabbra húzódni, hogy a megszokott klimatikus viszonyok közepette folytathassák
______________________________________ 101_______________________________________
“Például Dienes István, A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. In: Uráli népek. Szerkesztette: Hajdú Péter. Budapest, 1975, 77 - 108. - vö. a végletesen egyoldalú Kandra Kabos, Magyar Mythológia-ját. Eger, 1897.
"Ecsedy Ildikó, Nomádok és kereskedők Kína határain. Körösi Csorna Kiskönyvtár 16. Szerkeszti:Tőkei Ferenc. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1979, 95 - 96.
"Vajda László, A népvándorlások kérdéséhez. Századok 129 ( 1995) 140.
"Bálint Csanád, A 9. századi magyarság régészeti hagyatéka. In: Honfoglalás és régészet. Szerkesztette: Kovács László. A hon
foglalásról sok szemmel. I. Főszerkesztő: Györffy György. Budapest, Balassi. 1994, 45 - 46. - Fodor István, Leletek Magna Hungáriától Etelközig. Uott 4 9 -5 1 .
“Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi. 1996,107
"Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok. Budapest, Kossuth. 1996, 73.
"Kristó Gyula, Á Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár.
Sorozatszerkesztő: Kristó Gyula. Szeged, 1994.
“Id. mű 29 - 30.
"Bartha id. mű 38., 40., 120 - 121., 134.
tevékenységüket", az előmagyarok (?) azonban - Isten tudja miért - megmaradtak a félsivatagban, per
sze „a félsivatagi állapotok miatt életmódváltásra kényszerültek és áttértek a nomád állattartásra251'. 800 és 700 táján azonban a steppe tajga lett, a félsivatag pedig steppe, így az obi ugorok "a tajgában találták magukat" és „visszatértek a halász-vadász életmódhoz", miután összeolvadtak a paloszibirid őslakossággal. Őseink „délre mozdultak el", de innentől nem tudjuk mi történt velük, mert „egyszerre megszakadnak a magyarság múltjára vonatkozó nyelvi és régészeti adatok." „A honfoglalásig nem maradt nyelvi emlék"26. „Semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ősmagyarok mikor és miért hagytak fel nyugat-szibériai szállásaikkal, és cserélték fel...Baskíria területére.27" Eltekintve attól, hogy a feltevés-gyártás és a találgatások puszta jogán kivül semmilyen történelmi érv nem támogatja sem Nyugat-Szibériát, sem Baskíriát, mint magyar őshazákat, idézett szerzőnk tudni véli, hogy a baskí
rjai magyarok „két ágra szakadtak", de „nem tudjuk okát adni ennek a fejleménynek." Ezt követően a magyarság kazárok szolganépe lett (a kazár rabságot nagy élvezettel részletezi, Levedit halálfélelem
ben vergődő vénembernek nevezi, Álmost kazár bábnak tartja)28 * majd délre vándorolt, miután a besenyőktől elszenvedett „súlyos vereség" következtében újfent két részre szakadtak, (szavárdok és Etelköz-i magyarok). Miközben sátraikkal szakadatlan vándoroltak, ismét „súlyos vereséget szen
vedtek" mind a bolgároktól, mind a besenyőktől. „Átvergődtek" a Kárpátokon, de aztán „új lakóhe
lyükön erőre kaptak25" (?), majd „csalárd céllal" elfoglalták Pannóniát, noha őseink ekkor még azt sem tudták, vajon Eszak-ltáliában volna jobb hazát foglalni vagy a Kárpát-medencében?30 „A magyarság azonban hamar elfelejtette, hogy a honfoglalás... szükségmegoldás (?) volt....és végbement a valós körülmények...megmásítása3’", azaz magyarán szólva: megindult a hazug koholmányok gyártása, őstörténetünk meghamisítása.32 Kristó Gyula (és társai )33 minden más munkáikban is azt igyekeznek bizonygatni, hogy a 830 tájáig nem létező magyarság szakadatlan vándorolt (nomadizált), méneseit, gulyáit, nyájait terelgetve, új legelőt keresve, s eközben sátorban és szekereken lakott.34 * Nem ismerték a megtelepedett életmódot, nem ismerték a házakat („a magyar házat nem épített magának, hiszen értelmetlen, felesleges dolog lett volna351'), városokat, várakat, erődítményeket sem láttak, alig ismerték a földművelést és a kertészkedést, nem ismerték az erkölcsi normákat, de még emberformájuk sem igen volt. Az akadémiánk elnöke, hamis beállításoktól hemzsegő36 nagy művében37 így fogalmaz: JA magyarok/ sátorban laknak. Számukra semminek, ami a letelepült életmódhoz tartozik, nincs külö
nösebb értéke. Az emberi élet értéke is csekély. Az ellenség teljes elpusztítása, gyermekek, anyák
“ Id. mű 56. - Az ilyen elképesztően primitív kép megrajzolója nemcsak, hogy akadémikus, de - rangos társaival együtt - a más nézeteket vallókat szamárnak, zagyvaságokat állítóknak bélyegez. Sajnos, nemcsak a Kristóval egy követ fújó Engel Pál említhető, hanem a látszólag a nemzeti táborba tartozó Makkay János is: Hogyan lettek a blakokból románok. Budapest, a
"Általános a magyar nemzeti krónikák becsmérlése a "mérvadó vonulat képviselői" részéről. Kristó Gyula Anonymus
„tréfáiról" regél (Magyar honfoglalás... 1996,104,123 skk.), ő is és Róna-Tas András is „nyugodtan mellőzi" a magyar forrá
sokat ( id. mű 126. - Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi. 1996, 260, 299, 328.) Minderre lásd:
Bakay Kornél, Castrum Kwszug. A kőszegi felsővár és a milléniumi kilátó. Kőszeg, 1996,13 - 14.
