A globalizáció, mint kifejezés a nemzetközi közgazdasági és politikai nyelvben az 1990-es évek közepén ter-jedt el, miután a ma bevett szóhasználatnak megfelelõen, hangsúlyos módon megjelent a Nemzetközi Munka-ügyi Szervezet 1994. évi jelentésében. Bár csak kivételképpen, de tény, hogy a közgazdasági szakirodalomban a „globalizáció” kifejezés már 1980-as évek legelején is elõfordult.29
pitalista rendszer létezõ, és legalább „félig-hihetõ” alternatívája, akkor feltehetõen nem nyitotta volna meg piacait a transznacionális vállalatok elõtt sem Kína, sem In-dia, sem Brazília, vagyis a korábbi „harmadik világ” legerõsebb államai.30
1980 és 2000 között az OECD országaiban a GDP arányosan számolva 8,5%-ról 5,0% alá csökkent az állami szektor részaránya31– ez valóban jelentõs változás. Ugyanakkor az is tény, hogy az európai kormányok megtalálták a módját annak, hogy a stratégiailag fontosnak mon-dott vállalatokban fennmaradjon az állami befolyásolás lehetõsége. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy Nyugat-Európában a privatizáció lendülete 1999-ban megtört32, s azt követõ-en egészkövetõ-en 2003-ig csökkkövetõ-ent az eladások volumkövetõ-ene. Ezzel együtt is figyelemre méltó, hogy a kezdetektõl számítva 2004 végéig a világban összesen mintegy 1250 Mrd USD-nyi privatizáci-ós tranzakció történt, melynek 2/3-át a nyugat-európai országokban bonyolították. A német, angol, osztrák, francia és olasz privatizáció abból a szempontból is fontos, mert ennek során kezdtek kiszabadulni az állami gyámkodás alól azok a nemzeti óriásvállalatok, amelyek idõ-közben a posztszocialista országokban – így Magyarországon is – befektetõként jelentek meg (1. – 5. táblázat).
2009-ben az újabb trend-forduló jelei megint csak Angliában jelentek meg elsõként. A 2008/2009-es bankválság nyomán nyakig eladósodott kormányok közül a brit munkáspárti
30 The Economist, 2009. nov. 7. 13. o.
31 The Economist, 2002. jún. 29. 12-73. o.
32 Ez elsõsorban azzal függött össze, hogy a hosszú ideig tartó hegymenet után a tõzsdeindexek világszerte estek, s emiatt a kormányok célszerûbbnek látták a privatizációs tranzakciók halasztását.
1. ÁBRA: PRIVATIZÁCIÓS BEVÉTELEK ALAKULÁSA VILÁGSZERTE, 1988–2008
Forrás: www.privatizationbarometer.net , 2009. dec. 28-i letöltés.
kormány jelentette be elsõként, hogy kész ismét bevetni a privatizáció fegyverét az államadós-ság gyorsütemû leépítése érdekében.33Pár nappal késõbb Oroszország is bejelentette, hogy a csökkenõ olajbevételek ellensúlyozása érdekében 2010–2012-ben 5500 állami tulajdonú céget készek piacra dobni – részleges vagy teljes értékesítés útján.34
Vállalatból társaság
A nyugati világban szinte mindenütt a tõzsdei értékesítés volt a privatizáció legfõbb módszere.
Kelet-Európában és a volt Szovjetunió utódállamaiban más volt kiinduló helyzet, és ezért má-sok voltak a választott módszerek is.
A magyarázat kézenfekvõ. Az állami tulajdonlás minden más formát kizáró módon csak az egykori szocialista országokban jutott érvényre – ez volt a kiinduló állapot. Minde-nütt másutt – még a fasiszta Spanyolországban és Portugáliában is –, amikor politikai meg-fontolások alapján államosítottak, akkor sem a vállalatot, hanem a társasági részesedést mi-nõsítették államinak. Így ezekben a piacgazdasági struktúrákat megõrzõ, szerencsésebb or-szágokban a politikai rendszerváltás után viszonylag egyszerû volt az állam tulajdonában álló részvények értékesítése.35 A szovjet-típusú fejlõdés útját bejárt országokban vi-szont az állami tulajdonú vállalatokat36 elõbb vissza kellett alakítani társasággá,s csak ez után lehetett megkezdeni a privatizációt (1.7.3). A jugoszláv utódállamokban, ahol a vállalatok formálisan a dolgozók tulajdonában voltak, a privatizációt csak még bonyolul-tabb módon, három lépésben lehetett végrehajtani. Elõbb szükség volt az „önigazgató” vál-lalatok államosítására, azt követte a társasággá alakítás, majd végül a részvények, üzletré-szek értékesítése.
