A népi részvényszocializmus ötlete

Az persze kétséges, hogy Nove magyarul csak 1990-ben megjelent vastag könyvét, vagy a Lukács-tanítványok szintén terjedelmes és nehezen olvasható szamizdatos mûveit hányan ol-vasták Magyarországon a rendszerváltást megelõzõ években. De tény, hogy voltak, akik ismerték, és ezek a kevesek képesek voltak nagymértékben befolyásolni a nem-olvasók gon-dolkodását.

1.1.6.6 A népi részvényszocializmus ötlete

A nyugat-európai privatizációk modelljét használta kiindulási pontnak Diczházi Bertalan (1988), aki egy rövid cikkben fejtette ki a népi részvény¹³³ötletét. Diczházi az elégtelen belföl-di kereslet feltételezésébõl indult ki, és azt javasolta, hogy az állampolgárok kapjanak „népi ér-tékpapír”-t (kupont), amelyet részvényvásárlásra használhatnak fel. A fõ elgondolás az volt, hogy a nyugat-európai nyilvános részvénykibocsátások mintájára a népi részvények, vagyis a kuponok közvetlenül társasági részvényre lesznek cserélhetõk, de Diczházi említést tett a be-fektetési alapok felállításának lehetõségérõl is, sõt fontosnak tartotta a korlátozások nélküli forgathatóságot. Pár hónappal késõbb hasonló gondolatokat vetett papírra Síklaky István (1988, 1989a, 1989b) – ez volt az ún. Kisember Védõ Program –, de ilyesmit javasolt a Csillik – Forgács – Pálos (1989) szerzõhármas is. Szinte az utolsó pillanatban, 1990 októberében állt elõ Bokros Lajos a maga „állampolgári részvénytulajdonosi” programjával¹³⁴, amely egyúttal az akkor már javában zajló kárpótlási jogalkotás megállítására tett kísérlet volt. Bokros az álla-mi vállalatok vagyonának 10%-át szerette volna erre a célra felhasználni, de úgy, hogy részvé-nyeket csak felnõtt állampolgárok kaphassanak, méghozzá, a ledolgozott életévek arányában.

(Számos balti ország éppen ezt a konstrukciót választotta.)

Mindezzel egy idõben – természetesen – megjelentek a népi részvényosztás ellenzõi is a porondon. Kopátsy (1989) így érvelt:

„El kell oszlatni azt a tévedést, hogy a modern termelõerõk mellett a lakosság közvetlen részvénytulajdonossá válik. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy egy sor tõkés országban nõ a részvénytulajdonosok száma. A döntõ változást az jelenti, hogy a lakosság, mint kollek-tív tulajdonos, elsõsorban a nyugdíjpénztárak vagyona felett rendelkezik, ami egyben a la-kossági betétekbõl, biztosításokból felhalmozódó bank- és biztosítótársasági vagyon is. Min-den olyan tõkés országban, ahol a dolgozók által befizetett nyugdíjjárulékot alapként keze-lik, a részvények és kötvények kétharmada a nyugdíjpénztárak tulajdonában van. Ehhez vi-szonyítva a lakossági közvetlen részvénytulajdon súlya kicsi, inkább a politikai jelentõsége nagy. (…) A magánszemélyek részvényvásárlását nem szabad megtiltani, de nem szabad so-kat várni tõle.”¹³⁵

A viták során nyomban felmerült az a megfontolás is, hogy a népi részvények szétosztása után szükségszerûen megindulna a részvények alapokba áramlása, s ezzel egy szerencsés elit kezébe történõ koncentrálódás. Így a folyamat hamar elvesztené „népi” jellegét.

Bársony Jenõ (1989) szinte prófétai elõrelátással jósolta meg annak a folyamatnak a lefutá-sát, ami Csehszlovákiában történt az ottani vócser-privatizáció során: „A népi részvényvá-133 Németül: Volksaktie.Valószínûleg Diczházi nem tudott róla, de ez a kifejezés a német nyelvben már évtizedek óta

ismert volt. Az NDK-ban kiadott közgazdasági szótár 1966. évi kiadása is utal rá.

134 Ezt az álláspontot támogatta a Síklaky István által vezetett, kárász életû Tulajdonreform Kör is. Siklaky koncep-ciója annyiban szemben állt Diczháziéval, hogy kifejezetten tiltotta volna a népi részvények szabad forgat-hatóságát. Ld. Beszélõ, 1990. 15. sz. Fáy Árpád támogató írását u.ennek a lapnak a 19. sz.-a közölte.

135 id. mû 220. o.

sárlási jog szétosztását követõen minden bizonnyal megjelennének a befektetõ tanácsadó cégek, amelyek felajánlanák az állampolgároknak elõször részvényvásárlási kereteik 'elhe-lyezését', késõbb pedig részvényeik kezelésbe vételét (befektetését, részvényeik forgatását) kedvezõ osztalékot ígérve nekik. Kibontakozna tehát a vagyonkezelõ, tõkét gesztoráló vál-lalkozás, s végül megjelennének a holdingok (…). E vagyonkezelõ vállalatok valószínûleg értenének is hozzá, hogy hova érdemes befektetni, talán verseny is folyna közöttük.

