Állami vállalatok menedzsmentje
1.11 TÁBLÁZAT: MAGÁNVÁLLALKOZÁSI FORMÁK A 80-AS ÉVEK VÉGÉN
Működési forma Szervezetek száma Létszám (1000 fő)*
Egyéni vállalkozó – 321
VGMK 15 338 286
Mezőgazdasági háztáji vállalkozás és önálló mg.-i gazdálkodó – 240
Kisszövetkezet 2 847 171
GMK 6 473 80
Szövetkezeti szakcsoport 1 995 50
Pjt. n.a. 15
Összesen Kb. 1,1-1,2 millió fő*
Megjegyzés:* Fő- vagy mellékállásban, kisegítő családtagként. A táblázat adatai megbecsülhetetlen arányú halmozódást is tartalmaznak.
Forrás:A szerző becslése KSH adatok, Stark (2009) 33. o., www.index.hu, 2009. nov. 29. adatai és egyéb források alapján.
1
építtetõ saját lakását „betáblázva” építhetett újabb lakásokat, személyi kölcsönnek „álcázva”
vidéki bankok hitelezték a mezõgazdasági kisárutermelést stb. Addig sem volt titok, hogy az ország tízezer számra rendelkezik jogvégzett emberekkel, akik máról-holnapra vállalati jog-tanácsosból ügyvéddé, tanácsadóvá lettek, s elvégezték mindazt a munkát, ami az önálló vál-lalkozások talpra állításához és mûködéséhez szükséges.
Mindez persze összefügg a vállalatok helyzetében végbement változásokkal is, amelyekrõl korábban már részletesen is szó volt. 1968 óta a magyar vállalatok nem tervutasítások, ha-nem kereskedelmi szerzõdések rendszerével kapcsolódtak egymáshoz. Ahol pedig szerzõdést kötöttek, oda jogász is kellett. Hasonlóképpen termelte a jogászok munkája iránti igényt az újonnan alakult kisvállalkozások tömege.
Ki hitte volna, hogy Magyarországon tulajdonképpen rendben voltak a telekkönyvek is (ti. a többi szocialista országhoz képest)? Pedig ez érthetõ, hiszen a korábbi évtizedek során is léte-zett valódi ingatlanforgalom, tehát a szocialista állam sem engedhette meg, hogy a termõföld-és ingatlan-nyilvántartás rendszere leálljon, szétessen.283 Sok-sok év távlatából okkal állapí-totta meg Sárközy Tamás, hogy a 60-as évektõl kezdve, szépen lassan Magyarországon kialakult egy fajta kvázi-jogállam.284
A kelet-európai országok többségétõl eltérõen Magyarországon az inflációa rendszervál-tás elõtt is része volt a kormányzat gazdaságpolitikai eszköztárának. A központilag generált ár-emelések elsõdleges célja mindig a lakossági reáljövedelmek és megtakarítások megnyirbálása volt. Így lehetett ugyanis politikailag viszonylag fájdalommentes módon helyreállítani a keres-let-kínálat egyensúlyát a fogyasztási cikk piacokon. Az 1980 utáni idõszakra jellemzõnek te-kinthetõ, hogy az áremelések negatív hatását a kormányzat a költségvetési szférában és az ál-lami vállalatoknál csak kis mértékben tompította, miközben az inflációs nyereséghez jutó ma-gánszektort meg sem próbálta adminisztratív eszközökkel visszaszorítani. Minderrõl nyíltan ritkán esett szó, de a pénzügypolitika minden értõje – például az akkortájt pénzügyminiszteri ambíciókat tápláló Matolcsy György – tisztában voltak azzal, hogy az infláció milyen irányban rendezi át a társadalom vagyoni viszonyait.
„A reálpénzmennyiséget meghatározó infláció (…) valódi monetáris eszközként mûködött:
pénzszûkét okozott az állam, döntõen nagyvállalati szektorban, pénzbõséget a magánvál-lalkozásoknál és az adózást kikerülõ tevékenységeknél.”285
A költségvetési kiadások lefaragása, az egyes fiskális és monetáris eszközök gyenge, de még-is egy irányban történõ alkalmazása nem engedte, hogy az állami szektor haszonélvezõje le-gyen az inflációnak, míg a magánvállalkozásoknál és minden adózást kikerülõ egyéni tevékenységnél a bevételek az inflációt meghaladó ütemben nõhettek. Ugyanakkor hangsú-lyozni kell, hogy Magyarországon az infláció a privatizáció idõszakában is mindvégig mérsé-kelt ütemû maradt – a 35%-os rekord értéket egyetlen évben érte el –, s ezért a könyv szerinti érték és a reális piaci érték soha sem vált el olyan mértékben egymástól, mint – például – a 90-es évek elején Oroszországban, ahol az árak 11 ezer százalékkal emelkedtek, miközben a privatizáció változatlanul az 1992 januárjában megállapított könyv szerinti érték adatok alap-ján zajlott.
