FÜGGELÉK: NEMZETKÖZI KITEKINTÉS

1.6 FÜGGELÉK: NEMZETKÖZI KITEKINTÉS

1.6.1 Önmagunkkal voltunk elfoglalva

A rendszerváltást követõen hihetetlen mértékben felgyorsultak a változások és – mint említet-tük –, az elméleti privatizációs viták résztvevõi közül sokan aktív szereplõivé váltak az áta-lakuló politikai és üzleti életnek. Érthetõ, hogy ilyen körülmények között kevesebb idõ, energia maradt a valódi piacgazdaságok és az ott zajló viták követésének. Másfelõl pedig az történt, hogy a hihetetlen ütemben gyarapodó, ún. tranzitológiai irodalom fogalmai, üzenetei rátelepedtek a magyar közgazdászok kollektív tudatára. Így kelet-európai specialitásnak tûntek hirtelenjében olyan dolgok is, amelyek valójában a piacgazdaságokból származtak.

Jó példa erre már maga a „privatizáció” fogalma is. Hosszú éveken át senki sem gondolt arra, hogy ami számunkra egyszeri, soha vissza nem térõ, kivételes esemény sorozat – már-mint az állami vagyon magánosítása – az a külföldi vevõk szemszögébõl nézve közönséges vál-lalatfelvásárlás vagy összeolvadás – angol mûszóval: merger & acquisition,rövidítve M&A–, ami a piacgazdaság rutinszerû eseménye. A késõi felismerésnek azután gyakorlati követ-kezményei is voltak, mert eleinte a privatizátorok teljes értetlenséggel fogadták, amikor a ve-võk magukkal hoztak (számukra) bevett eljárásokat és szerzõdési formákat. Kis túlzással élve, fütyültek a mi egyszerinek, átmenetinek gondolt privatizációs jogrendszerünk belsõ logikájára.

Hasonló tévedése volt a nemzetközi és hazai tranzitológiai irodalomnak, amikor a 90-es évek „sokk-terápia vagy gradualizmus” vitáját úgy fogta fel, mintha ez is a posztkommunista átmenet speciális problémája lenne. Pedig akkor még könnyebb lett volna visszaemlékezni ar-ra, hogy a 70-es évek végén ez a vita, ugyanezekkel a kategóriákkal Angliában egyszer már lezajlott.³³³

1.6.2 Vócser-privatizáció – egy modell, ami Magyarországnak nem kellett

Lengyel, orosz, chilei kezdetek – amirõl kevesen tudtak.A tömeges privatizáció lényegét a tu-lajdonosi struktúra porlasztása adja. Olyan technikáról van szó, amelynek közvetlen ered-ményeként a lakosság széles köre számára, idõben koncentrált módon kerül terítésre 50, 100 vagy akár több ezer társasággá átalakított állami vállalat részvénypakettje. Találó mó-don az angol nyelvû szakirodalom általában a „tömeges privatizáció” (mass privatization) kifejezést használja, de elterjedt a Magyarországon inkább használt kuponos vagy vócser privatizáció kifejezés is. A modell világszerte népszerû lett, így eljutott a harmadik világ or-szágaiba is – Bolíviától Zambiáig. Az 1990-es évek elsõ felében szinte minden kelet-európai ország átvette ezt a módszert – Magyarország az egyik fontos, bár – mint látni fogjuk – nem egyetlen kivétel. És még azt is hozzá kell tenni, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen 2004 ele-jén a Boross-kormány, 2008 eleele-jén pedig a Gyurcsány kormány próbálkozott olyan techni-kákkal, amelyek szándékoltan nagyon is pontosan hajaztak a thatcheri tömeges privatizá-ciós technikára³³⁴(3.6.6, 4.8.).

A vócser-privatizáció elméleti gyökereit a szakirodalom többnyire a rendszerváltás elõtti Lengyelországban véli megtalálni.³³⁵ Két liberális reform-közgazdász J. Lewandowski és J.

333 Ld. például Friedman (1977) rövid írását.

334 Litvániában a „gyors privatizáció”, Mongóliában az „állampolgári program”, Romániában az „állampolgári tu-lajdonosi program” elnevezést terjedt el. Nem véletlen tehát az ÚTP-vel való névrokonság.

