A
történelmi tudatunk a múltértelmezésünktől függ, múlt-értelmezésünk azonban a történelmi ismereteink minősége és mennyisége által határoztatik meg. Történelmi ismereteink alapjai az un. történelmi tények, amelyek - első pillanatra - teljesen vitathatatlanok, vagy ahogyan mondani szoktuk:objektívek és pártosság-mentesek. A történettudósok azonban régóta tudják, - bármily furcsán is hangzik ez sokak számára - hogy vannak, s nem is kis számban, hamis tények. A hamis tények vagy rosszul értelmezett források alapján születnek, vagy tudatosan meghamisított adatokat tüntetnek fel igazként, avagy felkészületlen emberek kezdenek történelmet értelmezni és tanítani, a maguk sajátos és elfogult álláspontja szerint. Ez utóbbira manapság egyre több példát látunk mind a sajtóban, mind az elektronikus médiumokban, mind a könyvkiadásban. 1990 előtt a tudományos élet
ben is erőteljesen működött a kommunista cenzúra, amely természetesen gátja volt nemcsak a tudományok fejlődésének, de a tudományos kutatás és gondolkodás szabadságának is. Ugyanakkor, s ezt el kell ismernünk, nem volt lehetséges közreadni felkészületlen emberek által kiagyalt teóriákat és mesébe illő elmeszüleményeket, amelyek mára elborítják a magyar szellemi élet szinte minden területét. Vannak, s talán nem is kevesen, akik jogosultnak érzik magukat, többnyire igen szerény képzettségük és iskolázottságuk ellenére, önjelölt történettudósként kiállani a publikum elé, abból kiindulva, hogy a múltunk mindannyiunké és a múlthoz mindannyian értünk. Mivel egy csalfa történelmi feltevés vagy egy félresikerült elgondolás, látszólag, semmiféle súlyos következménnyel nem jár, hirdetése következtében nem dőlnek össze hidak, nem zuhannak le repülők, nem halnak meg emberek, nem állnak le a számítógépek. Ez igaz, mégis igen nagy mértékű a felelőssége annak, aki a „kezébe lantot fog". Óvakodjuk tehát a megszállott igehirdetőktől, mert bár történelmünk valóban közös nagy kincsünk, a hamisságok azonban előbb-utóbb lelepleződnek, a valódi tudás hiánya csakhamar kiütközik s hordjunk bárminő festett álarcot, a tudatlan bugyutaság ragyáit tartósan el nem fedhetjük véle.
De legalább ekkora veszélyt jelentenek az elmúlt félévszázadban oklevelet és jelentős pozíciókat szerzett, marxista-leninista emlőkön nevelkedett történetírók, akik nagyrészben a tanári katedrákat is elfoglalták, másrészt a privilegizált tankönyvírás révén hatalmukba kerítették a mai felnőtt nemzedékeket, elvégre a most 60 évesek az ötvenes években jártak középiskolákba és a hatvanas években egyetemekre, de a mai harmincasokat is a hetvenes évek kádári iskolaszelleme fertőzte meg, ha nem is oly nagy mértékben.
így egyáltalán nem csodálható, hogy 1980 tájáig az volt a hivatalos magyar történettudomány álláspontja, hogy a magyar állam, a Dunántúlon a IX.században létezett „pannónszláv állam", a nagy
morva birodalomnak nevezett hatalom képződménye alapján jött létre, hiszen a barbár, nomád, pogány és rabló magyar hordák magasfokú szervezettségre eleve képtelenek voltak. A szlávoktól tanultuk meg nagysokára a földművelést, szláv papok vezették be a keresztény vallást, szláv főnökök, a zsupán-ispánok álltak a szláv eredetű mega-mesgye-megyék élén, szláv névből vettük át váraink és városaink nevét: Esztergom, Belgrád- Fehérvár, Visegrád, Csongrád, sőt a Szent Koronát viselő uralkodó király nevét is. A szlavofil világnézet kedves volt a szovjet megszállók szellemi vezető előtt, ezért erősen támogatták mind a régészeti, mind a történeti vizsgálatokat. így született meg a nagy szláv központ: Zalavár-Mosaburg, mint Pribina székhelye és tartománya, valamint Székesfehérvár, mint szláv centrum. Valójában, amint szó volt róla Zalavár térségében soha nem létezett Pribina szláv központja, a magyarság a Kárpát-medence birtokba vétele előtt egy magas fejlettségű birodalomban,
Kazáriában élt, ahol kiválóan ismerte a földművelést, ismerte a kereszténységet, az ispán szavunk nem a zsupán származéka, amint a megye szavunk sem szláv eredetű. Király szavunk nem a Carolus szláv kraljából „fejlődött ki", Székesfehérvárnak az eredeti neve nem Belgrád volt, hanem Fehérvár, Esztergom az Iszter-gam név változata, a koronázás és maga a korona nem nyugati, hanem keleti ere
detű. A magyar nyelv szláv jövevényszavai csakis a XI. század után kerülhettek a magyar nyelvbe, mivel 1000 előtt csak ősszláv dialektusok voltak.
