ELÕRE IS TUDNI LEHETETT, HOGY NEM FOG MÛKÖDNI…

Beigazolódott, amit Kornai (1990) elõre sejtett: „Akik politikai népszerûséget remélnek egyik vagy másik sé-mától, sok esetben elmulasztják annak gondos és kritikus vizsgálatát: valóbanlelkesednek-e az elgondolásért azok, akiknek a helyeslésére számítanak. Könnyen lehet, hogy nem is lesznek politikailag hálásak a vagyon-hoz juttatottak, hanem inkább csalódottak és bosszúsak, mert amiben részesültek, az kevesebb a vártnál és ígértnél, s ahhoz is lassan és nehézkesen jutnak hozzá.”⁸ S valóban, az 1994. évi választásokon az MDF és koalíciós partnerei látványos vereséget szenvedtek. Annyi szavazatot sem kaptak, mint ahányan kárpótlás-ban részesültek.

És beigazolódott az is, amit az 1990 nyarán létrehozott ún. Társadalmi Kárpótlási Kollégium szakembe-rei mondtak, hogy ti. a folyamat idõben mérhetetlenül el fog húzódni. A Kollégium szakértõi ugyanis a sok-kal rövidebb ideig tartó, kisebb károkat okozó és kevesebb állampolgárt érintõ görög, portugál és spanyol kár-pótlás tanulságait vizsgálva látták, hogy a folyamat még ezekben az országokban is 12-16 évig tartott. Ami-kor erre felhívták a figyelmet „mind a szervezetek, mind a Ami-kormány azt válaszolta, hogy ez lehetetlen, ez demagógia. Sõt olyan álláspont is kialakult, hogy az elsõ kormányidõszak alatt a munka befejezhetõ.”⁹

182 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA

felszabadítást állami kárpótlással hajtják végre. Ez úgy volt értendõ, hogy az állam magára vállalta a nemesség és a papság „kármentesítését” a megszûnõ robot, dézsma, az egyházi ti-zed és egyéb ingyen szolgáltatások ellenértékeként. Az 1848-as országgyûlési törvénykönyv IX. törvénycikkelye „a magánföldesurak kármentesítését a nemzeti közbecsület védpajzsa alá”

helyezte – vagyis az úrbéres parasztok váltságösszegét teljes egészében államadósságnak nyilvánította. A tervezet a birtokosok kárpótlásaként a szolgáltatások megbecsült értékének megfelelõ államkötvényeket ígért. A kötvények fedezetéül az állami javak szolgáltak volna.

Ezt a javaslatot az országgyûlés március 23-án elfogadta. A végleges kármentesítési javasla-tot Kossuth szeptember 16-án nyújjavasla-totta be, melyben kombinálta az államkötvényekkel, vala-mint az állami birtokokkal történõ kármentesítést. A felsõház átdolgozásra tett javaslatot, me-lyet a képviselõház december 23-30. között megtárgyalt, majd elnapolt az akkori hadi esemé-nyek miatt. Az újabb törvényjavaslat benyújtása késett. A Szemere-kormány 1849 júliusában Szegeden kezdte volna meg az új törvénytervezet tárgyalását, amelyre azonban a katonai vereségek miatt már nem került sor. A kárpótlás módját végül is az abszolutizmus idején, 1850-ben rendezték, a március 2-án kiadott „Kárpótlás és földtehermentesítési nyílt parancs”-csal. Így a kárpótlás nyomán keletkezett államadósság törlesztését végül egy általános pótadó finanszírozta.

Kárpótlás és Trianon. Nyolc évtizeddel késõbb, az I. világháború után a trianoni döntés következményeképpen többször is elõkerült a kárpótlás ügye. Egyfelõl arra merült fel igény, hogy a magyar állam a nemzetközi fórumokon közvetlenül is képviselje az „elcsatolt” területeken va-gyonvesztést elszenvedett, egykori magyar állampolgárok érdekeit. Ezek volt az ún. optáns perek.¹²Másfelõl a „kárpótlás” kifejezés az 1929. évi IV. törvénycikk 1. szakaszában is szerepelt, az „Önkormányzati Testületek Kárpótlási Vagyona” elnevezésû jogintézmény létrehozásakor.

Kárpótlás a II. világháború után.1945-ben a fasizmus magyarországi áldozatai közül sokan részesültek valamiféle erkölcsi kárpótlásban. Pontosabban szólva jogszabályok születtek me-lyek ezt a kifejezést is használták – ezek közül a legfontosabb a Párizsi békeszerzõdés becikke-lyezése volt –, de számottevõ anyagi kompenzációra nem került sor.

