A Lear király effektus

Az eddigiek alapján aligha igényel hosszabb magyarázatot, hogy mire utal az alcímben szerep-lõ „Lear király effektus” kifejezés. Egyrészt arról van szó, hogy a forradalmi sebességgel vég-bemenõ rendszerváltás kialakított egy olyan képzetet, mintha a kommunista hatalom összeom-lásával valamennyiünk apja, az állam hirtelen meghalt volna, és mi, árván maradó gyermekei egymás közt szétoszthatnánk az örökséget.³⁵¹ Másrészt arra utalunk, hogy a rendszerváltás pillanatában éppen hatalomban lévõ totalitárius vezérek – az utolsó kommunista és/vagy az el-sõ posztkommunista vezetõk – még fel is erõsítették ezt a képzetet az emberek fejében, amikor az osztozkodásnak a szabályait autokratikus módon, maguk próbálták meghatározni. Nem csak Magyarországon, de Albániától Üzbegisztánig mindenütt kancellári és/vagy elnöki típusú, populista elemekkel gazdagon átszõtt kormányzás jött létre, s az éppen hatalomra került veze-tõ évtizedekre is kiható Lear királyi döntéseket hozott. Ezek a vezeveze-tõ éppen úgy viselkedtek, mint Shakespeare tragikus hõse, a derék Lear király, aki még eletében megpróbálta idõben, böl-csen elrendezni, hogy mi történjen országával.³⁵²

Mint láttuk, Csehszlovákiában, az 1990-es választások után pénzügyminiszterré kine-vezett Vaclav Klaus úgy tartotta helyesnek, hogy a privatizáció alapmodelljeként a kuponos technika kerüljön bevezetésre. Ennek a döntésnek a hatására természetesen a késõbbi Szlová-kiában is beindult a kuponos privatizáció, s egészen addig ment is, amíg – az immár függet-lenné vált új ország új vezetõje, Vladimír Meciar nyolc hónapi gondolkodás után 1995 júniusá-ban le nem állította az egészet. Kezdetben úgy tûnhetett, Klaus és Meciar politikája élesen különbözött egymástól. Pár évvel késõbb azonban mindenki számára világossá vált, hogy mindketten nacionalista-populista politikát folytattak.

Meggyõzõen fogalmazta meg e két politika hasonlóságát Jirzi Pehe, cseh politológus, Hável elnök egykori tanácsadója: „A cseh nacionalizmus kevésbé volt látható és most is ilyen, de kicsit sem kevésbé erõs a szlováknál. Nyomait a «cseh úton» alapuló privatizációban is fel-fedezhetjük. Klaus nemzeti kapitalizmusa nemcsak abban jelentkezett, hogy néhány külföl-di befektetõt elutasított, de abban a meggyõzõdésben is, hogy a csehek voltaképpen túl jók Európának.”³⁵³

172

349 A Népi Küldöttek Kongresszusa elõtt 1992. ápr. 7-én elmondott beszédet idézi Hoffman (2005) 224. o.

350 Hoffman (2005) 630. o.

351 A metafora forrása: Kornai (1989) 40.o.

352 „Adjátok a térképet. Tudnotok kell, /Hogy országunkat három részre osztók / S erõs szándékunk minden gondot és bajt / Lerázni agg korunkról, általadván / Ifjabb erõknek, míg magunk tehertõl / Menten mászunk a sír felé.”

(I. felv. 1. szín, Vörösmarty Mihály fordítása). Egyébként három szovjet utódállamban – Üzbegisztánban, Ka-zahsztánban és Azerbajdzsánban – a másfél évtizeden át uralkodó diktátorok egészen komolyan gondolták, hogy hatalmukat leányuk vagy fiúk örökölje, s ennek megfelelõen alakították az ország alkotmányát, a pártstruktúrát és a választási rendszert is. HVG, 2005. jan. 8.

353 J. Pehe: „Hasonlóságok a cseh és a szlovák fejlõdésben”, Kézirat, é.n.

1

Lengyelországban a gazdaság irányításáért felelõs miniszterelnök-helyettes Leszek Balcerowicz viszont úgy tartotta, hogy a szétesett gazdaság 1989 õszén nincs „privatizálható állapotban”. Õ minden erõt a makrostabilitás helyreállítására összpontosított. Ily módon a pri-vatizáció egyszerûen lekerült a gazdaságpolitikai viták napirendjérõl.

