A LIBERO PROGRAM

A kizárólag importból beszerezhetõ, Libero névre hallgató, olasz (?) papírpelenka nevére utalt az a kormány-zati gazdaságpolitikai program, amelyet a gazdaságirányítás szûkebb berkeiben „liberó-program”-ként emle-gettek. 1987 végén már 350 gazdálkodó szervezet végzett külkereskedelmi tevékenységet. 1988 áprilisában ez a szám elérte az 500-at, 1989 novemberében pedig a 2000-et. 1989. január 1-tõl a konvertibilis behozatal 35-40%-a lett „liberalizálva”.⁵⁹

68

• Az idõrõl-idõre visszatérõ fizetési-mérleg hiányok ellenére az ország mindvégig – még az 1956-os forradalom idején is! – fenn tudta tartani nemzetközi fizetõképességét. Ennek kö-szönhetõen a magyar gazdaság egyre nagyobb mértékben tudott beintegrálódni a tõkés világ-gazdaságba és a multinacionális világrend intézményrendszerébe.⁶⁴1950-ben a tõkés export csak a nemzeti jövedelem 14%-át tette ki, 1988-ban az arány 21% volt. A viszonylag kedve-zõ fizetési mérleg helyzet lehetõvé tette, hogy egyre nagyobb számban utazzanak a magyar állampolgárok külföldre. 1960-ban még csak 35 ezren mehettek Nyugatra, 1988-ban ez a szám meghaladta az 1,2 milliót!

• Ugyanakkor, a Szovjetunióval folytatott kereskedelem Magyarország számára – pusztán az árak alakulását tekintve – rendkívül elõnyös volt. A 60-as években a világpiaci áraknál mint-egy 15%-kal olcsóbb volt az importunk és kereken 50%-kal drágább az exportunk.⁶⁵

• Emelkedett az életszínvonal. 1952–1987 között az egy fõre esõ reáljövedelem és reálfogyasz-tás – kivétel nélkül – minden évben nõtt valamelyest. Az idõszak átlagában a két mutató nö-vekedési üteme 4% körüli volt. Hála a felerészt magánkézben maradt mezõgazdaságnak, 1970 után lényegében megszûnt az élelmiszerhiány; a lakosság fogyasztását hazai termelés-bõl lehetett fedezni. A többi szocialista országgal összehasonlítva, különösen magas szintet ért el a nyugati fogyasztási cikkek importja is. 1965–1986 között ezen cikkek importja – vo-lumenben számolva is – évente majdnem 10%-kal nõtt, szintjét tekintve pedig csak az NDK és Jugoszlávia elõzött meg minket.⁶⁶

• Az 1968-as reformot követõen javult a lakosság szolgáltatásokkal való ellátottsága.

1971–1980 között ez a fajta fogyasztás éves átlagban 4,8%-kal nõtt, míg a következõ évti-zedben 2,6%-kal – lényegesen gyorsabban, mint az egyébként szintén ütemesen emelkedõ késztermékfogyasztás.

• Fennmaradt a teljes foglalkoztatottság.⁶⁷1981–82-ben általánossá vált a 42 órás munkahét és a szabad szombat. 1988-ban csak 16 ezer álláskeresõt tartottak nyilván, miközben a gond nélkül állást változtatók száma minden évben 240 ezer körül volt. Csökkentek a társadalmon belüli jövedelemkülönbségek is.

• Már 1970-ben született egy minisztertanácsi rendelet, amely – bár igen szûk körben – elren-delte a közszállítások elõkészítésének lényeges módszerét: a versenyeztetést. Ezt terjesztette ki azután a versenytárgyalásról szóló 1987. évi 19. törvényerejû rendelet. Ez már közvetlen elõzménye, sok elemében megfelelõje a közbeszerzések mai értelmû szabályozásának.

De látható volt az érem másik oldala is. Az ország tovább nyújtózkodott, mint ameddig a taka-ró ért. Az életszínvonal-emelkedés csak részben támaszkodott a hazai gazdaság javuló teljesít-ményére, jelentõs részét a külföldi hitelek finanszírozták. Az ország kezdte felélni saját jövõjét.

• 1980–1989 között a GDP éves átlagban mindössze 1,7%-kal nõtt. A magyar gazdaság elké-pesztõ mértékben vált a szovjet piac függelékévé: KGST-exportunk több mint 60%-a ide irá-nyult. Az igénytelen szovjet piac elkényelmesítette a magyar vállalatokat, és ennek az igény-szintnek megfelelõen alakultak a hosszú távú beruházási programok is.

• Az 1970-es évek közepén a nemzeti jövedelemhez viszonyított felhalmozási ráta még 25-28%

volt, a 80-es évek végén már csak 10-12%. Ennek megfelelõen az ország gépállománya ag-64 Ennek elsõ lépése 1955 decemberében az ENSZ-be való felvételünk volt.

