BAKA? KORNÉL
N
indult el szakmai útján Bakay Kornél régész, László Gyula közvetlen tanítványa, aki az őskortól (Szeghalom) a legújabb korig (Kőszeg- Szálasi-bunker) számos történel
mi emléket tárt fel, mégis a legtöbbet a magyar őstörté
netért és a magyar középkorért tette. Könyvei és tanulmányai beleépültek a múlt iránt érdek
lődők szellemi világába, alakítot
ták és alakítják gondolkodá
sunkat
De nemcsak az írott szöveg révén, könyvei útján szólt hoz
zánk, hanem közvetlenül, élő
szóval is, számos előadása alkal
mával. Akik tanítványaiként hall
gathatták előbb Budapesten, majd Miskolcon, alaposabb képet kaphattak kutatási ered
ményeiről, ám igazán nagylét
számú hallgatósága az előadás- sorozatain volt.
Az elmúlt másfél évtized elő
adásaiból válogattuk ki jelen kötetünk tartalmát Néhány eset
ben újra közöltünk egyszer már valahol napvilágot látott szöve
get is, vagy azért, mert ma már szinte elérhetetlenek ezek a kiadványok, vagy azért, mert különösen fontosnak tartottuk a benne foglaltakat
T.P.
Budapest-Pomáz,
2004
Bakay Kornél
Magyarnak lenni:
büszke gyönyörűség!
az Országos Széchenyi Könyvtár szíves felajánlásával készült
© Bakay Kornél, 2004
© Kráter Műhely Egyesület, 2004
ISBN 963 9472 79 4 Borítóterv és tipográfia Dukay Barna
Az illusztrációk másolatait a szerző bocsátotta rendelkezésünkre
Kiadja a Kráter Műhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2.
Tel/fax: 06-26-328-491 E-mail: info@krater.hu
www.krater.hu
Felelős kiadó és szerkesztő Turcsány Péter
Nyomdai munkák Saluton Bt.
Felelős vezető Szabóné Melkovics Ágnes
Bakay Kornél
Magyarnak lenni:
büszke gyönyörűség
Tanulmányok és előadások
&
f t ú m
P o m á z , 2 0 0 4
T A R T A LO M -K ER E SO
I.
Egy magyar históriás önarcképe 5
A történetkutató sorsa Magyarországon 11
A tudomány és minősítése 16
Heribert Iliig: Das Erfundene Mittelalter die gröBte Zeitfálschung dér Geschichte. (A kitalált középkor.
A történelem nagy időhamisítása) című munkájának
ismertetése és kritikája 20
II.
A magyarság és Európa 29
Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról 33
A kihirdetett magyar őstörténet alkonya 35
Finnugor gyökereink? 40
Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen 47
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében [A magyarok Szentföldje] 62
Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai 68
Magna Scythia népei Dél-Szibériában, a Minuszinszki medencében és az Altájban 74
Karaszuki kultúra 74
A tagár kori emlékek 75
A Tastyk kultúra 77
Szkíthia leírása és fekvése 81
Jégbezárt történelem 84
Altáji múmiák 91
A kincses Kelet örököseinek honalapítása vagy barbár nomád hordák inváziója 98
Népünk eredete és Kárpát-medencei állama 109
A Kárpát-medence őstörténete 116
Hallottad-e hírit Atila királnak Atila királnak, Isten ostorának 122
Magyar múlt 132
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében 141
Kazár-magyar kapcsolatok 147
Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében
a VIII-IX. században 151
Árpád nagyfejedelem 158
III.
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében 161
Lél és Bulcsú hadi népe 161
Erős magyar hatalom a Kárpát-medencében 166
A magyar királyság eredete 170
Az úgynevezett pogánylázadások kora 175
A nemzeti királyeszme az Árpád-korban 178
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát-medencében 183
[A magyar Szent Korona országa az Európai Unióban? ]
A Magyar múlt
A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság 187
Előszó „Az ismeretlen Julianusz" új kiadásához 192
Szakrális magyar ereklyék 196
Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt 196
A Szent lándzsa és a koronázási palást 204
A Szent Jobb és a Szent Korona 209
A somogyvári Koppány-emlékmű 214
Szent László király oltalmazza Somogyvárt 216
László Gyula régészprofesszor emléktáblája 220
A történész hivatása és felelőssége 223
Egy magyar tudós maradandó életműve: László Gyula régész
Szemlélet és módszer forradalmi változása a régészeti kutatásokban az 1940-es években 227
Szkíta-hún hagyományok vagy finnugor őstörténet? 231
Művészi archaeológia avagy archaeológiai témájú művészet 237
A székelyek eredete 245
A László-iskola múltja és jelene 253
V.
Őstörténetünk régészeti forrásai. 259
Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján 262
Endrey Antal, A magyarság eredete 265
Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete 267
VI.
Magyar múlt - magyar jövő 269
Juhászné Takács Borbála tárlata elé 273
Színház a nemzet ellen 276
Szabadságunk fénylő csillaga: Petőfi! 278
Trianoni gyászunk 280
A nemzeti oldal látszata és valósága 282
Ezredéves történelmünk és ősi nyelvünk elégséges-e a megmaradásunkhoz? 285
Helyünk Európában 291
.5.
Egy magyar históriás önarcképe
E
zerkilencszáznegyvenhét decemberében, hétéves koromban egy Duna-Tisza-közi kis faluban, Akasztó községben, éppen disznóvágáskor, tüdőgyulladást kaptam. Édesatyám nővérei, akik a falu tanítónénijei voltak 1923 óta, fogadtak be minket, miután Bácskából 1944. novemberében elmenekültünk. 41 fokos lázban hánykolódtam a betegágyban s egyre rosszabbul lettem. Az oroszok fogságából, Hajmáskérről nemrégiben kiszabadult nagybátyám, a magyar királyi honvédség orvosezredese, értesülvén a nagy bajról, váratlanul betoppant az akkor még csoda- orvosságnak számító penicillinnel. Azt, hogy az életemet megmentő orvosságot honnan és hogyan szerezte, máig sem tudom pontosan, talán a menyasszonya révén, aki az akkori egészségügyi minisztériumban dolgo
zott. A nagyon melegszívű, de mogorva modorú nagybácsim, aki egyébként a keresztapám volt, két óránként injekcióban adta be a penicillint. A testvérbátyám a szomszéd ágyban kuporgott s azért imádkozott, hogy Édesapánk még életben láthassa a legkisebb fiát, még időben megérkezzen. Édes
apám 1941. nyarától, amikor Magyarország területe már 172 000 km2 volt, a bácskai, tízezer lakosú, színmagyar, Bács-Bodrog vármegyei Magyarkanizsa iskoláinak igazgatója lett, a visszatért város katonai parancsnokának, Kulay alezredesnek a parancsa szerint. Kanizsa (Canesa, illetve Kenesna alakban) már a XI. században királyi birtokként létezett s a körülötte lévő helynevek tanúsága szerint (Szatmár, Vastorok, Horgos, Szentpéter, Földvár) magyar településként. A törökvész után a XVII.századra elnéptelenedett s csak 1753 után kezdett visszatelepülni ide, Okanizsára a magyarság.
Katonai terület lett Tiszai Kerület néven, bár 1751-ben mezővárosi rangot kapott.
Őseink a Felvidékről települtek át ide Mária Terézia korában, a XVII.századi adatok erre utalnak:
Bakay István (1667), Bakay László (1697), Bakay Ádám, etc. rokonságban az Ibrányi és a Hetey csalá
dokkal. A délvidéki családalapító talán a zentai Bakay János György volt, akinek leszármazottjai alkot
ták a szegedi, a hódmezővásárhelyi és a kanizsai ágat.
Édesapámnak, aki a kanizsai ág harmadik nemzedékének tagja volt, 1944-ben, 45 éves kora ellenére, be kellett vonulnia tartalékos hadnagyi rangban. 1945-ben, amikor hazavergődött a frontról, nyomban B-listázták. 1946-ban Édesanyánk és a nővérem Kőszegre költözött, atyánk pedig földön
futóként járt-kelt az újra csonka kis országban, munkát keresve. Ekkor, 1947-ben éppen Törökszent- miklóson ígértek neki egy kültelki iskolában munkát. Innen sietett haza az én betegágyamhoz, s arcára mosolyt erőltetve, az ágyam mellé ült. Megfogta a kezem s a fülemhez hajolt: Kisfiam, szép jövendőt álmodtam neked, ne hagyj cserben. Nekünk, magyaroknak, ezredév óta mindenért keményen meg kellett küzdenünk, a puszta életünkért is. Hallgasd csak Szent István király történetét.