Ennek az interpretációnak a helyességét 1990 nyarán e sorok írójának személyesen is megerõsítette Balcerowicz egyik minisztertársa, a Tervhivatal akkori elnöke, Jerzy Osia-tynski. Egy késõbb nyilatkozatában Balcerowicz így fogalmazott. „A kezdet kezdete óta az volt a véleményem, hogy a hiperinflációs örökség miatt választanunk kell egy szinte re-ménytelen és egy kockázatos stratégia között. (…) A szinte rere-ménytelen stratégia azt jelen-tette volna, hogy a program stabilizációs részét elhagyjuk és helyette az átalakításra kon-centrálunk, azon belül is a privatizációra.”³⁵⁴

Az 1989/90 fordulóján kidolgozott, holding-modellre alapuló privatizáció koncepciója elkészült ugyan, de az ehhez szükséges törvények csak jóval késõbb születtek meg, s a tényleges beve-zetésre csak 1996/97-ben került sor.

Hogy ez a késedelem messzi ható következményekkel fog majd járni, azt az éles szemû meg-figyelõ már 1990-ben is láthatta. „Az 1989. szeptember óta eltelt egy év gazdaságtörténeté-bõl mindenek elõtt azt kell kiemelni, hogy a privatizálás nem várt, s talán a stabilizációs po-litikai szempontjából jóvátehetetlen késedelmet szenvedett.”³⁵⁵

A volt Szovjetunió utódállamaiban is érvényesült a „Lear király” effektus. Ezek az utód-államok mind örökölték az egykori Szovjetunió teljes jogrendszerét és törvénytárát. Tehát az a törvény, amit tételesen nem töröltek el, az utódállamokban automatikus érvényben maradt.

Így maradtak érvényben az ún. elsõ generációs privatizációs törvények, azok, amelyek még a szovjet állam fennállása idején születtek. Így és ezért került sor mindenütt a kuponos pri-vatizáció orosz modelljének általános elterjedésére (vócser) minden utódállamban. A sza-bályt erõsítõ kivétel csak egy volt: Üzbegisztán, ahol a közgazdász végzettségû Karimov el-nök saját teóriájára épülõ fokozatos privatizációt szeretett volna megvalósítani, s ezért lát-ványosan ellenállt a moszkvai modellnek.³⁵⁶Az alapképlet azonban a legtöbb szovjet utód-államban nagyon is egyszerû és nagyon is hasonló volt: az elnök és családja, illetve a hoz-zájuk kapcsolódó klánok szerezték meg az állami vállalatok legjavát. Ez történt Oroszország-ban Jelcin és Putyin³⁵⁷elnöksége idején, és szinte kivétel nélkül minden közép-ázsiai köztár-saságban.³⁵⁸

354 Blejer–Coricelli (1997) 67. o.

355 Mizsei (1990), 346. o.

356 Ld. Karimov (1995). Ez azonban nem akadályozta meg az üzbég vezetõket abban, hogy bevezessék a tömeges privatizáció másik fontos elemét, a privatizációs beruházási alapokat. Spechler (2000) szerint a 200 fõnél na-gyobb cégek túlnyomó többségét ilyen alapokba szervezték, de az alapok csak a részvények kisebbségi hányadá-hoz jutottak hányadá-hozzá. Négy társaságot a taskenti tõzsdére is bevezettek.

357 Egy német és angol lapokon keresztül kiszivárogtatott városi legenda szerint Putyin elnök mandátumának lejár-takor 40 Mrd USD-s magánvagyonnal rendelkezett, amelyet különféle svájci és liechtensteini vállalkozásokon ke-resztül irányított (The Guardian, 2007. dec. 21.). Késõbb az a hír is elterjedt, hogy Putyin vagyonának meghatá-rozó része abban az olajtársaságban volt, amely 2009 elején 20%-os részesedést szerzett a Molban.