Mivel azonban a magyarok országának kialakulását saját fejlődéssel semmiképpen sem ma
gyarázhatjuk, állítják mind a mai napig a mérvadó tudósaink, a teljesen tudománytalan szláv teóriát feladni kényszerülvén, az erőteljes külső hatás (impulzus) megtestesítőjeként, a 80-as évektől kezdve, átálltak a nyugati, a német befolyás bizonygatására. Ma azt tanítják iskoláinkban és az ismeretter
jesztő fórumokon, hogy a „katonai demokrácia" szintjén élő magyar törzsek csupán törzsi nomád államot tudtak létrehozni, mert „a sztyeppén az egyszer kialakult formákat a nomád hatalmi elitek egymásnak adták át...s a lánc immáron a magyarokkal megszakadt". Ezt a zavaros és bugyuta tételt azzal igyekeznek elfogadhatóvá tenni, hogy nomád államból soha nem jöhet létre európai típusú állam, márpedig Szent István király országa a legnagyobb mértékben európai állam volt. Az íróaszta
laikra görnyedő akadémikus szobatudósaink szerint, noha a magyar nomádállamok is életképtelenek voltak, azért nem semmisültünk meg, „mert be voltunk zárva a Kárpát-medencébe", de azért a szá
mos törzsfőnök kiskirálysága sokáig virult e földön. Egymás ellen hadakozva folyt a véres küzdelem a magyar államalapítás korában, (gondoljunk Koppányra, Gyulára, Ajtonyra), mígnem a német lovagok segítsége révén végül is győzedelmeskedett a sok törzsi államocska felett a központi akarat.
A hangsúly itt a többes számon van: sok törzsi államocska !
A központi pártszervek ideológiai nyomása oly nagy volt a közelmúltig, hogy ez a sok kis törzsi nomád államról szóló teória megfertőzte az egyébként jószándékú és jól felkészült régészek egyikét- másikát is, és így hamar kidolgozták azt a feltevést, hogy Árpád népe a IX.század végén és a X. század első felében a Felső-Tisza-vidékén rendezte be a szállásterületét és itt lett volna a magyar fejedelem
ség központja is, amelyet csak 950 után helyeztek át a Duna mellékére. Mindezek a feltevések megalapozatlanok.