335 A lengyel vócser privatizáció szellemi hátterérõl ld. – egyebek között – Winiecki (1995) tanulmányát.

Szomburg 1988 novemberében egy varsói konferencia elõadóiként vetették elõször papírra ezt az akkor már egy éve formálódó gondolatot. Nagyon hasonló modellt adott elõ ugyanitt Stefan Kawalec is. (Természetesen lengyelül, de viszonylag hamar angolul is megjelentek a tanul-mányok.³³⁶) De ennek a kortársak többsége számára forradalminak tûnõ ötletnek is megvolt a maga szellemi elõzménye. A két lengyel tudós, aki egyébként közeli kapcsolatban állt a föld-alatti Szolidaritási mozgalommal és más anti-kommunista körökkel is, ismerte Milton Friedman (1976) cikkét, amelyben az akkor frissen Nobel-díjjal kitüntetett amerikai közgazdász az állami cégek részvényeinek ingyenes szétosztását ajánlotta Olaszország és Anglia számára.

Ugyancsak ismert volt számukra egy angol liberális gazdaságelemzõ, a Financial Timesnál dol-gozó Samuel Brittan (1983, 1984) két írása, amely a friedmani ötletet felkarolva, alternatívát kínált a Margaret Thatcher által folytatott tõzsdei privatizációval szemben.³³⁷

Ismerve tehát a friedmani kezdeményezést, a fiatal lengyel közgazdászok abból indultak ki, hogy hazájuk – mint minden rendszerváltó ország – súlyos tõkehiányban szenved, s ami fizetõképes kereslet egyáltalán feltételezhetõ, az is a kommunista elit kezében van. Ezért a ha-gyományos privatizáció – a pénzért történõ eladás – szóba se jöhet! A részvények ingyenes szétosztásától kedvezõ pszichológiai hatást is vártak: az atomizált, jogaiktól megfosztott len-gyelek végre átérezhetik a birtoklás örömét. Az eredeti javaslatban még arról volt szó, hogy csak nagykorú, felnõtt állampolgárok kaphassanak névre szóló – tehát nem forgatható – kupo-nokat vagy vócsereket, amelyeket késõbb a tõzsdén részvényre cserélhetnek. Ugyanakkor fon-tos – és a lengyel Szolidaritás mozgalmát támogató szerzõktõl logikusan elvárt – eleme volt a javaslatnak, hogy az állami vállalatok alkalmazottai a saját cégük részvényeibõl elsõbbségi részvényeket kapjanak. Lewandowski és Szomburg ezzel kívánták biztosítani, hogy a részvé-nyek ne szóródjanak túlságosan szét, legyen egy olyan tulajdonosi csoport, amely nagyjából azonos érdekek mentén, hosszabb távra is kötõdik a vállalathoz.

Ebben az eredeti formában a javaslat Lengyelországban nem valósult meg – annak ellenére, hogy az egyik szerzõ, Janusz Lewandowski 1991 januárjában privatizációs miniszter lett –, mert a terv két oldalról is ellenállásba ütközött. Egyfelõl szembefordult a privatizációval maga a Szolidaritás mozgalom. Az õ aktivistái az önigazgatás, az amerikai ESOP modell irányában keresték a jövõ útját. Másfelõl bizalmatlanok voltak a „harmadik utas megoldás”-nak, „etatista liberalizmus”³³⁸-nak nevezett módszerrel szemben a kormány közgazdász tagjai is (elsõsorban Balcerowicz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter), akik a privatizáció-val kapcsolatos politikai kockázatokat nem akarták felvállalni az árfelszabadítás, a gazdasági stabilizáció és az ezzel együtt járó szigorú költségvetési megszorítások idõszakában.

Ugyanakkor a lengyel szerzõk javaslatát lelkesen magukévá tették azok a csehszlovák közgazdászok, akik az ún. bársonyos forradalom idején, 1989 novemberében kerültek hat-alomra. Vaclav Klaus pénzügyminiszter – késõbb miniszterelnök és köztársasági elnök – zseni-ális érzékkel ismerte fel az ingyenes privatizáció jelszavának politikai mozgósító erejét. Hiszen itt nem csak arról van szó – ígérte –, hogy annyi évtized után végre minden állampolgár tulaj-donos lehet, de arról is, hogy az ingyenes részvényjuttatás morálisan is igazolható, mert kár-pótlást jelent a szocializmus évtizedei alatt elszenvedett sérelmekért. Szakmai fórumokon Klaus és a neki tanácsokat adó, neves külföldiekbõl álló közgazdász csapat – például Svejnar (1989)³³⁹, a késõbb Nobel-díjjal kitüntetet Douglas North – természetesen árnyaltabb módon

ér-166

336 Az elõadás címe így hangzott: „Átalakítási javaslatok a lengyel gazdaság számára”. Az angol nyelvû, nyomtatott verziót ld. Lewandowski - Szomburg (1989) és Kawalec (1989).