S kezébe vette Kos Károly Országépítő című csodálatos regényét, amelyet elejétől a végéig felolva
sott nekem. S a lángoló lázrózsáim lassan halványulni kezdtek, harmadnapra pedig a nagybátyám csak ennyit mondott: életben marad a gyerek. Apám könnyei a kezemre csorogtak, de az én gondo
lataim már messze jártak. Rabul ejtett a Múlt. Soha többet nem tudtam szabadulni a Magyar Történelem megigéző bűvöletéből. Én soha nem akartam más lenni, mint ami lettem. A magyarság sorsának, életének búvárlója, kutatója.
Jól tudom, hogy a történelmet formáló nemzetek a családok nagy közösségéből születtek, a saját családunk históriájának vizsgálatára eddig mégsem fordítottam kellő figyelmet. Az elém kerülő ada
tokat rendben elraktároztam, de alaposan, úgy ahogyan kell, szinte semminek nem néztem utána.
Ámbár, meglehet, az is befolyásolt, hogy az elmúlt 80 esztendő oly erősen felforgatta a magyar vilá
got, hogy a megroppant gerincek, a kifordult sanyarú sorsok, a megtagadott és váltogatott eszmék, a nyomorúság kiváltotta lealacsonyodás tengernyi dokumentuma taszított engem. S taszít ma is, amikor a megmaradt iratok, családi levelek halmaiban turkálok, látva, hogy felmenőim, családtagjaim is mire voltak képesek meggyalázott, megalázott, nyomorult helyzetükben. Akadt olyan, aki az orosz megszállást és a háború utáni barbár diktatúrát méltósággal szenvedte, akadt olyan, aki átmenetileg hitt az új eszmékben s volt olyan, aki a családján belül próbálta levezetni elviselhetetlen fájdalmát és egzisztencia-vesztésének minden szégyenéért asszonyát vagy férjét próbálta felelőssé tenni.
A Bakay-család története tehát még megírásra vár. Atyai ágon négy-öt nemzedék él bennem, anyai ágon csak kettő.
Apai felmenőim évszázadok óta a ma szerbiai Vajdaságnak nevezett Bácskában éltek és haltak Nagyapám, Bakay József 1862-ben Magyarkanizsán született és 1944. telén Akasztón halt meg az orosz katonák jelenlétében, akik ráparancsoltak, hogy egye meg az elébe rakott nagy tányér zsíros töltöttkáposztát. Az utolsó falat után kiszenvedett. Atyai nagyanyám, Fazekas Borbála 1863-ban Horgoson született, ugyancsak kötélgyártó családból és 1937-ben Akasztón halt meg.
Dédatyámnak, Bakay Albertnek már nem adatott meg, hogy magyarországi temetőben nyugod- hassék, amint az ük és szép-szüléknek sem. Bakay János Györgynek két fia volt: ifjabb János György és Adalbert. Az 1800-ban született Bakay János Györgynek és Bánó Erzsébetnek 1833-ban született Nándor fia, Szeged város nevezetes polgára, a gyáralapító, a szegedi nagy árvíz egyik hőse, ország- gyűlési képviselő. Bakay Adalbert (született 1809-ben) és Juhász Julianna házasságából kilenc gyer
mek született, köztük három fiú: Péter (1841), János (1854) és József (1862). Az utóbbi az én atyai nagyapám, akinek hét gyermeke lett, négy fiú és három leány. Az első fiú kiskorában elhúnyt, a második, Albert 30 évesen lett áldozata az engem is nyomorgató tüdőgyulladásnak, a harmadik fiú, Gyula, az én apám. Az ük és dédszülők bácskai sírjait már nem gondozza senki.
A mi kanizsai águnkból jeles ember lett Bakay János tüzér ezredes, valamint Bakay Péter fia János, aki városgazdaként virágoztatta fel Kanizsát. A szegedi ág legnagyobb fia Bakay Nándor, akit az ide
gen tőkések tönkretettek, kisemmiztek, majd a saját gyárából is kitessékeltek. 1902-ben szegényen halt meg. A vásárhelyi ág még nevezetesebb, mert Bakay Péter fia, id. dr.Bakay Lajos, a vásárhelyi kórház igazgató főorvosának gyermekei (Lóránt /1887-1943/, Lajos, György, Sára) az 1880-ban született Bakay Lajos csodálatos karriert mondhatott magáénak, úgy is mint sebészprofesszor, úgy is mint szakmunkák írója s úgy is mint közéleti ember, elvégre tagja lett a Főrendiháznak, birtokosa a Corvin-koszorúnak, a Pozsonyból elmenekített és Pécsre települt egyetem rektora és hírneves tanára lett hosszú éveken át. 1941-ben tagja volt a katyni vizsgálóbizottságnak (Orsós Ferenccel együtt), majd résztvett (Fettich Nándor régészprofesszorral együtt) az oroszok által letartóztatott jeles magyar értelmiségiek mentésében. 1945-ben azonnal le is csaptak rá a kommunisták, Baross utcai klinikáját elvették, őt filléres nyugdíjra kárhoztatták. Bár később dolgozhatott a Korányi kórházban, sem haláláig (1959), sem azóta nem rehabilitálták. Amint másokat sem. Fia 1948-ben elmenekült az országból és az USA-ban, ugyancsak neves agysebészként dolgozott 1998-ban bekövetkezett
haláláig. A Bakay-ak rokonsága (Endrey-, Balás Piri-, Ibrányi-, etc. családok) szerteágazó s bizony a ma fellelhető hazai 38 Bakay-név mögötti életsorsok számomra felderítetlenek. Talán még lesz időm rá.
1970-ben sikerült először hazalátogatnunk Magyarkanizsára, Tito „boldog" Jugoszláviájába. E- desatyámék Sas utca 5.szám alatti háza, átépítve, de állt. Nagyapám Szent János utca 61 -es számú házának nyoma sem volt. 1944-ben úgy vették el az 1941-ben 5200 pengőért megvásárolt, majd átépített, három szobás házunkat, hogy - néhány vasúton feladott láda kivételével (amelyeket Kiskőrösön a „jómagyarok" elloptak) - mindenünket elkoboztak. Egy szerb, Modus Mile a „rekviráló bérlő", un. komitácsi-partizán, egy toprongyos, nagy puskás barbár, egyszerűen beköltözött a házunkba, miután anyánk három gyermekével elmenekült az akasztói rokonokhoz. Könyveinket kihordta az udvarra és szétdobálta a földön, az ebédlő 124 darabos márkás herendi étkészleteit darabonként földhöz vagdosta, amint a szomszédok elmesélték. Egyik volt szomszédunk, a rokon Dobóék, az udvar hátsó részéből éjszaka átvittek magukhoz több tucat könyvet: a Magyar Művelő
déstörténet öt kötetét, Acsády Ignác, A magyar birodalom történetét, két kötetben, Gerevich Tibor könyveit és az anyai nagyatyám, Florek János magyar királyi miniszteri tanácsos tulajdonbélyegzőjév
el ellátott Pallas Nagylexikon-sorozatot. Ezeket a számomra szent könyveket visszadták nekem és ma is legféltettebb ereklyéim.
Valójában a már emlegetett Akasztó község a szülőfalum, mert 1939. szeptemberében, amikor már lengyel földön dübörögtek a német tankok, bújtak össze a szüleim és fogantam meg. Édesapám ekkor az akasztói iskola igazgatója volt, aki mint a 619-es számú Beköltözési engedély birtokosa
„jogosult volt az anyaországba beköltözni, miután a nem magyar közigazgatás alatt álló területen való maradását az idegen közigazgatás tette lehetetlenné".Magyarkanizsa város elűzött polgármestere az alábbi iratot állította ki számára 1922-ben: „Alulírott, mint Magyarkanizsa (Bács vm.) r.t. városának a szerbek által kiutasított polgármestere, a megejtett puhatolódzás alapján, igazolom, hogy Bakay Gyula magyarkanizsai 23 éves római katholikus vallású, nőtlen, aki Magyarkanizsán 1922.évi február 27-ig, mint róm.kath. felekezeti tanító tényleges szolgálatban állott, kénytelen volt állását ott hagyva Csonka Magyarország területére menekülni, mert megtagadta a szerbeknek a katonai kötelezettség írásbeli vállalását, aminek következtében a szerb hatóság őt állásáról lemondani és Csonka Magyarországba optálni kényszerítette. Minek következtében nevezettnek Magyarkanizsán megél
hetése nincsen s a helyzete ott a szerbek fenyegető magatartása miatt tarthatatlan." Akasztó község
ben, mint a népiskola igazgatója s mint a körzeti levente-csoportok parancsnoka, nagy nép
szerűségnek örvendett, zenekart teremtett, kórust alapított, s nőtestvéreivel, akik az ő tantestületében dolgoztak, színműveket adtak elő, bálokat és hazafias ünnepeket szerveztek. Fájlalták éjjel s nappal Trianont, amelynek gálád és hitvány diktátorai kivetették őket az ősi földről 1922-ben.