65 Csernok (2008) 333. o.

66 Mihályi (1989c)58-59.o.

67 Mára már szinte elfeledett tény, hogy a vállalati szférában a teljes foglalkoztatottság kulcseleme az 1959-ben bevezetett ún. átlagbér-gazdálkodás volt. Ebben az ösztönzési rendszerben csak úgy lehetett megfizetni a jó mun-kát, ha mellé alacsonybérû – esetenként egyáltalán nem kihasználható – alacsony bérû foglalkoztatás is páro-sult. Egészen addig, amíg ez a rendszer érvényben volt, Magyarországon gyakorlatilag nem volt munkanélküli-ség. Stark (2009) 9. o.

1

gasztó mértékben kezdett elöregedni. 1975-ben az iparban az 5 évnél fiatalabb gépek aránya még 41% volt, 1987-ben már csak 24%. És akkor még nem is szóltunk az évrõl-évre halmo-zódó karbantartási és felújítási hátralékokról, ami szintén köztudomású volt. A politikai megfontolásokból is erõsen támogatott mezõgazdaságban a költségek sokkal gyorsabban nõttek, mint a hozamok. Végsõ elszámolásban az ágazat nem hozta, hanem inkább vitte a nemzeti jövedelmet.⁶⁸

• 1970–1989 között az ország konvertibilis valuta adóssága 1 Mrd USD-rõl 21 Mrd-ra nõtt.⁶⁹ Egy idõ után a kamatfizetés elvonta a gazdasági felhalmozási forrásait is.

• Ugyanakkor az országnak – hosszú távon – elõnye is származott az eladósodásból. Elsõsor-ban az eladósodottság nyomása következtében merült fel Magyarország csatlakozása a nem-zetközi kereskedelmi és pénzügyi szervezetekhez.⁷⁰ S miután ez 1972-ben (GATT), illetve 1982-ben (Nemzetközi Valutaalap (IMF), Világbank⁷¹) megtörtént, ezek a szervezetek – kis lé-pések sorozatával – kikényszerítették a totalitárius diktatúrát és a bürokratikus tervgazdál-kodást puhító reformokat.

1.1.5 A gazdasági bajok közkézen forgó magyarázatai

A több évtizeden át zajló közgazdasági viták nyomán tulajdonképpen konszenzus alakult ki a magyar közgazdászok között a tekintetben, hogy melyek azok a legfontosabb problémák, el-lentmondások, amelyek a reformok ellenére sem szûntek meg. Hat egymást kiegészítõ, részben egymással is rivalizáló gondolatmenetet említhetünk meg:

• Az már az I. ötéves terv kudarca után világos volt, hogy a kötelezõ tervutasítások rendsze-re nem hatékony. Ezt 1956 õszén, az akkor 28 éves Kornai János nagy figyelmet keltõ kan-didátusi diszszertációja fogalmazta meg a legvilágosabban.⁷² Mai ésszel nehéz elképzelni, hogy miként gondolhatta bárki is, hogy a kormány valóban képes lehet 6000 termékre vo-natkozóan értelmes utasítást adni, és elvárni azt, hogy a minisztériumok érdemben nyomon-kövessék 12 ezer árucikk tervezését, termelését és elosztását. Ez a felismerés vezetett az 1968-as reform legfontosabb intézkedéséhez, a kötelezõ tervutasítások rendszerének

meg-68 A Kádár korszakban a mezõgazdaság irányítása Fehér Lajos kezében volt. Találóan írta róla visszaemlékezésé-ben a korszak egyik vezetõ gazdasági szakembere: „Fehér Lajos a reform mellé állt, de nem a parasztságot állí-totta a reform, hanem a reformot a parasztság szolgálatába.” Csernok (2008) 326. o.

69 Ebbõl mintegy 2 Mrd USD-t az MNB könyvelési manipulációkkal eltagadott a külföld elõtt. A manipuláció tényét a Németh-kormány hozta nyilvánosságra az 1990. évi választásokat követõen, még mielõtt az Antall kormány átvette volna a hatalmat.

70 Mint az a levéltári forrásokra támaszkodó legújabb kutatásokból kiderült, az ország külföldi eladósodottságának mértéke már a 60-as évek közepén is nyomasztó volt. 1964 végén az a nemzeti jövedelemhez viszonyított adós-ságráta elérte a 34%-ot, ráadásul lejárati szerkezete még rosszabb is volt, mint bármikor korábban. Így és ezért merült fel 1966 márciusában az IMF-hez és a Világbankhoz való csatlakozás. Erre végül nem került sor, miután Moszkva hajlandó volt gyors segítségnyújtásra. Honvári (2005).