Reprivatizáció.Az államosított javak visszaadása az „eredeti”, „jogos” tulajdonosoknak – mint kézenfekvõ megoldás – csak Kelet-Európában merült fel, de itt mindenütt. Legelfogadottabbá a volt NDK területén, valamint a Cseh és Szlovák Köztársaságban vált ez a módszer, a legkevés-bé Oroszországot érintette ez a folyamat. Nyilvánvaló, hogy a római jogfelfogásra épített euró-pai jogrendszerek számára a „törvénytelen” állapotok megszüntetésének a visszamenõleges ha-tálytalanítás felelt meg leginkább. A gyakorlatban azonban ez a gondolatmenet valahol minde-nütt megbicsaklott. A volt NDK-ban a szovjet megszállás alatti államosítások nem minõsültek törvénytelennek, (akit tehát ekkor ért a kár, az nem kaphatta vissza vagyonát) Csehországban a szudéta-németek vagyonának államosításáról mondatott ki 1990-ben, hogy azon nincs mit visszavonni. Magyarországon – mint ezt majd részletesen is bemutatjuk (2.4) – a reprivati-záció csak az önkormányzatokat és az egyházakat érintette meghatározó módon. Lengyelor-33 A Gordon Brown vezette kormány azt ígérte, hogy ha a 2010-es választásokon hatalmon marad, akkor négy éven belül felére csökkenti az idén a GDP arányában 12%ra ugró hiányt, amit részben 14 Mrd £ összértékû adóemelé-sekbõl, részben 16 Mrd £ privatizációs bevételbõl finanszírozna. A lóversenyfogadásra specializálódott Tote fo-gadóiroda, illetve a dartfordi alagút- és hídrendszer eladásából, továbbá a La Manche csatorna alatti Csalagút és az Urenco Group urániumdúsító állami részesedésének értékesítésébõl, valamint a diákhitel-állomány egy részé-nek piacra dobásából összesen 3 milliárdot reméltek, további 13 milliárdot pedig az önkormányzatok gyûjthet-nének be ingatlaneladásokból. NG, 2009. okt. 13.
34 Gereben (2009).
35 Sárközy (2005)
36 Ennek az elnevezésnek pontos fordítása az angol state-owned enterprise(SOE) kifejezés, amelyet a nemzetközi szervezetek évtizedeken keresztül következetesen használtak.
26 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA
szágban kezdettõl fogva napirenden volt a reprivatizáció, de az egymást követõ törvényjavas-latok valahol mindig elbuktak a törvényalkotás folyamatában. (2.9).
Egyedi értékesítés
Ma már jól látható, hogy közgazdasági értelemben minden posztszocialista ország jelentõs sze-repet biztosított az egyedi tranzakcióknak, amikor is az állam nevében eljáró szervezet eseti adás-vételi szerzõdés útján, társaságonként, a részvények, illetve üzletrészek 100%-át vagy leg-alábbis a kontrollt jelentõ többséget értékesíti. Lényeges és sokszor nem kellõképpen végiggon-dolt sajátossága ennek a modellnek, hogy ilyenkor a tranzakció sémája az
xdb részvény = ymennyiségû készpénz egyenlettel írható le.
Jogi értelemben viszont a legtöbb privatizációs tranzakció fúzió, illetve felvásárlás (an-golul: mergers and acquisitions, rövidítve: M&A). „A” társaság megállapodás szerinti áron felvásárolja „B” társaság részvényeit. (Arra nagyon kevés példa van a magyar privatizáció történetében, hogy „A” társaság részvényeit XY befektetõ magánszemélyként vásárolta meg.) A M&A technikának óriási szakirodalma van. Tanácsadók tízezrei végzik ezt a feladatot Bécstõl New Yorkig. Kiinduló pontja ennek a modellnek, hogy a részvények a társasági jog szellemében együttesen testesítik meg a társaság minden vagyonát és minden tartozását. Aki részvényt vesz, az tulajdoni hányadának megfelelõen, mind a követelésekbõl, mind a tarto-zásokból részesedik.