358 Például Türkmenisztánban, a földgázban dúskáló gazdag szovjet utódállamban Szapamurat Nyijazov elnök 1985-2006 között korlátlan hatalmú diktátorként irányította az országot. Halálakor magánvagyonát 3 milliárd dollárra becsülték, amit egy német bankban helyezett el.

Magyarországi Lear királyok.Grósz Károly 1988 nyarán nagy feltûnést keltõ beszédben jelen-tette be, hogy a magyar vezetés kész akár a legnagyobb állami vállalatok eladására. Ez teljesen új kezdeményezés volt a pártfõtitkár-miniszterelnök részérõl: 1968 és 1989 között számos elgondolás merült fel, de az soha semmilyen szakmai vagy politikai vitán nem hangzott el, hogy a tulajdon-reform lényege a külföldieknek történõ eladás lenne. Valószínû, hogy Grósz maga sem mérte fel San Franciscóban amerikai befektetõk elõtt mondott szavainak súlyát és következményeit.

„Nagyon örülnénk annak, ha esetleg egyes vállalatainkat (…) akár 100 százalékos külföldi tulajdonnal is megvásárolnák.” – mondta Grósz 1988. július 21-én San Franciscóban. Fél év-vel késõbb a folyamat elõkészítetlenségérõl részletes beszámolót közölt az ország akkori ve-zetõ gazdasági lapja, melybõl nem csak az derült ki, hogy jogi értelemben a magyar vállala-tok egyáltalán nem eladhatók, de az is, hogy az az 50 vállalat, amelyet az MSZMP kormány Grósz Károly „blöffjének” nyomán sebtiben megnevezett, szintén nem tudott semmirõl.³⁵⁹

Grósz azonban ledöntött egy korábban érinthetetlen tabut. Amikor pár hónappal késõbb Berecz Frigyes ipari miniszter egy 1989. január 31-i budapesti sajtótájékoztatón már 51 név szerint felsorolt vállalatot ajánlott megvételre, majd februárban, hasonló javaslattal, külföldön Beck Tamás kereskedelmi miniszter állt elõ, már kisebb volt az ellenkezés.³⁶⁰

Az Antall-kormány mozgástere – más rendszerváltó országokéhoz képest – szûkebb volt, mert az új helyzet érzelmi ütõkártyáit – a világútlevéltõl Nagy Imre rehabilitálásig – a Grósz-és Németh kormányok játszották ki.³⁶¹De azért volt jó néhány messzire ható, egyszemélyes döntése Antall Józsefnek is. Az FKgP-vel lépett koalícióra, és eldöntötte, hogy nem fogja kérni a külföldi adósságok átütemezését. Ebbõl következett a kárpótlás (2. fejezet) és az, hogy az adósságtörlesztés érdekében Magyarország csak az eladásos privatizáció útját választhatta. Az állami cégek vezetõinek kinevezése is ilyen személyes döntés volt. Bokros Lajos esetében – pél-dául – nem fogadta el, hogy Surányi György mellett az MNB alelnöke legyen, de belement ab-ba, hogy a Budapest Bankélére kerüljön elnök-vezérigazgatóként.³⁶²

Az elsõ privatizációs miniszter, Szabó Tamás szintén úgy viselkedett, mint aki azt gon-dolja, hogy joga van egyedül meghatározni a privatizáció összes részkérdését, felülvizsgálni a korábbi prioritásokat, s személyes véleménye alapján dönteni vállalatok és emberek százai sor-sáról. Nem sokban különbözött ettõl Suchman Tamás privatizációs miniszteri tevékenysége sem. Õ a privatizáció irányításán keresztül teljesen önálló gazdaságpolitikát kívánt folytatni, függetlenítve magát mind a Pénzügyminisztérium, mind az Ipari Minisztérium álláspontjá-tól.³⁶³A Lear király jelenség tünetei kimutathatók a magyar privatizáció azon szereplõinél is, akik végül arra kényszerültek, hogy feladják elképzeléseiket. A legjobb példa erre Bokros Lajos

