SZTÁLIN ÉS LUKÁCS GYÖRGY A TERVGAZDÁLKODÁSRÓL

Marx arról álmodozott, hogy a szocializmusban a munkamegosztás egy vállalaton belüli érvényesülõ gaz-dasági racionalitása országos szintre emelhetõ azzal, ha az egész országot egy vállalatként kormányozzák.²² De nem ez történt, hanem ennek éppen az ellenkezõje: az országos politika logikáját kényszerítették rá min-den egyes vállalatra. Egyébként ezt Sztálin maga soha sem tagadta. 1927-bõl származó, nevezetes megfogal-mazása szerint „a mi terveink nem tervjóslások, tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezik a vezetõ szerveket.”²³

Csak a filozófus Lukács Györgynek (1976) volt „megengedve”, hogy egy három kötetes, vastag filozófiai értekezés egyik eldugott helyén, világosan fogalmazzon, és magyarázatot adjon arra, hogy miként születtek ezek a bizonyos sztálini utasítások. „Teljességgel érthetõ, hogy a NEP helyreállítási munkája közvetlenül a vi-lágháború és polgárháború pusztításai után, (a szovjet vezetés – M.P.) szilárd elvi megalapozottság nélkül, egy-szerûen arra törekedett, hogy a «napi követelményeknek» megfelelõen mindenáron mozgásba hozza a terme-lést. A késõbbi tervgazdaság is elméleti marxista alapvetés nélkül alakult ki, mint kísérlet arra, hogy – ismét mindenáron – teljesítsenek bizonyos gyakorlati feladatokat. (A Szovjetunió elõkészítése és védelmezése Hitler fenyegetõ támadó háborújával szemben stb.) Ha elismerjük is az így kitûzött feladatok történelmi szükségsze-rûségét, mégis meg kell állapítanunk, hogy ezekbõl a kezdeményezésekbõl bürokratikus voluntarizmus és szubjektivizmus, dogmatikus prakticizmus jött létre, amely újból és újból különbözõ napi tartalmakat mereví-tett dogmákká.”²⁴

19 Ez a kifejezés az egykori NDK sajtó propagandistáinak nyelvi leleményét tükrözi. A kifejezés németbõl került visszafordításra magyarra.

20 A CCCP orosz betûszó szó szerint feloldása Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetsége lenne.

21 Még a glasznosztyidején híressé vált cikkében N. Smeljov (1987) is éppen az ellenkezõjét írta az igazságnak. Bi-zonyára azért, mert így is gondolta: „Ma is mindannyian elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a létezõ tulajdonvi-szonyok a marxizmus-leninizmus gyakorlati megvalósulását jelentik és teljes mértékben összhangban vannak a szocializmussal, mint társadalmi formációval.”

22 MEM 23. k. 12. fej. 4. szakasz: A munka megosztása a manufaktúrán belül és a munka megosztása a társadal-mon belül.

23 Sztálin (1952) 350. o.

24 Id. mû II. kötet 319. o.

58

Az 1956-ot követõ, ún. Közgazdasági Bizottsági viták²⁵ jegyzõkönyveibõl már kitûnt, hogy – ha csak egy-egy felszólalásban is –, a magyar közgazdász elit számára már akkor evi-denciának számított, hogy a létezõ rendszer valójában csak indirekt tervgazdálkodás.

A szocialista tulajdon és az állami vállalat mibenlétérõl folyó vita elõször a 60-as és 70-es évtized fordulóján Tõkei Ferenc illetve Sárközy Tamás munkássága nyomán vált komollyá.

Tõkei a marxi tulajdonelmélet filozófiai indíttatású rekonstrukciójával gazdagította a hazai tu-dományos gondolkodást, míg Sárközy legfõbb hozzájárulása a római jog hármas tulajdonfelfo-gásának (birtoklás, használat és rendelkezés) és a szocialista gazdálkodás tapasztalatainak összekapcsolása volt. Tõkei (1971) és Sárközy (1973) könyvei nyomán az ún. Tulajdonvita két ízben is fellángolt. Az elsõben több volt a filozófiai indíttatás, míg a második kifejezetten közgazdasági-gazdaságpoltikai töltetû volt – már csak azért is, mert a vita a Közgazdasági Szemle hasábjain folyt 1974–75-ben. Mind a két vita azt bizonyította, hogy az állami tulaj-don a valóságban rétegzett, tagolt és éppen ezért, ellenmondásokkal terhes.A szocia-lista gazdaság egy sokkal bonyolultabb mechanizmus logikája szerint mûködik, mint azt a ka-pitalista magántulajdon „szimpla” tagadása, a „terv és piac” kategóriáinak szembeállítása alapján Marx, Lenin és a többiek egykoron gondolták.