Kombinált értékesítési formák
A módszerek kombinációja is alkalmazásra került. Az egyedi értékesítésen alapuló privatizáci-ós technika és a tõzsdei kibocsátás kombinációja legtisztábban a francia privatizáció elsõ sza-kaszában (1986-88) vált felismerhetõvé. Itt az elsõ lépés minden esetben az elkötelezett ke-mény magok (noyaux durs) kiválasztása volt. Ezek a befektetõk vagy befektetõi csoportok – jobbára francia bankok – elõször is arra vállaltak kötelezettséget, hogy 3-5 évig semmilyen kö-rülmények között sem válnak meg a részvényektõl, másodszor meg arra, hogy stratégiai kér-désekben odafigyelnek az állami szervek súgásaira. A kemény magot követték a pénzügyi be-fektetõk, akik nagy tételben vásárolták meg az értékesítésre kerülõ társaságok részvényeit, s csak ezután kerülhet sor a dolgozók bevonására, valamint a kisbefektetõk számára megszerve-zett tõzsdei bevezetésre. Ez a megközelítés megfelelt a francia dirigizmus (Colbert, Napóleon, de Gaulle) hagyományainak, de közel állt a szocialisták értékválasztásához is. Így érthetõ, hogy az egymást követõ francia kormányok gond nélkül felvállalták az államilag manipulált tõzsdei privatizációk módszerét – remélve, hogy a „kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad”.
Ezek a tervek azonban csak részben váltak be. A globalizáció és az EU szigorú versenyeztetési szabályai hamar kikezdték a kezdeti eredményeket. Egyre több francia nagyvállalat került kül-földi tulajdonba.
Noha a közvetlen kapcsolat nem mutatható ki, ezt a francia modellt több kelet-európai ország, így Magyarország is figyelembe vette. Csak a megnevezések voltak némileg különbözõ-ek. Így például a kelet-európai kontextusban általában szakmai befektetõrõl és nem kemény
magról szoktak beszélni, és többnyire nagy jelentõséget tulajdonítanak a szakmai és a pénz-ügyi befektetõk megkülönböztetésének. A
szakmai befektetõ pénzügyi befektetõ alkalmazotti vásárlás tõzsde modellt a magyar privatizáció is követni igyekezett. A gyakorlatban azonban csak néhány eset-ben sikerült ezt megvalósítani (pl. gyógyszergyárak, sörgyárak), a nagy közszolgáltatók eseté-ben általában nem ez történt, illetve nem ez fog történni. A szakmai befektetõ megjelenése után a tõzsdei bevezetés esélyei általában kisebbedtek. Pont az ellenkezõje történt, mint amit a pri-vatizátorok eredetileg szerettek volna, s amire – sok esetben – szerzõdéses alapon is kötelezni próbálták a szakmai befektetõket. Az eddigi tapasztalatok fényében inkább az tûnik tipikusnak, hogy a szakmai befektetõk teljes mértékben (közel 100%-ban) saját kezükben kívánják tartani a részvényeket. Nincs szükségük pótlólagos külsõ forrásra, és nem kívánják a nyilvánosság elé tárni vállalati mérlegeiket.
A Treuhand modell
Az egyedi értékesítéseken belül, a fenti modelltõl jól elkülöníthetõ a volt NDK-ban megvalósu-ló, ún. Treuhand modell. Itt az történt, hogy ez az állami privatizációs intézmény a gyorsítás érdekében standardizálta a folyamatot: mind a pályázatok, mind az adás-vételi szerzõdések a lehetõ legsablonosabb formában kerültek megfogalmazásra. Ezt a megoldást az tette lehetõvé, hogy a nyugat-német adófizetõk pénzén a Treuhand nagyjában-egészében már az értékesítés elõtt eltüntette a társaságok sarát (banki hitelek, kifizetetlen számlák, folyamatban lévõ peres ügyek, környezeti károk és szavatosság stb.), így nem volt nehéz szabványosítottra lecsupaszí-tott pályázatokkal és szerzõdésekkel operálni. A nagyon zûrös cégeket pedig egyszerûen bezár-ták. Így és ezért volt lehetséges, hogy 1994 végéig a német privatizációs szervezet 14 600 álla-mi vállalatot juttatott valaálla-milyen formában új tulajdonoshoz.37
A Treuhand modellt közvetlenül átvette két balti állam is (Észtország, Lettország) és ott ez vált a privatizáció alapmódszerévé. Ez úgy történt, hogy a Berlinbõl importált szakértõk – pontosabban szólva egy Schmidt nevû, kövér, joviális, de egyben nagy tudású, nyelveket be-szélõ világfi – meglehetõsen nagy befolyásra tett szert mind Tallinban, mind Rigában. Érde-mes összevetni a nemzetközi sajtóban (Financial TiÉrde-mes, The Economist) megjelent, észt és lett privatizációs hirdetéseket a Treuhand által 2-3 évvel korábban feladott hirdetésekkel:
nemcsak a pályázati feltételek, de még a nyomtatáshoz használt betûtípus esetében is feltû-nõ a hasonlóság.