1941 nyaráig éltünk Akasztón, majd következett Magyarkanizsa és a háború. Édesatyámat immár másodjára is behívták. Résztvett az első világháborúban, mint a 86. gyalogezred 12. tábori századá
nak hadapródjelölt őrmestere Galíciában és az olasz Monté Asolone-nál a tűzvonalban, ahol vitézsé- gi érmet kapott. 1944. január 1-én főhadnagyi kinevezéssel, augusztustól a 20.gyalogezred 11. zász
lóaljával a Kárpát-alján, majd Erdélyben próbálta lelkesíteni a katonáit az oroszok elleni harcra. Nem sok sikerrel. „Hősiesen" vonultak vissza a zászlóalj roncsaival s egyre roncsoltabb idegekkel. Közben olyan hírt kapott, hogy a szerbek kiirtották a családját Bácskában. Eltávozást kért, hogy elveszett családját felkutathassa, a nyilasok Szombathelyen hadbíróság elé kívánták állítani dezertálás miatt, majd Sopronkőhidára szállították. Összeomolva, a volt világból kiábrándulva, vézna-soványan tántor
gott el Akasztóig 1945 végén, ahol feltalált bennünket. Dühében belépett az MKP-ba, hátha lakást és munkát kap. B-listázták 1946-ban, majd magára hagyta a legfőbb támasznak hitt felesége, édes
anyánk, akinek ugyancsak felőrlődött minden belső energiája. A polgári jóléthez szokott asszony, három kis gyermekkel, mindenéből kiforgatva, a mindennapi betevő falat biztonsága nélkül, egy
szerűen csődöt mondott. (1936-tól apám havi fizetése 225 P + járadékok volt.)
_______________________________________________7 ________________________________________________
Édesanyám felvidéki tót, ha úgy tetszik: szlovák apa és osztrák anya sarja volt. Édesapja, Florek János magyar királyi miniszteri erdőszámtanácsos, tehát méltóságos úr, édesanyja, az én anyai nagy
anyám, a Crazból Kőszegre bevándorolt osztrák Kummer kertész-dinasztia Kőszegen született Alojzia nevű gyermeke, nagybátyja pedig a kalocsai érseki uradalom főintézője, Böd-puszta nem túl népszerű ura. 1929-ben itt ismerkedtek meg a szüleim s keltek egybe. Boldog családi életünk volt 1945-ig, majd mindennek vége lett. Nekem nincsenek igazi családi emlékeim, hiszen négy éves sem voltam, amikor édesapánk elment Magyarkanizsáról, a mi szép otthonunkból és a családi asztalnál együtt soha többet nem ülhettünk úgy, hogy mindenki otthon van. A későbbi együttlétek csak alkal
mi vendégségek voltak. A szüleim ugyanis 12 évi kínlódás, csúnya egymást-bántás után 1958-ban elváltak. A bölcs bíróság a nővérünket elszakította tőlünk, fiúktól, akik 1946-tól 1951-ig együtt bo
lyongtunk édesapánkkal. Csak nyaranta találkozhatott a három gyerek a rokonoknál. A bolsevik uralom, az orosz megszállás sok tízezer magyar családot tett gyógyithatatlanul boldogtalanná és lelki beteggé. Ezt soha nem lehet és nem szabad megbocsájtani ! Kivált, hogy a gyerekek sokasága is tönkre jutott. Mint például az én testvérbátyám is, akivel 1955-ben szemtanúi voltunk Csengődön édesatyánk ávósok általi elfogatásának. Három ajtót betörve rohantak be a házba, majd apánkat lekötözve beinjekciózták és a bajai őrültek házába hurcolták, ahol 257 napig tartották fogva. A bűne az volt, hogy mint cséplőellenőr elárulta a népdemokráciát és a kulákok érdekében gyújtogatott.
Csak 1956. márciusában szabadult ki, kényszernyugdíjazás címén, harminc évi pedagógus szolgálat jutalmául 656 forint nyugdijat adtak neki. Gyula bátyám ezt a sokkot soha nem heverte ki, de én is, még 45 év távlatából is, sokszor felriadok álmomból és szégyellem magam, amiért 1955. augusztusi fogadalmunkat nem váltottuk valóra. Ekkor ugyanis elutaztunk a testvéremmel Bajára, beszöktünk a zárt elmeosztályra, ahol valóságos őrültek között tartották a „nép ellenségeit" és édesapánk zse
bébe csúsztattunk egy levelet, benne ezzel a mondattal: „Ne félj, nyugodj meg, ha mi megnövünk, bosszút állunk érted, nem felejtjük el ezeknek a gazembereknek, amit tettek." Testvérbátyám, aki
A visszacsatolt országrészek. 1941-es állapot
1956. júniusában Kőszegen érettségizett, néhány hónappal édesapánk kiszabadulása után ezt írta neki: „Mindig jó apa voltál, szerettél bennünket, csak értünk éltél, dolgoztál, végigjártad az élet leg
fantasztikusabb, legkegyetlenebb útjait, de az igazság útjáról soha nem tértél le. Én is ilyen szeretnék lenni!" 1956 augusztusában elutazott Szegedre, ahová felvételt nyert a tudományegyetem matemati
ka-fizika szakára. Három hónap múlva, 1956. október 22-én, az elsők között ott van a MEFESZ-ben, majd fegyvert ragad sok társával együtt. Szinte eszelősen kíván elégtételt venni mindenért.
Lefegyverzik őket s - kegyelemből - „csak" minden felsőfokú tanintézetből való örökös kizárásra íté
lik. Az örök jelző valójában csak két évet jelentett, mert a kiváló tanítóként működő nagynénink, Bakay Mária, aki megkapta a Munkaérdemrend arany fokozatát is, a részeges, műveletlen Dobi István előtt szégyenteljesen megalázkodva, kikönyörgi az eltiltás hatálytalanítását s így visszakerülhet a szegedi József Attila Tudományegyetem vegyészeti szakára, ahol kitűnő eredménnyel 1963-ban végzett. A kiváló képességű farmakológus testvérbátyám munkába állt, de a múltjának állandó felem
legetését egyre nehezebben tűri. Idegrendszere labilissá válik, egyre kevésbé találja a helyét a durvuló Kádár-szocializmusban. Nyomasztó meghasonlások után, családja által is magára hagyva, 1968.augusztus 20-án korareggel, Csehszlovákia katonai megszállásának hajnalán, önkezével véget vetett fital életének. A szegedi JATE Értesítő 13 (1990. február 1.) 3-5.oldalán tették közzé a meghur
colt tanárok és egyetemisták névsorát ezzel a bevezetővel: „ Az Egyetem számos értékes munkatársa, illetve hallgatója vált politikai okokból méltatlan, súlyos következményekkel járó eljárás áldozatává." A rehabilitációt édesatyánk nem érhette meg, de 1967-ben utolsó útravalóként azt mondta nekem: A mi családunk tagjai, sőt a Bakay-ak általában, sem a távoli, sem a közelebbi múltban, a legnehezebb időkben sem hagyták el a hazájukat. De ebben a rendszerben emberül élni a magunk fajtának nem lehet, ezért rejtőzködj el fiam a bitangok között, hogy ne bántsanak, hogy megmaradj, hogy meg
maradjunk.
1956-ban én, mint kőszegi gimnazista, nem vittem véghez érdemlegesebb tettet. Az általános örömujjongást hamar felváltotta a félelem s annál többre nem mertem vállalkozni, minthogy egy gyerek-nyomdán röplapokat készítettünk s néhány száz darabot széjjel szórtunk az utcákon novem
ber 4. után. Petőfi Sándor versét találtuk a legmegfelelőbbnek:
Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna?