A mából visszatekintve azonban hangsúlyosan kell szólni arról, amire a rendszerváltás elõtt a nyilvánosság elõtt zajló közgazdasági vitákban még célozni sem volt szabad. A 70-es évek második felében a közgazdasági vitákban résztvevõ kutatók egy része ismerte a létezõ szocializmus baloldali ihletettségû, filozófiai megközelítésû kritikáját – a német Rudolf Bahro és Robert Havemann mûveit, Hegedüs András kéziratban terjedõ írásait és nyilatkozatait, Luk-ács György tanítványainak külföldön megjelent mûveit stb. (Ha máshonnan nem, akkor a Sza-bad Európa Rádió mûsoraiból.) Ezekben a mûvekben a közgazdaság-elméleti és/vagy aktuális gazdaságpolitikai elemzések csak marginális szerepet játszottak, így politikai-filozófiai üzene-tek lefordítása a közgazdaságtan nyelvére és a cenzúra határain belül maradó megfogalmazá-sok formába öntése nem volt könnyû feladat:

25 A 30 gazdasági szakértõbõl „pártsemleges alapon összeállított” bizottságot Varga István (1897-1962) vezette, s ezért a szakirodalomban elterjed a Varga-bizottság elnevezés is. A bizottság 1957. február–június idõszakban mûködött. Írásba foglalt ajánlásait a kormányzat – az idõközben megváltozott politikai erõviszonyok nyomán – tárgyalás nélkül félrerakta.

26 Szamuely (1986) 28-29. o.

27 Lengyel (1988) 22. o.

INDIREKT TERVGAZDÁLKODÁS

Az „indirekt tervgazdálkodás” fogalmát Varga István egy szellemes hasonlattal írta körül. A központi tervezõ-irányító szervek úgy kell, hogy viselkedjenek, mint a bûvész, aki kártyacsomagot nyújt át a nézõnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag elejérõl, közepérõl vagy végérõl. A bûvész szerepe és ügyes-sége abban van, hogy akármilyen lapot húzzon is ki a nézõ, az mindig az legyen, amit a bûvész akar húzat-ni. Saját példabeszédét a gazdasági élet nyelvére lefordítva Varga így fogalmazott: „Tehát ha mi azt mondjuk:

vállalatok, csináljatok, amit akartok, de ha a saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez tervgazdálkodás.”²⁶

„Azon általános egyetértés mellett, hogy szükség van a vállalati önállóságra, éles diszkusszió folyt arról, hogy ki is legyen a vállalat „gazdája” (…) 1. a vállalat gazdája a minisztérium és a sokféle formában szerve-zõdõ középirányítók (tröszt, vertikális konszern stb.) együttesen; 2. a vállalat felett területi és/vagy szakmai kamarák és szövetségek gyakorolják a tulajdonosi felügyeletet együtt a minisztériumokkal; 3. a minisztériu-mok bankszerû formában, vagy a bankok minisztériumszerû formában; 4. a minisztérium és a munkástanács együttesen.”– sorolta az akkor és ott felvetett, lehetséges variációkat az utólagos elemzés.²⁷Más lapra tarto-zik, hogy a Közgazdasági Bizottság ajánlásait a megváltozott belpolitikai helyzet miatt akkor a kádári vezetés nem volt hajlandó elfogadni.

1

Bauer Tamás (1980) ezt a feladatot így oldotta meg: „A kelet-európai, szovjet típusú terv-gazdaságokban tehát, ahol a munka továbbra is közvetetten társadalmi jellegû, a tõkés pi-acgazdaság árufétisének nem a tudatos szabályozás, a közvetlen termelõ számára is átte-kinthetõ gazdasági viszonyrendszer az alternatívája, hanem egy másfajta kerülõút, a terv-fetisizmus világa, ahol a piaci konkurencia farkastörvényei helyébe a tervelõirányzat, a hi-ány és a felesleg gépezete lépett. Ez is egyfajta mûködõképes alkalmatosság, amely azonban jóval csikorgóbb gépezetnek bizonyult az elmúlt évtizedekben, mint az, amely korábban volt használatban.”²⁸

Példátlanul koncentrált gazdaság?A klasszikus modell hazug önképének leleplezése nem csu-pán személyes intellektuális bátorság kérdése volt. Politikai értelemben nem csak a klasszi-kus, de az ún. reform-szocializmus is totalitárius diktatúravolt. Valamennyi szocialista or-szágban a párt diktált az államapparátusnak, a „mindenen kívül és mindenek felett álló”²⁹ Po-litikai Bizottság a pártnak, s végül egy vezetõ diktált a PoPo-litikai Bizottságnak. A szocialista tá-bor országaiban megváltoztathatatlannak és bírálhatatlannak tûnõ politikai erõviszonyok mindenki számára azt sugallták, hogy a pártállami tervezõ-irányító apparátusok végsõ soron mégis csak kézben tartanak minden folyamatot. Ebbõl a pragmatikus megközelítésbõl a totá-lis centralizációt feltételezõ, a hierarchikus kapcsolatokra épülõ, az áttételek jelentõségét fi-gyelmen kívül hagyó, lenini Posta-analógia és az 1 ország = 1 vállalat modell nem is tûnt annyira túlzónak.