"Jelenleg az elfogadott „mérvadó" „fő"-kutatók a következők: Glatz Ferenc, Fodor István, Róna-Tas András, Györffy György, Bálint Csanád, Engel Pál, Bóna István.
“Kristó Gyula, Honfoglalás és társadalom. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 16. Sorozatszerkesztő: Glatz Ferenc. Budapest, MTA Történettudományi Intézete. 1996, 23 - 64.
"Kristó Gyula, Magyar honfoglalás, honfoglaló magyarok. Budapest, Kossuth. 1996,151.
“ Bálint István János, „Felakasztjuk mi az Úristent is". Demokrata 4 (1997) 20. szám, 22 - 26.
"Glatz Ferenc, A magyarok krónikája. Budapest 1996.
megölése is természetes velejárója a harcnak." „A köznapi emberek lovagláshoz évszázadok alatt ido
mult ‘karika' lába természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni egyenes járáshoz." Kristó Gyula az Árpád-kori lótartás adatait is a fentebbiek szerint olvassa, majd tudatja az olvasóval, hogy a magyarok állandó szállása még a X. században is a sátor és a kibitka volt. Noha üvölt a forrásadatokból, hogy katonai mozgások, hadi vonulások leírásairól van szó, idézett szerzőnk való
szerűnek kívánja láttatni, hogy 970 körül is még, a fagyos télben is, sátorban didergő, gyermekeket szülő és pokrócon alvó magyarok voltak elődeink, noha a sátrakat már Szent István király törvényei sem ismerik ! De okleveles adat sem szól sátorban lakásról. Ez azonban, úgymond, semmit sem bizonyít. Kristó annyit megenged, hogy a „szilárdvázú hitvány felépítményeket később akár a magya
rok is feltalálhatták," ám csak kis mértékben, mert sátoros nép voltunk mi még a XII. században is.
Freisingi Ottó ugyanis - így érvel jeles tudósunk - „ha csak néhány tucat sátrat látott volna, bizonyára (?) nem terjesztette volna ki ezen impresszióját (!) az egész magyarságra."3" Nem elég azonban a no
mád barbárság hangoztatása, valószerévé kell még azt is tenni, hogy ez az évezredeken át (Kr.sz. előt
ti V.századtól Kr.sz. utáni IX. századig = 1300 esztendő!) szakadatlanul vándorló sátorozó horda valójában egy maroknyi nép volt, és az arab források által emlegetett 20 ezer katona sem valós adat, mert „megfelelő szorzó" alkalmazásával szépen kijön, hogy „legfeljebb 100 ezer főről lehet szó."
Ugyanakkor a Kárpát-medencében legalább fél milliónyi szláv és más népesség lakott. „Többen abból indulnak ki, hogy a honfoglaló magyarság létszámának lényegesen nagyobbnak kellett lennie, mint az akkor a Kárpát-medencében élőknek, mert különben nem őrizhették volna meg nyelvüket. Ez az érvelés módszertani szempontból (sic!)- állítja Róna-Tas - nem fogadható el (?!)."!9 A sokaság látsza
tát egyébként is csak azért keltették, mert - így a másik szegedi neves professzor, Kristó Gyula - mert
„a magyarok nagyszámú lovaik tekintélyes részét is magukkal vitték, így tehermentesítették a szűk
„a magyarok nagyszámú lovaik tekintélyes részét is magukkal vitték, így tehermentesítették a szűk