Magyarországon a Treuhand modell átvétele csak indirekt formában valósult meg, és csak a nehezen értékesíthetõ, kis- és középvállalatok esetében. Mind az 1992-ban indított ön-privatizáció, mind az 1995-ben indult egyszerûsített privatizáció rokona volt a Treuhand-mod-ellnek – ti. annyiban, hogy szabványosított privatizációs eljárást rendelt el, elõre megszabott általános feltételekkel, pro-forma szerzõdés szövegekkel stb. Míg a technika szempontjából erõs a hasonlóság, a mögöttes filozófia Magyarországon más volt. Részben elvi megfontolások alap-ján, részben direkt politikai nyomás miatt az ÁVÜ, illetve az ÁPV Rt. elsõsorban az érintett cég menedzsmentjének kívánt kedvezni.
37 Ezt követõen a szervezet – jogutódlással – megszûnt. A Treuhandközel 85 ezer szerzõdését a Bundesanstalt für vereinigungsbedingte Sonderaufgaben(BvS) vette át. A BvS megszûnésének határideje 2004 vége volt.
28 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA
Likvidáció
Ez a gyakorlat csak Lengyelországban emelkedett az államilag támogatott privatizációs technikák sorába. Ilyenkor az történt, hogy egy külsõ befektetõi csoport – amelyek tagjai más szempontból persze „belsõk” is lehettek – kivásárolt magának az átalakulás elõtt álló szocialista vállalatból egy akkora részt, amelyet megszerezni és mûködtetni tudott. Ebben az esetben a vevõk nem üzletrészt vagy részvényt vásároltak, hanem eszközöket. Ez a folyamat – minthogy 1990 óta törvény sza-bályozza – Lengyelországban többé-kevésbé államilag ellenõrzött, vagy legalábbis számon tartott.
Mindez sokkal kevésbé jellemzõ a magyar gyakorlatra. Nálunk a felszámolásból, illetve végelszámolásból történõ privatizációról az államnak soha sem volt pontos képe. Durva, köze-lítõ számításaim szerint 1990–94 között az ily módon épületenként, gépi berendezésként, anyagkészletként stb. értékesült vagyon könyvszerinti értéke 4 Mrd USD-re tehetõ, ami körül-belül azonos volt a részvények és üzletrésze értékesítés során privatizált állami vagyon könyv-szerinti nagyságával. A tárgyalt idõszakban – tehát 1990–2009 között – 763 megszûnt, felszá-molt vagy végelszámolásra került vállalat és társaság szerepelt az állami vagyonkezelõk nyil-vántartásaiban (10.1 ábra).
Bennfentes privatizáció
A posztszocialista privatizáció történetében mindenütt nagy teret kapott az az elgondolás, hogy a vagyon értékesítése során a társaság alkalmazottai – menedzserek és kétkezi dolgozók egy-aránt – kapjanak lehetõséget a tulajdonszerzésre és/vagy általában a privatizáció folyamatának irányítására. A legerõteljesebben ez a felfogás a volt Jugoszlávia (utód)köztársaságaiban érvé-nyesült. Az ok nyilvánvaló: ez következett az önigazgatás több évtizedes ideológiai örökségé-bõl. Hasonlóképpen ideológiai szempontok motiválták a Szovjetunió területén végbement át-alakulást is. Mind a 15 utódállamban – tehát a balti országokban is – az alkalmazottak kvázi-automatikus módon részesedtek a társaságok részvényeibõl.38
Minden látszat-hasonlóság ellenére, valójában ez a modell csak nagyon távoli rokonság-ban áll a nyugat-európai modellel, annak ellenére, hogy a német, angol, francia stb. privatizá-ciók esetében általában volt lehetõsége az alkalmazottak kedvezményes részvény-jegyzésére.