Több lesz ott a magyar: talán Száz is jut egy oroszra.
S ha volnánk kevesebben, Mint azok,
Hála Isten, minket hí úgy A világ hogy magyarok!
Amikor azonban legjobb tanáraim, részben a kőszegi M.k. Hunyadi Mátyás Katonai Reáliskola egykori oktatói, értesültek akcióinkról, azonnal meggyőztek bennünket, hogy ilyen ordenáré túlerő
vel szemben nem szabad kockára tenni egész jövőnket. Dr. Horváth László, Dénes Andor, Dr.
Horváth Boldizsár, Mahler Ödön tanár urak megmagyarázták: alkalmazkodni kell és túlélni. így, ellenállás helyett, beléptünk a KISZ-be, hogy felvételt nyerhessünk az egyetemre.
1958-tól megkaptam addigi életem legnagyobb jutalmát: László Gyula régészprofesszor régész
növendéke lehettem. Mindvégig közvetlen tanítványaként kezelt és törődött velem. 1963-ban, amikor megkaptam régészi és tanári oklevelemet, a szabályosan megpályázott tanársegédi állást, majd pedig az MTA Régészeti Intézeti gyakornoki állást a köpönyeg- forgató vörös rektor, miniszter és KB-tag Ortutay Gyula megtorpedózta mindkettőt s így állás nélkül maradtam. Ekkor László Gyula személye
sen elment Erdei Ferenchez, az akadémiai akkori főtitkárához, akit egyébként mélyen megvetett 1956 _______________________________________________9 ________________________________________________
elárulása miatt, s kiharcolt számomra egy akadémiai elnöki tudományos ösztöndíjat. Életem egyik meghatározó eseménye volt ez. Ezzel indult meg a kutatói pályám. 1972-ig Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében, majd 1977-ig Somogy megyében, ahol feltárhattam a somogyvári ispáni várat és a bencés kolostort, a Szent László király által alapított bazilikával egyetemben. 1977-ben a somogyi pártvezetés, politikai alkalmatlanság címén megszüntette a munkaviszonyomat. Csaknem mindenki elfordult tőlem, mert a pártközpont fő elvtársai (Brutyó Já
nos, Kornidesz Mihály, Orbán László, Ortutay Gyula) elítéltek. Egyik napról a másikra kiestem a szak
mából, megszakadt a szakmai karrierem. Bándi Gábor jóindulatának köszönhetően befogadott a félig szülő- és iskolavárosom: Kőszeg.
A családtól elszakadva, magányosan és a hivatalos körök által megvetve vagy semmibe véve sem változtattam azonban az életelvemen: tovább kell munkálkodnom azokért a célokért, amelyek hétéves koromtól éltetnek. Lassan rájöttem arra is, hogy a szellem ereje elpusztíthatatlan és legyőz
hetetlen. Nem sokat számít a cím és a rang, hiszen valójában a tudományt nem lehet minősíteni, s legkivált nem lehet fokozatokba gyömöszkölni, amiért azután még illetményt is fel lehet venni. Csak maga az alkotás értéke számít, legyen az tárgyi vagy szellemi. Csak a felhalmozott szellemi kincsek ápolása és gyarapítása a fontos minden nép számára, de számunkra, magyarok számára, különösen, hiszen mi valóban mások vagyunk, mint a többiek. Nem többek, nem kevesebbek, de mások.
Máshonnan jöttünk, mások a hagyományaink, más a nyelvünk, az ősi írásunk, más a művészetünk, az irodalmunk, más génpárok határoznak meg bennünket. A tehetség Isten adománya, vagy örököljük vagy nem. Ezért érdemes elsősorban kutakodni a múltban, magunk elé idézni felmenőin
ket. Nékem például szellemileg is elődöm Bakay Nándor, Bakay Lajos, Florek János anyai nagyapám, akik mindannyian mesterei voltak a szónak, az írásnak is s ezt fennmaradt könyveik bizonyítják. De a saját forrás nem elég. 55 éve a könyvek a barátaim, múltbéli és mai szerzők művei, amelyek közül sokat, például Pázmány Pétert, Kölcsey Ferencet, Széchenyi Istvánt, Ady Endrét, úgy olvasom, szinte naponta, mint az imádságos könyveket.
S ha egy-egy régészeti feltárásom műemlékké szilárdul, ha egy-egy könyvem némely olvasóban gondolatokat ébreszt, ha egy-egy előadásom maradandó élményt jelent néhány embernek, már nem volt hiábavaló ez a földi élet.
(Megjelent: Polisz 64/2002, 3-9. - Magántörténelem. Kráter, Pomáz. 200,11-20)
A történetkutató sorsa Magyarországon
A
második bécsi döntés előestéjén születtem, amikor a Felvidék déli fele és a Kárpátalja visszatérte feletti öröm és boldogság mámorában élt a magyarság. Minden jel arra mutatott, hogy az ekkor világra jött nemzedék tagjai egy újjászülető Magyarország boldog polgárai lesznek.
Óvodába már nem járhattam, mert 1944-ben el kellett menekülnünk Bácskából s a szép mesék helyett a Vörös Hadsereg barbárságain ámuldoztunk. S Kiskőrös vidékén, az út szélén álldogálva riadt szemmel vizsgáltuk a német és magyar hadifoglyok végtelennek tűnő, hömpölygő menetoszlopait, keresve édesapánkat, nagybátyánkat a lerongyolódott, borostás arcú, elcsigázott férfiak között. Az újkori magyar történelem tragédiája vett körül eszmélésem kezdete óta.
Otthontalanul, ép család nélkül, ide-oda hányódás közepette, tíz éves gyermekként érlelődött ben
nem egyre határozottabb formában az elszánás, hogy megtudhassam: miért alakult így a sorsunk ? Miért nem szabad nekünk, magyar gyerekeknek kimondanunk, hogy Nagy-Magyarország, miért jelentek meg marcona ávósok az udvarunkban, amikor játszás közben kitűztük a koronás magyar címert a félszer ajtajára s durva káromkodások közepette miért tépték azt le ?
A szüleim, rokonaim, tanítóim, tanáraim egyre csak arra intettek, mostantól nem szabad elmon
dani senkinek azt, amit a felnőttek otthon suttogva beszélnek, mostantól szeretni kell a durva, műveletlen és barbár embereket, akik magukat proletároknak és kommunistáknak nevezik, mostan
tól el kell rejteni a régi könyveket, kivált a régi történelem-könyveket.
Ötödik osztályos koromtól szerettem a történelmi könyveket, különösen az ősi múlttal foglalkozó munkákat. Nagynénjeim házának padlásán, elfalazott rejtekhelyen, bukkantunk rá Acsády Ignác, A magyar birodalom története c. két kötetes könyvre, vitéz Somogyváry Gyula, Virágzik a mandula, Ne sárgulj fűzfa, És Mihály harcolt., csodálatos regényeire és Hóman Bálint könyveire. (Mindegyik kötet ma is megvan!)
_______________________________________________11 _______________________________________________
Csonka-Magyarország új vármegye beosztása 1941 nyarától
találtuk a titkos olvasmányaink adatainak és szellemiségének. Osztályharc, kizsákmányolás, elnyomás, szolgasors, proletárdiktatúra, szocializmus, kommunizmus kifejezések töltötték meg a tankönyvein
ket. Ám az akkori tanulóifjúság döntő részét mindez túlságosan mégsem befolyásolta.
Hóman Bálint (középen), mögötte gr. Teleki Pál 1940-ben. A MNM Fotótára
Az 1956-os forradalom után, éppen Nagy Imréék kivégzése napján (1958.június 16.) kaptuk kézhez az érettségi bizonyítványunkat. A budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materia
lizmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de -láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Lederer Emma, Elekes Lajos, Pach Zsigmond Pál, Székely György, a kommunista történettudomány élharcosainak, Révai Józsefnek, Rudas Lászlónak, Fogarasi Bélának, Molnár Eriknek, Andics Erzsébetnek, Mód Aladárnak, Friss Istvánnak, Nemes Dezsőnek hű követői voltak.
Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került.
1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkal
mazkodni.
13.
