TÁRSADALMI ÖRÖKSÉG – EGY ÚJRAFELFEDEZETT ÖTLET

Mint egy kelet-európai csodabogarat, Liska gondolatait hosszú tanulmányban ismertette a nagy tekintélyû, an-gol The Economistis⁹³(Valószínûleg Liska az egyetlen magyar közgazdász, aki valaha is ebben a kitüntetõ fi-gyelemben részesült.) Érdekes – és a korszakra mélyen jellemzõ –, hogy ezzel a gondolatával Lista tulajdon-képpen újra felfedezte az angol–amerikai filozófus, esszéista és politikus Tom Pain-nek majd két évszázaddal korábban, 1797-ben megfogant ötletét. Paine úgy gondolta, hogy a demokratikus Amerika államainak 15 an-gol font sterlingnek megfelelõ adományt kell biztosítania minden 21. évét elérõ állampolgárának. Minden jel szerint errõl a szellemi rokonságról Liska nem is tudott, sõt a kor- és vitatársaknak sem jutott eszébe – az an-gol lapnak sem. 2001-ben azután elõbb Tony Blair anan-gol miniszterelnök, majd pár hónappal késõbb Demszky Gábor Budapest fõpolgármestere is elõállt az ún. bébikötvény ötletével, de javaslata elhalt az Országgyûlés bi-zottsági vitája során.⁹⁴2004 õszén Esztergom városa viszont beindította a maga „életkezdési támogatás” prog-ramját. Blair ötlete Angliában is csak 2005 tavaszán, egy hónappal az ottani választások elõtt valósult meg.

Ezt a mintát követte Gyurcsány Ferenc, magyar miniszterelnök is. Az 50 ezer Ft-os bébikötvény vagy „start számla” akció gondolatát 2005 novemberében vetette fel elõször a kormányfõ, gondolva a 2006 tavaszán ese-dékes magyar választásokra. Végül a babakötvénynek elkeresztelt konstrukció 40 ezer Ft-osra sikerült, és 2006 januárjában lépett életbe.⁹⁵Az elsõ év tapasztalatai alapján – a kutyának sem kellett. 10 ezernél is ke-vesebben igényelték!

Liska gondolatai egyébként rokonságban álltak Silvio Gesell (1862–1930) német „pénzjobbító”

közgazdász nézeteivel, amivel Liska valószínûleg szintén nem volt tisztában. A „kamatmentes gazdaság”, a

„természetes gazdasági rend” és a Liska-féle tanok hasonlóságát csak Liska tanítványa, Síklaky István fedez-te fel, aki a rendszerváltás után Gesell magyarországi „helytartójaként” nagy energiákat fordított Gesell tana-inak népszerûsítésére. Gesell nézeteirõl és a fasizmus ideológusaival való eszmei rokonságról részletesen ld.

Madarász (2005) tanulmányát.

1

ványok formájában. S így azok is – például tanárok, ápolók – dolgozói részvényesek lehet-nének, akiknek erre különben nem lehetne módjuk.” – nyilatkozta Bokros Lajos még 1990 közepén is.⁹⁷

1.1.6.3 Holding modellek

Mint azt Szalai Erzsébet (1988) helyesen látta, a holding-koncepciók lényege a pénzben kife-jezhetõ vagyon és a fizikai vagyon szétválasztása volt az állami tulajdonú, 1000 fõnél többet foglalkoztató ipari nagyvállalatokradikális megreformálása érdekében. Hogy ez miképpen valósítható meg, arról több, részben egymásnak is ellentmondó megfontolás alapján számos el-képzelés is született.

A. A Tardos-féle holding modell

E modell gyökerei az 1957-es – fentebb már említett – Közgazdasági Bizottság vitáira nyúlnak vissza. 1957-ben Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke állt ki a legegyértelmûb-ben amellett, hogy az állami vállalatok fölött bankszerûen mûködõ, az ágazati naturális érde-kektõl független pénzintézetek vagy holdingok gyakorolják a tulajdonosi jogosítványokat.