283 Ez a megállapítás akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy a nyilvántartások megbízhatósága nem volt 100%-os. Ezré-vel vannak tisztázatlan tulajdoni ügyek – de sok millió ingatlan adata alapjában véve rendben volt.
284 Sárközy (2002) 5. o.
285 Matolcsy (1991) 29. o.
A magánvállalkozások kialakulása és elterjedése beindított egy tanulási folyamatot is.
Nemcsak abban a körben, ahol a vállalkozás a benne élõk lételemévé vált, de a vállalkozá-sokkal csak külsõdleges kapcsolatban álló rétegek körében is. Ha máshol nem, akkor a Hofi Gé-za iskolájában tanították az alapigazságot: „Olyan nincs, hogy szeretem a lángost, de utálom a lángossütõt”. Pontosabban szólva, van ilyen – Hofi is éppen ezt tette szóvá – de 20-25 év ele-gendõ idõ volt ahhoz, hogy akik felnõtt, gondolkodó polgárként jutottak el a rendszerváltás kü-szöbére, végül megbarátkozzanak a példabeli lángossütõvel és konkrétan azokkal a falube-liekkel, utca-szomszédokkal, akik valóban vállalkozók lettek.
„Nincs ma még egy olyan ország a világon, ahol a lakosság olyan nagy hányada tanulna vállalkozni, és ez mégis úgy történik, hogy a régi kereteket nem kellett összetörni, lehetõvé vált a politikai hatalom kontinuitása. Nálunk a lakosság kétharmad része igen biztonságos vállalkozói iskolába járhat. A munkaviszonyból vagy nyugdíjként megkapja a létminimum-hoz szükséges biztonságos fizetést, és igénybe veheti az állam szociális ellátását. A biztos fix mellett viszont bõven van lehetõsége kis vállalkozásokra. Ez a kockázat nélküli vállalko-zás teljesen új a társadalmak történetében.” – írta Kopátsy Sándor 1988-ban.286
És hasonlóképpen fogalmazott Kopátsy néhány évtizeddel késõbb is: „A 70-es évek után a magyar nép, amely ezer éve távol tartotta magát az ipari és kereskedelmi pályáktól, gyorsan és tömegesen kezdetleges vállalkozásokba fogott. 1980 és 1990 között a magyar családok négy ötödében volt jelen a vállalkozás valamelyik kezdetleges formája. Ehhez hasonlót csak a diaszpórában élõ népek, mindenekelõtt Nyugaton a zsidók, Keleten a kínaiak történelme ismer. Kádár ideológiai meggyõzõdése ellenére eltûrte, hogy a nép megtanuljon vállalkozni.
Ebbõl a következõ generációk sokszorta több hasznot húztak, mint amennyi terhet jelentett az ország eladósítása. (…) Azt, hogy ez milyen történelmi lépés volt, csak száz év múlva fog-juk reálisan megítélni.”287
1.5.2 A lakásvagyon privatizációja és a tõke mobilizálása
A vállalati szféra privatizációjának finanszírozhatósága szempontjából a lakásvagyon nagyon kedvezményes (kvázi-ingyenes) privatizációjának különösen nagy jelentõsége volt. 1990 és 1995 között lényegében az történt, amit e könyv szerzõje – részben Liska Tibor hatására – már jóval korábban is javasolt: az 1953-ban államosított bérházak lakásait, illetve a szocializmus idõszakában épített állami tulajdonú lakásokat az éppen akkor benne lakó bérlõk vásárolták meg.288Így végeredményben az a szélsõséges helyzet alakult ki, hogy Magyarországon 2009-ben a lakásállomány 93-95%-a magántulajdonban volt, ami egész Európában példátlanul ma-gas hányad!289Csakhogy: az elõzmények ismeretében nem is igen történhetett volna ez más-képp, és ezt a korabeli döntéshozók pontosan tudták is.