Viszonylag jelentõsnek mondható anyagi kárpótlást (készpénzt és lakást) kapott az 1950-es évek elsõ felében ártatlanul bebörtönzött személyek egy csoportja, akkori szóhasználattal „a személyi kultusz áldozatai és hozzátartozóik”.¹⁴ Említésre méltó továbbá, hogy az 1960-es 12 Ld. errõl részletesen Egry (1930) írását.

13 Ld. Czene Gábor: „Kárpótlási káosz”, NSZ, 2009. jan. 2.

14 Sepsey (1998) 328. o.

ZSIDÓ KÁRPÓTLÁS 1945 UTÁN

A Holokauszt 600 ezer áldozatának kárpótlása már közvetlenül a II. világháború után felmerült. E cél jegyé-ben hozták létre 1946-ban az Országos Zsidó Helyreállítási Alapot (OZSHA), amelynek az volt a fõ feladata, hogy kezelje azokat a zsidó vagyonokat, amelyek a tulajdonosok és a tulajdonosok családjának elpusztulása következtében „uratlan vagyon”-nak minõsültek. Az OZSHA néhány évi aktív mûködés után gyakorlatilag megszûnt, de jogi értelemben egészen a rendszerváltásig fennmaradt. Ezt követõen az Alap kezelése, irányí-tása majd a megszûnése utáni jogutódlás kérdése hosszan elnyúló vitát gerjesztett a zsidó közösségen belül is. A jogi helyzet viszonylag egyszerû volt, az OZSHA vagyonát 1997-ben a MAZSÖK kapta meg (2.2.4), a politikai és szervezetek közötti viták azonban még 2008-ban is tartottak. Másfelõl viszont, 2007 végén egy új fejezet kezdõdött a történetben, amikor a Kormány szerzõdésileg vállalta, hogy a Magyar Államhoz került

„uratlan vagyon” kompenzációja fejében a MAZSÖK – több év alatt, 2012-ig bezárólag – 21 millió dollárnak megfelelõ összeget fog kapni.¹³

2

évek közepén – egy csehszlovák–magyar államközi megállapodás alapján – mintegy 9 ezer Fel-vidékrõl áttelepített vagy áttelepült személyi kártalanítást kapott a magyar államtól.¹⁵

2.1.2 A kárpótlás közgazdaságtana

Miközben a posztszocialista államok egy évtizednél is hosszabb idõn keresztül küszködtek a kárpótlás ügyével, a téma egészen más indíttatástól vezérelve 2001/2002 táján az Egyesült Ál-lamokban az elméleti közgazdászok érdeklõdését is felkeltette. Egyfelõl az történt, hogy az amerikai bíróságok ekkoriban sorozatban tárgyalták a korábbi évek terrortámadásai áldoza-tainak kárpótlás igényeit, és – ettõl teljesen függetlenül – komoly perek folytak a 17-18. száza-di amerikai rabszolgaság intézményével összefüggõ kárpótlási igényekrõl is. Másfelõl a témá-nak aktualitást adott, hogy az Amerikában élõ egykori kubai emigránsok és leszármazottaik egyre türelmetlenebbül várták a Castro-rendszer bukását, és máris megbízást adtak jogi irodák-nak kárpótlási igényeik megfogalmazására. Világos, hogy ezek az igények – közgazdasági ter-mészetüket tekintve – könnyen rokoníthatók a posztszocialista kárpótlás ügyével.

Az igazságtétel egyik lehetséges megfogalmazása az lehet, hogy a károsultak vagy leszár-mazottaik olyan kárpótlásban részesüljenek, amely anyagi helyzetüket olyan szintre hozza, mintha a kártétel meg sem történt volna. Csakhogy, legalább két körülmény nehezíti a mérté-kek helyes megállapítását.