Az 1960-as évek közepétõl a figyelem középpontjában a tõkeáramlás állott, pontosabban szólva az a felismerés, hogy a klasszikus szocialista modellben nincs semmiféle ösztönzés ar-ra, hogy egy adott vállalatban megtermelt tiszta jövedelem átáramoljon egy másik vállalathoz, ahol ez a pótlólagos befektetés esetleg nagyobb hozamot fialna, mint ahol eredetileg megterme-lõdött. A holding éppen erre ajánlott megoldást. Ekkor már a javaslat egyik fõ támogatója Tardos Márton, a KOPINT vezetõ kutatója volt, aki veje volt a már említett Péter Györggyel. A Tardos-féle javaslat magával hozta volna az állami vállalatok kötelezõ társasággá alakítását, s ezek felett mûködtek volna az állami holdingok. A holding nem foglalkozott volna közvetlen termelés-irányítással – ez a társaságok dolga –, kizárólagos feladata a profit társaságok közöt-ti allokálása lett volna. Ezek a javaslatok 1968-at megelõzõen csak vitaanyag formájában kerültek megfogalmazásra, a publikációhoz a politika nem adta áldását.⁹⁸

Az új gazdasági mechanizmus 1968. évi indulása után a vita tovább folyt: az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályának megbízásából újabb és újabb tanulmányok készültek. Itt merült fel a vállalatok közötti kereskedelmi hitelnyújtás, majd a kötvény megvalósíthatóságá-nak gondolata is – szemben a részvénnyel, amelyet a szocialista tulajdonnal összeegyeztethe-tetlennek minõsítettek. Amikor világossá vált, hogy a hatékony tõkeallokáció problémáját a reform sem tudta orvosolni, a holding-koncepció ismét felmerült, sõt nyilvánosságra is került.

A nyilvánosság számára elsõként Kopátsy (1969) és Tardos Márton (1972, 1982) cikkei járták körbe azt a javaslatot, hogy miként lehetne az állami tulajdont néhány profit-maximalizáló holding – vagy ahogyan Tardos 1972-ben nevezte: Termelési és Kereskedelmi Bank – for-májában megszervezni.

Kopátsy szerint az állami vállalatokat részvénytársasággá kellene átalakítani, és ismét életre kell hívni a tõzsdét. Ezt követõen a részvényeket 20 tulajdonkezelõ bank között osztanák szét egyenlõ arányban, de a tulajdonkoncentráció elkerülése végett 20%-ban korlátoznák egy-egy tulajdonkezelõ bank részesedését egy-egy vállalat tulajdonában. Ez az 1969-ben papírra vetett 97 HVG, 1990. jún. 30. Bokros ebben az idõpontban az MNB egyik ügyvezetõ igazgatója, s egyben a Tõzsdetanács

elnöke is volt.

98 Ld. errõl Hoch (1991) beszámolóját. Bauer Tamás visszaemlékezése szerint 1968 nyarán az MSZMP KB Nagy Ta-más vezetésével egy „tõkeáramlási bizottság”-ot hozott létre, melynek õ volt a titkára. A bizottság tagja volt még – többek között – Pulai Miklós (MNB), Madarasi Attila (PM) és Rácz László (Országos Anyag és Árhivatal). En-nek a bizottságnak az anyagában merült fel a kereskedelmi hitel gondolata is, ami szintén a tõkeáramlás egyik formája. (Bauer Tamás személyes közlése 2004. aug. 15.én)

modell végül Lengyelországban került megvalósításra az 1990-es évek második felében.

(Kétséges, hogy a lengyel reformerek olvasták-e valaha az angolul nem publikáló, keveset uta-zó Kopátsy írását.)