Két döntõ különbség volt:
• A dolgozói tulajdonlás az esetek többségében teljességgel formális volt – olyannyira, hogy számos országban a dolgozók nem is kapták kézhez részvényeiket, s a vezetõk en-gedélye nélkül nem is tudták azokat értékesíteni. Az adott körülmények között ez a tech-nika nem egyes tulajdonosi csoportok bevonására, hanem sokkal inkább minden más külsõ csoport kiszorítására szolgált. Ez biztosította a lehetõséget a bennfentes érdekér-vényesítõk, az adott cég és/vagy az adott iparág menedzsereinek szûk csoportja számá-ra, hogy a cég irányítását magának kisajátítsa és/vagy a társaság részvényeit akkor és oly módon adja el, hogy abból nekik közvetlenül személyes elõnyük származzon.
• Ez a fajta bennfentes privatizáció kifejezetten külföld-ellenes volt, s így elvileg sem szolgálhatta a globalizálódó világgazdaságba való beintegrálódást.39
38 Hat közép- és kelet-európai volt szocialista ország példáján ezt a folyamatot részletesen elemzi Soós (2009) kis-monográfiája.
39 Bauer (2007)
E két ok miatt ez a fajta bennfentes privatizáció – Hoffman (2005) és Bokros (2006) találó meg-fogalmazásával élve – táptalaja volt egy fajta oligarchikus berendezkedésnek, melynek minta-példája a jelcini és putyini Oroszország lett (9.1).
Igaz, mint követelés, a dolgozói részvényvásárlás kezdettõl fogva jelen volt a magyar pri-vatizációban is. Említésre méltó nagyságrendet azonban csak a nagy energia közszolgáltatók magánosítása kapcsán ért el. Korábban inkább az volt a gyakorlat, hogy a dolgozói tulajdon-lást csak a kisebb és közepes méretû társaságok esetében alkalmazták. A nagyobb – országos jelentõségû – cégek privatizációját sem az ÁVÜ, sem az ÁV Rt. nem kívánta azzal komplikálni, hogy az alkalmazottakat is bevonja a tranzakcióba. Ez a helyzet 1995 nyarán alapvetõen vál-tozott, amikor Suchman Tamás, privatizációért felelõs tárca nélküli miniszter másfél éves reg-nálása alatt a szakszervezetek teret nyertek, s ezt leginkább arra használták, hogy a privatizá-ció során kedvezményes dolgozói és menedzseri részvényjuttatási konstrukprivatizá-ciókat kreáljanak.
Ezeken a csatornákon, a rendelkezésre álló rövid idõ alatt is sok tízmilliárd forintnyi részvény került ár alatt a dolgozók és az érintett vállalatvezetõk tulajdonába.
Tömeges privatizáció
Ennek a jellegzetesen posztszocialista technikának a lényegét a tulajdonosi struktúra porlasz-tása adja. Olyan technikáról van szó, amelynek közvetlen eredményeként a lakosság széles kö-re számára, idõben koncentrált módón kerül terítéskö-re 50, 100 vagy akár 1000 társasággá át-alakított szocialista vállalat részvénypakettje. A közvélekedés szerint az elméleti gyökerei en-nek a modellen-nek Lengyelországban és a Szovjetunióban voltak – még a rendszerváltás elõtt ve-tették papírra az ottani reform-közgazdák ezt a gondolatot. De ez tévhit. Valójában a tömeges privatizáció ötlete is Milton Friedmantól származik (1.6.2). Az viszont igaz, hogy a késõbb
„kuponos technika”-ként ismertté vált cseh modellt a prágai közgazdák lengyel kollégáiktól vették át. Ma már egyértelmû, hogy a kuponos privatizáció eredeti formájában, meghatározó privatizációs technikaként egyetlen posztszocialista országban sem bizonyult mûködõképesnek (1.7.2). Magyarországon is volt két ilyen próbálkozás, elõször még az MDF-kormány idején, és azután 2006-ban Gyurcsány Ferenc nevéhez kapcsolódóan (3.6.6 és 3.6.7).
30 I. RÉSZ– A RENDSZERVÁLTÁS LOGIKÁJA