A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a tanácsi bérlakások megvásárlásának lehetõ-sége – ha korlátokkal is –, jogilag már 1969 óta létezett. Ráadásul a bérleti jog de facto örököl-hetõ is volt. Mindez pedig azt jelentette, hogy bár a tulajdonos még az állam volt, a tanácsok tulajdonosi jogukat már csak igen korlátozottan gyakorolták – így például nemigen
vizs-150
I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA286 Egy kéziratban maradt tanulmányból idézi Lengyel (1989) 253. o.
287 Kopátsy (2001) Idézve az évjelzet nélkül megjelent, ún. „Olcsó kiadás”-ból, 161-162. o.
288 Mihályi (1981).
289 A folyamat csak közelítõ pontossággal rekonstruálható a népszámlálási adatokból és az egyszeri mintavételes eljárás során gyûjtött adatokból, mert kb. 80-100 ezer állami lakás – tanácsi + szolgálati – már 1990 elõtt magántulajdonba került. Hegedüs - Székely id. mû 26-27. o.
1
gál(hat)ták a rászorultságot. Az 1980-as évektõl kezdve az állam fokozatosan kivonult a lakás-szektorból: a bérlakásépítés csökkent, a meglevõ állomány is pusztulásnak indult. A pusztulás nemcsak az ún. tanácsi lakások folyamatos leromlását jelentette, hanem azt is, hogy az értéke-sebb, jobb állapotú vagy jobb helyen levõ bérlakások kezdtek kikerülni az állami ellenõrzés alól.
Mindezt azok a hallgatólagosan eltûrt technikák tették lehetõvé, melyek révén a lakók bérleti joga lényegében piaci adás-vétel és csere tárgyát képezhette. Így a korábbi kedvezményezettek pénzzé tették a korábban – vélt vagy valós érdemek alapján, esetenként rászorultsági alapon – kapott támogatást.
A rendszerváltás pillanatában már a bérlõk 30-40%-a piaci tranzakcióval – nagyjából a hasonló magántulajdonú lakás négyzetméter-árának 50%-át fizetve – jutott ahhoz a lakáshoz, amelyben éppen lakott. Az immár önkormányzati tulajdonú bérlakásállomány 1990-ben meg-kezdett privatizációja tehát csak felgyorsította és visszafordíthatatlanná tette a felbomlási fo-lyamatot. Ahhoz, hogy az állami tulajdonú lakásvagyonból mûködõ bérlakásszektort lehessen csinálni, vissza kellett volna venni azokat a kvázi-tulajdonosi jogokat, amelyeket a bérlõk ad-dig gyakoroltak (hogy örökölhette, cserélhette, fél-legálisan adhatta-vehette). Ennek sem akkor, sem késõbb nem volt semmi realitása.290És még ez sem lett volna elegendõ: valahogyan kezel-ni kellett volna az önkormányzatok forráshiányát is. A 80-as évek második felében ugyakezel-nis a tanácsok még mindig kb. 2-szer annyit pénzt fordítottak a lakóházjavításra, mint amennyi a lakbérbevételük volt. Tették mindezt úgy, hogy közben, mint fentebb említettük, a bérlakásál-lomány, amire költöttek, már sok tekintetben csak formálisan volt a tulajdonuk. Még a jelentõs lakbéremelés is kockázatos lépésnek tûnt. Egyrészt sokat árthatott volna a helyi önkormányza-ti képviselõtestületek népszerûségének. Ismerve a megmaradt bérlõk szociális összetételét a lakbéremelés ráadásul gazdasági szemponból is értelmetlennek ígérkezett, mert azonnal nõtt volna a segélyre szorulók száma és az erre fordított kiadások összege. 1990-ben – éppen az el-sõ önkormányzati választásra készülve – nagyonis racionális volt tehát az önkormányzatok-nak az a törekvése, hogy megszabaduljaönkormányzatok-nak bérlakásaiktól, különösen, ha az elérhetõ priva-tizációs bevételeket is mérlegelték.291
1986-ban 782 900 db tanácsi lakást tartottak nyilván. Ez a teljes magyar lakásállomány kb. 25%-a volt.292A 90-es évek közepére ebbõl kb. 500 ezer lakás ment – nagyarányú ár- és részletfizetési kedvezmények mellett – át a bérlõk tulajdonába. Ehhez járult még kb. 140 ezer olyan állami tulajdonú lakás eladása, amelyek a rendszerváltás pillanatában nem tanácsi, ha-nem vállalati, illetve minisztériumi tulajdonban voltak (HM, BM stb). Átlagosan 1 millió Ft/la-kás támogatási összeggel számolva a laFt/la-kásprivatizáció – akkori árszinten számolva – 6-700 Mrd Ft-nyi transzfert jelentett az érintett családok, azaz 1-1,5 millió ember számára. A bérlõk-nek eladott lakások számottevõ része – közelítõ becslés szerint kb. 140 ezer lakás – már az 5 éves továbbértékesítési moratóriumot megelõzõen is piacra került. Így tehát az implicit támo-gatás gyorsan készpénzre, azaz befektethetõ tõkévé váltható lett.