1981-ben Tardos egy Antal Lászlóval közösen írt anyagban az Állami Eszköztulajdonosi Holding elnevezést használta. A javaslat elsõ változatában még arról volt szó, hogy ez a hold-ing az Országgyûlés ellenõrzése alá kerül. Sárközy Tamás a viták során kimutatta a meg-valósítással kapcsolatos gyakorlati és alkotmányossági gondokat, így a végsõ változatba már az került, hogy a holdingot az Elnöki Tanács hozza létre.⁹⁹Ez a vita – ti. az a kérdés, hogy a végrehajtó hatalom vagy az Országgyûlés felügyelje az állami vagyonkezelõ szervezetet – a kö-vetkezõ l0 év során még több ízben felmerült, és megmaradt a Tardos-Sárközy ellentét is. A

„holding” elnevezést Havasi Ferenc KB-titkár¹⁰⁰1982 végén töröltette a hivatalos reform szó-tárból, mert úgy gondolta, hogy a szovjet elvtársak számára maga a kifejezés is irritáló lehet.

Miként a korábbi elgondolásokban, a Tardos-féle holding elsõdleges funkciója is a tiszta-jövedelem – mai szóhasználattal: a profit – cégek közötti áramoltatása lett volna.

Természetesen már itt felmerült a vállalati menedzsment kinevezése és leváltása is, mint a hol-dingra váró feladat – s ez nyomban kiváltotta azt az ellenérvet, hogy a vállalati vezetõk sza-badságának korlátozása valójában reformellenes lépés lenne.¹⁰¹ Sajnálatos, hogy a holding-modellnek ez a variációja hosszú ideig nem került részletes kidolgozásra, s csak gondolatcsí-rák találhatók a Csillag-Lengyel (1985) szerzõpáros könyvében, Krokos (1988, 1989) tanulmá-nyaiban, illetve Tardos (1998) folyóirat cikkében.1990 tavaszán – egy egészen rövid kis írás ke-retében – felkarolta Tardos koncepcióját a Világbank neves magyar származású szakértõje, Balassa Béla is¹⁰², de végül a Tardos-féle holding koncepció lekerült a napirendrõl.¹⁰³

Vanicsek (1998) visszaemlékezése szerint 1993-ban az ÁVÜ-ban történt még egy utolsó kísérlet arra, hogy az EBRD és a PHARE pénzforrásainak felhasználásával megalakuljon egy 5-7 cégbõl álló mintaholding, de – feltehetõen a kormányváltás miatt – az ötlet hamar elhalt.¹⁰⁴ Hasonlóképpen késõn jött a Magyar-Nemzetközi Kék Szalag Bizottság (1993) tanulmánya a va-gyonkezelés holdingokon keresztül történõ privatizálásáról. (Addigra ugyanis az ún. Co-Nexus már teljesen lejáratta a vagyonkezelés koncepcióját.)

B. A Matolcsy-féle holding modell

A tulajdon-reform viták követhetõségét a fogalmak pontatlan, következetlen használata is nehezítette. A már bemutatott Tardos-féle holding modell mellett ugyanis a viták során elfo-gadottá vált a holding kifejezésnek egy szûkebb értelmezése. A Pénzügykutató Intézet szellemi mûhelyében elsõsorban Matolcsy György (1981) nevéhez kapcsolódott az a javaslat, hogy a több telephelyes állami nagyvállalatok (trösztök) központjáról váljanak le az egyes gyáre-gységek¹⁰⁵, míg a központ valamiféle vagyonkezelõvé, sajátos magyar holdinggá alakuljon át.