Az egyik az idõtényezõ.¹⁶Minél régebbi a kár, annál nehezebb a számszerûsítés. Frank-lin Fisher amerikai közgazdász példáját magyar viszonyokra alkalmazva, gondoljuk végig a következõ esetet. Tételezzük fel, hogy Kádár János egyik elemi iskolai osztálytársa 1920-ban elcsente Kádár iskolai füzetét. Akkor ennek a füzetnek az értéke pénzben ki sem fejezhetõen alacsony volt. Napjainkban azonban – sok-sok évvel Kádár János halála után – ez a füzet akár 100 ezer forintot is érhetne gyûjtõk számára. Ha most nyolc évtizeddel a károkozás után napvilágra kerül a „bûn”, de a deliktum, a füzet nem kerül elõ, vajon mekkora kártérí-tésre tarthatnak igényt a Kádár család leszármazottai? Könnyû belátni, hogy a kár mértékének megállapítása elsõsorban attól függ, hogy az ellopott füzet az elmúlt 90 évben bekövetkezett értéknövekedésének kockázatát milyen módon ítéljük meg. Ha Kádár János elemi iskolai tanuló nem vált volna történelmi személyiséggé, akkor a füzet értéke ma is nul-la lenne. De mivel idõközben Kádár híres ember lett, az értéknövekedés bekövetkezett. Fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy indokolt-e a kárpótlás mértékét úgy megállapítani, hogy a károsult – illetve annak leszármazottai – az elkerülhetetlen és természetes kockázatból sem-mit se vállaljanak, s a bíróság úgy ítéljen, mintha a szerencse szükségszerûen mindig a ká-rosult javára döntött volna.

Jár-e kárpótlás a rabszolgaságért?A fentebb bemutatott érvelés az egykor Amerikába behurcolt rabszolgák leszármazottainak perében merült fel. A felperesek bankoktól és más biztosítóktól éppen azon az alapon követeltek kártérítést, hogy azok 150-200 évvel ezelõtt hiteleikkel segí-tették a rabszolgatartókat, ebbõl náluk profit keletkezett, amit azután máig tovább kamatoztat-tak. A mai Egyesült Államok területére egykoron behurcolt 650 ezer rabszolga leszármazottai-nak kártérítési igénye más perekben úgy fogalmazódott meg – s ezt is könnyû rokonítani a posztszocialista kárpótlási történetekkel –, hogy annak idején a rabszolgák bére 1/10-e volt a hasonló munkát végzõ fehérek bérének. Robert Fogel, aki egyebek között éppen a rabszolgatar-tás közgazdaságtanának kutarabszolgatar-tásáért kapott Nobel díjat, úgy számolta, hogy ha ennek a bérkü-lönbségnek a másfél évszázados kamatait is figyelembe vesszük, továbbá feltételezzük, hogy 15 HVG, 2004. ápr. 10.

16 A következõ gondolatmenet a The Economist, 2002. ápr. 13-i számában megjelent rövid tanulmányra épül.

184 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA

ez a pénz mindig sikeresen került befektetésre, akkor olyan összeghez jutunk, amely több mint tízszeresen haladja meg az Egyesült Államok egy évi GNP-jét.¹⁷

A másik elvi kérdés, amellyel az amerikai bíróságok és az õket szakértõi tanáccsal segítõ közgazdászok szembe kerültek, a jogosultsághoz kapcsolódik. Valójában itt nem is egy, hanem két kérdés vetõdik fel. (i) Kik tekintendõk a rabszolgatartás nyerteseinek, azaz kiktõl kell a kár-pótlást követelni? A történeti kutatásokból tudható, hogy annak idején az amerikai háztartá-sok mindössze 5%-ában tartottak rabszolgát. Fizessenek az õ leszármazottaik? De itt nem áll-hatunk meg. Tudvalévõ, hogy a rabszolgatartásból származó költségmegtakarítás nagyobbik része nem az amerikai rabszolgatartóknál csapódott le. A rabszolgatartásra alapozott ültetvé-nyes gazdálkodás eredményét olcsó gyapot és dohány formájában az európai kontinens fo-gyasztói élvezték. (ii) Vajon az európai kontinens fofo-gyasztóinak utódai kötelesek-e kárpótlás fi-zetni az USA-ban élõ rabszolga leszármazottak számára.

És még ezzel sincs vége az amerikai rabszolgatartás és a posztszocialista kárpótlás között meghúzható érdekes párhuzamoknak. Felvethetõ – például – az a kérdés is, hogy vajon milyen kárpótlás jár annak a 600 ezer egykori északi katona leszármazottainak, akik a déli rabszolga-tartók ellen viselt háborúban vesztették életüket. Ez a párhuzam nyilvánvalóan rokonítható az 1956-os forradalom ügyével.