Hogy ez a vagyon-átcsoportosítás bármilyen szempontból is igazságos lett volna, az alig-ha mondalig-ható. Más megoldás azonban – mint fentebb láttuk – nem igen volt. Nem véletlen, hogy a privatizáció õshazájában, a Thatcher-i Angliában is elõször a tanácsi bérlakások eladá-sa történt meg: 1979–83 között közel 600 ezer lakást adtak el a helyi önkormányzatok, a vál-lalati szférában a privatizáció csak 1984-ben vett igazi lendületet.293Egyébként a magyarorszá-gihoz hasonlóan, sõt annál még nagyobb arányban, három-négy éven belül a bérlõkhöz került
290 Hegedüs - Székely (2000) 25. o.
291 U. ott. 38. o.
292 KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv 1991, 235. o.
293 Vickers - Yarrow (1989) 156. o.
a teljes állami lakásállomány legalább 2/3-a Albániában, Romániában, Litvániában, Szlovéniá-ban294, sõt Kínában295is.
A magyar privatizációs modell induláskor tehát éppen abban különbözött a cseh, a szlovák, a lengyel vagy a szovjet szituációtól, hogy ott ez a fajta induló tõke nem állt rendelke-zésre. Északi szomszédunknál – például – a szolgáltató szektorban a magánvállalkozások beindításának egyik legfõbb akadálya éppen az volt, hogy a piacon egyáltalán nem volt iroda céljára kibérelhetõ helyiség vagy lakás. Csehszlovákiában a klasszikus szocializmus világa uralkodott: a városlakók mindegyikének volt lakása – de csak egy, és az is bérlakás volt. Ak-kor pedig nincs mit bérbe adni az üzleti szektor számára.296
Több évnyi távlatból visszatekintve azonban volt a bérlakás-privatizációnak egy másik fontos következménye is: az a tény, hogy ilyen sokan, ilyen nagy értékû vagyonhoz jutottak, a középosztály számára könnyebben elfogadhatóvá tette azt az általános privatizációs gyakorla-tot, amelynek csak egy szûk réteg vált a nyertesévé.297Ez nem pusztán feltételezés: visszaiga-zolják a közvéleménykutatási adatok is. Egy 2008 februárjában végzett felmérés szerint a meg-kérdezettek 57%-a visszamenõleg is helyesnek tartotta a lakásprivatizációt.298
1.5.3 A dolgok a helyükre kerülnek
Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1990. évi létrehozásakor az állami vagyon – pontosabban fogalmazva: a nem-magántulajdonban lévõ vállalatok – feletti tulajdonosi jogokat
• a minisztériumok,
• a települési önkormányzatok és
• a vállalatoknál már évek óta mûködõ önigazgató testületek (vállalati tanácsok, illetve köz-gyûlések299)
gyakorolták. Ez utóbbiak voltak az ún. önkormányzó állami vállalatok.
Az ÁVÜ-t csak az 1992-es ÁVÜ-törvény hatalmazta fel az állami, illetve a volt tanácsi ala-pítású vállalatok esetében a tulajdonosi jogok közvetlen gyakorlására. Ez azt jelentette, hogy a kormányzat számára csak 1992 közepén nyílt mód arra, hogy „régi” (ÁVÜ) és „új” (ÁV Rt.) va-gyonkezelõjének tulajdonosi jogosítványai alapján teljes körûen számba vegye saját vállalkozói vagyonát. Elõször minden adat az ÁVÜ-höz került, s ebbõl az adathalmazból lett leválasztva az ÁV Rt. adatbázisa.300Korábban ugyanis a jog – a különbözõ idõpontokban elfogadott, külön-bözõ szemléletben fogant törvények alapján – különkülön-bözõ mértékben ugyan, de feltételezte az állami vállalatok jogi önállóságát, amit az ÁVÜ elvben csak különleges körülmények között
152
I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA294 Dániel (1996), Hegedüs - Tosics (1998)
295 Kínában némileg más volt a kiinduló helyzet, mert a városi lakások többsége az állami nagyüzemek tulaj-donában volt. Amikor ezek a vállalatok gazdasági társasággá alakultak, a fõszabály az volt, hogy a lakásokat a bérlõk kapták meg. Késõbb ugyanezt a gyakorlatot követték az állami intézmények, akik korábban a tanárok, rendõrök, köztisztviselõk stb. lakásainak tulajdonosai voltak. Wing Thye Woo (Brookings Institution) személyes tájékoztatása.