Az 1830-ban létrehozott Magyar Tudós Társaság, élén az „elölülő urakkal": Teleki József gróffal és Széchenyi István gróffal a kezdeti 24 külső és 42 rendes tag létszámról jelentősen megnőtt. A három (nyelv- és széptudományi, filozófiai-történeti-társadalmi, matematikai-társadalomtudományi osztály), illetve hat osztálya előbb hét (1949), majd tíz osztályra növekedett. A kezdeti 24 külső, 156 levelező és 60 rendes tag helyett, 1945 után 43 külső és 158 rendes tag képviselte az akadémiát.
A tudományos életben az 1945/46. évi akadémiai tisztogatásokat (146 főt kizártak) követte az általános káder-csere. A kizárásokhoz meg kellett változtatni az akadémia alapszabályát, mivel abban ilyen eljárás nem szerepelt. Szomorú tény, hogy Hóman Bálint kizárását tudóstársai (Domanovszky Sándor, Ortutay Gyula, Váczy Péter, Moór Gyula és Kolosváry Bálint kérték (!) 1945.május 30-án. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok.
Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köz
tudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre ag
resszívabb liberális szemlélet.
Napjainkra általánosnak mondható az un. átlagember teljes közönye a múlt iránt, kivált a nemzeti tudományok, a történelem és az irodalom területén. A szakma tevékenysége többnyire lélektelen adatgyűjtésben merül ki, a futtatott szakemberek gyakorlatilag elfogadott panelekkel dolgoznak, lényegében egymás között leveleznek és tetszelegnek. A szobatudósokká törpült történeti antikváriu
sok (Hóman Bálint kifejezései) hovatovább csak egymás meggyőzésével bíbelődnek s a másként gondolkodó, más eredményekre jutó társaik megbélyegzését tekintik elsőrendű feladatuknak.
A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marx
ista főtisztviselőkkel az élén. A MTA elnökeinek névsora (1830-tól napjainkig) önmagában jelzi a vál
tozásokat: gr. Teleki József, gr. Dessewffy Emil, báró Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágos
ton, báró Eötvös Lóránd, Berzeviczy Albert, József főherceg, Kornis Gyula, Kodály Zoltán (1946- 1949), Rusznyák István, Erdey-Grúz Tibor, Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizy E. Szilveszter.
Berend T. Iván (1930), Köpeczi Béla (1921), Kosáry Domokos (1913), Glatz Ferenc (1941) szemé
lyére elég hivatkoznunk. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvei támad
ják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor szár
mazás- és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják.
Kosáry Domokos (Kosáryné Réz Eleonóra/Lola gyermeke), jóllehet 1956-os szereplése miatt börtönbüntetést is kapott, Szekfű Gyula tanítványa volt s így 1949-ig a budapesti egyetemen tan
székvezető lehetett. Szekfű Gyulát keményen megbírálta Németh László, nemzetietlen és baloldali felfogása miatt, ami be is igazolódott, hiszen 1945. októberében moszkvai nagykövetnek nevezték ki a kommunisták. Kosáry Domokos 1968 után egyre aktívabban kapcsolódott be a tudományos életbe. Dühvei hadakozik a magyar múlt - úgymond - megszépítése ellen. Ellenforradalmi naciona
lizmusnak nevezi a nemzet szerétét, irracionális, soviniszta és tudománytalan eljárásnak tartja, ha bárki büszkeséggel hivatkozik a fényes magyar múltra. A Rákosi-korban ő is önkritikát gyakorolt (Századok 1953, 652-655.), mondván „sokmindent szeretnénk, ha másként írtunk volna", „mind - annyian nagy utat tettünk meg ma már a magyar marxista történetírás komoly eredményeket pro
dukált, megszilárdult". Más országokról és népekről készséggel ír elismerően, megdicséri például a franciákat, hogy a francia nemzet már a XIII. században kialakult, sőt ekkor már élt a communis patria, a közös haza fogalma is, a magyaroknak azonban sem nemzettudata, sem haza-fogalma, sem múlt
ismerete nem volt. Megbélyegezte Thaly Kálmánt, őt kritikátlan, színvonaltalan és hamis szemléletű embernek nevezve, elsősorban azért, amit Thaly így fogalmazott meg: „A história a mi erős várunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét, amelyet ha valaha idegen erkölcsöket fölvéve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul - e zagyva népek között - meg nem maradhatunk !" Megbélyegezte Hóman Bálintot, aki - úgymond - összekapcsolta a politikát a történetírással s mivel a poltikusi karriert választotta a historikusi helyett, súlyosan kompromittálta magát és jogosan (?!) került 1946-ban a népbíróság elé. (Magyar Tudomány 1982,724-725, 731.) De vidáman megbélyegezte a legnagyobb magyar történészünk egyikét, Mályusz Elemért és a leg
nevesebb régészünket, László Gyulát is. Mályuszt a köznemesi nacionalista hagyományok folytató
jaként veszélyes embernek nevezte, aki az „új, magasabb igényekkel fellépő marxista irányzat kiépítésében" nem vett részt. László Gyulát pedig romantikus fantazmagóriákat kiagyaló művésznek titulálta. Természetesen, minden indoklás nélkül, ő is elveti a hún-magyar rokonságnak még a gondo
latát is, hiszen a magyaroknak hún hagyománya semmiképpen sem lehetett, a kései krónikások ezt csakis a németektől hallották, hallhatták.
A jelenkori magyar történetkutatók sorsának és arcélének talán egyik leginkább jellemző, abszurd vonása az, hogy mindazokat a nézeteket, amelyeket a korábban magukat marxistának vallók (Róna- Tas András, Vásáry István, Kristó Gyula, Glatz Ferenc, Engel Pál, etc.) ma is hirdetnek, egytől-egyig Hóman Bálinttól (s az ő elődjétől: Pauler Gyulától) vették át. így a magyar honfoglalást menekülésnek nevező teóriát, a nagyerejű besenyő támadás elméletét, a fejveszetten sodródó, űzött-vert magyarok hazakeresének ötletét, a székelyek török nyelvűségét (vö. legújabban Hóman Bálint, A történelem útja. Budapest, Osiris. 2002, 118-130.). Tehát a ma mérvadók még ebben sem eredetiek, csak epigonok. Hóman Bálintnak (1885 - 1951) azonban számos más, időtállónak bizonyult, nagyszerű eredménye van, arról nem is szólva, hogy primitív, eszelős kommunista „népbírák" igaztalan, aljas vádak alapján ítélték életfogytiglani börtönre, s a váci börtönben az ávósok halálra kínozták.
2001 .októberében, a váci rabtemetőben feltárták földi maradványait, amelyet a tassi Darányi-sírbolt
ban helyeztek végső nyugalomra. A temetéskor beszédet mondott a MTA elnöke, Glatz Ferenc is, aki egy-két évtizeddel ezelőtt a marxizmus eszmerendszerét még egyetemesnek és átütő erejűnek nevezte, amely eszmerendszer hegemóniája a történettudományban egyértelműen érvényesül s „a tudomány egésze marxista szellemben, marxista alapokon fejlődik". Sőt ! „Történettudományunk egésze, sőt, nyugodtan mondhatjuk: a tudományt művelő szakember gárdánk egésze ezen elméleti alapbázison gondolkodik, ír és oktat /" A marxizmus pozíciói szilárdak - jelentette ki Glatz Ferenc s máig hatóan, igazat mondott. Az a jövendölése is helyesnek bizonyult, hogy az internacionalista marxista nézetektől áthatott folyóirat és könyv-szerkesztők ettől az ideológiától eltérő vonatkozásokat nem hagynának meg a történelmi tanulmányokban. (Magyar Tudomány 1983, 519 - 528.)
2001 .novemberében Glatz akadémiai elnök úr Hóman Bálint tassi temetését követően a Füst Milán Szellemi Páholy által rendezett Ki a zsidó Magyarországon ? c. téma keretében volt szerencsés megemlíteni, hogy a háborús bűnök alól nincs felmentés, így Hóman Bálinttal kapcsolatban is hasz
talan minden olyan törekvés, amely a felmentésére irányul.
Hóman Bálintot, sok társával egyetemben, így a hírneves Orsós Ferenc és Bakay Lajos orvospro
fesszorokkal együtt, máig sem rehabilitálták.
Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató.
Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy cso
port tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kel
lett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával.