Ez a koncepció – több-kevesebb részletezettséggel – már megjelent a Pénzügyminisztérium KISZ

82

99 Lengyel (1988) 45. o.

100 Havasi Ferenc pályájáról és a reformokban játszott szerepérõl ld. Koltay - Bródy (1989) dokumentumkötetét.

101 Ld. Gadó Ottó visszaemlékezését Ferber - Rejtõ (1988) 116. o.

102 Balassa Béla Kornai János Indulatos röpiratáról folyó vitához szólt hozzá, és ebben – Kornaival vitatkozva – ír-ta a következõket. „Én szívesebben látnám az állami feldolgozóipari vállalatok olyan áír-talakítását, ahogyan ezt Tardos Márton javasolta. Ez lényegében az állami tulajdonjogának bankoknak, biztosítótársaságoknak és más intézményeknek történõ átadását jelentené. Az új tulajdonosok a menedzserektõl a nyereség maximalizálását várnák el, miközben versenyeznének a piacon.” Ld. Figyelõ, 1990. márc. 8.

103 Még volt egy utolsó kísérlet a gondolat feltámasztására. Ld. Major (1991a, 1993b angolul).

104 id. mû 16.o.

105 Az 1990. évi LXXI. tv. lehetõvé tette a vállalati egységek dolgozói kezdeményezésre történõ önállósulását.

1

szervezetének 1981-ben készült, félig illegális tanulmánykötetében is, ami annak idején nagy botrányt váltott ki és bezúzásra került.¹⁰⁶

A HOLDING STRUKTÚRA KIALAKÍTÁSA HÉT LÉPÉSBEN MATOLCSY (1981) SZERINT 1. A nagyvállalati és tröszti központokat le kell választani a vállalatokról;

2. Meg kell szüntetni az operatív ügyekbe való beavatkozás lehetõségét;

3. Rájuk kell bízni (részben) a stratégiai döntések meghozatalát;

4. Tõkeértékelõ intézményt kell létrehozni, amely iránytûként szolgál a stratégiai dön-téshozóknak;

5. Meg kell teremteni a tõkeáramoltatás technikai lehetõségét biztosító vállalati részje-gyeket;

6. Meg kell engedni a tulajdonosi szervezeteknek a fúziót;

7. Be kell kapcsolni a tõkepiacon, részjegyeken keresztül folyó tõkeáramlásba a bankokat, a Biztosítót és a Társadalombiztosítási Fõigazgatóságot.

Az 1983–84 körüli vitákban Matolcsy-féle holding-javaslata közvetlenül nem tudott kor-mányzati politikává emelkedni, de pár évvel késõbb a spontán privatizáció (3.2.1) modell-jeként nagy népszerûségre tett szert. Az õsmodellt, az akkori Lenin Kohászati Mûvekszámára készült „vasholding” koncepciót még 1985-ben dolgozta ki Csillag István, Matolcsy György és Kocsis Imre, akik akkoriban a PM fiatal munkatársai voltak. A megvalósításra végül nem ke-rült sor, mert a vállalatnak végül nem volt szüksége a szervezeti változásra ahhoz, hogy pénzt szerezzen – de az ötlet tovább élt, és Medicor-modell néven vált közismertté.

C. A Kopátsy-féle holding modell

Egy rövid tanulmányban Kopátsy Sándor (1989), aki a Pénzügyminisztérium keretén belül mûködõ Pénzügykutatási Intézet munkatársa volt, a korábban történt „nacionalizálás” vis-szafordítását, saját kifejezésével a nagyvállalatok „társadalmasítását” javasolta. Elgondolása szerint mintegy 20, nagyjából hasonló méretû, ágazati nyugdíjalapot kell létrehozni, s ezek-re kell bízni az állami vállalatokból alakított részvénytársaságok részvényeit. Másfelõl viszont a nyugdíjalapokat törvény kötelezné arra, hogy részvényeik kezelését bankokra, pénzintéze-tekre bízzák.

Kopátsy a kezdeti gyors átalakítás után egy lassú, evolutív fejlõdési pályát képzelt el.

Mint írta, „a nagyvállalatok részvényeinek magántulajdonba kerülését nem kellene megtil-tani, hiszen nem fenyeget az a veszély, hogy természetes személyek akár 5%-os részesedé-sét is elérhetnének az elkövetkezõ tíz évben”. Hasonló gondolatmentet fogalmazott meg ezidõtájt Bokros Lajos (1989c) és – elsõsorban morális megfontolások alapján – Bródy And-rás (1990b) is.