17 Hasonló módon, kamatos kamatokkal számítja kárigényét az egykori Német Kelet-Afrikai gyarmat – a mai Ru-anda, Burundi és Kenya lakosságának egy része – õslakosságának, a hereróknak a leszármazottai. Nem kevesebb, mint 4 Mrd USD kárpótlást várnak a gyarmati kizsákmányolásban egykor közremûködõ német vál-lalatoktól és bankoktól. Az 1904–1907 között elkövetett tömeges megtorlás, a „herero holokauszt” áldozatai tu-datos párhuzamot vonnak saját sorsuk és a hitleri Holokauszt között. (NSZ, 2004. júl. 20.) A rabszolga-kereske-delemben való részvétel miatt Angliában is kárpótlási csata folyik a kormány ellen. (HVG, 2006. dec. 9.)

2

2.2 REPRIVATIZÁCIÓ, JÓVÁTÉTEL, KÁRPÓTLÁS

„Ha valami rosszul indul, a bajok exponenciálisan sokasodnak.”

Murphy törvénykönyvébõl

2.2.1 Definíciós bizonytalanságok

A „reprivatizáció” kifejezés megjelenése kapcsán fontos utalni arra, hogy alig egy évvel koráb-ban, a tulajdonreform viták során ugyanez a kifejezés még a „privatizáció”, illetve a „dena-cionalizálás” szóval volt egyenértékû, tehát az állami vagyon eladását és/vagy ingyenes átadá-sát jelentette. Fel sem merült, hogy az állam által „visszaadott” vagyont az eredeti tulajdonos-nak kellene visszaadni. Mindez – feltehetõen – az amerikai angol nyelv szóhasználatátulajdonos-nak visz-szavetülésének köszönhetõ, hiszen az amerikai angol nyelvben is a „reprivatization”kifejezés rövidült le „privatization”-re.¹⁸1990 végén még egy rövid ideig használatban volt a „rehabili-táció” kifejezés is – ezen a Fidesz (1990) akkor a kárpótlást értette. A „reprivatizáció” kifejezés azonban az Alkotmánybíróság elsõ, e tárgyba vágó döntése nyomán lassan elvesztette ezt a kettõs értelmét.¹⁹De azért jellemzõ volt Szabó Tamás privatizációs miniszter szóhasználata is, aki egy interjúban még jóval késõbb is az „ingyenes privatizáció” kifejezést támogatta. „Ingyen jut tulajdonhoz a volt tulajdonos a kárpótlás keretében, a volt tulajdon jogán; s ingyen jutna tulajdonhoz a társadalom számára szükséges funkció jogán az egyházak, az önkormányzatok és a társadalombiztosítás.”²⁰

2.2.2 Kicselezett kisgazdák

A kárpótlás az 1990-es választások során csak egyetlen párt, az FKgP programjába került be központi kérdésként, az MDF-programja nem is említette. Pontosabban fogalmazva, a kisgaz-dák a mezõgazdasági termõföld reprivatizációja mellett szálltak síkra, mert ezt tekintették a pa-rasztságot ért jogsértés-sorozat egyetlen konzekvens megoldásának, s ebbõl vezették le a to-vábbi tennivalókat. Természetesen, ez az álláspont általánosabb érvénnyel is képviselhetõ – mondván, hogy az államosítás nem csak a föld, de minden más vagyontárgy esetében is jogel-lenes volt. Ezért a reprivatizáció, vagyis az államosított vagyon visszaadása az egyetlen jogos és célszerû megoldás, amely nem vethetõ alá méltányossági és/vagy gazdaságossági meg-fontolásoknak. Kezdettõl fogva ezt az álláspontot képviselte több írásában a jogtudós Sárközy Tamás és a kisgazda színekben politizáló ügyvéd, Tímár György is. Meglepõ módon ez a véle-mény – utólag – megjelent a Fidesz-politikussá vált Matolcsy (2004) írásában is. A döntés pil-lanatában azonban nagyobb súllyal esett latba a történészbõl lett politikus, Antall József mi-niszterelnök több fórumon, többször is kifejtett álláspontja: nincs jó megoldás, ha a történelem-18 Ld. például a Magyar Nemzet interjúját Martonyi János „reprivatizálási kormánybiztos”-sal. (MN, 1989. júl. 6.), Kornai Indulatos röpirat-át (Kornai (1989) 39. o.), vagy Csillag (1988) írását. A „denacionalizálás” kifejezés megho-nosításával Tardos Márton kísérletezett (HVG, 1989. márc. 25.). Az angol szóhasználatról ld. Savas (1993) 19. o.