Különös fintora a sorsnak, hogy a szomorú jelenről a dicső múlt felé fordított tekintet vádját először ugyancsak Hóman Bálint hangoztatta s az ő korholó szavait fújták fel az 1945 utáni
történészek, s kezdték a magyar őstörténetet is nemzeti pótszernek nevezgetni (Vásáry István). Nem vitás, jogos volt és maradt az aggodalom, a féltés, a felkészületlen, a hozzá nem értő önjelölt laikus kutatók káros tevékenysége miatt. Erről 1930-ban így írt Hóman Bálint: „A laikus nem a tudományos módszer eszközeit használja és nem a tudományos igazságkeresés szempontjait tartja szeme előtt, ítéletében a tudománytól távol álló szempontok, politikai pártállás, felekezetiség, kozmopolitizmus, internacionalizmus, rosszul értelmezett hazafiság, hírlapi olvasmányok és más egyéb tényezők befolyá
solják s mindezeken felül a már említett a priori ítéletek..." (Hóman id.mű 350.oldal)
A szakembereknek ez az aggodalma azonban nem keverendő össze a kihirdetett dogmák ellen tudományos módszerekkel fellépő, komoly tudású kutatók megalázó kirekesztésével és agyonhall- gatásával. Amióta magam is felléptem a történettudomány jónéhány dogmája, közmegegyezéssel elfogadott közhelye és tudatos ferdítése ellen, engem nemes egyszerűséggel „vad forradalmárnak"
neveznek még azok is, akiket ifjú koromban barátaimnak véltem és szívvel-lélekkel támogattam akár kutatóintézetbe kerülésükben, akár az egyetemi régész-képzésükben. S miért ? Azért, mert nyíltan vállaltam és vállalom a fajtám szeretetét. Azért, mert nem lelem örömömet olyan un. adatok gyűjtögetésében, amelyek ránk nézve rágalmazóan negatívak vagy alap nélkül sértőek. Felhábo
rodással tölt el és megvetést vált ki belőlem, ha olyasmit kell olvasnom nagy példányszámú magyar nyelvű könyvekben, hogy ősatyáinknak a IX-X.században végrehajtott rendkívüli hadi tettei az írni- olvasni nem tudó, dologtalan, a kétkezi munkát különösen megvető, barbár gyilkosok vidám rablóbandáinak kalandozásai voltak csupán, akikhez a világon semmi, de semmi nem köt bennünket, mintáz, hogy történetesen azok is magyarul beszéltek. (Engel Pál, Beilleszkedés Európába. Bp. 1990, 12,109.) Alaptalan hamis állítás, hogy eleink nem ismerték az írást, alaptalan és hazug állítás, hogy dologtalanok voltak, alaptalanok, hogy ősatyáink Európa kóbor gyilkosai lettek volna.
Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárul
tak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből ! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem szemé
lyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új fel
tevés megalapozott.
A historikusnak is lehet, sőt talán kell is legyen morális alapeszméje, ha úgy tetszik ars poetica-ja.
Tudnia kell, mi a célja, mit szeretne élete szorgos munkájával elérni ? Részadatok felhalmozását, az írott források szavainak aprólékos elemzését, a földben rejlő sírok, épületek, műhelyek feltárását, eszközök, fegyverek, érmék hasonmásainak felsorakoztatását, méret szerinti rendezését avagy a részadatok alapján fel akarja támasztani a letűnt múltat ? Ezt csakis beleéléssel, intuícióval tehetjük meg, tudnunk kell átélni a régenvolt világot, tudnunk kell életre kelteni a részadatok morzsáit. S mind
ezt át kell tudnunk adni a nemzet minden érdeklődő tagjának.
Klebelsberg Kúnó 1923-ban mondott szavait magam évtizedek óta útmutatóként kezelem:
„A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, a kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a leikébe."
_______________________________________________15 _______________________________________________
A tudomány és minősítése
M
agyarországon, lényegében 1950/1951-ig, tudományos címként az egyetemek doktori és egyetemi magántanári fokozatot adhattak. A Magyar Tudományos Akadémia tagjait választották.
A szovjet típusú proletárdiktatúra, mint csaknem mindent, ezt a régi és jól bevált rendet is felszá
molta s helyére állította a Szovjetunióban használt a 'tudományok kandidátusa' és a 'tudományok doktora' fokozatot, amely címeket egy erre a célra létrehozott pártállami testület: a Tudományos Minősítő Bizottság ítélte oda. Nem állítható, hogy az elmúlt félévszázad alatt az összesen talán tizenötezer személy túlnyomó többsége érdemtelen lett volna a tudományos fokozatra, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy a valódi tudományos teljesítmények mérésére és értékelésére ez a minősítési rendszer, mind módszereiben, mind a személyek kiválogatásában már régen teljesen elavult és egészében használhatatlanná vált. Ezért is született meg 1993-ban a LXXX.törvény, amely - elvileg - eltörölte a szovjet tipusú kandidátusi és tudományok doktora címeket, ugyanakkor az 1994.
évi XL.törvénnyel létrehozták a rosszemlékű és levitézlett Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) helyett az MTA Doktori Tanácsát, amelynek 25 tagja van és 33 szakbizottság tartozik hozzá. Látszólag tehát, végre, egyenesbe került a tudományos eredmények minősítése. Az akadémia doktora cím el
nyerésére - elvileg - kérelmet lehet benyújtani, a tudományos fokozatot pedig egyedül a PhD jelen
ti, amelynek elnyeréséhez egy tudományos művet kell készíteni és azt nyilvánosan megvédeni.
Az új helyzet azonban korántsem idillikus és gond mentes s nemcsak azért nem, mert 2000-ig foly
tatódtak a kandidátusi eljárások, például 1996-ban csak a történettudomány területén kiadtak 374 kandidátusi és 91 doktori fokozatot, a művészettörténet és a régészet tudományszakon pedig 92 kan
didátusi és 26 doktori fokozatot, hanem azért sem, mert az „átálláskor" nem kis számban minősítet
tek át sima egyetemi doktorátusokat (DPh) az új tipusú PhD-vá. Aki szemfüles és szerencsés volt, egyszerű eljárással megkapta az új fokozatot, akit mellőzni akartak, azt elutasították. Az elutasítás és a kedvezményezés (honosítás) módszerét a korábbi TMB is nagy kedvvel alkalmazta. így például, akinek jó kapcsolatai voltak, a külföldön (elsősorban az un. szocialista országokban) elkészített egyetemi diplomamunkát kandidátusi disszertációnak ismertette el s máris „fokozattal bíró" tudóssá vált, jóllehet sem tehetsége, sem értékelhető tudományos eredménye és publikációja nem volt. Nem kevés példát lehetne felemlíteni olyan személyekről, akik 45-50 éves korukra sem voltak képesek egyetlen szakmunkát (könyvet) sem létrehozni, noha már legalább húsz éve „jelöltek", azaz kandidá
tusok. Ezzel természetesen nem azt akartuk mondani, hogy egy megjelentetett nyomdatermék ön
magában elégséges bizonyíték arra, hogy az illető szerző igazi kutató vagy tudós. Mint ahogyan az sem tesz senkit tudóssá, ha számos cím és rang birtokosának mondhatja magát.
Az igazán súlyos gondot az jelenti, hogy miképpen állapítható meg, ki a tudós ? Milyen módsze
rekkel lehet mérni a tudományos teljesítményt? Elégséges-e tanulmányok, könyvek, monográfiák megjelentetése s azoknak a szűk szakmán belüli belterjes megvitatása, avagy szükséges olyan képesség, adottság is, amelynek segítségével a szélesebb rétegek körében is hatni lehet ? Lehet-e tudós valaki, aki nem oktat és nincsenek tanítványai ? Megállapítható-e mi az igazi tudomány és mi az áltudomány ? Áltudományos eljárás-e a kihirdetett és elfogadott tudományos tételekkel, dog
mákkal szembefordulni ? Nyomatékosítja-e az igazságot, ha bizonyos állítások mellé sokan sorakoz
nak fel vagy egyetlen embernek is lehet igaza a többséggel szemben ? Lehet-e hivatalos képesítés (szakdiploma) nélkül kutatásokat végezni ? Különbséget kell-e tenni a természettudományok és a tár
sadalomtudományok között ? Szabad-e a történelmet és az irodalmat nemzeti tudományként kezel
ni és kiemelt jelentőséget tulajdonítani nekik ?
