M
i, a magyar nemzet igaz történetének és ősi kultúrájának elkötelezett, már-már önemésztő tűztől hajszolt napszámos-kutatói, gyakran zuhanunk bele, az idegenek által félrevezetett, primitív tömegemberekkel számunkra megásatott, sötét és mély vermekbe, ahonnan azután igen keserves és lassadalmas a kievickélés. A megmételyezett és kiüresített lélek védtelen és sunyi s mivel az ilyen ember önlábán megállni képtelen, két kézzel kap a hamis próféták által gyártott rozoga mankók után, abban a hitben, hogy amit mond, az az ő véleménye, holott csak betanított, érték
telen sablonokat ismételget. S miközben átveszi az önbecsülésünket alapjában kikezdő szólamokat, nem is veszi észre, hogy a múltunk meghamisításának elfogadásával a magyar jövőről is lemondott.
De ma talán még ennél is rosszabb a helyzet, mivel a balliberális jelszavak szinte vakká tették a ma
gyar nyelvet használók túlnyomó többségét. Aki magyarul beszél, aki Magyarországon él, az - önmagában - csak egy állapot hordozója és jelzője. Aki viszont a magyar nemzet tagja, annak - ennél -sokkal, de sokkal többet kell magában hordoznia. így ősi múltunk igazi ismeretét is. A nagy kérdés csak az, hogy mostanra valójában hányán maradtunk ilyenek ?
A Kárpát-medence mai, szűk 14 millió magyar nyelven (vagy magyar nyelven is) beszélő lakosából vajon hányán vannak, akik számára az itteni elmúlt másfél ezredév magyar múltat jelent ? Hányán vannak, akik többet tudnak annál, mint amit a félévszázados kommunista uralom hangadó történelem-komiszárjai beléjük sulykoltak ? Hányán rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyek hatékonyan szembeszegezhetők a magyarságot primitív, törzsi szervezetben élő, nomád, barbár és pogány vándorló rablóbandáknak bemutató képpel?
Azt tanultuk, azt tanították és tanítják ma is, az elemi iskoláktól a tudományegyetemekig, hogy a félnomád kultúrából csak barbár társadalmú királyság születhetett az 1000. esztendő után, amely ország Szent István király halála után nyomban ki is mutatta valódi barbár és primitív arcát, amikor is a szentistváni életművet folytatni kívánó, haladó és nemeslelkű Péter király ellen a pogány hordák fel
lázadtak s előbb 1041-ben, a régi renddel rokonszenvező Aba nádort választották királyukká, majd Vata ispán vezetésével 1046-ban vissza akartak térni a vadság állapotába. Mindezen okból az 1038 utáni időket „válságos évtizedeknek" szokták nevezni.
A dolgok azonban nem egészen így történtek s nem is azok az erők mozgatták a történelem kerekét, amelyekre azt most, utólag, rá akarják fogni.
Amikor Szent István király fia, Imre herceg váratlanul meghalt, helyesebben szólva: megölték, a megtört öreg király utódául nőtestvérének fiát, a velencei Pétert jelölte ki, akit előbb fiává fogadott.
Ez önmagában is bizonyítja, hogy az Almos-Árpád dinasztia uralmi rendjét a primogenitúra, az elsőszülött fiú trónutódlása jellemezte. Függetlenül attól, hogy István király özvegye, a bajor Gizella királyné, rokonszenvezett-é kezdetben Péter ifjú királlyal vagy sem, az tény, hogy Péter király „célja az volt, hogy kénye-kedve szerint tehesse akaratát s hogy Magyarország elveszítse szabadságát és a németek alattvalója legyen." Péter német dühvei dúlt-fúlt, a magyar föld javait a svábokkal és az ola
szokkal együtt felfivalkodottan és telhetetlen szívvel falta. Nemcsak a magyar krónikák, de a későbbi Bonfini mester is hangsúlyozta, hogy „Péter király azt akarta, hogy csak az övéié legyen a hatalom s kitartóan gondoskodni fog arról, hogy ezután a magyarok közül senki, csak a teutonok /azaz a néme
tek, azaz az idegenek!/ emelkedjenek méltóságra és tisztségekre.A saját népét megvetette." S szinte megdöbbenünk Kézai Simon szavain, aki 750 évvel ezelőtt ugyanarról beszélt, mint amit most is _____________________________________________ 1 7 5 ______________________________________________