174

359 Figyelõ, 1989. febr. 16.

360 Beck Tamás útjával kapcsolatban az EKA tárgyalásokon is elhangoztak indulatos megjegyzések – éppenséggel Orbán Viktortól is. Ld. Bozóki (1999) 1. kötet, 166. o. Berecz 1989 tavaszán ugyanezt az 51 vállalatot London-ban is „árulta”. Ld. A BBC magyar adásának Panoráma c. mûsorát márc. 9-én az MTI összefoglalásáLondon-ban.

http://1989.mti.hu/Pages/News.aspx?date=0309&ni=387558&ty=1

361 Ezt az összefüggést Csaba (1998) is hangsúlyozza (id. mû 141. o.). De ez a felismerés kezdettõl fogva a levegõ-ben volt. Ld. Antall József sokszor idézett „bon mot”-ját, amit – a legendák szerint – egy kormányülésen mondott forrófejû minisztereinek. „Tetszettek volna forradalmat csinálni.”

362 „Antall József támogatása nélkül a Budapest Bank elnöke sem lehettem volna”. – nyilatkozta errõl jóval késõbb maga Bokros is. Ld. Rádai (2001) 175. o.

363 Sosem fogjuk megtudni, hogy milyen gazdaságpolitikát követett volna Suchman Tamás, ha a privatizációs mi-niszteri pozíció mellé valóban megkapja az Ipari Minisztérium irányítását. Pontosabban: a kinevezés megtörtént, de a Tocsik-botrány nyomán Suchman mindkét pozícióját elvesztette.

1

pénzügyminiszter esete, aki 1995 februárjában történt kinevezésekor nagy hirtelenjében kísér-letet tett a privatizációs politika prioritásainak átrendezésére, idõt sem adva saját magának ar-ra, hogy utánanézzen, mi is történt a privatizáció területén az utolsó 18 hónapban.³⁶⁴ Összegzés. Persze, mint arra egy nevezetes marxi tétel is figyelmeztet, a Lear királyok sem ma-gukválasztotta körülmények között döntenek. Tetszik, nem tetszik – adott és örökölt körül-mények között cselekedhetnek. 1990-ben akárki is került volna kormányra Magyarországon, arról a lehetõségrõl nem mondhatott volna le, hogy a privatizációt felhasználja az ország drá-maian leromlott fizetési mérlegének javítására. Egyszerûbben fogalmazva: 20 Mrd dollárnyi külföldi adósság terhe alatt küszködõ ország vezetõje nem tehette meg, hogy „ingyen” priva-tizál. Hasonló kényszerítõ erõvel bírt a Szovjetunió utódállamaiban a 70 éves szocialista múlt.

Ennyi idõ után a reprivatizáció, a restitúció vagy akárcsak a magyarországihoz közelítõ mérté-kû kárpótlás szóba sem kerülhetett. Nem is került – jóllehet populista, múltba kacsintó önjelölt vezérbõl ott sem volt hiány. Mi több Oroszországban meghatározó erõvel nehézkedett a döntés-hozók vállára a több száz éves cári uralom és az avval szorosan összefonódott világhatalmi ambíciók tradíciója is. Ez magyarázza – egyebek között persze –, hogy miért zárkózott el Orosz-ország a külföldi tõkétõl legalább két évtizeden át.

Az oroszországi privatizáció egyik legfontosabb szereplõje, Anatolij Csubajsz így emlékezett vissza erre a terhes örökségre: „Emberek százezreit kellett rávennünk, hogy olyasmit tegye-nek, amit korábban sohasem. Gyökeresen meg kellett változtatnunk a tulajdonról vallott fel-fogásukat. (...) Emlékszem egyszer Gajdarral egy regionális gyûlésen ültünk. A teremben le-hettek vagy ezren. Szinte a bõrömön éreztem: olyanok voltunk számukra, mint a marsla-kók. Teljesen idegenek. (...) Az embernek igazodnia kellett az észjárásukhoz. Kénytelenek voltam rájönni: nem lehet tízezrektõl elvárni, hogy megértsék a marslakók nyelvét, amelyen szóltam hozzájuk. Az õ nyelvükön kell beszélni.”³⁶⁵

364 Ld. A Bokros-csomaghoz kapcsolódó 25 pont privatizációra vonatkozó 10 pontját. Bokros (1995) 365 Idézi Hoffman (2005) 631. o.