A magam részéről legális tudósnak azt tartom, akit mind a hazai, mind a nemzetközi szakma és a
művelt értelmiség egyaránt elfogad és értékel. Ma Magyarországon a nemzeti elkötelezettségű törté
netkutatók valójában illegális tudósok, mert a hazai mérvadó szakmai elit lényegében ezen csoport egyetlen tagját sem fogadja el, sőt deklaráltan kitagadja őket. Általában értékmérőnek tartják a meg
jelent publikációk számát, a hivatkozások számát, a konferenciákon szereplések számát, a különféle tudományos testületekben elfoglalt tisztségek számát, ezek a számok azonban önmagukban még
sem valóságos értékmérők, hiszen a hatalomba helyezett, kinevezett tudósok döntik el mind a támo
gatásokat (ösztöndíjak, könyvkiadások), mind a külföldi szerepléseket (kiküldetések, expedíciók).
Mindenki számára eléggé nyilvánvaló, hogy a reáliák más mércével mérendők, mint a táradalom- tudományok s ezen belül kivált a történettudomány. Nem azért persze, mert az először említett tudományágak műveléséhez magas szakértelem kell, a történelemhez pedig mindenki ért, sőt lát
szólag elégséges a „mitikus elhivatottság", a „lángoló hazaszeretet" vagy a kellő anyagi háttér s máris napvilágot láthatnak obskúrus szélhámosok és primitív közléskényszerben szenvedők nagy művei.
A döntő különbség abban van, hogy a természettudományok eredményei, megállapításai, ítéletei ellenőrizhető tényekre épülnek, míg a történettudomány kénytelen objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekkel, jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisekkel dolgozni. így természetesen lényegesen nehezebb meghatározni vagy megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos masz
lag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság.
Manapság nálunk is teljhatalommal uralkodnak az „elfogadott nézetek" (Received View), a
„közmegegyezésen" alapuló történelmi megállapítások s jószerével búcsút mondhat a tudományos karriernek és a hivatalosan mérvadó szakmai elismerésnek az, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik. Akkor pedig egyenesen vége a működésének, ha új felismeréseit a művelt és értő közön
ség előtt is hirdetni merészeli. Főbenjáró vétkét tovább súlyosbítja, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de kiváló előadó is. A szerény képességű s ezért nagyszámú elismert történetkutatók zöme ragaszkodik a triviális evidenciák folyamatos hangoztatásához, jobb esetben tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, párhuzamokat keresgélnek, leírásokat sorolnak egymás mellé s összegzésként nyilvánvalóságokat hangoztatnak, sűrűn idézve az elismert kollégák műveit. Igen sokan csak történelmi közhelyeket ismételgetnek s a kutatást úgy értelmezik, hogy az a tudós, aki sokat tud, s ezt ki is mutatja adatoktól és irodalomtól hemzsegő műveiben, feledve Eötvös Lóránd intelmét, hogy a tudós az, aki bátran kutat. Kutatói felfogásom szerint a történelemben is csak azt nevezhetem eredménynek és kutatói értéknek, aminek hatása van ! S hadd idézzem most a Nobel- dijas Erwin Schrödingert: „sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a tudomány egésze általában véve a humán kultúrához kötődik és a tudományos felfedezéseknek, még azoknak is, amelyek egy adott pil
lanatban a leghaladóbbnak, legezoterikusabbnak és legnehezebben érthetőnek tetszenek, nincs kul
turális közegüktől független jelentésük. Az az elméleti tudomány, amely nincs tudatában annak, hogy az általa lényeginek és fontosnak tartott fogalmaknak maguknak is az lesz a sorsuk, hogy olyan kife
jezésekben és szavakban öltenek testet, amelyek jelentést hordoznak az őket értő művelt közönség számára s beleíródnak az világról alkotott általános képbe, az az elméleti tudomány - ismétlem - amely minderről megfeledkezik, és amelynek beavatottjai továbbra is azt a nyelvet használják, amelyet legjobb esetben is csak kisszámú beszélgetőpartner ért meg szükségszerűen elvágja magát a kulturális közösség többi tagjától s elnyomorodásra és megcsontosodásra ítéltetett."
A szakmai közösségre és a szélesebb értő közönségre tehát szükség van ! Nyilvánvaló, hogy egy kutató megítélésére csak egy őt ismerő tudományos közösség képes és jogosult és nem kinevezett tudományos bürokraták. Az azonban más kérdés, hogy mire van jogosítványa egy adott tudományos közösségnek ?
Mindaddig, amíg az Akadémia hivatalos szervei csoportérdekeket képviselnek s nem hajlandók megszabadulni a személyi elfogultságoktól, a rosszindulatú féltékenykedésektől és a kicsinyességtől, nem lesz valódi változás a tudományos minősítésben.
_______________________________________ 17________________________________________
A tehetség ugyanis isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, így nagyon is érthető azoknak a sértődöttsége, akik híjával vannak mindkettőnek. Ezek az emberek vakbuzgóak és törpék akkor is, ha akadémikusi címük van. A világhírű zseni, Neumann János, amíg itthon volt, sem Budapesten, de még Szegeden sem kapott egy tanári állást sem. Nem ismerték fel és nem ismerték el. Ugyanígy járt Fettich Nándor akadémikus régészprofesszor, aki az üj rendszerben még kandidá
tusi fokozatot sem kapott, mert - úgymond - nem érte el a kívánt szintet. Amint László Gyula régészprofesszor sem érdemelte ki az akadémiai tagságot.
Teljes mértékben igaza volt Szentágothai Jánosnak, aki 1983-ban a következőket mondotta:
„Mindaddig, amíg nem éljük meg azt, hogy a rendkívüli tudományos teljesítményt minden formális megkötöttségtől szabadon, különleges esetekben akár a tudományok doktora címmel vagy akadémiai tagsággal jutalmazhatjuk, és fordítva, a formális feltételek bármily pontos teljesítése ellenére sem kaphat magasabb tudományos képesítést az, akinek teljesítménye nem kreatív és nem fedi szellemében is a különböző fokozatokhoz kötött kritériumokat, addig én semmiféle javulásban nem hiszek!"
A magyar tudományos élet jelenlegi vezetőinek szellemiségére és gyakorlatára igen jellemző pél
daként említhető meg Pap Gábor művészettörténész, akinek bármilyen bizarr ötletei vannak is olykor, mégis csak „a XX. század második felének egyik legnagyobb, talán a legnagyobb hatású szelle
mi alakja Magyarországon. A XVI. század prédikátorainak reinkarnációjaként a Hamvas Béla szemé
lyével jelzett szellemiség páros csillagaként évtizedek óta nagy hatást gyakorol a mai magyar művészet
re, gondolkodásra. Különleges régi-új 'vertikális' szemléletével a kozmikus és a földi gondolkodás összekapcsolásával, a népművészet és a magas művészet gyökereinek feltárásával előadásokon, könyvekben tette fontossá és nélkülözhetetlenné magát." (Makovecz Imre szavai.)
0 valóban nem a hivatalos tudomány képviselője, ő a Szellem kutatója. Hamvas Béla azt mond
ta egykor: „a magyar hivatalos tudomány Pap Gábort, amint többünket, a mai hivatalos tudományos közélet nem ismeri el. Úgy tesz, mintha nem is létezne, sem ő, sem mi, a többiek. Mi nem tartozunk egyik hatalmi csoportosuláshoz sem, így könnyű szerrel söpörik le műveinket az akadémia asztalairól, ám tehetetlenek akkor, amikor észlelniük kell, hogy a gondolkodó magyarok ítélete éppen nem egyezik meg az övékével. Pap Gábor hosszú ideje tanít s „nem középiskolás fokon". Fanatikus hívei nem min
denkinek rokonszenvesek, de magas színvonalú, eredeti gondolkodása, a tehetséges kutatók tiszteletét váltja ki akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet vele. Műveivel lehet, sőt nem ritkán kell is vitatkozni, de tiszteletet parancsol szuverenitása s az, hogy előadásai és művei mögött ő maga áll, ahogyan Illyés Gyula fogalmazott: „Bizonyos, hogy az alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tűnik fel mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik."