akarnak velünk tenni ! Ezt a mondatot adja Péter király szájába: „Magyarország földjét telerakom külföldi telepesekkel és a németek hatalma alá vetem." Ebben a n émet Buda volt a fő támasza. Majd így folytatja, s ez a mondat is teljes mértékben aktualizálható: „Ez a név: Magyarország -a Hunger szóból származik s ez nyomorúságot jelent, legyen tehát a sorsuk: nyomorúság!" A magyar királyság
ban az uralmat tehát az idegenek szerezték meg, ám akkor még a nemzet egységes volt, eltérően a mai szomorú állapottól, s az ország nagyjai, nemesei és a püspökei, egy akarattal elűzték a zsarnok királyt és megválasztották Aba nádort, aki a királyságban a Sámuel nevet kapta. Különös és sajátsá
gos, hogy a források, elsősorban persze a nyugati források, Aba Sámuel királyt trónbitorlónak, sót tirannusnak nevezik, akit a ménfői csata után, ahol egyes hívei elárulták és hátbatámadták, az idegen katonák elfogták s a győztes német császár, a hozzá menekült és tőle segítséget kérő magyar király,
mazták meg azzal, hogy mindig a parasztokkal és a nemtelenekkel tartott, valamint azzal is, hogy az európai kereszténységet elárulta és a pogány eretnekséget pártfogolta. Máig érvényes örök tanulság hogy azt, aki a népéért küzd, aki a nemzet érdekeit egyesek önérdekeinél előbbre tartja, azt megrá
galmazzák, megcsúfolják, kirekesztik, megsemmisítik. Aba király ugyanis nemhogy pogány nem volt, de vissza akart térni az őskereszténység tiszta tanaihoz, noha az egyházi tized szedését és az idegen papok rémuralmát elvetette.Es megvetette a velejéig romlott korabeli pápaságot is, hiszen IX.Benedek pápa, aki fényes esküvőn vette feleségül a szeretőjét, hajlandónak mutatkozott arra, hogy III.Henrik császár kedvéért Bécsbe utazzon éj anathéma alá vesse a magyar királyt és népét, fel
szólítván a keresztény népeket a gonosz magyarok, az „elátkozott nép" (gens detestanda) ellen indí
tandó szent háborúra. Ugyanakkor még két ellenpápája volt a keresztény világnak: lll.Szilveszter ás VI. Gergely. Évszázadokkal később, 1232-ben II.András, majd 1287-ben IV.László király jutott ugyan
erre a sorsra, amikor is a pápa interdictum alá helyezete az ország népét, tehát megszűnt a szent
misehallgatás, a keresztelés, a temetés, az esketés s elnémultak az egész országban a harangok.
A magyarok a kivégzett királyt szentként tisztelték és az általa alapított debrői templomban temet
ték el. A gyilkos pogányok vajon miért helyezték volna el a földi maradványait egy keresztény temp
lomban ? S miért lelkesültek volna egy zsarnok uralkodó emlékéért, akinek a teste évek múltán is rom
latlan maradt a sírban, szemfedője sértetlen volt, sebei pedig begyógyultak, a krónikák állítása szerint.
Nyilván azért történt így és alakult ki ilyen szent hagyomány és legenda, mert Aba Sámuel nemzeti királyunk volt, akinek az emlékét tudatosan feketítették be később.
Nem arról volt tehát szó, hogy 1044 után, Aba Sámuel ménfői csatavesztése után, a német császár hűbéres szolgájaként visszatért Péter király ellen a pogány vadmagyarok lázadtak fel, hanem a nép lázadása (seditio) kétségtelenül az idegenek uralma ellen bontakozott ki. 1045-ben az addig szuverén és szabad Magyarország ténylegesen alávetett országgá vált s ezt számolták fel a Koppány-ág hercegeit hazahívó felkelők. A nemzet megőrizte hűségét Szár László fiai, András, Béla és Levente iránt, akik valójában az Almos-Árpád dinasztia új ágának megteremtői, hiszen az Álmos-Árpád-Zsolt- Fajsz-Taksony-Géza-lstván leszármazási rend Imre herceg halálával végérvényesen megszakadt és az a Koppány-Vászoly ág került hatalomra, amelyet az uralkodástól éppen maga Szent István király fosz
tott meg.
Általános vélekedés szerint az András és Levente hercegeket hazahívó néptömeg „ördögi sugal
lattól felajzva" azt követelte, hogy az egész nép hadd éljen újra pogány szokás szerint s imádhassa a bálványait (ydola). Kérték, hadd öljék meg az idegen papokat és püspököket, hadd rombolják le a templomokat. Ennek alapján mondták ki az ítéletet: Magyarország népe 1046-ban, majd később,
1060-ban pogánylázadásokat robbantott ki, amely pogánylázadásnak egy Vata nevű főúr lett a vezére.