71 A gazdaságpolitika és a tulajdonreformok szempontjából a legjelentõsebb eszköz a Világbank ún. SAL (Strutural Adjustment Loan) kölcsönei voltak. A hozzájuk tartozó ajánlások – lényegében – az ú. washingtoni konszenzus elveit fordították át ország-specifikus lépésekre. (Ld. Mihályi (2009)) A magyar kormány és a Világbank 1988. jú-lius 1-én írta alá az „Ipari szerkezetátalakítási kölcsön” (ISAL) szerzodést. Ezt megelozoen 1988. március 31-ig a Bank már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak. Az elsõ, igazi SAL kölcsönt Magyarország 1990 jú-niusában – vagyis az elsõ, szabadon megrendezett választások után – kapta, a SAL II. egy évvel késõbb. Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a „Vállalati reformkölcsön” (ERL - Enterprise Reform Loan) szerzodést.

Ennek a kölcsönnek expressis verbiscélja volt az állami vállalatok privatizálásának, átstrukturálásának támo-gatása.

72 Kornai (1957)

70

szüntetéséhez. Úgy tûnt, hogy a tervezés céljainak eléréséhez elegendõ a beruházási dönté-sek központi kézbentartása.

• Jánossy (1969) felbecsülhetetlenül nagy hatású – szakmai körökben elhíresült nevén: kvázi-fejlettségtanulmánya nyomán érlelõdött meg az a felismerés, hogy az iparosítási stratégia, a mûszaki fejlesztés és a beruházási rendszer mûködési mechanizmusa is alapvetõen elhibá-zott. Már a célok kijelölése is bizonytalan elvek és prioritások alapján történik, a kivitelezés során és után pedig évrõl-évre halmozódnak a feszültségek. Ezek jelentõs részben abból adódnak, hogy az elavult megoldások tovább élnek, a lekötött társadalmi tõke újbóli mozgás-ba lendítéséhez pedig a szocialista gazdaságnak nincsenek mechanizmusai.⁷³Az eredmény pedig egy kvázi-fejlett gazdaság, amelyben csak úgy tûnik, mintha lenne gépgyártás, elekt-ronika, kutatás miként a fejlett piacgazdaságokban, a valóságban azonban az ipar termékei a gyenge minõség, az elmaradott technológia miatt a világpiacon értéktelen kacatnak bizo-nyulnak.

• A 60-as évek közepétõl egyre gyakrabban hangzott el az az érvelés, hogy a reformok fõ célja az extenzívnövekedés stratégiájáról az intenzívnövekedés stratégiájára való áttérés. Jól le-het ezt a két fogalmat soha sem sikerült egyértelmûen, közértle-hetõen és a gazdaságirányítók számára üzenetértékû módon meghatározni, a metaforát sokan használták. Valami olyasmit akartak kifejezni vele, hogy a szocialista iparosítás két-három évtizeden át mutatkozó sike-rei technológiai értelemben másoláson, utánzáson alapultak: a fejlettebb nyugat-európai or-szágokból, vagy éppen az Egyesült Államokból „egyaz-egyben” átvettünk mindent.⁷⁴Ez a má-solási korszak azonban lezárulni látszott, és így merült fel az olyan reformok igénye, ame-lyek innovációt, újításokat képesek generálni, nem utolsó sorban annak érdekében, hogy ha-zai exporttal fedezni lehessen az évrõl-évre növekedõ importszámlákat.

• Az 1973-as nemzetközi olajválságot sokként élte meg a magyar gazdaságvezetés és a társa-dalom is. Két év alatt 20%-kal romlottak a tõkés külkereskedelem cserearányai, a nyugati vi-lágban elszabadult inflációs folyamat – a politikusok fogadkozásai ellenére – begyûrûzött a magyar gazdaságba is. 1979-ben a világpiaci energiaárak ismét megugrottak. Ezúttal a kor-mányzat az energiatermelõ beruházások megnövelésével válaszolt. 1980–1988 között az ipari beruházások több mint 40%-a erre a területre áramlott, ami rövid távon javította az energiaellátás biztonságát, de hosszú távon értelmetlen pazarlás volt⁷⁵. Tény, hogy az 1973–1983 között bekövetkezett cserearány-veszteségakkora volt, mint amit a II. világhá-ború során elpusztult nemzeti vagyon jelentett. A magyar gazdaság nehézségeit a közgaz-dászok egy csoportja azzal próbálta relativizálni, hogy kitalálták a „világgazdasági korszak-váltás” koncepcióját. Bognár József (1976) – és nyomában mások – ezzel azt akarták sugall-ni, hogy a szocialista gazdaság modellje önmagában „rendben van” és csak azért van szük-ség reformra, mert a tõkés világ hirtelen változásokon megy át.⁷⁶

• Tardos Márton (1982, 1983) fogalmazta meg a legvilágosabban azt az álláspontot, miszerint a szocialista gazdaság irányítói tévednek, amikor évtizedek óta egységes módon kezelik a 73 Bródy (1988)

74 Ez a magyarázata annak, hogy a pártállami vezetés, miért igyekezett biztosítani a stabilitást a legnagyobb vál-lalatok vezérigazgatói pozícióiban. Ha a válvál-lalatok fejlõdését alapvetõen a nyugati technológia importjára ala-pozza a rendszer, akkor ez a stabilitás akkor nagy érték, ha fegyelmezettséggel, jó szervezõkészséggel és – anak-ronisztikus kifejezéssel élve – jó csapatépítési készségekkel párosul.