„Elõször is vessük fel a kérdést, hogy erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt kinek a jogos tu-lajdona mindaz az érték – gép, épület, eszköz –, amelyet az elmúlt 40 évben mégiscsak fel-halmoztunk. A válasz meglehetõsen egyértelmû: nem az államé, hanem a ma aktív és nyug-díjas vagy nyugdíjba induló generációké. (…) A vagyon mielõbb visszaszolgáltatandó azok-nak a közösségeknek (önkormányzatokazok-nak, nyugdíjintézeteknek, tudományos és mûvésze-ti szövetségeknek, egyetemeknek és iskoláknak, szakszervezeteknek és kórházaknak), akik-nek munkálkodása nyomán ez a roppant érték összegyûlt.” (u.o.)

106 Szerencsére a kéziratok rendszerint nem vesznek el örökre. A legendás Fehér könyv fennmaradt példányaiból re-konstruált komplett kiadást ld. Lengyel - Matolcsy (1981 1999) kötetében.

1.1.6.4 Variációk az önigazgatásra

A viták során megfogalmazást nyert az önigazgatási modell is, mint egy, a lehetséges alter-natívák közül. Minthogy a szomszédos Jugoszláviában ez a modell kézzelfogható valóság volt, az érvek¹⁰⁷és ellenérvek is gyakorlatiasabbak voltak. Emellett szólt – egyebek között –, hogy a participáció, azaz az alkalmazottak bevonása a vállalatok vezetésébe több nyugati országban is elterjedt. Lehet, hogy az ipari demokrácia lesz a jövõ útja Nyugaton is– tették fel a kérdést többen is.¹⁰⁸Ebbõl a szempontból különösen nagy súllyal esett latba a nyugat-német példa, a Mitbestimmung. De ismerték a magyar közgazdászok a svéd, az olasz és a francia példákat is.

Mennyire vált be az önigazgatási modell Jugoszláviában? Erre a kérdésre tulajdonképpen már 1956 nyarán negatív választ adott a magyar gazdaságpolitika formálásban meghatározó szerepet játszó kommunista közgazdászok csoportja, s a késõbbiek során turistaként vagy ta-nulmányúton Jugoszláviában járva magyar vállalatvezetõk és értelmiségiek rendre ugyanerre a következtetésre jutottak. Minden tapasztalat azt mutatta ugyanis, hogy déli szomszédunknál az önigazgatás nagymértékben formális, valójában a pártapparátus és a vállalatvezetõk szándékai érvényesülnek, a kétkezi munkások vagy a beosztott tisztviselõk ugyanúgy nem

„önigazgatnak” semmit és senkit, mint Magyarországon. Erre a következtetésre jutott Soós (1986) vaskos monográfiája is – a jugoszláv gazdasági modell legalaposabb elemzése. Akkor meg minek ez az egész ideológiai, intézményi hókusz-pókusz?

1988/89 fordulóján, amikor a gazdasági jogalkotás újabb lendületet vett, különösen izgalmassá vált a jugoszláv modell részleteinek tanulmányozása. Sokak számára csak ekkor

84

107 Bauer (1982b) egy írásában kifejezetten felmerült Magyarország „illírizálásának” programja, vagyis az a javas-lat, hogy próbáljunk minél több elemet – így az önigazgatást is – átvenni déli szomszédunk politikai-gazdasági rendszerébõl.

108 Szamuely (1980) éppen ezt a kérdést választotta monográfiája címéül.

109 Lengyel (1988a) 42. o.

110 A delegáció tagjai voltak. Csapó László, Hoch Róbert, Mandel Miklós, Meitner Tamás, valamint Horn Gyula, aki ez idõ tájt a belgrádi magyar nagykövetség tanácsosa volt. Ld. Mandel Miklós visszaemlékezését Ferber - Rejtõ (1988) 97-98. o.