19 Vö. 21/1990. (X.4.) AB határozat.

20 Figyelõ, 1991. máj. 23. újraközölve Macher (2000).

186 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA

ben visszafelé haladva újabb és újabb sérelmek után kutatunk, akkor „visszamehetünk az igaz-ságot keresve az Árpád-korig”.²¹

Amikor a választás után a kisgazdák részeseivé váltak a kormányzati hatalomnak, alku-dozni kezdtek az Antall-kormány gerincét alkotó MDF-fel, s annyit el is értek, hogy a repriva-tizáció ügye bekerült a két párt koalíciós megállapodásába.²²A kárpótlás a kisgazdák számára csak pótmegoldásként jött szóba – olyan esetekben, ahol a vagyon közvetlen visszajuttatása nem lehetséges. Ez azután legalább három nagyon fontos politikai következménnyel járt.

Egyfelõl a kárpótlás ügye elválaszthatatlanul összekapcsolódott az agrárium és a priva-tizáció ügyével. Korábban nem ez volt a helyzet. 1989/90 fordulóján a kisgazdák kivételével még valamennyi parlamenti párt a kárpótlást – az erkölcsi és politikai jóvátétel gesztusán túl – alapvetõen nyugdíj-kiegészítésként fogta fel²³, s ennek a logikának a mentén került sor a munkaügyi miniszter felügyelete alá rendelt Országos Kárpótlási Hivatal (OKH) felállítására 1990. szeptember 1-én. Jövedelempótló, nyugdíj-emeléssel járó intézkedések majd minden év-ben születtek – igaz, a közvélemény már alig-alig vett ezekrõl tudomást. A Fidesz kormány még 2000-ben is hozott olyan rendelkezést, amely nyugdíj-kiegészítést biztosított a politikai üldö-zöttek egy csoportjának, sõt 2001 végén még újabb kiegészítõ intézkedésekrõl, újabb Alkotmánybírósági beadványokról és több milliárd forintos kihatású nyugdíj-emelésekrõl is hírt adott a sajtó.

Ilyen volt – például – az 1992-ben elrendezett ún. munkabér-utalványok ügye, amely a nyu-gati hadifoglyokat érintette, az 1995-ben bevezetett Nemzeti helytállásért elnevezésû eljá-rás, amely nyugdíj-kiegészítést biztosított, valamint ennek az intézménynek 1999-ben történt kiterjesztése. A 267/2000.(XII. 26.) kormányrendelethavi juttatásban részesítette az 1945-63 között törvénysértõ módon elítélteket, valamint az 1956-os eseményekkel ösz-szefüggésben Recsken internált személyeket, vagy akiket a Szovjetunióba hurcoltak. Mint utóbb kiderült, egyes társadalmi csoportok még e rendelkezésen túlmenõen, peres úton ker-esték igazukat (pl. az ún. „malenkij robot”-osok, tehát azok a személyek, akik 1945 után Magyarország területén szovjet parancsra végeztek ingyenes közmunkát rövidebb-hosszabb ideig, azok, akiket nem Recskre internáltak). A kormányrendelet több pontját késõbb az AB megsemmisítette. Elõször azt, mely kizárta a juttatásokból azokat, akik a Magyar Kommu-nista Párt vagy a Magyar Dolgozók Pártja „belsõ harcai során” szenvedtek el jogsérelmet. Az AB szerint a „belsõ harc” kifejezés jogi szempontból értelmezhetetlen. Néhány nappal ké-sõbb azt minõsítette diszkriminatívnak a testület, hogy a Szovjetunióba elhurcolt személyek közül a jogszabály csak az internáltaknak és a politikai elitélteknek biztosított kárpótlást, a hadifoglyoknak nem. ²⁴

A kárpótlás ügyében egyébként kisgazdák nem voltak teljesen egységesek: a Zsíros Géza – Torgyán József vezette szárny radikális álláspontot képviselt, míg az Oláh Sándor – Nagy 21 Ld. Antall elõadását az Országos Agrárértelmiségi Fórumon, 1991. márc. 27-én.

22 Legalábbis Torgyán (2000) évekkel késõbb tett nyilatkozata szerint. „Az MDF és az FKgP között konkrét koalíci-ós megállapodás nem született 1990-ben, de a koalíció létrehozására írásbeli megállapodás jött létre, és ebben az írásba foglalt megállapodásban szerepel a reprivatizáció végrehajtása. Ezt az írásbeli megállapodást Antall József is aláírta, én is. Rajtunk kívül aláírta még Balogh György, Vörös Vince is.” (id. mû. 256. o.)