75 A szénbányászat az egyik legjobb illusztrációja az évtizedeken át elhibázott allokációs stratégiának. 1951 és 1988 között a kitermelt szén mennyisége – hõértékben számolva – 3%-kal csökkent, miközben a létszám 2,5%-kal nõtt és elérte a 70 ezer fõt. Más szóval 40 év alatt a termelés csökkent, jól lehet nem csak az ott dolgozók létszáma nõtt, de sok-sok tízmilliárd forintnyi gépberuházás történt az ágazatban.

76 Ez javarészt taktikai megfontolás volt. Bognár és munkatársai úgy gondolták, ezzel az érveléssel könnyebb lesz

„eladni” a reformok gondolatát a magyar és a szovjet pártvezetésnek.

1

termelés és irányítás minden szereplõjét.Ez önmagában is súlyos hibák, veszteségek for-rása. Valójában más és más szabályok szerint kell mûködtetni a költségvetési intézményeket, a közüzemeket, a széles értelemben vett vállalati versenyszférát, s ezen belül pedig a nagy, illetve a kisvállalatokat.⁷⁷

• Az 1970-es évek második fele óta a magyar közgazdász-társadalom egyre többet hallott Kornai János hiányelméletérõl. Másfél évtized alatt szinte triviális, mindennapos igazsággá vált az a gondolat, hogy a szocialista gazdaság hiánygazdaság – és ez minden baj okozója.

Jellemzõ a kor hangulatára, hogy 1989-ben a kormányzó MSZMP már fenntartás nélkül be-építette saját programjába ezt a gondolatmenetet és úgy fogalmazott, hogy az ország elõtt ál-ló legfõbb gazdasági cél „a hiánygazdaságból a piacgazdaságba vaál-ló konzisztens átmenet”

és minden más cél – így például a tulajdonreform, a konvertibilitás és a KGST reformja – csak ennek a célnak alárendelve gondolható el.⁷⁸

1.1.6 Javaslatok a piaci szocializmus tulajdon modelljének kialakítására⁷⁹

1.1.6.1 A tulajdonreformtól a privatizációs vitákig

Ha újraolvassuk az 1968 és 1988 között – jobbára három kutatóintézet, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézet (KTI), a Pénzügyminisztérium keretén belül mûködõ Pénzügykutatási Inté-zet és a Konjunktúra- és Piackutató IntéInté-zet (KOPINT) fiatal munkatársai által – írt vitairatokat, akkor szembeötlõ, milyen sokféle álláspont fogalmazódott meg a privatizációról egy olyan kor-szakban, amikor maga a „privatizáció” kifejezés még nem is létezett. Nemcsak arról van szó, hogy a szerzõk nyilvános publikációikban önmérsékletet, illetve öncenzúrát tanúsítottak. Pri-vatizációra – azaz az államosítás visszafordítására – akkor még valóban senki sem gondolt.

1953-tól kezdve sokan, sõt talán majdnem mindenki fontosnak tartotta a magánvállalkozások számának bõvülését, de azt senki sem hitte, hogy a nyugati értelemben vett magántulajdon va-laha is meghatározóvá válhat.

A 80-as évek közepéig – de sokak számára egészen 1989-ig – elképzelhetetlen volt, hogy a történelem kereke visszafordítható, hogy állami tulajdonban lévõ gyárat, bányát, erõmûvet, termõföldeket, erdõt és legelõt vissza lehet juttatni magántulajdonosok kezébe. Jól

77 Ld. még Falusné Szikra Katalin (1986) monográfiáját.

78 NSZ, 1989. márc. 11.

79 A téma monografikus feldolgozásai közül a legfontosabbak Szamuely (1986, 1998) és Csaba (1998) mûvei. Sok érdekes részlet található Sárközy (1986) és Lengyel (1988) memoár jellegû könyvében, Ferber-Rejtõ (1988) inter-jú kötetében és Hankiss (1989) jövõ-forgatókönyveket tartalmazó írásában. Ld. még Lengyel (1989), Voszka (1991j) és Kõhegyi (1991) írásait is.

80 Budai Polgár, 2006. nov. 16.