Mûködésük fõ célja azonban alighanem az lenne, hogy lehetõleg sokat tudjanak megszerez-ni a kezelésükbe vett lakossági eszközökkel ellenõrzésük alá vont részvényekbõl, illetve a vállalkozások jövedelmébõl a maguk javára. Félõ, hogy gyarapodó saját tõkéjükbõl maguk-hoz ragadják, kisajátítják majd a legjövedelmezõbb részvényeket.”¹³⁶

Valamivel tömörebben, de ugyanezt a gondolatmenetet vezette le Matolcsy (1988) is. „Már induló helyzetben megkezdõdne az apró részvényesek szervezõdése befektetõ társaságokba, valamint megindulna olyan befektetési bankok, holdingok stb. kialakulása, amelyek nagy intézményes befektetõként beszívnák a magánrészvényesek értékpapírjait – akkor azonban nem igazán van értelme a részvények magántulajdonban való „megjáratásának”.¹³⁷

És végül felmerült egy olyan ellenérv, amely a részvények szétosztását, a vócser-privatizációt az adott gazdaságpolitikai helyzet miatt tartotta inadekvát megoldásnak.

Elõször ismét Bársony Jenõt idézzük: „Az állami tulajdon szétosztása nem sokat lendítene gazdaságunk kátyúba ragadt szekerén. A vállalatok pl. semmit sem nyernének: részvénye-ik valamilyen áron elõbb-utóbb elkelnének ugyan, de maga a népi részvénykibocsátás nem hozna számukra friss fejlesztési forrást. Nekik nem részvényesek mesterséges kreálására van szükségük, hanem szanálásra és ehhez pótlólagos tõkére. (…) Egyre több vállalat fize-tésképtelen. A mai helyzetben tehát nemhogy tisztességes megélhetést élvezhetnének a né-pi részvényekhez jutó családok, hanem jószerével a nyomort lehetne „kiosztani” a népnek (…) és ez is csak a bérek rovására lenne lehetséges.”¹³⁸Ebbõl pedig Matolcsy (1988) okkal vonta le azt a következtetést, hogy ez a fajta privatizálási koncepció „csak kötelezõ elõírás-ként mûködne sikeresen, hiszen önelõírás-ként aligha vonná ki a lakosság több száz milliárd forin-tos megtakarítását az OTP-bõl, ingatlanból, devizából – csak azért, hogy meglehetõsen bi-zonytalan osztalékú, állami részvényeket vásároljon.”¹³⁹(Ez a sejtés be is igazolódott. Ami-kor 1992 elsõ felében állami cégek részvényeit kárpótlási jegyért cserébe kínálták, a felkí-nált mennyiség 1-2%-ra volt csak jelentkezõ.)

Ezzel együtt, a népi részvény 1988-ban felröppentett ötlete még hosszú ideig nem merült feledésbe Magyarországon. Az MDF-kormány programjában – például – privatizációs kötvény néven kapott az ötlet némi politikai alátámasztást:

„A kormány a privatizáció beindulásával bevezeti azt az új privatizációs kötvényt, amelyik az állampolgároknak lehetõséget ad az inflációt érzékelhetõen meghaladó reál-megtakarí-tásra úgy, hogy további különleges elõnyöket biztosít a kötvénytulajdonos számára akkor, ha az értékpapírt privatizált állami tulajdon megvásárlására fordítja.”¹⁴⁰

92

136 id. mû 73. o.

137 id. mû 124. o.

138 id. mû 74. o.

139 id. mû 124. o.

140 Magyar Köztársaság Kormánya (1990) 37. o.

1

Egy rövid idõre az MSZP és az SZDSZ is magáévá tette ezt az ötletet. Az 1991-ben nagyjából egy idõben kiadott két válságkezelõ program nagy reményeket fûzött az ingyenes vagyonje-gyek kibocsátásához és a jegyek felhasználásához szükséges befektetõ társaságok létre-hozásához.

Az MSZP a vagyonjegy felhasználását szûkebben, csak az adott vállalatnál dolgozók tulaj-donossá tételére akarta használni: „A dolgozói tulajdon sajátos formáját jelentheti az ingye-nes vagy ellenérték fejében juttatott vagyonjegy.” ¹⁴¹

Az SZDSZ koncepciója mögött ugyanaz a megfontolás húzódott, mint amit Bokros Lajos fen-tebb említett cikke sugallt. Közgazdászaik azt remélték, hogy az ingyenes vagyonjegy ötletének elfogadtatásával sikerül „lebeszélni” a kormánypártokat a kárpótlás akkor már formálódó ter-veirõl.