Igen elterjedt volt tehát – és idõnként kritikai éllel is megfogalmazódott – az a vélekedés, miszerint a szocialista gazdaság vállalati szektora túlzottan és példátlanul centralizált, szinte minden termelõvállalat monopolhelyzetben van. Csak az összeomlás elõtti utolsó pillanatban derült ki, hogy ez sem volt igaz, miként azt az 1989. évi szovjet ipari cenzus adatai alapján amerikai, majd késõbb orosz kutatók precízen ki is mutatták. Tekintettel az ország hatalmas ki-terjedésére és az iparosítás elõrehaladottságára, ez valójában nem is meglepõ. A hamis látszat-nak több oka is volt:

(1) A Szovjetunióban a javak és szolgáltatások elosztása volt centralizált, s ennek alapján gon-dolták sokan, hogy e mögött a termelés centralizációja rejlik. Az OECD országokkal való összehasonlításból azonban kitûnt, hogy még a legnagyobb szovjet vállalatok is kisebbek voltak, mint nyugati versenytársaik. A 20 legnagyobb orosz vállalatnál dolgozó alkalmazot-tak száma együttesen kevesebb volt, mint akár az Egyesült Államok, Japán vagy Németor-szág elsõ 20 cégének összesített létszáma. Olyan orosz cégeknél, amelyek a belsõ piac leg-alább 35%-át birtokolták, a foglalkoztatottaknak mindössze 4%-a dolgozott.³⁰

(2) A klasszikus szocialista modell nem szívelte a kisvállalatokat, s ezekbõl valóban igen-igen kevés volt.

(3) A tervezõk autarkiára törekedtek, az importverseny jelentõségét fel sem ismerték, vagy éppenséggel akadályozták. Mint utólag bebizonyosodott, a monopolhelyzet legfõbb oka nem a vállalat-nagyság, hanem az import-verseny hiánya volt.

A Szovjetunióval összehasonlítva, Kelet-Európában a példátlan mértékû termelési centralizáció feltételezése tulajdonképpen helytálló volt – noha itt is igaz volt, hogy a nagyvállalatok nyu-28 Bauer (1980) 172. o. Kiemelés tõlem. M. P. Az „alternatíva” szó használatával Bauer „nyíltan” Bahro (1977) pár évvel korábban megjelent mûvére, illetve annak címére utalt. A „csikorgó gépezet” metaforája Kornai (1957) el-sõ könyvébõl származik, de megtalálható kéel-sõbbi mûveiben is.

29 Ez Buharin kifejezése, de ugyanígy látta a korai szovjet állam mûködését Rosa Luxemburg és Trockij is. Bence (2007) 105. o.

30 További adatokat és a hivatkozásokat lásd Åslund (1995) 153-154. o.

60

gat-európai mércével mérve nem is olyan nagyok –, hiszen a közepes és kisméretû nemzetgaz-daságok sok ágazatban nehezen „bírtak el” két, hasonló profilú vállalatot. De a monopolhely-zeteket itt is leginkább az elosztás szabályozása, s ezen belül az import visszatartása és köz-ponti szabályozása eredményezte.

Az ellátási felelõsség, mint a tervgazdaság kisegítõ technikája.A lenini-sztálini elgondolások-kal ellentétben, a minden részletre kiterjedõ, tudományos alapokra épített központi tervezés önmagában mûködésképtelen volt. A gyakorlatban szükség volt többféle rásegítõ, kisegítõ mechanizmusra is. Ezek egyike volt a vállalatok szintjén megfogalmazott ellátási felelõsség.

(Volt más is: nyílt erõszak, kampányok, anyagi ösztönzés, informális kapcsolatok, korrupció stb.) Az ellátási felelõsség fogalmának használata segíthet a vállalati koncentráció és a mono-póliumok természetének mélyebb megértésében is.

A következõ történt: a termelés és a lakosság ellátásával összefüggõ szervezõmunka egyszerûsítése érdekében az állami irányító testületek országon belüli, területi monopóliu-mokat teremtettek. Így vált a villamosenergiaipar, a gázszolgáltatás, az építõipar, a kiske-reskedelem³¹, sõt ezen belül az élelmiszeripar és az élelmiszerkereskedelem is olyan terület-té, ahol a vállalatoknak szigorúan meg volt tiltva, hogy termelésükkel vagy szolgáltatásuk-kal átlépjék a megyék (a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia esetében: a köztársaság-ok) határát. Ezzel a tervezés feladatát – informális módon – azokhoz a trösztszerûen mû-ködõ országos nagyvállalatokhoz delegálták, amelyek helyzetüknél fogva többé-kevésbé va-lóban képesek voltak a termelési lehetõségek és a fogyasztói igények felmérésére és befolyá-solására.

Erre mondta, már az ötvenes évek elején valamelyik magyar tervhivatali közgazdász, hogy

„nálunk a terveket azok írják, akik kapják”. Méretei, Budapest-központúsága miatt Magyar-ország különösen alkalmas is volt az efféle informális módszerek alkalmazására. Irigyked-ve mondta – legalábbis a tervhivatali legendák szerint – egy Irigyked-vezetõ szovjet közgazdász bu-dapesti beszélgetõ partnereinek. „Könnyû Magyarországon tervgazdaságot csinálni. A Terv-hivatal emeleti ablakaiból látni lehet az összes nagyvállalatot.”

31 Karsai (1988) 32 Kornai (2007) 56. o.