A régészeti leletek és az írott források adatainak kritikai vizsgálata alapján kijelenthetjük, hogy a Kárpát-medencében erős magyar hatalom jött létre már a 890-es évektől kezdve, sőt - minden bizonnyal - már 860 tájától a magyar hadak birtokolták a Felső-Tisza-vidékét és a Felvidék déli övezetét, a Garam és Vág közötti területeket is beleértve. 892-ben egy jelentős magyar sereg vonult Szvatopluk morva fejedelem^ellen s ez a haderő nem jöhetett a Fekete-tenger vidékéről. 894-ben Almos nagyfejedelem és fia, Árpád, Kusán vezérrel együtt, hadakat küldött a bolgárok ellen, de csapa
tokkal segítette a korábbi ellenséget, Szvatoplukot is, nyilvánvalóan azért, hogy a Dunántúlt, Pannó
niát mielőbb birtokba vehesse. Nagyon különös és nehezen magyarázható az a tény, hogy Regino kivételével, a magyarok Kárpát-medencei térfoglalásáról a külföldi források egyetlen szóval sem emlékeznek meg. Némely történészek, meglehetősen bohókás érveléssel, azt vélelmezik, hogy „a kalandozások takarták el a kortársak szeme elől a Kárpát-medencei megtelepedést." S ami még ennél is különösebb: a bizánci birodalom, a bolgár cárság, a német királyság még kísérletet sem tett a rend
kívül értékes és fontos Kárpát-medence birtokba vételére, holott - állítólag - ez csaknem lakatlan pusztaságokból állt. De az sem kevésbé izgalmas, hogy a morvák kivételével, nem tudunk kemény harcokról, amelyeket Álmos hadinépe vívott volna itteni hatalmasságokkal. A magyar krónikák is különös évszámokat tartalmaznak a honfoglalást illetően: 677, 884, 888.
Azt biztosan tudjuk, hogy 900 után a magyarok elfoglalták Moráviát és Bajorországot az Enns folyóig terjesztve ki a Magyar Nagyfejedelmség nyugati határát, majd 902-ben Morávia megszűnt létezni: Maraha patria victa, a morva haza legyőzetett I Ezt követően a magyar hadak egyik fővezérét, Kusánt és kíséretét, a bajorok, baráti lakoma ürügyén, orvul legyilkolták.
_____________________________________________1 6 7 ______________________________________________
907-ben a nyugati hatalmak keresztes hadjáratot hirdettek a magyarok ellen és hatalmas sereget vonultattak fel a Duna mentén. A pozsonyi csatában azonban a magyarok a X.század legnagyobb győzelmét aratták s ettől kezdve a magyar nagyfejedelemség, majd később a Magyar Királyság föld
jére 1030-ig idegen katona a lábát sem merészelte tenni.
Sem a pozsonyi nagy győzelemre, sem a magyarság sikeres európai hadjárataira nem kerülhetett volna sor egy erős háttér, egy életképes és jelentős gazdasági és politikai hatalom megléte és támo
gatása nélkül. Ezért megállapíthatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyar állam 1100 esztendős és csak a keresztény magyar királyság ezredéves. A Magyar Nagyfejedelemségnek volt határa, tehát meghatározott területe, voltak védelmi rendszerei (gyepük, kapukkal, torlaszokkal, vizes árok-rend
szerekkel), a határokat őrök, lövők, kémlelők és vámosok vigyázták. A nagyfejedelemnek erős test
őrsége, hadserege, hírszolgálata volt. A lakosság megtelepedett, állandó falvakban élt, amelyekben magának rendes házakat épített, elsősorban fából és szárított vályogtéglából, amint ezt keleten tanul
ta. A falvak lélekszáma nem volt nagy. Az ország népe a településeken elsősorban földközösségek
ben élt, amely azt jelenti, hogy a nemzetségek és nagycsaládok alkottak egy-egy faluközösséget, amelynek tagjai közösen birtokolták a földeket és lényegében egyenlőek és szabadok voltak. Szent István király 1000 körül készített törvényei egyetlen szóval sem szólnak sátrakban élő, kóbor állat
tartókról, ellenben beszélnek várakról, istállókról, tornyokról, rendezett falvakról, templomokról, fa és kő épületekről, udvarházakról, nagyobb és kisebb házakról, rendelkezéseket tartalmaznak a faluról falura járó királyi követekről, a hatalmas szántóföldekről és szőlő-területekről. A szentistváni várme
gyék, püspökségek, utak, vám és tizedbeszedő helyek semmiképpen sem alakulhattak ki egy-kétév alatt, hiszen például Somogy vármegye biztosan létezett már 1002-ben, Fejér, Kólón, Visegrád és Veszprém vármegye 1009-ben. Egészen nyilvánvaló, hogy a magyarság már a IX.századtól, sőt sokkal korábban is, ismerte a magántulajdont, nagyon is megbecsülte a másét, ezért büntették oly szigorúan a tolvajlást. Az kétségtelen, hogy a Kárpát-medencei magyar hatalom népei két nagy csoportra oszlottak: a szabadokra és a rabszolgákra, akiket szolgáknak, cselédeknek neveztek s akikkel valóban úgy bántak, mint a barmokkal, adták-vették őket, meghatározott áruk volt, a piacon 3 márka ezüst.