„A privatizációt meggyorsító keresletbõvítõ intézkedések általunk legalkalmasabbnak tekin-tett formái egyrészt a vagyonjegyek, azaz ingyenes, állami tulajdonrészek vagy részvények vásárlására használható, forgatható és kamatozó értékpapírok, amelyekhez mind az intéz-mények, mind tulajdonossá váló állampolgárok hozzájuthatnának …” – írta az SZDSZ.¹⁴² A koncepció vázlatos közgazdasági kifejtése Soós K. Attila 1991. febr. 4-i országgyûlési ve-zérszónoki felszólalásában, Tardos (1992) cikkében, a politikai magyarázat Soós K. Attila egyik nyilatkozatában¹⁴³található meg. Bauer Tamás visszaemlékezése szerint az ötlet ere-detileg Soóstól származott, amit azután Tardos Márton is felkarolt. Az SZDSZ akkori politi-kai vezetõi közül Magyar Bálint, Haraszti Miklós és Tölgyessy Péter szintén támogatta a kez-deményezést, Kuncze Gábor és Petõ Iván fanyalgott, és egyedül Bauer Tamás ellenezte éle-sen az elgondolást. Elõre sejthetõ volt ugyanis, hogy a jobboldali populista MDF-FKgP-MKDP koalíciót nem lehet eltántorítani a kárpótlás ötletétõl, viszont a vagyonjegy vagy nép rész-vény ötletének felkarolása az SZDSZ-re is rávetíti a populizmus árnyékát.¹⁴⁴Soóst viszont – ekkor is és korábban is – az a zsigeri meggyõzõdés vezette, hogy az állami irányítás és az állami tulajdon minél gyorsabb leépítése öncél. Erre minden alkalmasnak tûnõ eszközt – le-gyen az önigazgatás vagy népi részvény – meg kell ragadni.

A vagyonjegy osztásból az Antall-kormány semmit sem valósított meg, de az ötlet min-dig nem halt el. (Egyébként külön intézkedésre nem is volt szükség, hiszen a vagyonjegy intéz-ménye 1988 óta létezett, felváltva az 1968-ban bevezetett nyereségrészesedés intézményét.

5.4.1.4) 1992-ben az MDF populista szárnya szövetségre lépve a Liska-hagyományt õrzõ MSZP-populistákkal újra elõállt ezzel a javaslattal, de akkor már a cseh kuponos modell átvételét sürgetve. Ez volt az ún. Kistulajdonosi Részvényvásárlási Program(KRP 3.6.6), amely közvetlenül az 1994-es választások elõtt indult be, de még a kormányon belül is erõs el-lenállásba ütközött, és ezért gyorsan meg is bukott. Mindössze két céget – a Soproni Sörgyárat és a Pannonplastot – sikerült ezzel a technikával értékesíteni.

Hogy mennyire jogos volt minden elõzetes aggodalom, azt a késõbbi fejlemények be is bi-zonyították. Ritkán említett tény, hogy az 1993/94-ben alakult, egyszeri szja-kedvezmény ki-használást lehetõvé tevõ, ún. kárpótlásijegy hasznosító társaságok (KPJHT) sok tekintetben ha-sonlítottak a cseh, illetve a lengyel privatizáció során életre hívott privatizációs befektetési ala-141 Az MSZP (1991) állásfoglalása 1991. május 9-én kelt.

142 SZDSZ (1991a) 20. o. és SZDSZ (1991b) 81. o.

143 Mozgó Világ, 1991. 9. sz.

144 Bauer T. személyes közlése 2000. dec. 8-án.

pokhoz, s éppen ezért, ugyanaz a belsõ ellentmondás feszítette õket. A KPJHT-k pénzügyi be-fektetési társaságok voltak, amelyeknek a kiválasztott cél-társaságokban (ti. ahova befektet-nek) passzív portfólió befektetõként kellett volna viselkedniük. A valóságban azonban ezek az alapok nagyon is koncentrált befektetési politikát folytattak, a cél-társaságokban meghatározó tulajdoni hányaddal rendelkeztek. A technika itt is, a cseheknél és a lengyeleknél is ugyanaz volt: a szavazati arányok eltérítése a tulajdoni hányadtól (9.6).

Magyarán, az ötletgazdák 1-2%-os tulajdoni hányaddal is hozhattak döntéseket, míg a társaság tõkéjének 90-95%-át összeadó kisbefektetõk együttesen sem befolyásolhatták a gaz-dasági döntéseket, arra pedig végképp nem volt módjuk, hogy leváltsák a KPJHT-k alapítószer-vezõit. Közös vonás az is, hogy a kisbefektetõket mindenütt a tõzsdei bevezetés reményével ke-csegtették. Magyarországon ez a befektetési-alapos konstrukció arányait tekintve kevés „bal-hét” eredményezett¹⁴⁵, Csehországban és Szlovákiában, a balkáni országokban és a szovjet utódállamokban viszont botrány botrányt követett, s nagyon is gyakori volt a kisbefektetõk pénzének elsikkasztása. Szerencsére a KPJHT-k csak múló epizódjai voltak a hazai magánosításnak, s így az okozott kár is minimálisnak mondható. Az ötleten „csak” az állam vesztett, meg az a pár ezer kárpótolt, aki nem az adókedvezményre, hanem a jegyhasznosítók majdani tõzsdére-menetelére, s az akkor várható árfolyam-emelkedésre spekulált.