337 Friedman (1977) és Brittan (1983, 1984) írásai újraközölve megtalálhatók a Yarow - Jasiñski (1996) kötetben is.

338 J. Kowalik lengyel közgazdász megfogalmazása.

339 Ez ugyanaz a Svejnar, aki Klaus kihívója volt a 2008 februárjában sorra került köztársasági elnök választás so-rán. A küzdelmet végül Klaus nyerte – a nemzetgyûlés öt évre újraválasztotta.

1

velt. Egyfelõl azt hangsúlyozták, hogy Csehszlovákiában – Magyarországgal és Lengyelor-szág-gal összehasonlítva – a rendszerváltás pillanatában a magánszektor egészen kicsi, a lakosság-nak egyáltalán nincs mobilizálható magánvagyona (pl. eladható lakása) vagy számottevõ bankbetéte. Ezért a vállatok egyedi értékesítése – ahogy õk nevezték a standard módszerekkel történõ privatizáció – túlságosan hosszú idõt venne igénybe, illetve azt eredményezné, hogy a vagyont a régi politikai nomenklatúra külföldiek kezébe játszaná át. Minden sokak számára meggyõzõen hangzott. A cseh vócser privatizáció ötletét felkarolta a posztkommunista vál-tozások iránt érdeklõdést mutató nyugati szakközvélemény jelentõs része (pl. David Lipton, Jeffrey Sachs, Olivier Blanchard, Richard Layard, Anders Aslund) is.

Volt egy bonyolultabb ága is a csehszlovák közgazdászok érvelésének, amely az ame-rikai institucionalista közgazdasági irodalom elemzési szempontjaira épült. Coase, Pejovich és mások gondolatait felhasználva azt hangsúlyozták, hogy a piacgazdaság nem mûködhet egyér-telmûen meghatározott tulajdonosok nélkül. Miután a rendszerváltó szocialista országokban a tõkejavaknak még nincs egyértelmû tulajdonosuk, a helyzet alapvetõen más, mint Angliában vagy Franciaországban, ahol a privatizáció „csak” tulajdonosváltást jelent: az állam, mint legit-im tulajdonos részvényeket ad el más legitlegit-im tulajdonosoknak, például bankoknak és ma-gánszemélyeknek. A rendszerváltó országokban az elsõ tulajdonost kell megteremteni, mert ez a feltétele annak, hogy a késõbbiekben a piacgazdaság normális mûködésével együtt járó folya-matos tulajdonváltozás normális módon lehetséges legyen. A vócser-program végrehajtásáért felelõs politikus, a közgazdasági, matematikai és jogi végzettséggel rendelkezõ Dusan Triska (1995) szavait idézve: „Ez egy olyan folyamat, amelyben a 'nem-tulajdonos', azaz a kormány 'becsomagolja' és átadja az újonnan formált tõkejavakat az elsõ (kezdeti) gazdáknak.” Minden más változásnak, átszervezésnek, fejlesztésnek csak ezután van értelme. Az elsõ körben kuló tulajdonosi szerkezet érdektelen, semmit sem mond a késõbb, szerves fejlõdés útján kiala-kuló, „végsõ” tulajdonosi szerkezetrõl. Ezzel nem is kell foglalkozni, és különösen nem szabad ezzel kapcsolatban kormányzati célokat kitûzni. Megint Triska szavait idézzük: „Elõbb privati-zálni, azután restrukturálni.”³⁴⁰

Kevesen tudják azonban, hogy volt a tömeges privatizáció koncepciójának egy szovjet ága is, amely idõben megelõzte a lengyelországi vitákat. Az orosz Vitalij A. Naishul, aki erede-ti képzettségét tekintve matemaerede-tikus volt, 1985-ben egy szamizdatban publikált írásában ve-tette fel a népi részvény ötletét és azt a gondolatot, hogy a kommunista diktatúra után az ál-lami vállalatok részvényeinek ingyenes szétosztása lehet a magángazdaság helyreállításának a legjobb módja. Naishul (1985) ötlete az volt, hogy mindenki kapjon 5 ezer „különleges sze-mélyi beruházási rubel”-t, amit azután tetszés szerint befektethet gyárakba, üzletekbe. Naishul egyébként sokra tartotta Pinochet tábornok gazdasági eredményeit, és – nem ok nélkül, jó elõ-relátással – Oroszország számára is fontosnak tartotta a chilei tapasztalatokat. Eközben a chi-lei privatizációról Kelet-Európában épp úgy nem hallott senki, mint Naishulról.³⁴¹ Oroszország-ban viszont volt, aki jól ismerte Naishult. Csubajsz, a Jelcin-korszak egyik meghatározó figurá-ja, tudatosan nyúlt vissza a Naishul-féle koncepcióhoz, amit korábban egyébként maga is elve-tett, mert túlzottan komplikáltnak tartotta. 1992-ben azonban – látva egyfelõl a magyar és a lengyel privatizációs folyamat viszonylagos lassúságát, az elsõ oroszországi készpénzes priva-tizációs aukciókat körüllengõ, össznépi ellenszenvet, illetve a kuponos privatizáció miatt nép-szerûvé vált Klaus elnök sikereit – úgy gondolta, hogy nincs más mód a privatizáció társadal-340 Ezt a gondolatmenetet Kornai már a 90-es évek végén „vulgárcoaseizmus”-nak titulálta. Érveit magyarul ld.