296 A KSH által végzett 1999-es elemzés meggyõzõen bizonyítja, hogy a lakásprivatizáció valóban sok esetben közvetlenül is segítette a vállalkozóvá vállást, vagy a már meglévõ vállalkozás bõvítését. Miközben a privatizált lakások továbbadásának aránya szinte valamennyi társadalmi rétegnél 10-11% körül volt, az önmagukat iparos-nak vagy kereskedõnek definiáló megkérdezettek esetében ez az arány 17% volt. Hegedüs-Székely id. mû 34. o.
297 Hegedüs (2006).
298 A Szonda Ipsos felmérését ld. NSZ, 2008. febr. 21.
299 A közgyûlés kisvállalatoknál, illetve szövetkezeteknél mûködött.
300 Az ÁVÜ információs rendszere a Pénzügyi és Számítástechnikai Intézet által vezetett vállalati adatbázis 1990/91 fordulóján érvényes törzsadatait vette át. (Ld. Locsmándi - Tánczos (1994) összefoglaló tanulmányát.)
1
korlátozhatott (pl. államigazgatási felügyelet alá vonás). Bár Sárközy (1993 162. o.) ezt bíráló éllel állapítja meg, számunkra inkább a jogi helyzet minõsítése a fontos: „Míg tehát 1967–1990 között a jogi személyiséggel járó elkülönültség erõsebb volt a tulajdon-jognál, az 1992-es tör-vények – betetõzve az 1990 õszén kezdett eddigi utat – a tulajdonjognak rendelik alá a jogi sze-mélyiséget is.”
Konkrétan: az ÁVÜ-höz tartozó vállalatok jogi helyzetüket tekintve 1992-ig 6 csoportba voltak sorolhatók:
• államigazgatási felügyelet alatt álló vállalat,
• önkormányzati vállalat,
• önigazgatású vállalat,
• leányvállalat,
• társadalmi szerv által irányított vállalat,
• szövetkezet által irányított vállalat.
Ezek mindegyikére különbözõ jogi és számviteli rendelkezések voltak érvényben.
Ez a jogi kuszaság is magyarázza, hogy az ÁVÜ létrehozásakor még nem állt ren-delkezésre teljes körû és megbízható felmérés arról, hogy pontosan hány vállalat tartozik az ügynökség hatáskörébe. Közelítõ becslésként minden szakember – s ennek nyomán a politi-kusok is – 2000 állami vállalatról beszéltek, s ez nagyjából helytálló is volt. A teljes adatbá-zis elõállítása még éveket (!) vett igénybe, de ez is csak úgy tekinthetõ teljesnek, hogy a szám-bavételt végzõ szakemberek belenyugodtak abba, hogy néhány tucat kisebb vállalat úgy ke-rült eladásra vagy felszámolásra, vagy úgy keke-rült ki az állami vagyonkezelõ szervezetek ha-táskörébõl, hogy semmiféle adat nem maradt utána.301Ezt a kompromisszumot elfogadva, 10 év távlatából azt mondhatjuk, hogy 1990-ben 1857 állami és tanácsi gazdálkodó szervezet ke-rült az ÁVÜ-höz.302
Miközben a folyamat fõiránya az volt, hogy a vállalati vagyon az ÁVÜ kezében összpon-tosult, beindult egy ellenkezõ irányú mozgás is. Több szinten is folyt a vagyonok ingyenes át-adása a települési önkormányzatoknak. Az 1990. évi önkormányzati törvény hatálybalépésének napján – közvetlenül a törvény alapján –, önkormányzati tulajdonba ment át a tanácsok pénz-vagyona, értékpapírjai, a tanács és szervei kezelésében levõ állami ingatlanok, erdõk és vizek stb.303A megyénként megalakult Vagyonátadó Bizottságok intézték a nyilvánvalóan kommuná-lis célú vállalatok, középületek, közmûvek, valamint 770 000 bérlakás átadását-átvételét304. Az ÁVÜ-höz került vállalatok átalakulása során az ÁVÜ adott át résztulajdoni hányadot az önkor-mányzatoknak – mintegy megváltva a tulajdonába átment telek (az ún. belterületi föld) tulaj-donjogát. Kisebb jelentõségû, de sok idõtenergiát lekötõ folyamat volt az egyházak részére
tör-301 Itt nem bûncselekményekrõl vagy titkos manipulációról van szó. Sok esetben nagy értékû és jelentõs vállalatok úgy kerültek ki az állami vagyonkezelõk portfoliójából, hogy az állami tulajdonlás egy ágazati minisztérium köz-beiktatásával továbbra is fennmaradt. Más esetekben települési önkormányzatokhoz is kerültek úgy cégek, hogy az ÁVÜ nyilvántartásában nyomuk sem maradt. Az ÁVÜ által vezényelt vállalati szétválasztások és összevoná-sok ugyancsak nehezítik a pontos számbavételt. Macher (2000) szerint az állami vagyonkezelõk által alapított, illetve elvonással megszerzett társaságok száma 10 év alatt meghaladta a 450-et.