De ne gondoljuk, mai eszünkkel, hogy ez a keleti barbár magyarok csúnya világára volt csak jellemző.
Ellenkezőleg. Az európai rabszolga-kereskedelem fő szervezői és haszonélvezői évszázadokon keresztül a franciaországi és a prágai zsidók voltak s a rabszolgapiacok virágoztak a XV.században is.
Sőt ! A magyarokkal szemben az újkorban is jogosnak érezték egyesek a rabszolga-állapotot. így például 1809-ben az európai jogrend, a Code Napóleon megalkotója, Bonaparte császár 12 ezer magyar férfit adott el Mexikóban ültetvényes rabszolgának, de még 1946/47-ben is meg merték tenni a Benes-dekrétum üvöltő gazságai közepette, hogy a mindenüktől megfosztott felvidéki magyar ifjakat, legényeket és leányokat, félmeztelenre vetkőztetve, sorba állították a brünni és más városok piacterén, mint a római korban, s a cseh gazdák tapogatásos mustra után választhatták ki a nekik tet
sző magyarokat gazdasági rabszolgának!
Nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencei erős magyar hatalom első időszakában, 890 tájától 970 tájáig a magyar nép zöme szabad ember volt, s a szabadság születési állapot volt, amint erre a törvények is határozottan utalnak. Természetesen voltak vagyoni különbségek, de ha egy szabad embert megöltek, akár ipsán volt, akár vitéz, akár közrendű, egyformán 110 aranyat kellett a bűnös
nek fizetnie a hozzátartozóknak. Szent István király ezt így fejezte ki nevezetes törvény
gyűjteményében: „Mivel tehát Istenhez méltó és az embereknek legjobb, hogy kiki életének futását a szabadság serénységével végezze, a királyi végzés szerint elhatároztuk, hogy ezután az ispánok vagya katonák közül senki ne merészeljen szabad személyt szolgaságba hajtani."
A történeti források elemzése azt mutatja, hogy a szabad magyarok közül egyre többen sül
lyedtek a szolgarendűek közé a XI. század első évtizedei után. Ebben a folyamatban döntő szerepe volt a római kereszténység képviselőinek, akik tudatosan és nagyon kemény eszközökkel fordultak a
169.
A váradi vár látképe a XVI. században
szabad magyarok közösségei ellen. Jóllelehet évszázadokon át a magyarokat nagyfokú tolerancia jellemezte vallási téren is: „A magyar fejedelmek nem tiltják alattvalóiknak a keresztelkedést és a papoknak megengedik közöttük a szabad járást-kelést. Annyira egyetértenek a pogányok és a keresztények, oly benső közöttük a barátság hogy betljesedettnek látszik Ézsaiás jóslata: együtt legel 3 farkas és a bárány, az oroszlán és az ökör szénát eszik." Értetlenül és megdöbbenve fogadta tehát a magyarság az új rendet, ahol mindennaposok voltak a kegyetlenkedések, általános volt a durva erőszak alkalmazása, a római egyház papjai ellen fellépőkkel szembeni megtorlások, tömegesen vakí
tották meg a megkeresztelkedni nem akarókat, a vétségekért kéz-, láb-, orr- és fül-csonkítást rendel
tek el, a papokat szidalmazóknak vagy az istentagadóknak kitépették a nyelvét, a templomban fe- csegőket megkorbácsoltatták, lekopaszították, félholtra verték. S mivel a magyar államhatalom első évszázadában a papok zöme idegen volt, hamarosan nemzeti ellenállás jött létre, amely lázadá
sokhoz vezettek és kirobbantak az első polgárháborúk Magyarországon. Ezeket az 1046. és 1061 .évi háborúkat (civilia bella) nevezik a mérvadók úgymond pogánylázadásoknak. De ebben a kérdésben is tévednek.
(Megjelent: a Kapu 15/2002/11-12. szám 38-40.)