Kornai (2007) 70-71. o,

341 Tudomásom szerint elõször a Blaszczyk - Dabrowski (1993) tanulmánykötet tesz egyáltalán említést a szamiz-datban megjelent munkáról. A 80-as évek végén Naishul nevét még a lengyel közgazdászok sem ismerték.

(Marek Dabrowski személyes levele a szerzõhöz 2004 júliusában.) Naishul sztoriját – és a Csubajszhoz fûzõdõ szálak bemutatását – ld. Hoffman (2002) magyarul is megjelent riportkötetében.

mi elfogadtatására, tágabb értelemben pedig a kommunisták hatalomba való visszatérésének megakadályozására, mint a csehszlovák módszer importja.³⁴⁴

Sikerült?A mából visszatekintve fontos hangsúlyozni, hogy a kuponos privatizáció sehol sem bizonyult eredeti formájában mûködõképesnek. Az az elgondolás, hogy a posztszocialista or-szágok polgárai közvetlenül a privatizálandó társaságokba fektessék vagyonjegyüket éppen azok miatt az okok miatt nem valósulhatott meg, amiért a közvetlen tõzsdei privatizáció, a Nyugat-Európában általánosan elterjedt módszer sem mûködhetett:

• a lakosságnak nincsenek megbízható ismeretei az egyes cégekrõl,

• a cégek vagyonértékelése hosszú idõt vesz igénybe és költséges,

• a jó pénzért dolgozó tanácsadó cégek kockázatvállalás nélkül, más kárára tévednek;

• a rendszerváltás forgatagában kicsi az esély arra, hogy a részvények osztalék formában akkora hozadékot biztosítsanak, amely versenyképes a kockázatmentes megtakarítási for-mákkal.

Nem véletlen tehát, hogy minden országban, ahol a tömeges privatizáció útjára léptek, megje-lentek a privatizációs – vagy más néven – befektetési alapok(privatisation investment funds).

Hogy erre szükség van, azt a kelet-európai térségben elsõként megint csak két lengyel közgazdász, Roman Frydman és Andrzej Rapaczynski ismerte fel, akik Nyugatról visszatérve 1990 elsõ felében a lengyel kormány tanácsadói voltak.³⁴⁵Pontosabban szólva, ez az ötlet is Milton Friedmantól (1977) származott, aki az angol állami vállalatok gyors és hatékony priva-tizációja érdekében tanácsolta valamennyi állami vállalat részvényeibõl kialakított, egyetlen vegyes részvényalap létrehozását. Ily módon ugyanis – fejtegette Friedman, egyebek között a BBC egyik mûsorában is – egy lépésben lehet privatizálni az egész acélipart, a vasutat, a BBC-t, az autópályákaBBC-t, hiszen az 55 millió brit állampolgárnak nem kell külön-külön részvényeket jegyezni az eladásra szánt cégekben.

168

342 Ld. pl. Hachette - Lüders (1993) monográfiáját.

343 Bell (1995)

344 A gyakorlatban a rendszer úgy mûködött, hogy minden orosz állampolgár – a gyerekek is – jogosultak voltak az ottani OTP-ben felvenni a privatizációs csekk névre hallgató 10 000 rubel névértékû, szabadon forgatható érték-papírt. A papírért mindössze 25 rubel kezelési költséget kellett fizetni.

345 Ld. Frydman - Rapaczynski (1994) 2. o. Érdekes módon az egyik ekkor írt feljegyzésük címe azonos volt azzal a metaforával, ami – Tardos Márton kezdeményezése nyomán – Magyarországon is elterjedt. „Privatizing Privatization: A New Proposal for Social and Economic Reform in Poland”. (Magyarul: A privatiziáció privatizá-ciója. Új javaslat a társadalmi és gazdasági reform megvalósítására Lengyelországban.)