Nemrégiben munkatársaival kiadták újra a Képes Krónikát s a bevezető tanulmányában ismét maradandót alkotott. Maradandót, de nem hibátlant. Asztrálmitoszi értelmezései elborzasztják a csőlátással megvert szakbarbárokat, mert azt hiszik, hogy amit ők nem fognak fel és nem értenek, azt a régiek sem érthették és nem tudhatták. Pedig nagyon is tudták, nagyon is értették. Ez a papgábori megközelítés megdöbbentő azok számára, akik eddig Berkovits Ilona elképesztően primitív ma
gyarázataihoz (Századok 1953) vagy Csapodyné Gárdonyi Klára értelmezéseihez voltak szoktatva (Helikon kiadású Képes Krónika), ám a 12 állatövi jegyből álló évkör rendszereinek felismerése a miniatúrákon teljesen valós. Nem egészen így áll a helyzet az időrenddel, legalább is az én megítélésem szerint. Pap Gábort egészen magával ragadta Heribert Iliig és Uwe Topper zsonglőr- mutatvány-sorozata s láthatólag nem tud szabadulni a kronológiai csapdából.
A tudományos kutatás tisztessége és egymás megbecsülése azonban azt kívánja, azt követeli meg, hogy szakkritikát alkalmazzunk és ne becsmérlő durvaságokat kiabáljunk. Időcsalás igenis volt a történelemben. Maszudi jegyezte fel (Kitab al-tanbih. M.J. De Goeje, Leiden, 1894, 97-98.), hogy a szászánida dinasztia korában a perzsák az események időrendjét Nagy Sándortól a megdöntött
19.
sz ű z .
( M E K J O O V
- 0 * * 2 3
, K l i W C
(JU P JX E Z 0
yXtO N TÖ (sxttrxjw»>
A nagy (praecessiós) napciklus.
A nagy napciklus
párthus uralkodó, Ardaser uralko
dásáig meghami
sították (kétszer számítottak 510 évet!) azért, hogy megvalósulhasson azon tanítás, hogy Zoroaszter után pontosan ezer esz
tendőre kerülnek hatalomra a per
zsák. Ám ez a csa
lás lokális volt és nem maradt soká
ig titokban. Az egyetemes idő
csalás teóriája rendkívül ingatag alapokra épített áltudományos el
méletnek látszik.
Az un. igazi tudomány és az un. áltudomány kérdése örök vita
kérés volt és ma
radt. Elismerjük természetesen, hogy 1990 óta jelentős mértékben elöntötte a magyar könyvkiadást a történeti szenny-irodalom is, ám erkölcstelen és a tudományhoz méltatlan durvaság a történelmünk bonyolult kérdéseit bogozgató eredeti gondolkodókat és kutatókat sarlatánoknak és komolytalan dilettánsoknak nevezni csak azért, mert még sok mindent nem értünk, amint a régiek sem értettek. Ezért mondja a Prédikátorok könyve (8.17.): „bármennyit fárad is az ember a kutatással, nem jut el a megértésig."
Megismételjük: a történettudomány s egyáltalán a múlttal foglalkozó tudományok feltevésekkel dolgoznak s a jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisek igazság-tartalmát és maradandóságát a legcsekélyebb mértékben sem határozza meg az, hogy a megalkotójának, a szerzőjének milyen címei és rangjai vannak. De azért jó volna, ha a tudományos élet vezetői és képviselői készek és képe
sek volnának felismerni az igazi tehetségeket s jó volna, ha a tudományos szatócskodás helyett a valóban ráérdemesültek (is) kaphatnának elismerést. Hiába lettünk néhányan a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem ott habilitált díszdoktorai és tanszékvezető professzorai, akkreditálás helyett diszkreditáltak bennünket, jóllehet több esetben igazolható, hogy azok, akik a minisztertől hivata
losan professzori kinevezéseket kaptak, igazolt tudományukkal szinte semmilyen hatást sem gyako
rolnak a művelt, gondolkodni képes, képzett emberekre s nemcsak azért, mert gyakran nem tudnak előadni, hanem leginkább azért, mert nincs mit előadniuk. Talán eljön az idő egyszer, amikor a ma
gyar tudományos életben is, válogatás nélkül megbecsülik az eredeti gondolkodókat és alkotókat.
(Megjelent: a Kapu 1999/9, 22-23. és „Kiálts tellyes torokkal" Budapest, Polár. 2000, 497-499.)
HERIBERT ILLIG: DAS ERFUNDENE MITTELALTER DIE GRÖRTE ZEITFÁLSCHUNG DÉR GESCHICHTE.
(A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA)
München, Econ Ullstein Verlag, első kiadás:1996, negyedik kiadás: 2000.
Magyar nyelvű kiadás 2002. Budapest, Allprint.
CÍMŰ MUNKÁJÁNAK ISMERTETÉSE ÉS KRITIKÁJA
A
ma 55 esztendős bajor szerző kulturtörténésznek vallja magát, jóllehet történészi végzettsége nincs, s a meglehetősen vegyes színvonalú Zeitensprünge (Időugrás) c. folyóirat kiadójaként vált ismertebbé a saját hazájában. Több, mint jellemző s persze érthető is, hogy a szerző „nagy felfedezése" a magyar érdeklődő közvélemény egy részét csak hat év késéssel érintette meg, (nyilván a nyelvi akadályok miatt, elvégre 411 oldalnyi német szöveget nem könnyű áttanulmányozni, kivált, ha figyelembe vesszük rendkívül nehézkes és nyakatekert fogalmazásait), ám a közelmúlti ma
gyarra fordítása „elemi erővel robbant be" a kiválasztottak körébe, mivel nem kisebb személy, mint Pap Gábor professzor úr írt előszót a kötethez és népszerűsíti a művet mind a mai napig. A köréhez tartozók a legelemibb kritika nélkül ismételgetik a bizarr állításokat, mégpedig úgy, mint sziklaszilárd tényeket. Vannak olyan un. népszerű előadók, akik már rendszeresen így beszélnek: 896-ban, azaz 596-ban ugyebár, mint tudjuk. Nemrégiben a KAPU is foglalkozott a kötettel.
Az időszámítások és a különböző naptárak (kalendáriumok) elsőrendűen alkalmasak arra, hogy rámutassunk számos bizonytalanaságra, pontatlanságra, sőt hamisságra is. Miért van ez így ? Azért, mert bár az Időt az írásos történelem kezdeteitől igyekeztek mérni és meghatározni, különböző népek, különböző hatalmak, különböző kultúrák és vallások más és más módon végezték az időmé
rést. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a kalendáriumok elsősorban az ünnepek és a kereszténység korában a helyi egyházak ünnepfelsorolásai voltak, az első ilyet Kr.sz.utáni 465-494-ból az andalúziai Carmona-ból ismerjük, ahol egy kőlapra vésve maradtak meg ezek az ünnep-felsorolások. A közép
korban igen nagyszámú ilyen kalendárium készült. Volt természetesen naptáruk a régieknek is, az egyiptomiaknak, a kínaiknak, a mezopotámiaiknak, hinduknak, a perzsáknak, a görögöknek, a római
aknak, az amerikai indiánoknak, a zsidóknak, az araboknak, etc.
Azt senki sem vitatja, hogy az alapvető időegységek kezdettől a következők:
Egy nap = a Föld egyszeri forgási idejével.
Egy hónap = a Hold fázisidejével, azaz 29, 5 nappal.
Egy év = a Föld Nap körüli keringési idejével, amely (mint un. tropikus év ) 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperccel (annus Solaris).
Mivel az időszámítás megalkotói sokáig az állatövi csillagképek segítségével határozták meg az esztendő hosszát, vagyis, hogy a Nap meddig tartózkodik egy-egy állatövben, így például a hinduk
nak 365 és t/4 nap volt egy év, az egyiptomiaknál viszont 365 nap tett ki egy évet, amelyet ők pon
tosan 12 harmincnapos hónapra, a hónapokat pedig négy hétre osztották fel. Holott a hónapok hossza 29-31 nap valójában. A napot viszont napnyugtától számították, vagyis az estétől s nem a reggeltől, mint mi. A babiloniak a Hold-évet használták, amely 354-360 napból állt s így állandó kor
rekcióra szorultak a naptárak. Az eltérések okán jöttek létre a szökőévek, vagyis hogy minden negyedik év 366 napos legyen. A zsidók az időszámítás kezdetét a Teremtés napjától veszik s ezt Hillel Hanaszi rabbi 358-ban 3760-ra tette, mint egyik lehetséges változat. A zsidó időszámítás szerint ma 5762-ben vagyunk. S itt nyomban idéznünk kell llliget, aki a Von Zeiten und ihrem Ende (A korokról és azok végéről.) c. fejezetében azt írja, hogy a zsidók megpróbálták kiszámítani a Világ