23 Az 56-os börtönviseltek egyik alapvetõ sérelme volt, hogy elvesztették a korábbi szolgálati évek után járó nyug-díj-jogosultságot is (ld. 17/1975. [VI. 14.] MT sz. rendelet]. Ezt nyilvánvalóan orvosolni kellett. De ilyen célzatú rendelkezés volt a Németh-kormány 500 Ft-os nyugdíjemelése, amelyet minden börtönviselt megkapott, függet-lenül a szabadságvesztés idõtartamától. Ezt késõbb maga a Németh-kormány, majd az Antall-kormány is módo-sította.

24 VG., 2001. nov. 20., 2002. febr. 26., HVG, 2003. ápr. 5. AB 361/B 2001. hat.

2

Ferenc féle szárny igyekezett mûködõképes kompromisszumot találni. Az 1991 júniusában elfogadott I. kárpótlási törvényt végül csak az MDF és a KDNP szavazta meg egységesen, a kisgazdák közül öten – köztük Torgyán József – nemmel voksoltak. Miután a politikai emlékezet a kisgazdákkal kapcsolatban hamar elhalványult, érdemes utólag is kiemelni, hogy az FKgP kettészakadása, ami 1991 végén történt, éppen a kárpótlás miatt kö-vetkezett be.

A másik fontos fejlemény az volt, hogy Antall József – talán idõhúzás céljából, talán azért, hogy elhárítsa magától a politikai felelõsséget – 1990 nyarán alkotmányossági útra terelte azt a kisgazdákkal folytatott vitát, amely éppen akkor a vagyoni sérelmek (értsd: tsz-esí-tés) jóvátételére vonatkozott. (Maga az ötlet, hogy az AB-t kell felhasználni az FKgP „kicsele-zésére” Draskovics Tibor pénzügyminisztériumi helyettes-államtitkártól származott.²⁵) Beadvá-nyában a kormányfõ elsõ kérdése az volt, hogy elfogadható-e a reprivatizáció tekintetében kü-lönbségtétel állampolgár és állampolgár között aszerint, hogy mit vettek el tõle. Kaphat-e más-féle vagy más mértékû kárpótlást az, akitõl a földjét vették el, mint az, akinek gyára, üzlete vagy háza veszett oda? Antall József második kérdése úgy szólt, hogy jogszerû-e a tsz-ek föld-jét kisajátítás és kárpótlás nélkül felhasználni a korábbi sérelmek orvoslására.

Amíg az alkotmányossági kontroll elsõ fordulója zajlott, felgyorsult a reprivatizációs elképzelések tudatos jogi ellehetetlenítése. Az államapparátust részben az FKgP kicselezésének szándéka vezette, részben a több fronton való látványos elõrehaladás kényszere mozgatta. A nagy sietséggel elfogadott önkormányzati törvény a települési önkormányzatoknak juttatta a korábbi tanácsi bérlakásokat, amelyek ezzel kiestek a reprivatizáció körébõl. A Németh-kor-mánytól szinte készen kapott, de csak az 1990. évi választások után elfogadott elõprivatizá-ciós törvény²⁶(3.7) a kisebb üzletek, szolgáltató cégek tömeges értékesítésével egy további potenciális siker-területrõl szorította ki a reprivatizációt. Bár a kisgazda politikusok többsége ezt akkor még nem értette, képzett jogászok számára már akkor is világos volt, hogy a boltok, vendéglõk és más szolgáltató egységek privatizációja után, vagy azzal egy idõben jogi képte-lenség lenne ugyanezen boltok, vendéglõk reprivatizációjáról törvényt alkotni.

A harmadik fontos következmény az volt, hogy a földtulajdon körüli vita miatt két évre háttérbe szorult a politikai üldözöttek kárpótlása. Ezzel az Antall-kormány mélyen megsértette a számára egyébként fontos 56-os szervezeteket. E szervezetek jobbratolódása, a MIÉP szél-sõségessé válása²⁷, sõt végsõ soron az MDF mini-párttá olvadása is ehhez a konflik-tushoz vezethetõ vissza.

25 Draskovics T. személyes közlése 2002. dec. 15.-én.

26 1990. évi LXXIV. tv. a kiskereskedelmi, a vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végzõ állami vállalatok vagyonának privatizálásáról (értékesítésérõl, hasznosításáról).

27 Csurka István egyébként magát az AB-döntést is támadta, s ezzel a lépésével is az MDF-en belüli feszültségeket

27 Csurka István egyébként magát az AB-döntést is támadta, s ezzel a lépésével is az MDF-en belüli feszültségeket