Az írott források készítői papi emberek voltak, akik nagyon is hajlottak az egyházi túlzásokra s igen nagy kedvvel ruházták fel a felkeléseket az egyház és a kereszténység elleni jellemzőkkel. Ha azon
ban megvizsgáljuk az adatokat, azt látjuk, hogy egyrészt a legkorábbi templomainkban (Feldebrő, Abasár, Tarnaszentmária, Karcsa, Öskü, Kallósd, Csempeszkopács, Somogyvár) nyoma sincs sem
miféle pusztításnak, másrészt a Vata elleni vádak is csak annyit tartalmaznak, hogy leborotváltatta a fejét és csak három varkocsot hagyott meg, valamint - társaival együtt - lóhúst kezdett enni. Igen ám, de sem a keleti hajviseletet, sem a lóhús-fogyasztást semmiféle egyházi szabály vagy törvény nem tiltotta, tehát nem lehet ezeket a momentumokat a krisztusi hit elleni támadásnak minősíteni. Az azonban tény, hogy 1046-ban, majd 1061-ben a magyar királyság egész területén polgárháború dúlt (civilia bella), amikor rátámadtak a tizedszedőkre, a népnyúzó idegenekre, a magyarul nem is tudó papokra. Ezért került sor Gellert püspök megtámadására is. „Vesszen Péter király emléke teutonjaival és latinjaival együtt mindörökre és még azon is túl!" Gellért püspök, noha nagy tudású férfiú volt, nem szerette a nyakas magyarokat, nem tanulta meg a nyelvünket s aki nem a római katolikus irányzatot vallotta, azt eretneknek bélyegezte. A vétkes embereket megkorbácsol -tatta, karóhoz köttette, bi
lincsbe verette. A kisebb Gellért legenda írója ezt meg is fogalmazta: „Gellért úgy gondolta, hogy min
ket ősi hagyományainkból ki tud forgatni!"
S ez kulcsmondat a Xl.századtól napjainkig.
Valóban arról van szó, hogy megvédjük-e ősi hagyományainkat, meg tudjuk-e oltalmazni mindazt, amit eddig magunkban és környezetünkben nemzeti kincsként felhalmoztunk, avagy eladjuk a lelkünket és a jövendőnket egy külső világhatalomnak ? A közelmúlt politikai eseményei azt mutatták, hogy a XlX.század második felétől a magyar társadalom ősi tartópillérei megroppantak, s beköltözött e nép leikébe és gondolkodásába egy, ezredéves hagyományunktól teljesen idegen, baloldali ma
gatartás, amelynek mélybeni rugója nem a nemzeti összefogás, nem az ország függetlenségének megőrzése, hanem az önzés és az irigység, amely az ön- és nemzetépítő kemény munka és harc helyett az alamizsnás osztogatás hiszékeny mákonyában szeret dagonyázni.
1046-ban az ország főemberei és népe új királya, I. András mellé állt, aki nagy sereget tudott talp
ra állítani az országra törő német támadás visszaverésére, ám amikor fia, Salamon ismét német hűbériséget vállalt magára és az országra, ismét fegyvert ragadtak eleink.
1061-ben viszont, a fehérvári törvénynapon, minden faluból megjelent két-két ember követként s azt követelték az András királyt legyőző Bélától: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokásai szerint pogányságban éljünk, hadd kövezzük meg a püspököket, tapossuk ki az esperesek belét, fojtsuk meg 3papokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat.!"
Ezt az elégedetlen tömeg által kirobbantott lázadást sem lehet pogánylázadásnak minősíteni, hiszen a klerikusok súlyos elfogultsága minden mondatnál tetten érhető. Az idegenek hatalmaskodását elégelte meg a nép, amelynek lázadása csak Fehérvárra korlátozódott. Vezetőjük valójában nem volt, Vata fia János vétkéül csak azt tudták felhozni, hogy varázslókat és táltosokat gyűjtött maga köré s közülük egyet, Rasdit, börtönbe is zártak és halálra éheztettek. Meg kellett halnia ennek a bátor asz- szonynak csak azért, mert az ősi dicsőségről énekelt hősénekeket. Az igaz szó régen is rettegett fegyver volt.
_____________________________________________ 1 7 7 ______________________________________________
(Megjelent: a Kapu 16/2003/2. sza'm, 23-24.)