302 A teljes listát ld. Macher (2000) dokumentum kötetében.
303 Meg nem nevezett szakértõi források szerint a teljes önkormányzati vagyon értékét 1990 körül 3000 Mrd Ft-ra becsülték. Ld. Figyelõ, 1992. dec. 31.
304 Nincs megbízható becslés arra vonatkozóan, hogy milyen értékû vagyon került át 1990-ben az önkormányza-tokhoz. A korabeli lapjelentések csak annyit említenek, hogy 30 ezer ingatlan, épület és mûtárgy (pld. utak, hi-dak, vízmû berendezések) átadás-átvételével számolt az államapparátus. Önkormányzati tulajdonban volt és van számos közszolgáltató cég (pl. Fõvárosi Gázmûvek, BKVstb.), melyek külön-külön is több tízmilliárd forint va-gyonnal rendelkeznek.
ténõ vagyon-visszajuttatás305(2.1.1), a tb-önkormányzatok, a regionális fejlesztési társasá-gok306, különféle állami alapok307, köz- és magán-alapítványok308vagyonnal való feltöltése.
Mint már korábban utaltunk rá, a mindenkori vagyonkezelõ és privatizációs szervezet tá-volról sem az egyedüli kezelõje a még nem privatizált állami vagyonnak. 1990–92 között ezek a kérdések még papíron sem voltak rendezve, s csak az 1992. évi privatizációs törvények te-remtettek valamelyes tiszta helyzetet. Az akkor kialakított struktúrában 8 miniszter és a Miniszterelnöki Hivatal rendelkezett lényegében hasonló jogkörrel, mint az ÁVÜ. Mi több, közvetlenül a Kormányhoz is tartoztak vállalatok – például a Magyar Rádió és a Magyar Televízió309. Sõt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is rendelkezett vállalati részesedéssel – gondol-junk csak a CIB Bankra, ahol az állami szerep kezdetben meghatározó volt, s a többi vegyes bankra (Citibank, Unicbank), ahol az MNB részesedése 20-50%-os volt. Bár folytak az elõ-mun-kálatok, de végül nem került törvényi szabályozásra a kincstári vagyon köre sem (3.3). Így fennmaradt a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki lesz a gazdája az állam tulajdonában maradó nem-vállalkozói vagyonnak (pl. erdõk, utak, mûemlékek, középületek stb.) Hogy ez mennyire összetett, ellentmondásokkal terhelt és ezért végsõsoron megoldhatatlan feladat, azt a 90-es évek e könyv szerzõje sem, és feltehetõen senki más sem látta át (4.8.3).
154
I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA305 Egy évtizednél is hosszabb idõszakra széthúzva kb. 6000 épület és ingatlan átadása várható. Ezen felül az egy-házak pénzbeli megváltást is kapnak.
306 1994 végén 4 regionális fejlesztési társaság mûködött: Dél-Alföldi Regionális Kft., Észak-Kelet Magyar Regionális Fejlesztési Kft., Közép-Pannon Regionális Fejlesztési Kft.
307 A Hungária Biztosító privatizálásakor a magyar állam vállalta, hogy több milliárd forintos tõkeinjekcióval
307 A Hungária Biztosító privatizálásakor a magyar állam vállalta, hogy több milliárd forintos tõkeinjekcióval